A faluról

„A főzésbe sajnos nem tudok besegíteni, annyi időm nincs, de lesz ott asszony elég.”

„Az elsődleges célom a szertartáson, hogy fegyelmezett apuka legyek, ne szipogjak, ne törölgessem a szemem. Ez az asszonyok dolga.”

                                                                    (Magyarország miniszterelnökének mondatai)

Asszony nem ember, lány nem gyerek. Faluhelyen voltaképpen nő nincs is. Lyány van meg asszony van. Az asszony végképp nem ember, amikor asszony lesz a lyánybú, akkor az azt jelenti, hogy férje, pontosabban ura van neki. Né lesz belőle.

Ki ölte meg Jézust?

Itt volt ez a mondat, ez az émelyítő áhítattal átitatott, szemforgató és hazug mondat, amely szerint majd tisztán állunk az Úr színe előtt.

 

Olykor kiülök az erkélyre, nézem a vacsoravadász fecskeszülőket, amint egyre magasabbra repülnek a hőségtől hajtott fehérjedús bébitápszer után, rovartani, sőt élettani elmélkedésekbe bonyolódom ahelyett, hogy az ájtatosság puha tekintetébe csomagolt szelíd irigység vágyó mosolyával gondolnám: milyen jó e fecskéknek, odafent közelebb vannak Istenhez. Olvastam egy cikket, az volt a címe, Ki ölte meg Jézust?

 

Nem emlékszem, mi volt a cikkben, de a választ akkor is tudtam, most is tudom, nem nehéz a kérdésre válaszolni.

 

Azok ölték meg, akik mindig fölnéznek, amikor körülnézni kellene. Akik istenről és a keresztényi szeretetről kezdenek gyorsan és hangosan beszélni, amikor okos válaszokat kellene adni, vagy legalább föltenni azokat az okos kérdéseket, amelyekre már tegnap is késő lett volna a válasz.

A butaságról

Definíció: a butaság nem az olvasottság, a műveltség ellentéte, egy akadémiai nagydoktor is lehet buta ember, és egy tanulatlan, nincstelen paraszt is lehet okos. A butaság egy hiánybetegség neve, az intelligencia kóros hiányát nevezem összefoglaló néven butaságnak. Az okosság ugyanis nincs összefüggésben az elsajátítható ismeretek halmazával, az okosság elsősorban viselkedésforma. Okos ember az, aki tudja például, hogy csak buta ember lehet, aki rosszat akar tenni a másik embernek.

Apu, a buta ember nem tudja magáról, hogy buta – mondta jó húsz évvel ezelőtt a kisebbik fiam egyik indulatos megjegyzésemre a sok közül (ezeket azért legföljebb a családom körében engedem meg magamnak). Mindig az én tízéves kisfiam jut eszembe, amikor a butaság kihoz a sodromból. A felfuvalkodottsággal párosuló butaság az egyik leggusztustalanabb az összes közül. (Nem minden buta ember felfuvalkodott, de minden felfuvalkodott ember buta.)

Kufárok 3.

Okos barátaim közül néhányan azt mondják, azért tapasztalható általános türelmetlenség, esetenként gyűlölet a kisebbségekkel szemben, mert mi magunk is kisebbség vagyunk, körbevéve a kiterjedt rokonságban élő szláv és germán népekkel.

Régi szép közhely, körülbelül ugyanakkora, mint amekkora az általam hangoztatott értetlenség: miért a kisebbségi létből szemlélődünk, és miért nem a tehetség, a szellemes és finom furfangok, a bölcsesség, a beleérző képesség és megértés 93 000 négyzetkilométeréről nézünk körül, elégedetten nyugtázva, hogy itt élünk több, mint ezer éve, és a világtörténelem, valamint a világgazdaság erőviszonyainak átlátható állása szerint, hosszú évszázadok óta először hagyják is, hogy itt éljünk, még mindig hagyják, még mindig senki nem akarja megmondani, hogyan kell, csak azt, mit nem lehet. Azt is csak azért, mert ismerik a történelmet, és tudják, csak a 20. században már kétszer vitték háborúba az országot a most regnálók elődei, azok is valahogy így kezdték.

Kufárok 2.

