Ünnep

Ünnepelünk. A nemzeti ünnepen. Pardon, a Nemzeti Ünnepen. Nemzeti Dohánybolt, azt is nagy kezdőbetűvel kell írni. Ruházati Bolt Nemzeti Vállalat, az is nagy kezdőbetűvel volt ’49-től ’56-ig. Aztán a forradalom elsöpörte a Ruházati Bolt Nemzeti Vállalatot. Körülbelül ez volt az egyetlen, amit elsöpört. Most ezt ünnepeljük.


Meghalt sokezer ember, kivégeztek sokszázat, romba dőlt a főváros – hurrá, ünnepeljünk. Páran nekimentünk a Föld akkor legnagyobb hadseregének, ők hoztak néhány tankot meg néhány katonát, a szovjet hadseregnek egy százalékban kifejezhetetlenül kis töredékét, nekem meg volt ellenük először egy Mannlicherem (a Károlyi kertben találtam, egy fának támasztva), később egy MP 40-esem, azt eldobtam, mert a nyomjelző lövedékek minden sorozat után a nyakamra hozták a gyalogságot, lett helyette a II. Világháborúból visszamaradt dobtáras „gitárom”. Ünnepeljünk.

Az egy főre eső elbukott forradalmakban abszolút világelsők vagyunk, nem számoltam utána, de kizárt, hogy volna versenytársunk – hurrá. Nincs még egy nép a világtörténelemben, ami hőzöngésben, fejjel a falnak menésben kiállhatna ellenünk, még ki sem nyitnák a szájukat, mi már meg is haltunk legalább százan. Ünnepeljünk.

Imádjuk a tömeggyilkosainkat, akár hazánkfia, akár idegen, a szlovák Kossuth apánkat, az osztrák Ferencjóskát (az hogy’ szerette a magyart), Horthy kormányzót, Rákosi pajtást, Sztálin apánkat, Kádár apánkat (mennyi apa), rajongunk értük. Most is van egy, zsebre tett kézzel vonul, mint egy fejbenyomott Johnny Walker, kicsit sem szégyelli magát, azt hiszi, a többiek irigylik. Imádjuk. A nép majd el akarja söpörni, csak előbb megvárja, amíg olyan erőszakszervezete lesz, mint Ferencjóskának meg Rákosi pajtásnak volt, akkor majd nekimegy – hurrá. Addig ünnepli. Mint a bukott forradalmakat.

Azt írják a nem kormánypárti médiumok, hogy Nyugaton meg Amerikában a magyar kormányt ítélik el, nem a magyar népet. Ezt így leírják, aztán elégedetten hátradőlnek, hogy ez milyen egy éleslátó distinkció volt. Pedig jó volna végre tudomásul venni, a peckes zsebredugottkezű a magyar nép választott vezetője. Mi akartuk. Mindannyian. A falusi futballista rajongói meg a többi hét és félmillió választókorú, aki nézi őket. A hét és félmillióból körülbelül másfél millió még rá is szavaz. Nem azért, mert rajongó, hanem mert mint a birka.

A kérdés már csak az, miért nem tud ez a nép kitermelni magából mást, mint köztörvényes bűnözőt, amikor vezetőt választ magának. Mert butaságban tartják évszázadok óta? Más népeket is tartottak butaságban. Hogyan sikerült a magyar népnek megmaradni a középkor szellemi szintjén?

Amíg valaki meg tudja válaszolni ezt a kérdést, addig ünnepeljünk. Halottakat, romokat, megtorlást. Menjünk lelkesen az utcára, mint 1957. május elsején. Lelkesedjünk. Megint van egy elnyomó köztörvényesünk. Addig is hurrá.

Megemlékezés a dicsőséges szabadságharcról

Megemlékeznek. Jó esetben, mert különben ünnepelnek. Október 6-át ünneplik, az aradi kivégzéseket. Ma a dicsőséges szabadságharcról viszonylag kevés szó esett. Beszélnek Batthyány Lajosról, meg leginkább összevissza hablatyolnak hivatalosék, nem tudnak mit kezdeni ezzel a nappal. Nem is lehet.


Érdekes, van egy név, ami ilyenkor még véletlenül sem említtetik: Kossuth Lajosé. A nagy szabadsághős október 6-án valahogy kimarad az ünnepi szövegekből. Miért nem tetszik ezen a napon megkoszorúzni a Kossuth-mauzóleumot?

De ezt most hagyjuk. Van más. Például a honvédelmi miniszter, aki a fekete gumitalpú cipőjére rogyott nadrágjában odabotorkál a protokollos által kijelölt helyre, és megnyilvánul.

Volt egy rendezőasszisztens a Magyar Televízióban, akinél csúfabb, gusztustalanabb kétlábonjárót elképzelni sem lehetett, horrorfilmek maszkmesterei a falba verték a fejüket, mikor őt meglátták, mert rájöttek, hogy szegényes a fantáziájuk. Azért volt annyira visszataszító, mert a külsejéhez mindent elsöprő tehetségtelenség és förtelmes modor társult, ez tovább rontotta az összképet. A tévé büféje az első emeleti folyosón akadályozta a stúdiókba menőket, egyik fal mellett a pultok és a pénztár, a szemben lévő falnál meg asztalok és székek, a kettő között kellett közlekedni. Latinovits Zoltán a felvétel szünetében egy ilyen asztalnál ült, amikor az illető asszisztens átsétált a folyosón. Latinovits felnézett, és őszinte felháborodását a szokásosnál is kevésbé leplezve azt mondta: de kérem, itt esznek.

Rosszarcú, slampos alakok emlékeztek meg és ünnepeltek a Rákosi-korszakban, a Kádár-korszakban, és általában minden ócska társadalmi környezetben, amikben a rossz ízlésű, puhagerincű, jellemtelen alakok érzik jól magukat, amikben a rossz ízlésű, puha gerincű és jellemtelen elsőszámú választja ki magának a neki megfelelő hozzá hasonlókat.

Valószínűtlen, hogy Európa közepén létezhet egy ilyen ország. És hogy a borzalmas 20. század után most megint ezeket a pofákat kell néznem. Hiába kapom félre a tekintetemet, ezekből elég egy ezredmásodperc. A pocakos, peckes stadionépítő hűbéresei elől nincs menekvés.