A nagyidai cigányok

 

(Az alant következőket négy és fél ezelőtt írtam egy másik fórumon, egy levélre válaszolva, amit egy korábbi, hajdani tanárságommal foglalkozó cikkemhez küldtek. Azért teszem ide, mert elkeserített a „virrasztás”, amin néhány, eléggé nem becsülhető diák vett részt.)

Szinte kizárt, hogy jelentett volna valaki, a diákjaim szerettek és szerették a tantárgyamat is, ráadásul nem is voltak tiltott címek Arany János életművében. Gondolom, a magyartanárok egy része azt nyilván tudta, hogy bizonyos versekkel nem tanácsos foglalkozni, mert esetleg kínos kérdések merülhetnek föl. Én meg úgy gondoltam, illik megindokolnom, miért tartom Aranyt költőnek is, embernek is a magyar-, sőt a világtörténelem egyik legnagyobbjának (pedig ezt több, mint ötven évvel ezelőtt gondoltam, azóta ez az értékítéletem csak erősebb lett). Talán valaki az osztályomból büszkélkedett az új tudásával, talán idézett valamit, így kerülhettek be a tanáriba A nagyidai cigányok. Ott meg valamelyik beszari magyarszakos sietett szólni az igazgatónak, hogy az nem lesz jó, ha én bomlasztok. Nagyobb összeggel mernék fogadni (alig hiszem, hogy buknám), ez a mű ma sincs a tantervben (felhívtam a 15 éves unokámat, most – 2023 május 31-én – megkérdeztem, nem is hallottak róla, nemhogy tanulták volna). De ha lett volna, egy tájékozottabb seggnyaló nyilván szólt már legalább nyolc éve, hogy sürgősen kivenni onnan, áthallásos.

Arra nem emlékszem, tudtam-e már akkor is, hogy Csóri vajda modellje Kossuth Lajos, azt hiszem, nehéz volt nem tudni. Habár a 48-49-es „forradalom és szabadságharc” iránt már akkor sem lelkesedtem, azért március 15-ére a hatvanas évek még más fénnyel világítottak, azt akkor még bizonyosan nem kérdeztem meg magamtól sem, miféle „forradalom” az, amiben pofon sem ütnek senkit, és délben mindenki hazamegy ebédelni, este meg a szabadon megtartható színházi díszelőadás (Bánk bán) után békésen nyugovóra térnek. És már másnap mindenki megy a dolgára, mert „győzött” a forradalom – különös győzelem az, ahol nincs ellenállás, mert ellenfél sincs (messze is van, mással is van elfoglalva). De azt megkérdeztem magamtól, miért tartunk meghatározó nagyságnak egy hőzöngő, kártékony diktátort, egy nyavalyás bűnözőt, akinek a förtelmes, betegesen dagályos, ósdi szövegei már akkor is csípték a szememet, akinek a mauzóleuma ott hivalkodik a Kerepesi temetőben, ahová érettségire való készülés címén mindennap kimentünk Váradi nevű osztálytársammal, mely mauzóleumra ránézni sem bírtam, nem is elsősorban annak építészeti vértolulása miatt.

Csóri vajda így kezdi a cigányokhoz intézett beszédét:

„Régi híres nemzet cigányok nemzete,
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Faraó lett vón’ első vajda:
De ma is civódnak a tudósok rajta.

„Akar innen, akar onnan kerültünk is,
Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.

Érdekes változást fedeztem föl magamban most, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szétverése kapcsán beleolvasgattam az intézmény történetébe. Azon belül is Arany János főtitkárságába (kétéves betegszabadsága alatt nem vette föl a fizetését, pedig az szabályszerűen járt volna), közben pedig elemzőket és Kossuthot feledve elgondolkoztam azon, mennyire igaz, hogy a nagy művek az idők végtelenéig nagy művek maradnak, mert alapvető fogalmakról szólnak. Ez a Csóri vajda ma éppen már nem is Kossuth. Arany közel 170 évvel ezelőtt megírta a mi Csóri vajdánkat, itt a 20-21. század fordulóján.

Most a nemzeti gőg kitöre nagy zajjal,
Mint dugóját a szesz kiüti robajjal.
Tetszett Csórinak, hogy a beszéde tetszik
Folytatá azértan, amint következik:

„Először is tehát ez a végzés márma:
Nem bocsátjuk többé a magyart a várba.
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.

„Másodszor: miután a ránkjövő héttel
Be fog következni az uj vajda-tétel,
E fő hivatalra oly férfiut híván,
Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:

„Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán,
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.

Ha netán nem volna teljesen világos, ezt: Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát – maga Csóri vajda mondja magáról. Miként ezt is:

„Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?