Mondtam ugye a minap, még mindig megy a találgatás, miért vette ki a pénzét a bankár. Azóta az illető tartott sajtótájékoztatót, tolongtak azok, akik úgy vélik, a sajtót tájékoztatják. Még mindig azt hiszik, meg tudják fejteni a rejtélyt, még mindig azt hiszik, a bankár igazat fog mondani, és akkor ők tudni fogják.

Pedig a bankár nem fog igazat mondani, mert ha megteszi, nagyon rosszul fog járni. Azok az igazán gazdagok, akik örülnek, hogy van néhány, hozzájuk képest nem igazán gazdag, aki rendszeresen eljátssza, amit rábíztak, miszerint ő vezeti a gazdagok listáját, és ő milyen nagy ember és mi minden függ tőle - azok az igazán gazdagok nem helyeselnék, ha ez a bankár megmondaná az igazat. El kellene tűnnie a nyilvánosság elől. Mert azok, akik tényleg megmondják, hogyan legyen, nem szeretik a nyilvánosságot.

Fogy a magyar

Elgondolkoztam ezen a gyerekdolgon. Mármint hogy nem szívesen jön gyerek erre a szép magyar világra, holott itt mindenki jobban teljesít.

Attól függ, hol. Meg hogy ki. Mert azért születik gyerek. A hazafiaknak születik ugyanis gyereke, mert a hazafi tudja, mi a kötelessége. Úgyhogy fogy ugyan a magyar, de ez nem baj, mert a minőség viszont javul.

A baj csak az, hogy ez nem vicc. Nem az, hogy a magyar népesség fogy, hanem hogy miért nincs kedve senkinek semmihez. Hogy ez egy rosszkedvű ország.

Akinek sok gondja van, nem lehet derűs és elégedett. Nem tudom, most szabad-e ilyeneket mondani, mert ha Magyarország jobban teljesít, akkor itt elvileg senkinek nem lehet semmi gondja.

Kufárok

Ment a találgatás napokon át – talán még most is megy – miért adta el a bankár az ő részvényeit. Az egy bizonyos fenékbe naponta közlekedő, a nyelvcsapások számának növelését útközben gyakorló, valamilyen rejtélyes okból „újságnak” nevezett papírtermék villámgyorsan leírta, hogy a bankárnak egészségügyi gondjai vannak, azért ad el, nehogy valaki esetleg politikai okra gyanakodjon. Netán törés állt volna be… ó irgalom atyja, ne hagyj el! Törés? A feltétlen hűség honában? Ahol senkinek eszébe nem jutna…

Tessék mondani, akkor miért tetszik rémüldözni, és sietve közölni marhaságokat, ha itt nem lehet semmi baj, akkor miért? Csak nincs valami baj?

A Feltétel Nélküli És Bárgyú Hűség Rendszerében ugye nem történhet semmi olyasmi?

Csak kérdeztem.

Risztov Éva

Minden megfontolás nélkül, indulatból írok, ez nem jó, ilyet nem szoktam. Ráadásul valami olyanról, amihez egyáltalán nem értek, ez még rosszabb, ilyet végképp nem szoktam.

Nem baj, majd visszavonom. Egy következmények nélküli országban, ahol a felelősség fogalma ismeretlen, ez igazán nem nagy ügy.

De tényleg nagyon mérges vagyok.

Azzal kezdődött, hogy Olasz Anna…

Elfelejtettem mondani, a barcelonai úszó világbajnokságról beszélek, a 10 kilométeres nyíltvízi számról. Szóval Olasz Anna állítólag azt az utasítást kapta, hogy húzódjon meg valahol hátul, és a végén jöjjön.

Kitől kapta ezt az utasítást? És miért? Úszott a mezőnyben egy Risztov Éva nevű lány, nem tudom, a hivatalosságok hallottak-e róla, ő az, aki tavaly olimpiai bajnok lett ebben a számban. Egyvalamit bizonyosan lehetett tudni: az összes úszó arra fog törekedni, hogy őt valahogy kiiktassa a versenyből. Agyonüsse, megfojtsa, bedarálja, lehetetlenné tegye. Semmit nem lehetett tenni, hogy Risztov Évát ettől megvédjék? Tényleg el kellett távolítani a közeléből azt a lányt, aki egyedül képes lehetett volna arra, hogy leszedje Risztov nyakáról a többieket? Tényleg nem volt érdemes feláldozni egy majdnem tökéletesen esélytelen úszót arra, hogy egy abszolút esélyest segítsen?

