A változatlanságról

Több helyen olvastam az elmúlt napokban, hogy nem kell aggódni, ha a jelen ellenzék valahogyan megnyeri a választásokat, mert majd először jön egy szakértői kormány, aztán majd kiírnak pótválasztásokat és akkor majd helyreáll a rend...
Neee!!! Nagyon szépen kérem, neee! Ne álljon helyre! Maradjon az a rendetlen szakértői kormány. A civilizáltnak nevezett világ történetében először ne jöjjenek vissza a politikusok, annyiszor mondtam már, minden okunk és jogunk megvan hozzá, hogy valamit, ami jó, ami előremutató, ami a fejlődést szolgálja, először itt, ebben a lángoktól ölelt országban csináljunk. Tényleg olyan nehéz észrevenni, miért van szükség szakértő kormányra? Mert a politikusok nem alkalmasak arra, hogy emberi közösséget irányítsanak (állatit még kevésbé). Nem a mi mostani ellenzékünk nem alkalmas, más sem (ha az ellenzék nem, a kormány talán igen?). A működőképes országok annak ellenére működnek, hogy politikusok "intézik" az ügyeket.
Nem aggódni kell, reménykedni. És semmi esetre sem kiírni új választásokat. Egyszer eljön az idő, mikor az emberiség rájön, el kell söpörni a föld színéről a pártokat és a politikusokat. Miért ne lehetne ezt itt és most elkezdeni? Én is meg tudom mondani, hogyan tovább, hát még a nálam felkészültebb, alaposabb ismeretekkel bíró emberek.
Ideteszek egy részletet egy közel öt évvel ezelőtti blogomból. Változtatás nélkül (ellenőrizhető: Jóreggelt Európa - 2013. június 26.)

Kornai a Hol a határ… kérdésre egyszerű választ ad: a határ helyenként vékony, helyenként elmosódott. Ő nem mondja ki, én veszek egy nagy levegőt és vele a bátorságot, hogy megtegyem helyette, a felelősség vállalása volna túl a határon, amit Kornai szerint a politikusnak kell(ene) viselnie. Szerintem meg nem kellene, úgy is mondhatnám, Isten őrizz, hogy bármit rábízzunk egy politikusra, felelősséget kiváltképpen nem, azt ugyanis egészen bizonyosan nem vállalja. Alkatilag képtelen rá. Ne erőltessük, fölösleges.

Volt egy szakértői kormányunk, némelyek lesajnálóan jegyezték meg, hogy ez persze csak szakértői, egy ilyen kormány nem vállalhatja a politikai felelősséget.

Ne is! Addig jó nekünk! Miért is kell megalakítani egy szakértői kormányt? Mert a politikusok nagyon elrontottak valamit. A szakértői kormány rendbe hozza, aztán vissza a politikusoknak, hadd rontsák el megint.

A politikai felelősség elnevezésű lidércfogalom abban különbözik a felelősségtől, hogy nem felelősség, egyszerűen azért, mert a politikus tetteinek nincs semmilyen következménye, azaz a politikus felháborodottan utasítja vissza annak még a feltételezését is, hogy ő büntetőjogi felelősséggel tartozna a tetteiért. Miért is nem tartozik például elszámolni milliárdokkal, amelyeket elherdált, ellopott részben saját kasszájába helyezve az összeget, részben a pártjáéba, meg amelyeket téves, rossz döntései következtében másra, haszontalanra, kártékony dolgokra költöttek? Mindenki mást sokkal kisebb összegek helytelen használatáért börtönbe csuknak, a politikust nem, mert ő kitalálta magának a politikai felelősség nem létező fogalmát? Mert az ő politikai felelőssége azzal a szörnyű következménnyel járhat, hogy esetleg négy év múlva nem választják meg, és akkor szegénynek majd ellenzéki politikusként kell (nem is kell) bejárnia az ország házába melegedni vagy hűsölni, és további felelőtlen marhaságokat beszélni? Ez volna a felelősség és a vele járó következmény? Hogy megbukik a választásokon, és elveszti a hatalmat? És ellenzékben ott folytatja, ahol abbahagyta: drága autókon jár drága helyekre, és minden ingyen van neki, mert mi fizetjük? Szörnyű felelősség, szörnyű következmény.

Egy kis ideig játsszunk még a felelősség fogalmával. Képzeljük el, hogy a politikus hoz egy helytelen döntést, aminek következtében lezuhan. Mondjuk olyan magasról, amilyen magasan például a cirkusz kupolája van, és nincs háló. Nem képtelenségekről beszélek, hanem létező dologról, a légtornász munkakörülményeiről.

A légtornász úgy vállalja az esti fellépést, hogy tudja, ért a légtornázáshoz, tudja, hány szaltóra képes, amely szaltók kiforgása után a fogó még biztonságosan el tudja kapni, és hányat kell hintáznia a pallóra való visszaérkezéshez. Ha ezeket nem tudja, meg sem fordul a fejében, hogy fölmenjen, a saját testi épsége és a többi fellépő iránt érzett felelőssége elég ahhoz, hogy ne is gondoljon a produkcióban való részvételre.

Egy pillanatra felejtsük el, hogy a politikus döntésének pillanatában azzal sincs tisztában, mit kellene tudnia a helyes döntés meghozatalához (szaltók kiforgása, fogóhoz való kapcsolódás, hinta vissza a pallóra), csak a döntés következményeit vegyük figyelembe. És itt nem hadüzenetről beszélek (arról is mindig politikusok határoznak), ami világosan, elsődlegesen emberek millióinak kerül az életébe, hanem mondjuk egy gazdaságot érintő intézkedésről, aminek következtében összeomlik egy iparág, ellehetetlenül a mezőgazdaság valamely része, emberek tíz- és százezrei veszítik el a megélhetésüket, és mondjuk „csak” huszonöten halnak meg agyvérzésben, infarktusban. Ez a szám éppen az ötszöröse egy kis létszámú légtornász csapatnak – még mindig effektíve látható emberéletekről van szó, más, közvetve halálhoz vezető dolgokat nem említek.

Ha a politikus tudná, hogy lezuhan egy rossz döntés következtében, mint a légtornász, nem az történne, hogy esze ágában sem volna azt a döntést meghozni, hanem elgondolkodna azon, akar-e politikus lenni. És miután elgondolkodott, rájönne, hogy nem akar, mert nem vállalhat ilyen szörnyű kockázatot egy olyan dologban, amihez nem is ért.

Rendeleteket hozni, törvényeket íratni, nagyképűsködni és mások munkáját akadályozni, össze-vissza hazudozni és ígérgetni – azaz emberek életkörülményeivel játszadozni, az életüket kockáztatni az mer, aki felelőtlenül, következmények nélkül teheti, amit tesz.

Majd’ elfelejtettem, a politikusnak nincs semmilyen felelősségérzete, de hogy a helyzet még könnyebb, ha tetszik, még linkebb legyen, van viszont mentelmi joga, hogy a politikai felelősség borzasztó súlyát könnyebb legyen elviselni. A mentelmi jog azt jelenti, hogy nem vonható semmilyen büntető eljárás alá. Egyszerűbben szólva, nem büntethető. Az elmebeteg sem büntethető. Mert aki nem beszámítható, az nem büntethető. Jó, nem?

És egy valamivel több, mint egyéves bejegyzés (riasztó, hogy ebben az országban mennyire nem változik semmi - Jóreggelt Európa, 2017. február 2.).

A jelenleg bitorló bűnbanda megkapja a megfelelő büntetést (én a tényleges életfogytiglant tartom megfelelőnek), az utolsó fillérig való vagyonelkobzással megnyílik a lehetőség a gyermekéhezés teljes felszámolására...

Na jó, ne szaladjunk ennyire előre. Nem fogják megadni magukat. A legjobb eset, ha elmenekülnek Szibériába, az oroszok nyilván nem adják ki őket (Rákosit sem adták ki, pedig annak a bűnei messze voltak a csúti stadionépítőétől), de valószínűbbnek tartom, hogy a szájnyalogató beteg nyílt, fegyveres terrorakciókba kezd, ebben az országban mindig van olyan marha, aki nem látja, hogy abban a helyzetben már másik talp után kellene nézni, ennek a nyalása többé nem kifizetődő. Azaz nem ússzuk meg büntetlenül ennek a hatalommániás dühöngőnek a sokéves dúlását, dehát nem is volna igazságos megúszni: mi szabadítottunk magunkra egy rablógyilkost. Egyszóval itt harc lesz és rombolás - és aztán?

Ne tessék félni. Összeomlás után az értelmes, tehetséges emberek jönnek, a hordóra hízott csúti fajtája nem szeret építeni. Egy darabig nincs demokrácia, úgynevezett szakértői kormányzás teszi lehetetlenné, hogy a nép tiporja ismét sárba a saját jövőjét jelöltjei megválasztásával. Amíg azok intézik az ügyeket, akik értenek is hozzá (az ügyintézéshez), addig a Trumpoknak, LePeneknek nincs esélyük. A népuralom csak akkor jön vissza, amikor már megint lesz mit tönkretenni.

Sokadszor ismétlem: vér, verejték, könnyek - másképp nem lehet eltakarítani a szotyolaköpködőt.

De ahhoz előbb kell az a négy ember, akikről tegnap beszéltem. Minimum négy. Tudok mondani neveket, de természetesen nem itt. Bízom ugyan mindenkiben, aki ezt a blogot olvassa, de sok tízezer között lehet olyan, aki siet jelenteni.

Még valami. A hágai bíróság lefolytatja a pert, és foganatosítja is az ítéletet. De a csúti mészáros hadserege ellen egyetlen katonát sem fog küldeni.

Azt a harcot nekünk magunknak kell megnyerni.

Ilyen a boksz

Gyerekkoromban sokat jártam bokszmeccsre. Minden csébén (csapatbajnokságon) ott voltam. A Vasasban egy ideig bokszoltam is, azért ott, mert abban az egyesületben volt Papp László, akit akkor persze egyszer sem láttam, de felnőtt koromban elég sok műsoromban szerepelt. Egy idő után elegem lett ebből a sportból, másfajta bunyóra váltottam, de a szelleme megmaradt bennem. Volt, amit alkalmaztam a dzsúdóban is, volt, amit nem, mert már ifjúkoromban sem szerettem.

Egy ilyen jutott most eszembe a tegnap estéről. Valami, amit nem szerettem a bokszban.

Egyetlen kölyökbajnokságon vettem részt, a fene emlékszik, mikor, és ha hiszik, ha nem, arra sem emlékszem, hányadik lettem a súlycsoportomban, mint ahogyan a súlycsoportom nevére sem. Valószínűleg valahol az első felében végeztem, mert arra viszont szinte szó szerint emlékszem, amit Zsiga bácsi (Ádler Zsigmond, a Vasas edzője) mondott, ő minden korosztály minden bajnokságán ott volt, gondolom, ez a munkaköri kötelessége lehetett, azaz nem az én személyem iránti kitüntető figyelem mondatta vele. Jó szemed van, kisöreg, sokan nem tudják, hogy a bunyóban az a legfontosabb. De nem ütsz elég nagyokat, pedig tudnál. Szurkálva nem lehet meccset nyerni. Ha sajnálod az ellenfeledet, sosem lesz belőled bokszoló.

Igaza volt, nem lett. Az úgynevezett küzdősportok álságos, a sport egyik lényegi elemét szenteskedő szemforgatással tagadó mondata valahogy úgy szól, hogy az ellenfelet becsülni és tisztelni kell. Ez még az én sajnálatomnál is rosszabb, egy becsült és tisztelt embert nem szokás ütni, azt nem lehet legyőzni. Az ellenfelet abban a pillanatban, amikor küzdünk ellene, valamelyest gyűlölni szükséges, amiért meg merészelt ütni például, aki erre nem képes, menjen el tollaslabdázni, azt talán lehet tisztelettel, nem tudom, sosem próbáltam.
Az egyik legvisszataszítóbb bokszolótulajdonság a sok közül a vérszomjnak az a megnyilvánulása, amikor a padlóra küldött ellenfél feláll, és kissé még szédelegve emeli maga elé az ökleit, ezzel jelezve, hogy kész a további küzdelemre. Ilyenkor minden valamirevaló "ökölvívó" ráront a még támolygó alakra, és még akkor is üti, amikor már eszméletlenül dől neki a köteleknek. Ezt én sosem bírtam. Előfordult, hogy valami hülyegyerek úgy nekem jött (talán többször is), nem tehettem mást, erősebben megütöttem, kifeküdt. Amikor felállt, elhátráltam előle, vártam, hogy teljesen magához térjen.
Ezt majd most ne tessék. Az állampárt összes ellenfelének mondom, sőt kiabálom a ring sarkából, hogy üsd! Üsd, ne hagyd abba, addig üsd, amíg áll. Sőt, még utána is.
Belőlem az anyám kifelejtette a gyűlöletre való képességet, ezért nem voltam soha valami életrevaló. De ettől a söpredéktől, ettől az élükön száját nyalogató gazembertől annyira undorodom, hogy mindenkit, akit illet, csak arra biztathatok, nem kell megvárni, amíg magukhoz térnek. Nem szabad megvárni. Ez még csak egy jól eltalált balhorog volt, ettől csak megroggyantak. Most kell rájuk rontani.

A mágnásokhoz

Említettem egy félmondatban, hogy 1994-ben távolítottak el a Rádióból először (a létező szocializmusban, ami ősellenségnek tartott - méltán - egyszer sem), aztán még jött a többi, de most nem arról van szó. Tavasszal történt, nem sokkal a választások előtt. 128 rádióst bocsátottak el, már nem emlékszem, milyen ostoba, gennyes és gyáva kifejezés mögé bújtak indoklás gyanánt, azzal is jelezve, milyen primitív, aljas és legfőképpen dilettáns módszerekkel próbálták érvényesíteni a "hatalmukat" a nép felett.

A Csúcs nevű elnöki jogkörrel felruházott alelnök állítólag már előző ősszel üzent értem, értesülvén arról, hogy én még Gombárnak írtam valamit arról, milyennek kell lennie a Rádiónak (nem írtam), és különben is úgy hírlik, nálam többet senki sem tud a rádiózásról, tudni akarja, mik az elképzeléseim. Én visszaüzentem, hogy ha majd ő nyilvánosságra hozza az ő elképzeléseit (ha vannak ilyenek a politikai megtorlások tervein kívül), akkor esetleg lesz miről beszélni, addig nincs mondanivalóm. Állítólag már akkor elkészült a kirúgásomról szóló határozat, de végül valamiért engem is csak tavasszal küldtek el.

Nagy tömeg gyűlt össze a Pollack Mihály téren. Az emelvény mögött álldogáltam, mikor odajött hozzám a Danubius Rádió igazgatója (a Danubius akkor még a Magyar Rádió kereskedelmi adója volt), és kissé sápadtan megkért, este majd ne menjek be a 10 órakor kezdődő élő műsoromat levezetni, mert neki azt mondták, ha csak a nevemet ki meri ejteni valaki, akkor ő is ki van rúgva. (Komjáthy Györgyöt hívták be helyettem, ő tényleg nem mondta ki a nevemet, de készített egy olyan gyönyörű műsort - Vangelis 1492-jével nyitott -, hogy a torkom szorult, és persze nem lehetett olyan ember a hallgatóságban, aki ne tudta volna, hogy rólam van szó.) Nagy tömeg volt később a Vörösmarty téren is, a könyvheti megnyitó is rólunk, rádiósokról szólt.

Az Antall-kormány, majd a követő vandál vendéglátóipari dolgozó bagázsa annyi marhaságot csinált, hogy azok közül tényleg csak az egyik volt a 128 rádiós eltávolítása - egy pillanatig elmorfondíroztam, hogy ez a bagolyképű vendéglátósnál is sokkal butább hordóhasú csúti sejtburjánzás azért ilyesmiket nem csinált. Elég gyorsan magamhoz tértem: mi a fenét csinálhatott volna. Honnan rugdosna ki és legfőképpen kiket? Rádió már régen nincs, a rádiósok nagy része rég meghalt (Komjáthy Gyuri hálistennek - úgy tudom - még él), televízió meg mint égen a csillag, de jelentősnek nevezhető személyiségről ott sem tudok.

És ha még volnának mások, mint naponta változó kérészcelebek, akkor mi volna? Ki menne ki az utcára? 94-ben nem volt annyi dühös, fölhergelt elégedetlen, amennyi ma van, az akkori nép nem élt olyan felháborító körülmények között, mint a mai.

És?

Akkor lehetett tudni, hogy Magyarország első szabadon választott, gőgös és anakronisztikus nézetekkel szennyező miniszterelnökének tehetségtelen és bornírt kormányát el fogják söpörni a választópolgárok. Most semmit sem lehet tudni, pedig körülbelül kilencmillió ember látja vagy legalább érzi, hogy a falusi dagadék és csürhéje olyan károkat okozott eddig ennek az országnak, amihez fogható (úgynevezett békeidőben) még nem volt az elmúlt évszázadok alatt.

Akkor készült egy est a Budapest Sportcsarnokban, amin sokan léptek fel az akkori "hatalom" elzavarását sürgetve.