A verseny lefolyása igazolta azt, amit Mari néni is tudott: Risztovot ki akarták készíteni, és ez sikerült is. Mondtam az elején, nem értek hozzá, nem tudom, ilyen esetben mit kell tenni. De abban bizonyos vagyok, hogy ezt így nem…

Akkor sem, ha maga Risztov Éva akarta így. Ha azt mondta, elbánik ő egyedül is a többiekkel. De nem hiszem, hogy ezt mondta.

Mindez tetézve volt azzal, hogy a sportkommentátorok legidegesítőbb, legpökhendibb és legtehetségtelenebb alakja „közvetített”, aki miatt már a Tour de France-t sem néztem évek óta, oda most Székely Dávid visszatérített.

Nagyon mérges vagyok. Lehet, revideálnom kell majd az álláspontomat. Meg fogom tenni. A „sportriporter”-t kivéve.

Az udvarról

„Ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről olvas az ember, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron.”

Ez jó, nem? A náci németek meg a bolsevista ruszkik, amint egy bizonyos szellemi szintről nézve napjainkban mind egyformák.

2013-ban.

68 évvel a II. világháború és 23 évvel a Varsói Szerződés széthullása, egyben a hidegháborúban beállt tűzszünet után a németek és az oroszok most végre megkapták a magukét: nácik és bolsevikok. Most.

Mondja egy olyan ország állampolgára, amely ország jobboldali politikusai, az illető állampolgár politikai és ideológiai elődei önként és dalolva írták alá a háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én. Az illető állampolgár olyan mértékig tekinti magát jogfolytonos utódnak, hogy sűrűn deklarálja az 1944. előtti állapotok iránti vonzalmát. A nemzetközi bíróság által jogerősen elítélt bűnöző bandával mentálisan is azonosuló jogutód nemhogy bocsánatot nem kér, még büszke is az elődeihez kísértetiesen hasonlító stupiditására és ízléstelenségére. (Willy Brandt és az egyik pápa legalább bocsánatot kért a nácizmus és az egyház népirtásáért, holott nekik lényegesen kevesebb közük volt az embermilliók halálát okozókhoz, mint a fent idézett magyar állampolgárnak az általa csodáltakhoz és példaképnek tekintettekhez.)

Na szóval… ezt itt máris túlelemeztem, pedig nem szeretnék beleszólni, ezt a meccset játsszák le a németek és az oroszok az illetővel, ha egyáltalán akarják meccsnek tekinteni. Felmerülhetnek súlycsoport problémák, de mondom, ez nem az én dolgom.

Én inkább az udvarral foglalkoznék. A gyerekekkel az udvaron.

Egy újságíróról

"A magamfajta emberek szeretnek valami jelentőset véghezvinni, valami rendkívülit. A történelem megadta nekem ezt az esélyt. Tulajdonképpen három alkalommal adatott ez meg nekem. Vezetőként mindig történelmi kihívások értek."

 

Nem szeretek olyasmit leírni, ami mindenkinek eszébe jut, de olykor ezt meg kell tenni. Enyhítő körülmény, ha az illető szöveg idézet.

„Szerénység. Ne tömjénezze magát. Szerénység. Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”

 

Mondja Bástya elvtárs Virág elvtársnak A tanú című filmben.

Nem létezik, hogy az indító idézet olvastán volt valaki, akinek ne Bástya elvtárs jutott volna eszébe. A rajongókat is beleértve. De ilyesmi egy nagyon mérges szatírában is túlzás. Magára valamit adó író ilyet már nem ad a kifigurázandó szereplő szájába, mert a legmegengedőbb, a végleteket is elfogadó kritikus is azt mondaná, ne essünk túlzásokba. Ilyen nincs. Ilyeneket nem lehet mondani.

Versenysport - azaz hozzászólás a doppingügyekhez 5.

A teljesítmény öröme

Akkor? Ha minden úgy van, ahogyan az elmúlt 4 bejegyzésben leírtam, akkor miért ülök a képernyő előtt éjjel-nappal, amikor olimpia van, atlétikai Grand Prix, kajak-kenu világbajnokság vagy Tour de France? Azon kívül, hogy Kenenisa Bekele és Bernard Lagat küzdelme az utolsó 100 méteren kétségkívül látványosabb, mint az a küzdelem, amit Kosztolányi él át egy jó rím megtalálásához, azon kívül (pedig ez is elég ok lenne) még miért?