Ma nem készül semmi. Pedig egyelőre még ez is csak egy olyan "hatalom", amilyen az volt, azaz lényegében nincs semmi hatalma, csak lop, pontosabban rabol és fenyegetődzik. Az a néhány ember, aki folyamatosan mondja a magáét, majd csak akkor kerül a létesítendő munkatáborokba vagy a guillotine alá (velem együtt), ha ezek most kilencmillió meghunyászkodott birka bégetésének hangjai mellett megnyerik a választásokat. De ezt már mondtam.

Akkor, 94-ben azon az esten egy Mácsai Pál nevű korszakos zseni, a magyar színi világnak a hajdani nagy színészekhez utolsóként méltó alakja elmondott egy verset. Azt most ideteszem.

Válasz Petrovay Zalánnak

A Facebookon írt egy ifjú ember "A paraszt és a proli vívja a „szabadságharcainkat” vagy senki" (Kolozsvári Szalonna - február 16.) című bejegyzésemre reagálva. Petrovay Zalánnak hívják. Tetszik, hogy kérdez, kedvelem a bizonytalanságát, és reménykedem benne, hogy a kérdéseire adhatok valamelyest értelmes válaszokat.

Nagyon nem érti, amit írtam, amiért természetesen elsősorban én vagyok a hibás. Nem lehet ugyanis abban a tévhitben megnyilvánulni, hogy olvasták az előző bejegyzést (amire hivatkozom). Elvárni sem lehet, hogy majd utólag elolvassák. De ha megteszik, akkor sem bizonyos, hogy érthető: én a tanult emberek, az írni-olvasni tudók felelősségéről beszélek (annyira talán mégsem félreérthetően, hogy Petrovay Zalán azt kérdezze: "Tehát 56 tapasztalataira építve, aki nem paraszt, vagy proli, annak kuss?"). Nem feledkezem meg ezeknek a "rétegeknek" a "felelősségéről" ("Úgy tudom, igencsak sok proli volt munkásőr annak idején is. A proletár forradalom ugyebár, csak volt benne némi szerepük ?  A jelenkorban is a Fidesz egyértelmű fő célközönsége ugyanez a tanulatlan réteg."), csak azt szeretném világossá tenni, hogy a tanulatlanság nem feltétlenül a tanulatlan vétsége. A munkásőrséget az értelmiség találta ki, ha úgy jobban tetszik, a tanult prolik, és a proletár forradalmat sem a proletárok nevezték el, hanem a történészek. Mely proletár forradalom okozói sosem a proletárok voltak, és bár a történelemkönyvek eléggé lazán kezelik a tényeket, azt azért lehet tudni, hogy e forradalmak felbujtói sem a proletárnak nevezett "rétegből" kerültek elő.

Dehát ez - ha jól értem - melléktéma. A főkérdés 56-ról szól. Mielőtt belekezdenék a válaszba, valamit azért gyorsan tegyünk tisztába. 

"Mert jött megint egy 56-os öreg, a megszépült gyermekkori (13 éves volt akkor a szerző) emlékeivel, és teljes, "hiteles" leírást ad nekünk a forradalom résztvevőinek társadalmi rétegződéséről, majd ezt a jelenlegi diákok, értelmiség szemére veti." Ezt írja Petrovay Zalán, feltehetően rólam.

Nem jött senki "megint", kiváltképpen nem egy 56-os öreg, és messze nem a "megszépült" emlékeivel, akárhogy olvasom, ilyesmi nyomokban sincs a bejegyzésemben. Elsősorban azért nincs, mert semmiféle közösséget nem vállalok, soha nem is vállaltam a magukat 56-osoknak nevezőkkel. Soha nem beszéltem nyilvánosan 56-ról, mert nem tartom magamat 56-osnak, abban az értelemben végképp nem, ahogyan ezt manapság értelmezni szokás. Én ugyanis nem tekintem ezt az eseménysort a magyar történelem dicsőséges, ünnepelendő részének, azt meg különösen nem értem, hogyan válik valaki megélhetési 56-ossá, minthogy "a forradalom és szabadságharc" egyetlen jutalmazandó epizódját sem vagyok képes felidézni. Ezenkívül semmiféle leírást nem adtam a "forradalom  résztvevőinek társadalmi rétegződéséről", de ha adtam volna, akkor sem érteném a "hiteles" idézőjelbe tételét, ami mint tudjuk ebben az esetben a kétségbevonás némi gúnnyal átitatott megjelenítése, ez pedig kizárólag olyantól fogadható el, aki köztudottan hitelesebb. A "megszépült" nemcsak azért érthetetlen, mert semmi ilyesmire való utalást sem bírok fölfedezni egyetlen írásomban sem, hanem mert elég világos mondatok szólnak arról, mennyire rútnak és förtelmesnek tartom 56-ot, aminél csak a róla szóló "megemlékezések" gusztustalanabbak, hazugabbak és szánalmasabbak. (Mellesleg közelebb voltam a 14 éves korhoz, ami abban az időben és azon a helyen, ahol éltem nem az a gyerekkor, amilyennek a mait látjuk - szerencsére.) Végül a jelenlegi diákok szemére vetéséről: ez stimmel, csak jó volna ezt is pontosan érteni - nem a múltat vetem szemre, hanem a jelent. Azt az unott érdektelenséget, amivel a saját jelenüket és jövőjüket szemlélik. Azt a létszámot, amivel legutóbb "képviseltették" magukat az oktatásról szóló tüntetésen. Oda ugyanis személyesen kívánatos elmenni, az nem úgy működik, hogy mondjuk száz diák küld maga közül egyet (körülbelül ez volt a részvételi arány), mert ez majdnem pontosan az a mentalitás, ami az én nemzedékemé volt: majd lesz valahogy. Nekünk volt némi mentségünk, a szovjet megszállás, most az sincs.

Ennyi a tisztába tevés. Nézzük a fontosabb dolgokat.

56-ot elkezdték az egyetemisták (48-as mintára), aztán körülbelül ugyanaz történt, ami Vasváriékkal, mindenki szépen hazament. Az ügyet megszállták a politikusok. Előbb rádióbeszédében Gerő Ernő mondta el mindennek a tüntetőket, aztán Nagy Imre elvtársazta le a tömeget a Kossuth téren. A baj itt kezdődik, amiért ez a rokonszenvesen kételkedő és a kellő indulattal kérdező Petrovay Zalán jogosan gurult be: a történetírók összevissza beszélnek, kronológiailag is keverik az eseményeket, ok és okozat között keresgélik a helyes utat, többnyire nem találják, és legfőképpen képtelenek értelmes magyarázatok kíséretében értékelni. Pesti srácokról öblögetnek, hősökről és mártírokról...

Mindjárt folytatom, de valamit hadd írjak még ide: a "forradalom és szabadságharcról", annak részleteiről csak egy nem egészen 14 éves gyerek tapasztalatait mondhatom el, szólok, ha azt gyanítom, rosszul is emlékezhetem, de amiket mondani fogok, azok tények és adatok, szárazon és mindenféle minősítés nélkül - az értékelés már a felnőtté, hogy mi volt benne ebben a "forradalomban", mit kellett volna tennie néhány értelmes embernek (ha lett volna ilyen), és miért vált azzá, amit én a magyar történelem egyik legszomorúbb és leghervasztóbb részének tartok, ellentétben a mai hablatyolással és még inkább ellentétben azzal az "ellenforradalommá" nyilvánítással, amit Kádár és tömeggyilkos bandája művelt. Azaz ez itt nem kinyilatkoztatás, nem az igazat mondom, csak a valódit. Természetesen a későbbi, felnőttkori "értékelésem" is a 14 éves gyerek által megélt napok történésein alapul, mint tudjuk, egy többé-kevésbé értelmes gyermek észlelései olykor részletesebbek és kiterjedtebbek bármilyen okos felnőtténél, legföljebb a tanulságok nem elég tiszták.
Mindenekelőtt: nem vagyok "pesti srác", bár Pesten születtem és ott is éltem 72 éves koromig, még kevésbé hős, nem is igazán tudom, mi az, Bertolt Brechttel értek egyet: szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége (Galilei élete). Nézetem szerint a legnagyobb baj az, hogy azok beszélnek 56-ról 62 éve szünet nélkül, akik nem vettek részt benne, mert akik részt vettek, nem tudtak beszélni. Vagy azért, mert nem volt meg hozzá a kellő iskolázottságuk, vagy azért, mert meghaltak. Vagy mindkettő. Aki beszél róla, az álromantikus szólamokat böfög, híven a magyar történetírás ostoba és hamis, az önismeret totális hiányából fakadó, melldöngető hagyományaihoz. Mindeddig vártam, hogy valaki majdcsak elmondja azt a néhány mondatot, ami a valóságnak megfelelően szól arról a pár napról, én túlságosan érintett vagyok és mint ilyen, valószínűleg elfogult, sajnos a jelen pillanatig érzelmileg nem közömbös, ennélfogva nem lehetek autentikus. Dehát hiába várok, és ahogy múlik az idő, mindinkább hiába, már csak ez a szemforgató, műkeresztény, tömeggyilkosnak is alkalmatlan rablóbanda hiányzott, hogy rátelepítse a hájas és büdös ülepét erre a szerencsétlen 56-ra.

Ennyit közbevetőleg.

Amikor kedden kora este (1956. október 23-án) megérkeztem a Bródy Sándor utcába, még nem volt nagy tömeg. A Rádió kapuja előtt állt egy teherautó lehajtott keretdeszkákkal, a platón egy kicsi ősz ember, némi kísérettel (gondolom, afféle testőrök lehettek). Az emberek azt ordították, hogy "éljen Szakasits!" Valaki mondta, hogy ez volt a köztársasági elnök, nemrég szabadult, ez jó lenne nekünk. Azt nem hallottam, mit mondott Szakasits. Jöttek emberek kisebb nagyobb csapatokban a Múzeum körút felől is, a Puskin utcából is. Akkor már sokan lettünk. Mondták, hogy a Parlament előtt a Nagy Imre elvtársaknak nevezte őket, akkor fütyültek némileg, aztán otthagyták.

A Múzeum-kert sarkánál feldöntöttek egy 9-es buszt, és mindenfélét kiabáltak, akkor elindultam a Puskin utcán a Rákóczi út felé, a Jóska azt mondta nekem, hogy balhé van a Rádiónál, menjünk oda, dehát ez túró, ez nem valami nagy balhé, hazamegyek. Akkor nagy motorzaj közeledett, a Puskin utca végében megállt egy teherautó, a Rákóczi úton kétoldalt nyilván több is, mert rengeteg zöldparolis ávós futott felénk, kardlapoztak és valamilyen durrogó vacakokat dobáltak, egy el is találta a szandálom sarkát (még este is 20 fok meleg volt), szikrázott és füstölt, rohantam vissza a Bródy Sándor utca felé. Akkor dördült el az első lövés, amikor a sarokra értem. A Rákóczi út felől, nem a Rádióból, azaz nem a Rádióba telepített karhatalom kezdte, nem is kezdhette, az imént említett teherautó akkor még elállta az 5-7. számú bejáratot. Akkor az Üllői út felé indultam, mert ez hirtelen túl nagy balhé lett, hogy arra megyek haza. A Kálvin tértől kifelé végeláthatatlan sorban álltak a járda mellett rendőr- és katonai csapatszállító autók, néma és mozdulatlan legénységgel, a bakák lábhoz tett fegyverekkel ültek, a motorok kikapcsolva. Ezek a rendőrök és katonák hagyták, hogy elvegyük tőlük a fegyvereket (szó nem volt még semmiféle fegyverraktárról, azt sem tudtuk, mi az és hol keresendő, a tüntetőket október 23-ikának késő estéjén lényegében a magyar rendőrség és katonaság fegyverezte fel).
Nem kellett volna. Nem lett volna szabad hagyni, hogy idáig eljussunk. Itt és így kezdődött minden, ami innen elindulva már megállíthatatlan volt, a következő történések, különösen Nagy Imrének a statáriummal való fenyegetése tovább növelték az elkeseredést. Félreértés ne essék, mi ott az utcán nem tudtuk, helyesen cselekszünk-e, és én még most sem tudom, mivel lehetett volna megállítani. Csak azt tudom, hogy voltak olyanok, akik már akkor, a maguk csendes módján tiltakoztak a politikusok végletes és ostoba cselekedetei ellen. A 70-es évek végén, 80-asok elején két rádióműsoromnak is állandó vendége volt Ember Mária, az egyik legokosabb és legjobb ember, akit valaha ismertem. Ő több szállal is hozzá volt kötve a Petőfi-körhöz, Nagy Imre környezetéhez, nem az utcán élte meg 56-ot, de már okos felnőttként (25 évesen) közelről látta, mit tesznek azok, akik döntési helyzetben vannak, és riadtan nézte, mennyire távol vannak mindenféle ésszerűségtől. Tőle hallottam először azt, amit azóta sokszor elmondtam én is 48-cal és 56-tal kapcsolatban: csak néhány egyszerű számtani feladatot kellett volna elvégezni. Egy nő 1956-ban, aki racionális cselekedetekre inti a férfiakat - elég mulatságos, nem? Ezt ő kérdezte tőlem. Milyen erőt jelent a szovjet hadsereg és milyet a magyar? Akkor még szó sem volt arról, hogy nem a hadsereggel kell számolni, nem is a nevetséges nemzetőrséggel, hanem velünk, rongyos és éhes gyerekekkel meg a Corvin-közi köztörvényes bűnözőkkel, akikből 34 évvel később "legendás parancsnokok" lettek. Csak egyszer hallotta volna meg valamelyikünk, hogy ezek parancsolni akarnak...

Az alapvető ellentmondás, ami miatt a jelen pillanatig hamis 56, az akkori politikusok és értelmiségiek mentalitása meg az utcán hőbörgő, iszonyatosan buta, jórészt köztörvényes hangadó "parancsnokok" felfogása között feszült. Az előbbiek szocializmust akartak a "hibák" nélkül (nehéz szánalmasabb marhaságot elképzelni is), az utóbbiak a Horthy-rendszert, abba jókora adagot belekeverve a nácizmusból és a katolikus egyháznak a nácizmustól nem túl messze álló, megdöbbentően militarista ideológiájából. Előbbi semmi hatással nem volt az utóbbira, utóbbi sokat rákényszerített a teszetosza, évtizedig megfélemlített értelmiségiekre, főképp az őskommunista elveit megtagadó, ellenkezőjébe forduló miniszterelnökre, akit hatvanvalahány éve tömjénezünk "hősies" mártíromsága okán, de még soha senkitől nem hallottam, hogy legnagyobbrészt az ő következetlen, összevissza kapkodó, kizárólag helytelen döntéseinek következménye volt a "forradalom és szabadságharc" semmi módon nem menthető, tragikus vége. Nem is fogom hallani, amíg a "hivatalos történetírás", hivatkozva a legbutább nyugati elemzőkre a 20. század legfelemelőbb történésének tartja 56-ot. Egyik parlamenti "látogatásom" alkalmával "üzentem", én, a nem egészen 14 éves gyerek azzal, aki a kapu alatt átvette tőlem a postát, hogy mondja meg Imre bácsinak, ne urazza Hruscsovot, mert az nem lesz jó...
Még a fentebb említett "alapvető ellentmondásnál" is fontosabbnak tartom az öncsalás 62 éves történetének alakulásában azt a hazugságot, ami a magyar népnek a "forradalom és szabadságharchoz" való viszonyáról szól. A magyar nép alig várta, hogy vége legyen. A magyar lakosság elbújt az események elől, és nem is volt hajlandó előjönni, amikor szükség lett volna a segítségére, akkor sem.
Lehet persze, hogy elítélendően általánosítok. Én a nyolcadik és kilencedik kerületen kívül nem voltam sehol, még azon belül sem jártam a Köztársaság téri pártháznál. De azon a néhány négyzetkilométeren csak ellenséges, gyűlölködő viselkedést tapasztaltam, menjünk onnan, ne onnan lövöldözzünk, mert csak rájuk szabadítjuk a ruszkit meg az ávóst, és azok szétrombolják a házukat. Lementünk többször légópincékbe, kevesen voltunk, barikádot építeni (legalábbis azon a környéken) úgy lehetett leghatékonyabban, hogy villamost vagy trolibuszt borítottunk keresztbe a szovjet hadsereg vonulási útjára, ahhoz kellett volna a "polgári lakosság". Soha, még egyszer mondom, soha, egyetlen egyszer sem sikerült egyetlen embert sem szereznünk, ha éppen olyan volt a mozgás (ami főképp november 4. után inkább menekülésnek volt nevezhető), hogy összejöttünk többen, akkor volt barikád (például a Baross utcának a Kálvária - a fene emlékszik, lehet, hogy akkor már Kulich Gyula - térbe betorkolló sarkánál sikerült oldalára borítanunk egy 74-es trolit, azt kétoldalt meghosszabbítottuk bazaltkockákkal, körülbelül félóra múlva a Kőbányai út felől érkező 64-es löveg úgy tolta félre, hogy nem is lassított). Legtöbbször csend fogadott, de volt olyan is, hogy takarodjunk a picsába (oppardon), meg olyan is, amikor ketten mentünk a fekete göndör hajú, fekete szemű Bárány Robival, hogy na nem megmondtam, ezt is a zsidók csinálják.
Azért tartom valószínűnek, hogy az általánosításomnak lehet alapja, mert amikor vége lett (legalábbis az én számomra), és valahogyan kikeveredtem anyámhoz meg a testvéreimhez a Gyarmat utcába (Zugló, 14. kerület), ahol ők valami ideiglenes lakásból készülődtek egy teherautóval elhagyni az országot, ott Zuglóban is csak derűs és megkönnyebbült emberekkel találkoztam (lám, még sosem kértem bocsánatot az öcsémtől, amiért miattam itt kellett maradnia, anyám nélkülem nem volt hajlandó elmenni, én meg maradni akartam - még mielőtt valaki azt hinné, hogy hősiesen vállaltam tetteim következményeit, sietek közölni, hogy egy Vera nevű kislány miatt nem mentem, akinek viszont csak a nevére emlékszem, arra már nem, hol lakott, hogyan és mikor találkoztunk és mi lett vele, engem ugyanis másnap elvittek az iskolából). A május elsejei tömegről csak később értesültem, de mintha az az "esemény" is arról szólt volna, hogy a magyar lakosságnak finoman szólva nem volt szívügye 56. Mostanában lett az. 1990. után. Amikor már lehetett kockázat nélkül öblögetni, ahogyan a csúti jellembajnok tette a Hősök terén.
Hosszú lett ez, és még hol van a vége? Talán nincs is neki.
Azért még valami hiányzik: hogyan lehettem rádiós meg újságíró. Először is nem volt priuszom (néhány hónappal a 14. születésnapom után szabadultam), másodszor az 1963-as, enyhülésnek nevezett politikai fordulat után az sem számított volna, ha van. Kádár mondata (aki nincs ellenünk, az velünk van) egyedülállónak számított a "béketáborban", sokmindent elnéztek, még az "ellenzékiséget" is, bocsánatot kérek minden akkori ellenzékitől, elég ártalmatlan játék volt az mindig, a "megtorlásokat" sikerült jó nagy lufikká fújni, lényegében senkit nem bántottak. Engem például átlag havonta jelentettek föl a Rádióban ilyen-olyan tetteim és műsoraim miatt, de soha semmi bajom nem lett, olykor messzehangzó vizsgálatokat folytattak, kis mitugrász alapszervezeti párttitkárok olykor megfenyegettek, hogy ki leszek rúgva - de először 1994-ben rúgtak ki valóban, a rendszerváltás nagyobb dicsőségére. Pedig a dzsentroid és fasisztoid bandára sem mondtam csúnyábbakat, mint korábban a "kommunistákra".
Konkrét és értelmes kérdésekre ezentúl is szívesen válaszolok - ha tudok.