Mindenekelőtt évtizedek óta tisztában vagyok azzal, hogy gladiátorokat nézek, hogy a népszórakoztatásnak egy drága, vérrel-verejtékkel-könnyekkel járó ágát szemlélem, és bár tudom (amióta abbahagytam a versenysportot, azóta tudom), hogy minek az eredménye mindaz, amit látok, nem vagyok elég következetes farizeus, nem a sportolók szenvedései foglalkoztatnak.

Versenysport - azaz hozzászólás a doppingügyekhez 4.

Nagy pénz, de nem akkora

 

A Debrecen futballcsapata néhány éve eggyel tovább jutott a Bajnokok Ligájában, mint ameddig magyar csapat el szokott jutni, a sportrovatok máris tele lettek hozsannával. Hogy akkormost namostakkor húha és húdemilesz! Semmi sem lesz. Nem azért, mert a Debrecen ennél már nem jutott tovább, hanem mert akkor sem lenne semmi, ha megnyerné a Bajnokok Ligáját (ami különben abszolút lehetetlen). Néhány forinttal aktívabb lenne az idegenforgalmi mérleg, mert sok turista jönne a Real Madriddal, de Magyarország hitelképessége és az ország gazdasága ugyanolyan maradna, amilyen most. És az ország kultúrája is ugyanolyan maradna és a „politikai” éretlensége is, akkor is tovább menetelnénk az újbarbárság meredek lejtőjén lefelé, a menet élén a kereskedőkkel és az ő kereskedelmi televízióikkal.

Versenysport - azaz hozzászólás a doppingügyekhez 3.

Eselék

Mintha az életed függene tőle? Nagy Zsigmond tanár úr, a Testnevelési Főiskola végzős hallgatója – ’64-ben a tokiói olimpián 5. lett súlylökésben – középiskolai tornaórákra járt mérni a diákok teljesítő képességét. Állt a futókör közepén, és egyenként szólította ki azokat, akikről úgy gondolta, sok nekik a terhelés. A mérései igazolták, hogy helyesen döntött. Ez 1960-ban volt. Kolonics Györgyöt, Fehér Miklóst akkor Nagy Zsigmond nem engedte volna, hogy túlhajtsa magát. Most futballisták, kerékpárosok, atléták halnak meg. A sportszergyártók és a kereskedők szótárában „eselék” címszóval jelölik ezeket a halottakat. A szó a katonaságnál használatos, a hadgyakorlatok közben meghalt bakákat nevezik eseléknek. (Nagy Zsigmond 2010-ben, 73 éves korában meghalt. Nyugodjék békében, kedveltem őt, remek ember volt.)

Versenysport - azaz hozzászólás a doppingügyekhez 2.

A vesztesek érme

Én gyorsabb vagyok nálad és erősebb is és magasabbra (távolabbra) tudok ugrani. Én testesítem meg a coubertini eszményeket. És te? Hát micsináljunk, te bizony lassúbb vagy nálam meg gyengébb és nem is tudsz olyan magasra (távolra) ugrani, mint én. Te csak szeretnél olyan lenni, amilyen én vagyok, de csak akkor leszel, amikor én már abbahagytam, ha lesz olyan szerencséd, hogy addig nem jön egy másik jobb.

Versenysport - azaz hozzászólás a doppingügyekhez

Az újságok legviccesebb rovata a sportrovat, úgy értem, akik írják, szerkesztik, annak szánják. Én általában a fogamat csikorgatom ezektől a vicces rovatoktól, és képtelen vagyok megérteni, miért gondolja úgy bárki, hogy a sportról viccesen kell írnia vicces fiúknak. Nem tudom, a sport mennyivel viccesebb területe az életnek, mint bármi más, engem az utóbbi időben inkább háborúra emlékeztet, ökölrázó, eltorzult arccal üvöltő, görcsösen a levegőbe csapkodó fiúkkal és lányokkal, akik örülni sem tudnak, én legalábbis azt látom, hogy amikor örülniük kellene, akkor mintha átkozódnának, a csapatsportokban megragadják egymást és szemmel láthatóan fájdalmat okoznak. Valamint koreográfiát készítenek az örömükhöz. Amikor örülni lehetne, akkor a lépéseikre, a mozdulataikra vigyáznak, hogy el ne rontsák a kitalált és begyakorolt idétlenségeket.

Enciklika 2.