A magyar munka becsülete

Ismét némi borsó a falra. 2016. április 30-án tettem föl az alanti bejegyzést. Ma ismét megy, ismét a Dunán a Mese a 12 találatról című film. A stáblista változatlan. A "futballedző" szerep nemcsak a film egyik epizódjának hamisítása, a kor jellemzőjének is. Egy futballedző ma sem él úgy, mint egy futballista. Még olyan országokban sem, ahol van futball.

Ma délután lesz a Duna tévén a Mese a tizenkét találatról című, 1956-ban készült film. A magyar filmtörténet egyik legjelentősebb darabja, évekkel, sőt évtizedekkel az amerikai film előtt járva a maga sok szálról induló, egyfelé tartó, tökéletesen megcsinált szerkezetével.

A televízió műsorban a főszereplők között olvasható Zenthe Ferenc neve, a műsor szerint Titit játssza, aki is futballedző. Titi mellékszereplő és nem futballedző, hanem a korra jellemző "sztár"futballista, aki rendszeresen utazik, ennek megfelelő a lakása és a felesége, "nyugati cuccokat" ad még a sógornőjének is.

Megnéztem az IMDb-t (International Movie Database, azaz Nemzetközi Mozi Adatbázis), ott az áll, hogy "Titi, coach", azaz "edző".

Nemzetközi Mozi Adatbázis. Ez ugye elvileg egy komoly dokumentum gyűjtemény, a jövő filmtörténészeinek készül, akik ezt etalonnak fogadják el, ebből dolgoznak, esetleg nem lesz idejük megnézni a filmet, így annyit tudhatnak, hogy edző.

Nem írom ide, miért baj, ha egy kiváló filmnek a korra egyik legjellemzőbb epizódját meghamisítják azzal, hogy megváltoztatják a szereplő foglalkozását.

Nem írom ide, miért baj az, hogy lassan kivétel nélkül mindenki úgy végzi a munkáját, ahogyan az ország miniszterelnöke, hogy hozzá hasonló gazemberek uralkodnak tízmillió magyar állampolgáron, és felelős állásokba oda nem való, legjobb esetben súlytalan embereket ültetnek, amilyen például egy újság főszerkesztői vagy egy tévé hírigazgatói funkciója.

Ja, és Hlatky Lászlót a filmben nem Brobicseknek hívják, hanem Robicseknek.

Nem volt kedvem tovább olvasni.

A jognak asztalánál

Egy ideje már hessegetem magamtól a gondolatot, hogy nem, azért azt mégse, nyavalyás gazember ül a nyakunkon, egy iszonyatosan primitív, gyáva fasisztoid briganti, de ebből azért még nem lehet ilyen következtetéseket levonni.

Az a helyzet, hogy nem lehet, hanem kell. Teljesen érthetetlen dolgok, események, történések válnak azonnal érthetővé, ha végre szembe nézünk a ténnyel, tudomásul vesszük. Mégis másképp látjuk a világot, ha van magyarázatunk eddig felfoghatatlan jelenségekre. A megértés esetleg segíthetné a cselekvést, de ilyen nagy eredményre nem számítok. Jó, persze, hogy nem teszünk semmit, ám mindenképpen annak tudatában tessék tovább élni, hogy Magyarországon az ember életének értéke más, mint az atlanti térség többi államában. Voltaképpen nincs értéke. Nem szempont, nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel.

Van ilyen. Nem kell csodálkozni, az Iszlám Állam például egészen másképp értékeli az emberélet értékének fogalmát, mint például Luxemburg. Az utóbbi időben a mi pártunk és kormányunk nem szereti Luxemburgot, mondják is sokszor. Azt nem mondják, hogy szeretik viszont az Iszlám Államot, de azt nem is kell mondaniuk, mert a tetteikből látszik, hogy azzal értenek egyet: az ember életének itt Magyarországon ugyanúgy nincs semmilyen értéke, mint az Iszlám Államban. Utóbbiak mondjuk valamivel humánusabban bánnak az emberrel, mert rögtön kivégzik és nem kínozzák hónap meg évszámra, nem éheztetik, nem veszik el tőlük az emberi méltóság legkezdetlegesebb formáit is, nem aláznak embermilliókat az alapvető jogaik semmibe vételével, hanem egyszerűen lenyisszantják a fejüket. Azt tetszik hinni, komolytalanul ironizálok, pedig nem. A csúti futballista tanulhatna az Iszlám Államtól emberséget meg például a táliboktól is. Lám, azok azonnal szitává akarták lőni Malala Juszufzait, midőn a pakisztáni kislány érvényesíteni merte a tanuláshoz való jogát, más kérdés, hogy nem találták el jól. Itt ez majd nem fog előfordulni, pártunk és kormányunk milliárdokért épít lőtereket, úgyhogy ha majd valamely kelet-magyarországi cigánygyerek kinyilvánítja a tanuláshoz való jogát, azt biztosan nem fogják elhibázni. Addig persze még fejlődni kell, nincsenek kétségeim, hogy ez könnyen fog menni, a hízott szájszélnyalogató megnyeri a választásokat, az országot kilépteti az Európai Unióból (már rég nem vagyunk odavalók), és akkor semmi nem áll majd útjába, hogy tisztán és egyértelműen kinyilvánítsa az ember életének értékéről való meggyőződését. És tegyen róla, hogy ennek a meggyőződésének látható megjelenési formája is legyen.

Azt sem értettem pontosan, miért kell ájtatoskodnia egy olyan büdös bunkónak, aki nem azért volt deklaráltan ateista, mert végiggondolta a transzcendenciához való viszonyát, hanem mert olyan iszonyatosan buta, hogy reménytelen küzdelmet kellett volna folytatnia az istenfogalom alapismereteinek a megértéséért is, ezt azért sejtette, inkább bele sem fogott. Aztán egyszer csak valaki felhívta a figyelmét arra, hogy sem a Biblia, sem a civilizáltnak nevezett világ vallásai nem foglalkoznak az ember életének értékével, ha lehet, még annál is kevésbé az emberi jogokkal. Nosza, térdre, imához! De most már aztán tényleg, komolyan és kötelezően. Hiszen ez egy remek dolog! Emeljük bornírtságtól és az ölés vágyától homályló tekintetünket az ég felé, és kezdjük el magasztalni a kereszténységet. Arról sokmindent el lehet ugyanis mondani, de hogy foglalkozna az ember értékével önmagában, hogy képes volna definiálni az ember fogalmát másképp mint az isten szolgálatának és a tőle való félelemnek a függvényében, attól nem kell tartani - a születéstől a halálig való folyamatos megaláztatás és rettegés minden vallásnak az alapkészletéhez tartozik.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 30 cikkéből egyetlen egyet sem találhatni, amit ez a korlátolt bitang meg ne sértene, szünet nélkül, minden tettével mindennap. 

Nincs olyan jogrendszer az atlanti térségben, amiben volna a felmentés lehetőségére utaló paragrafus. Nincs olyan ország az Európai Unióban, ahol úgy lehetne kezelni az emberélet értékét, az emberi jogokat, ahogyan csattogó nyelvű csatlósainak egyetértő lihegésétől kísérve a csúti gazember teszi.

Ezt én eddig nem vettem észre. Lehet, van olyan, aki régen tudja, de akkor miért nem szólt?

Marad még egy kérdés: mit lehet tenni.

Én szeretem az embereket gondolkodásra késztetni. Úgyhogy nem mondom meg. Annyit segítek, hogy a magyar választójogi törvények szinte teljesen elzárják az emberi jogok érvényesülése felé vezető utat.

Ellenzékben

Azt tetszik kérdezni, miért foglalkozom már harmadszor vagy negyedszer egy ifjú csődtömeggel, egy nyírott szakállú pubival, egy ostoba, kellemetlen nyüzsgönccel, akit a csősznek már régen ki kellett volna zavarnia ebből a szétrugdosott és összehugyozott homokozóból, amit magyar politikai- és közéletnek vagyunk kénytelenek nevezni? Nem azért, mert úgyszólván mindenben a falusi futballistára emlékeztet, amiben nem, abban rosszabb, ennek a csúti dagadt brigantinak legalább nem volt fazonírozva a szakálla, és ez a nyavalyás vidéki furkó legalább buta volt, mint az éjszaka, abban a sötétségben, ahol felnőtt, csekély esélye sem lehetett arra, hogy többé kevésbé ember módjára viselkedjék. Jó, ez a momentumos istenverése is buta, méghozzá reménytelenül, mert már most, huszonéves korában nem bír kilátni a fejéből néhány centinél messzebbre. Meg gyáva is, mint a szotyolaköpködő példaképe (talán még nem tudja, hogy az, mert annyira stupid, hogy nem veszi észre, mennyire pontosan utánozza), olyan jó volna, ha valaki dobbantana egy hangosat és azt mondaná, hu!, akkor biztosan elszaladna... Á, nem jó, az ilyen kussol egy ideig, aztán kidugja az orrát, körbeszaglászik, és ha érzi, hogy ugyanaz az áporodott bűz veszi körül, amihez szokva van, megint előmászik. Mint a példaképe tette, midőn az akkori bűz kissé oszlani kezdett, és oxfordi ösztöndíj szaga kezdett lengedezni a pöcegödör felé.

Ez a momentumos mamakedvence most ökölbe szorítja a kezecskéjét és fenyegetődzik. Hogy ő majd ellenzékben mi mindent fog csinálni. A nyavalya törje ki, ha valaki hülyének született és azóta folyamatosan romlik az állapota, azt valahogyan távol kell tartani a nyilvánosságtól, a környezete nem veszi észre, hogy kártékony az istenadta! Van itt elég baj, nem kell ide egy ilyen, nálam türelmetlenebb emberek mindjárt elkezdik szapulni a mai fiatalokat, pedig a fiatalokkal nincs baj, csak ez az egy ilyen szánalmas. Meg talán a "párttársai", akiknek már akkor kellett volna tiltakozniuk, amikor kibújt belőlük ez a momentum nevű konglomeráció, de nem tiltakoztak, hanem beleléptek.

Szóljon nekik valaki, hogy ha ezt bírták kitalálni, hogy majd ellenzékben, akkor egy meleg téglával a hónuk alatt üljenek be egy sötét sarokba, és addig várjanak, amíg elmúlik. A baj csak az, hogy az ilyeneknek nem szokott elmúlni, az ilyenekből lesznek az ország miniszterelnökei.

A hazugságok adminisztrációja

Nekem azt többen is mondták még gyerekkoromban, hogy azért nem praktikus összevissza hazudozni, mert az ember egy idő után elfelejti, kinek miről mit hazudott, belezavarodik és kész a baj.

Igen, azt hiszem, ez nem fog menni, nekem ez eddig nem jutott eszembe, egy folyamatos hazugságra épített rablássorozatnak egyszerűen azért kell összeomlania, mert nem lehet adminisztrálni. Van az a módszer, amit még a múlt évezredben mondtam el többször több rádióműsoromban, hogy a csúti tróger nem védekezik és nem magyarázkodik, hanem csak azt mondja: igen, és? Tudniillik mikor bele akarják verni az orrát valamibe, amiről kiderült, hogy nem igaz, csak annyit mond: igen, és? Akkor úgy gondoltam, ennél nagyobb arcátlanság nem létezik. Pedig létezik. Most már semmit sem mond.

Ez működött eddig. És talán még egy ideig (nagyon rövid ideig) működni is fog.

De azt nem lehet, hogy a nagytestvért is megpróbáljuk átvágni. Az nem olyan türelmes, mint "Brüsszel". Semennyire sem türelmes. Pakssal nem lehet viccelni.

Csak egynek kell borulnia a rengeteg közül. A többi omlik utána.

Érdekes, én eddig mindenkit megsajnáltam azok közül, akik nekem valami módon rosszat tettek, talán ezért is nem vagyok képes amúgy rendesen bosszút állni. Eddig mindig elég volt látnom az összeomlást, legyen az rendszer vagy ember, már nem haragudtam.

Ezt a csúti gazembert nem tudom sajnálni. Nem tud olyan történni, amiért megsajnálnám. Én embertől ennyire még nem undorodtam. Még attól a proliarcú keleti despotától sem.

Annyira nem, hogy drukkolok neki.

Talán ő el bírja takarítani ezt a gusztustalan sejthalmazt.

A kihallgatás

Zero Dark Thirty. Ez egy filmcím. Karhryn Bigelow rendezte. Mostanában sűrűn jut eszembe a kezdő képsora.

Egy kihallgatótiszt bemegy egy sötét barakkba, aminek a tetejéről port kavarogtató fénynyilak lőnek be. A tiszttel együtt érkezik egy fekete csuklyás alak is. A barakk végében csuklóinál fogva kikötött rab. A kihallgató odaáll elé.

- Nézz rám! Nézz rám, ha azt mondom, mert fájni fog! Ha lelépsz a matracról, fájni fog. Ha hazudsz, fájni fog!

Egyelőre ennyi.

Megmondom, miért jut eszembe sűrűn ez a jelenet.

Van valaki ebben az országban, egy nagyon bátor ember, aki évtizedek óta folyamatosan küzd, és mindenki mást is küzdelemre sarkall. Ugyancsak évtizedek óta folyamatosan hazudozik. Az idő múlásával egyre nagyobbakat tódít, a buta, elhízott, beszédhibás arcából mind nagyobb marhaságok törnek elő, évszázadok óta elavult, évszázadokkal ezelőtt is csak a szerencsétlen, tanulatlan emberek ámítására való, bombasztikus közhelyek. Most legutóbb azt mondta, hogy "emberi méltóság, egészséges családok, erős nemzeti kötelék és szilárd hitbéli közösségek nélkül nem állhat fenn Magyarország".

Namármost. Azt egy évtizedekkel ezelőtti interjúból tudhatjuk (ma is letölthető), hogy az illető harcost a papája agyba főbe verte meg ilyesmi, a faluról és az ottani körülményekről most nem közlök részleteket, a lényeg az, hogy a nagy küzdőnek az emberi méltóságról és az egészséges családokról még fals képzetei sem lehetnek. Intézkedésein meg is látszik, mit gondol az emberi méltóságról és az egészséges családokról most, midőn Magyarország még az Európai Unió tagja. Nem nehéz anticipálni azt az intézkedéssorozatot, ami akkor következik, ha a küzdő végre kilépteti az országot az Unióból, megszüntetve ezáltal mindenféle külső kontrollt is.

Az erős nemzeti kötelékről való látomások lényege a nagyjából négymillióra tehető nyomorgó állampolgár nemzeti kötelékeinek szakítószilárdságán mérhető, a nagy nemzetvédő harcosnak a velük való kapcsolatán, az irántuk való érzésein.