„…a hittel egyenlő tapasztalatnak nevezi a férfi és nő egymás iránti szerelmét…” XVI. Benedek ex pápa a legutóbbi, „kompanista” enciklikában – legutóbbi bejegyzésem arról szólt… na miről is?

Hogy ez mekkora marhaság? Vagy ostobaság? Jajistenem hát hogy lehet ilyet mondani egy pápával kapcsolatban? A pápaság a világ egyik legtiszteletreméltóbb intézménye?

Enciklika

„Az enciklika szókincse, metaforái többségében XVI. Benedektől származnak, mint például az a hasonlat, amely a hittel egyenlő tapasztalatnak nevezi a férfi és nő egymás iránti szerelmét.”

Ez a mondat a sajtóból való. Többféle lapból, mindenhol ugyanez a mondat. Abban reménykedem, hogy az enciklikában valóban erről van szó. Mert akkor hiteles alapokon nyugszik, amit mondandó volnék.

Mennyit ér egy ember? 4.

A nép

Ki dönti el, melyik igazság az igazabb, melyik hatalom a kívánatosabb? Ki dönti el, melyik az a pillanat, amelyben olyan elviselhetetlenné válik a lét, hogy neki kell menni egy másik embernek, és le kell gyilkolni? A nép? Ugyan kérem! A nép elszenvedője a forradalmaknak, de sohasem kirobbantója. A népre való hivatkozás a felelősség áthárítása egy megfoghatatlan és azonosíthatatlan bűnbakra. A nép soha a világtörténelem során senkit nem hatalmazott fel az ölésre, a nép általában hozzá van szokva a körülményekhez, és nem szereti a felfordulást.

A nép viceházmesteri rangban intézkedő képviselői ’56 október-novemberében rendre kizavartak minket a bérházak pincéiből, ha éjszaka behúzódtunk egy kicsit aludni. A nép úgy vélte, bizonyára lövöldözni fogunk, mikor felébredünk, lövöldözzünk máshol, ne az ő házukat rombolják le a ruszkik miattunk (most ugyanaz a viceházmester büszkén használja a „pesti srácok” kifejezést, amitől nekem felfordul a gyomrom, mint ahogy attól a – különben művészeti alkotásnak jó – szobortól is a Corvin mozi előtt).

Mennyit ér egy ember? 3.

Forradalom – licensz az ölésre

Annak idején Che Guevara ünneplésének következtében foglalkozgatott a tömegtájékoztatás a fenti  kérdéssel, változatos vélemények jelentek meg a közönség előtt, de a médiamunkások elég gyorsan abbahagyták a feladvány feszegetését. Nagyjából úgy lehetne összefoglalni az ügy fölényes elintézését, hogy jó, Che persze forradalmár volt, ami ugyebár mellette szól, mert forradalmárnak lenni ugyebár pozitívum, de hát túl sok ember vére tapad a kezéhez, ami viszont ugyebár nem annyira komilfó. Úgyhogy azért ő csak ne legyen példakép. És akkor jött a pillanat, midőn korunk ifjú Guevara-rajongója élő adásban visszakérdezett, hogy na jó, de mi a helyzet Petőfivel. Amire az volt a válasz, hogy az más, mert akkor itten mi meg voltunk szállva meg ilyesmi, de mintha a riporter nem tartotta volna elég jónak a saját érveit.

Mennyit ér egy ember? 2.

 március 15., október 6.

Az évtizedek óta tisztázandó kérdés az, fontosabb-e hamis és hangos ünnepi pátosszal hizlalni az amúgy is túlfejlett nemzeti öntudatot, mint egy nemzeti megemlékezéssel fejet hajtani, és beismerni, hogy volt két rossz momentuma a magyar történelemnek, amikor felelőtlen alakok (más néven politikusok) ezrek halálát okozták (vagy mondjunk inkább – pontosabban – hőzöngőt, a mások életével játszadozót?). Mit nyerünk az effajta „nemzeti ünnepeinkkel”? Március 15-én és október 23-án egy-egy görcsösen félreérteni akart „ünnepnapot”, az év maradékában álságos és minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeséget, magasztos szabadságvágyunk hangoztatását, ami számunkra mindig előbbre való volt az értelmes cselekvésnél – remek program gyermekeink nevelésére. Menj neki fiam mindennek és mindenkinek, harcolj, törj, zúzz, rombolj és gyilkolj, mert ennél okosabbat sajnos ma sem tudunk neked ajánlani.