A szilárd hitbéli közösségekkel végképp nem tudok mit kezdeni, ez még a középkorban is értelmezhetetlen lett volna. Az eredőjét viszont ugyancsak ismerjük, a "csuhások", a "térdre, imához" kezdetű múltbeli megnyilvánulásokból.

Kezdjük talán ezzel az utolsóval.

A helyszínt és a körülményeket leírtam. Zero Dark Thirty. A rabot kell behelyettesítenünk.

- Mit jelent a szilárd hitbéli közösség? Ha hazudsz, fájni fog.

Innen mindenki maga folytatja, nem segítek. Csak tessék eljátszani a gondolattal.

Még egyszer: még nem történt semmi. Csak bejött a kihallgatótiszt. Félhomály, poros fénynyilak, fekete maszkos kísérő. Annak kilátásba helyezése, hogy fájni fog.

- Mit jelent a szilárd hitbéli közösség?

Jönne a következő kérdés: mi az emberi méltóság, milyenek az egészséges családok, mit kell tudni az erős nemzeti kötelékről?

Mit tetszik gondolni, volna még értelme föltenni ezeket a kérdéseket?

Volna még kinek? Úgy értem, beszélni, válaszolni képes alak, aki még áll a lábán, és bír tovább hazudni?

Öröm bűvös égi szikra

Ezt itt majdnem órára pontosan négy hónappal ezelőtt tettem föl ide (Jóreggelt Európa - 2017. október 7. A legekről). Csak azért, hogy mutassak valami szépet és fölemelőt. Most előkerestem, mert egy másik flashmob kapcsán eszembe jutott valami más is.

Nincs olyan, hogy legjobb. Vagy legszebb. Van legmagasabb hegy meg legmélyebb tengerárok, megmérték, tudjuk, hogy van, némelyek ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy megmásszák meg hogy lemerüljenek, remek dolog bizonyára, nehéz lehet, fizikai teljesítménynek (munka szorozva idővel, ha jól emlékszem) egyszerűen fantasztikus, aki megmászta meg lemerült, az nagyon büszke lehet rá, haszna nagyjából nulla. Úgy értem, az emberiség szempontjából.

Aztán vannak a sportban számon tartott világrekordok, oszposz mint a hegymászás - a világ fejlődése egy millimétert nem mozdul előre a leggyorsabbtól, sem a legmagasabbra ugrótól, sem a legmesszebb dobótól, sem a bármilyen világbajnoktól. Elismerendő, ezeknek van szórakoztató funkciója, valamint az is elismerendő, hogy engedi a változatosságot, amennyiben mindig valaki más a világbajnok, és mindig jobb a világcsúcs, ellentétben az alapjában véve unalmas Mount Everesttel és Mariana (vagy Kermadec-Tonga) árokkal.
Az emberi kultúrát előrevivő holmiknak nincsenek legjei. Az egzakt tudományok nem ismerik a legnagyobb számot, a legkisebb természeti törvényt, a legbonyolultabb élő szervezetet. A legjobb vers, a legszebb zene, a legnagyobb regény nem létezik, a legmagasabb épület is csak a bulvár számára épül, a hülye megrendelőnek szempont, az építész mással van elfoglalva.
Ezeket csak azért bocsátottam előre, mert most meg akarom mutatni, a legnagyobb zenemű leggyönyörűbb előadását. Mellesleg tényleg sokan gondolják úgy, hogy Beethoven IX. szimfóniája a zeneirodalom csúcsa, nem is igazán alaptalanul, tényleg ott van a legzseniálisabb 100 (200, 500) között. Más kérdés, hogy ki milyen alapon hitelesíti ezt a rekordot.
Na szóval. Nézzék, hallgassák meg ezt itt lent, és ha a vége felé elszorul a torkuk, és feltolul az a mondat, hogy ennek nincs felemelőbb előadása, akkor ne szégyelljék.
Pedig ez a mű nem is így van a kottában. Olykor be kell várni az érkező zenészeket. De figyeljék meg, mindenki kotta nélkül játszik és énekel. Ázsiában egy európai zeneművet. Nyilván nem hibátlan és nyilván van ennél pontosabb, tökéletesebb előadás. De megindítóbbat, az emberiség fejlődését illetően reménykeltőbbet nem ismerek.

Aztán még ideteszek egy részletet egy másik írásból (Kolozsvári Szalonna - 2018. február 6. Tamás Róbert: Semmi másról nem szól az egész ország, mint a fideszes pártkatonák feneketlen pofátlanságáról):

Ha a pedagógusok jobb oktatási feltételeket keresnek, akkor azonnal jön valamelyik seggnyaló és kijelenti, hogy a pedagógusok szóvivőjének a nagyapjának a keresztlánya nyilas volt. Ha a diákok tüntetnek, akkor is találnak egy szülőt, testvért, nagyszülőt, szomszédot, aki valami módon mocskolható.
Soha nem szempont, hogy bármin is változtassanak úgy, hogy az az ország lakóinak jó legyen. Soha. És soha nem képesek értelmes választ adni, nem az adott témára reagálnak. Mindig személyében támadják azt, aki kritikát gyakorol, változást szeretne, vagy akár megvalósítható ötlettel áll elő.
Semmi másról nem szól az egész ország, mint a fideszes pártkatonák feneketlen pofátlanságáról. És arról, hogy itt bizony sem civil szervezet, sem bármilyen tömörülés, sem pedig mezei polgár nem nyithatja ki a száját. Mert akkor megfenyegetik, megalázzák, eltiporják. Erről szól maga a Fidesz: elfoglaltuk az országot, a miénk. Itt sem véleménye, sem kérése, sem ötlete nem lehet senkinek, mert az veszélyes. Hová is vezetne az, ha tűzoltók, tanárok, diákok, szülők, buszvezetők, ápolók, vagy egyszerű alattvalók mindenféle igényeket támasztanának a kormánnyal, vagy akár az önkormányzatokkal szemben? Még a végén rájönnének, hogy joguk van ehhez. Még rászoknának, hogy elvárásaik is lehetnek, nem csak a pénzt kell termelniük az urak fizetésének és úri életének biztosítására. Még a végén vérszemet kapna a jobbágyság és elkezdenének gondolkodni azon, hogy ez így bizony csak annak a néhány pártkatonának jó, akik felmásztak a biztonságos polcokra.
Így kell ezt. Csírájában eltaposni az önállóskodást. Ez egyáltalán nem szentendrei kuriózum. Mindenhol ez megy, az egész országban. Csak az nem látja, aki nem akarja.

Ehhez már csak egy kérdést tudok hozzátenni: kinek van kedve ma Magyarországon olyat összehozni, mint a fenti flashmob? Öröm bűvös égi szikra, Elysium lánya te, Áldozati lángot szítva Vár hívőid serege.
Ki tud itt örülni az életnek? A büdös bunkó szotyolaköpködő és a seggnyalók, akiknek a kulturális szintje a megye kettő? A baromfiszaros udvarra esetleg kihallatszott a Jó ebédhez szól a nóta. Megjöttek a fehérvári huszárok. Hátizsák, pantallón kívül hordott ing a tokától induló sörhason, kolbásztöltés, pálinka szlopálás, az öltözködési és gasztronómiai legfelső szint a virslizabálás sötétkék öltönyben egy bécsi utcán.
A többiek? Az országlakosok?
Vigyázz! Igazodj!

Fából vaskarika

Ifj. Vidnyánszky Marton Lászlóról: „elfogadom, hogy elítélték, de azt nem, hogy kivégezték” - ez az egyik hírportál szalagcíme.

Rokonszenves megnyilatkozás egy ifjú színésztől. Még egyet is értek vele. Ezeket az embereket tényleg kivégezték, köztük a világ egyik legkiválóbb színészét, Kevin Spacey-t is, akitől valószínűleg életfogytiglan vették el a munkáját, valamennyire ezzel együtt az életét is. Nem tudom megítélni, arányban áll-e a büntetés az elkövetett bűnnel. Azaz legalább annyira meg tudnám ítélni, amennyire a jogászok hivatalból megtehetik (semmivel sem vág jobban az ő szakmájukba, mint az enyémbe), de fölösleges, mert az ítéletet a szakma hozta meg, hivatkozva (vagy nem is hivatkozva) a közönség nyomására. Elévülni meg valószínűleg akkor fog, amikor már senki nem él azok közül, akik ezt akár csak olvasták a napi hírek között, amiből következik, hogy akkor nem él már a bűn elkövetője sem.

Hogyan jutottunk idáig? Mindig így volt? Ugyanazon a hírportálon olvastam egy másik cikket, amiben az egyik áldozat férje, egy rendező mondja: "A rendező felelőssége, hogy ez ne történjen meg. A rendezői színház léte nem ad felmentést az etikai határok átlépésére."

Azt nem. Csak lehetőséget. A rendezői színház, az adja. Azt tetszik kérdezni, az mi.

A forgalomirányító uralma. Az alkotó és a reprodukáló közé tolakodó nyüzsgönc, aki néhány évtized alatt elérte, hogy őt tekintsék a legfontosabbnak, a legnagyobb súlynak, aki az arroganciájával szétdúlta a szakma belső rendjét, és aki még mindig nem veszi észre, hogy a léte "nem jön át a rivaldán". Azaz a közönség magasról tesz rá, ki rendezte az előadást, a közönség sok évtizedes belső rémuralom után is a színészre és az íróra vált jegyet. Viszont a rendező dúlásának reakciójaképpen távozik a színházból a szünetben - vagy be sem megy a rendező "koncepciójára", anélkül, hogy tudná, ki tette tönkre az élményét.

Magyarországon elég közelről követhettem a tendenciát, hogyan lett despotává, élet-halál urává, még a színigazgató által is zabolázhatatlanná a színházi rendező. Annak az átalakulásnak voltam tehetetlen szemlélője, amit az én nemzedékem vitt véghez, az "átkozott negyvenhármasok" (a mai napig így hívja ezt a viszonylag szűk brancsot a színésztársadalom).

Az alkotás és annak megjelenése között (talán a festőművész és az ötvös-ékszerkészítő kivételével) általában ott van a valamilyen közvetítő. Olykor többféle is. Súlyát, fontosságát, ha tetszik, nélkülözhetetlenségét tekintve is többféle. Érdemes vázlatosan áttekinteni ezeket. Az építész és az építőmunkás (azaz a kész produktum létrehozója) között ott van a pallér (építésvezető), a szobrász és a kész mű között többnyire a kőfaragó, az öntő, a formakészítő. Az iparművész mellett az üvegfúvó, az asztalos, a szövőmunkás, a szabó, a díszletfestő és így tovább. Az író a kiadónak küldi el a kéziratot, lektor, kézirat előkészítő, tervező, nyomdász, korrektor dolgozik rajta, mire könyv lesz belőle. A zeneművészet kicsit más, a muzsikus inkább társalkotó, mint közvetítő, zenekari darab esetén még ott van "kettejük" között a karmester (ha kórus is szerepel, a karnagy).

Tessék végignézni a listát - az alkotó által létrehozott produktumon a "közvetítők" (beleértve a legnagyobb önállóságot jelentő karmestereket is) semmilyen mértékben és semmilyen formában nem változtatnak, úgy is mondhatnám, meg sem fordul a fejükben, ha megkérdeznék bármelyiküket, nem is értenék a kérdést.

A színházi előadás valamelyest a zenéhez hasonlítható. Az alkotó ebben az esetben az író, a társalkotó (aki nélkül az előadás nem jöhetne létre, ahogyan a muzsikus nélkül sem képzelhető el a zenemű megjelenése), a magát a szó szoros értelmében az alkotás folyamatába tevő művész a színész. És itt van a förtelmes és felháborító kivétel, az egyetemes művészettörténet kakukkfiókája, a "fészekben" uralkodó, agresszív, felfuvalkodott idegen, a színházi rendező. Mely foglalkozás valamikor éppen olyan volt, mint a karmester - közvetített az alkotó és a társalkotó között, értelmezett és irányított, ahogyan a pallér vezényli az építést.

Nem érzem feladatomnak az elemzést, mi a fene váltotta ki ebből a bandából (tisztelet a kivételnek) a hatalmi tébolyt, aminek következtében meggyaláznak irodalmi műveket, és terrorizálnak élő és érzékeny embereket. De abban bizonyos vagyok, hogy ennek valami módon véget kell vetni. Valahogyan a tudomására kell hozni ennek a kártékony bagázsnak, hogy az írói művekben véghezvitt rombolás (ideértve az operairodalom librettistáinak és zeneszerzőinek az alkotásait) akkor is bűncselekmény, ha még nem szerepel a bírósági gyakorlatban ennek az elítélése. Ahogyan az is bűncselekmény, amit egyelőre "zaklatás" címszó alatt tárgyal a világsajtó (ifjú Vidnyánszky distinkciójának a méregfogát talán éppen azzal lehetne kihúzni, ha nem a népítélet kenné szét a felismerhetetlenségig a jogilag meghatározható és ilyenformán jogilag ítélhető bűncselekményt, kizárva ezáltal a lehetőséget a bűnhődésre és általa a rehabilitációra).

A rendezői színház léte nemhogy nem ad semmiféle felmentést, az önmagában a teljes képtelenség, önmagában a bűncselekmények sorozatának keltetőtelepe. Azt kell megszüntetni, a rendezői színházat. 

Mit szentesít a cél? 2.

Heller Ágnes megint jobbikozott egyet. Január 25-én már elmondtam röviden a véleményemet (Mit szentesít a cél? - Jóreggelt Európa), akkor még név nélkül. Most megint azt mondta, a jobbikkal kell szövetkezni (vagy valami ilyesféle kifejezést használt). Nem ismerem őt személyesen, messziről tartottam mindig nagyra, olyan nagyra, amennyire csak kevés embert. Bizonyára jó volna beszélgetni vele erről, nyilván van valami racionális magyarázata. Amit elképzelni sem tudok. Majdnem azt mondtam, erre nem létezik racionális magyarázat, dehát az övét nem ismerem, akkor pedig ilyet nem mondhatok. Egy ismerősöm azt állítja, neki szabad ilyet mondania. Hát ez így elég sovány. Úgy kell ugyanis érteni, hogy egy zsidó legitimálhat nácit. Különösen egy holokauszt-túlélő. Lehet. Bár nem hiszem, hogy ez magánmegbocsátás kérdése volna.

Élt egy színész Magyarországon, akivel én igen jó viszonyban voltam, tehetségesnek tartottam, hívtam a Rádióba különféle szerepekre, verset is mondott - politikáról, világszemléletről sosem beszéltünk. De ha beszéltünk volna, akkor is addig a felületig jutunk csak el, ami a létező szocializmustól való undort jelentette. Aztán kitört a szabadság - legnagyobbrészt a gondolkodáshoz nem szokott emberek számára, és az én színészemről hamarosan kiderült, hogy ő ezt a náci és nyilas eszmék felszabadulásaként értelmezi. Egyszer még 1994-ben elkuncsorgott hozzám, azt hitte, a szocialisták győzelme nekem kedvez, ha annyira nem bírtam elviselni az első négy évet, majd mikor rájött, hogy én annak a bandának sem vagyok a kegyeltje, nem láttam többé. Egyszer találkoztunk a Múzeum körúton, nem ismert meg. Nemrég meghalt. Így már sosem fogja megtudni, hogy én akkor bizonyára visszaköszöntem volna, de vele semmilyen közösséget nem vállalhattam, mert én mélységesen egyetértettem a nürnbergi ítéletekkel. Amik nem elsősorban a tetteket büntették, hanem a mentalitást. A háborús bűnök azért nem évülnek el (egyebek között), mert a mentalitás változatlan. Az megmarad és tovább fertőz olyanokból is, akik még nem is éltek a nürnbergi perek idején, mint például az említett színész. Meg a csúti gazember, aki egyelőre még csak a végtelen butaságából és aljasságából eredően gyilkolja halomra az embereket és éhezteti a gyerekeket, de ha most "nyer", akkor valószínűleg eggyel előbbre lép.

Mindenki úgy éli meg a nácizmus köztünk pusztító, naponta az arcunkba bűzölgő megnyilvánulásait, ahogyan akarja. Mondhatnám, magánügy. Mindaddig, amíg a megengedő, a náci eszméket legitimáló magánvéleményét magában tartja. Ahogy nagy nyilvánosság előtt ad hangot a saját, személyes félrenézéséről szóló politikai programjának, az a ragály terjesztésével ekvivalens.

Ismerősöm azt mondta, akkor én most meghosszabbítom ennek a hordóhasú brigantinak az uralmát, mert elvetem az eltávolításának egyetlen lehetséges megoldását.

Nem. Egyszerűen azért, mert ez nem lehetséges megoldás. Szerintem. Meg az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint, meg a nürnbergi ítéletek szerint, meg az általános etikai szabályok szerint.

Ettől persze még lehet valakinek más a véleménye. Az eredmény minden esetben ugyanaz (lásd a január 25-i bejegyzést).

P.S.: Bocsánat, majdnem elfelejtettem: a jobbik "támogatásának" lehet még egy eredménye. A választásokon győztes egyik náci bagázs (mindegy, a kettő közül melyik) koalícióra lép a másikkal. Akkor a kormánypártoknak nem kétharmada, hanem kis híján száz százaléka lesz. Mondjam, mi következik ebből?