Mennyit ér egy ember?

Rongylabdával fociztunk, ezt ma már elképzelni is nehéz, de nem is ez a fontos. Legföljebb azért, mert ez a „labda” értelemszerűen nem pattant, a durva, sérülést okozó mozdulatok gyakoribbak voltak.

A Mátyás tériek és a Kálvária tériek között folyt az örökrangadó, úgy értem, örökké csak mi játszottunk egymással, a nyolcadik kerületben senki nem mert a közelébe menni ennek a két bandának. Csak azért nem mondom, hogy cigányok játszottak a prolik ellen, mert mindkét csapat belőlük állt, cigányokból és prolikból.

Minthogy mindkét csapatból voltak barátaim, sőt, majdnem mindegyik a barátomnak (ha szigorú vagyok, jó haveromnak) számított, sosem éreztem diszkriminatívnak ezeket a szavakat. Cigányok és prolik, közöttük nőttem fel. Nem voltam közülük való, nehezen fogadtak be, de ez végül azzal az érdekes eredménnyel járt, hogy sok nagy véres és csonttörő verekedés eredményeként én egyedül nyugodtan járhattam éjszaka a Mátyás téren is, a Kálvária téren is. A két igazán jó barátom az ellenség, a Mátyás téri csapat tagja volt.

Nő és férfi viszonyáról 3.

Egy levél 22 aláírással

Van egy könyv a piacon, nem tudok róla mondani semmit, nem olvastam. Amit az "illetékes sajtó" összehord róla, nem érdekel. Egy lány írta, bántják is érte, lehet, megérdemli, mondom, nem tudom, de nem is erről van szó. És nem is arról a szerencsétlen vénemberről, akit Szepesi Nikolett név nélkül említ és akivel kapcsolatban nincs bírósági ítélet, disznólkodott vagy sem, ennélfogva róla sincs mit mondanom.

Annál inkább arról a nyolc lányról a 22 aláíróból, akik tiltakoznak Szepesi Nikolett könyve ellen, és kiállnak az edzőjük, bizonyos Turi mellett. Az is szomorú, hogy a hímneműek ezt teszik, de a lányok…

Nő és férfi viszonyáról 2.

Mielőtt folytatnám, amit legutóbb elkezdtem, egy gyors javítás: tudom már, mi a neve annak a sportriporternek, aki Londonból Risztov Éva versenyét közvetítette. Bármilyen kicsi is ennek a „fórumnak” a látogatottsága, úgy illik, hogy ideírjam. Székely Dávidnak hívják, és szívesen írom le a nevét akárhányszor, mert alaposan rászolgált a megbecsülésre és elismerésre. A Tour de France-t közvetíti egy kollégájával (ő is jó) – kiválóan.

Egy általam kedvelt sportot is tönkre lehet tenni, ha tehetségtelen, nagyképű, saját magával nagyon elégedett ostoba dilettáns közvetít, de vissza is tud csábítani egy olyan ember, aki legalább az alapvető követelményeknek képes megfelelni.

Székely Dávid annál sokkal több, őt élvezet hallgatni. Érti a szakmáját, ért ahhoz a sportághoz, amiről beszél, helyesen ejti az idegen neveket, mindent tud a földrajzról, a történelemről, amit az illető futam kapcsán tudni illik, sőt annál sokkal többet is, átjön a hangszórón, hogy szereti a munkáját, és nem szívességet tesz nekem a szövegével, amivel a képembe csapja a (többnyire fals) információkat, nem primitív és hülye szóvicceket farag, hanem humora van.

Ünnepélyesen visszavonom a hasonlító mondatomat, mely szerint „még nem egy Gundel Takács”, mert már van olyan (ugye érthető, Gundel Takács Gábor nálam a mérce, aki Vitray és Gyulai után felcsillantotta a reményt, lehet még figyelni magyarul beszélő sportkommentátorra – eddig Szabó Gáboron kívül ezt senkiről nem lehetett állítani).

Székely Dávid, isten hozott az egyelőre még eléggé néptelen fedélzeten.

Most pedig vissza az eredeti témához.

Essünk túl végre ezen a feminista-kérdésen, mármint hogy miért gondolhatják úgy sokan, én feminista szövegekkel traktálom itt a nagyérdeműt.