A győzelem után szóba jöhet megén’:

Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk:

Addig is - itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!”

 A többit talán nem magyarázom meg, ezen a fórumon tudnak olvasni. De ha már itt tartunk, nézzék el nekem ezt a pótmagyarórát, elővennék még egy Aranyművet (a helyesírási hiba szándékos és jelentéssel bíró). A Kisfaludy Társaság 1845-ben pályázatot írt ki, arra küldte be Arany János Az elveszett alkotmányt.  A bíráló bizottságban Vörösmarty lesajnálta az eposzt, de az így is megnyerte a pályázatot meg a vele járó, huszonöt aranyat, a mindjárt következő idézetben a „huszonötölték” erre utal.

Ha már magyaróra, nem mehetek el szó nélkül a Vörösmarty-vélemény mellett. Azt én nem tudom, a 45 éves koszorús költő érzett-e féltékenységet a nála 17 évvel fiatalabb kolléga iránt, azt meg végképp nem, sejtette-e hogy egy esetleges összehasonlításban (már akkor is mindenki szerette a toptventit, mindent és mindenkit próbáltak megmérni és rangsorolni, akiket semmiképpen sem lehetett), amiről ő is tudta, hogy be fog következni, valószínűleg nem ő lesz a nyerő – egy bizonyos: a fanyalgása hosszú időre (voltaképpen a jelenig) meghatározta az Aranymű sorsát. Pedig az idősebb mesterről már akkor is mindenki tudhatta, aki akarta, hogy a világképe nem az a kimondott etalon. Félreértés ne essék, én Vörösmartyt is a magyar-, sőt a világirodalom egyik legzseniálisabb alakjának tartom, ellentétben a kánonnal, a tespedt közhelygondolkodás ostobaságának vélem a ráaggatott „nagyromantikus” jelzőt, 60-70 évvel az expresszionizmus és közel százzal a szürrealizmus előtt ő már olyan verseket írt, amiknek Goya-szerű képeit, dúlt filozófiáját soha senkinek nem sikerült megközelíteni – de. Még valamiben egyedülálló volt, olyan csodaszép marhaságokat sem tudott írni senki más, mint ő (lásd Szózat, A merengőhöz és így tovább, van jóhéhány). Úgyhogy Az elveszett alkotmányról szóló értékelése (amivel még Arany önértékelését is befolyásolta) engedelmükkel nekem nem mérce.

Hadd mutassam meg a legelejét. Ez már csak azért is igen „kedves” nekem, mert a gimnáziumi tanárságom végét ez jelentette, pontosan ezek a sorok: „posvány volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt, nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban, és ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.” Akkor jött be ugyanis az osztályterembe az igazgató elvtárs, amikor elemezni kezdtem Aranynak a verssoraiból kiolvasható nézeteit a magyarságról, a magyar történelemről, mely nézetek – miért is tagadnám – jelentős befolyással bírtak az én nézeteimre. Hozzá kell tennem, az igazgató elvtársnak igaza volt, midőn az eltávolításomat kezdeményezte, úgy is mint olyanét, aki rossz hatással van a tanulóifjúságra, mert évtizedek múlva bebizonyosodott egy találkozás alkalmával, hogy Arany János magamévá tett történelemszemlélete nem maradt visszhang nélkül, szegény gyerekek (a tanítványaim) magukkal vitték az életbe.

 

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.

És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen
Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?
Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,
Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?

Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,
Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték
Irni didascaliát még szépapja sem értett,
Bukfencet sem hányt a pesti "theateren" és nem
Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni!
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.

Na jó, ha már itt verselgetünk, jussunk is el végre oda, ahová eredetileg akartam, a Magyar Tudományos Akadémia tervezett és minden valószínűség szerint akadálytalanul kivitelezhető legyilkolásához. Azaz oppardon, valakit még ideidéznék, akinek ugyancsak sokat jelentett Arany János. Csak egy részlet zárszónak A magyar jakobinus dalából, ha már magyarságról, történelemről beszéltünk:

… Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?...

 

Csak azt akartam mondani, semmiféle esélyt nem látok arra, hogy a „pulyahad” megakadályozza az Akadémia kivégzését. De jó, ha tudják, ezek a sorok itt megmaradnak, ezeket nem tudja kivégezni a csúti büdös bunkó. Ha nemcsak az Akadémiát, az országot is kivégzi, és a magyar nép eltűnik a térképről, Arany János és Ady Endre akkor sem,  sehogyan sem pusztítható el. Nem hiszem, hogy ez a tény bármiféle vigaszt jelent egy tömeggyilkos dúlását elszenvedőknek, de azért tényleg jó, ha ezt tudják.

 

Az alattvalóságról

 

Voltam a Klubrádió szombat délelőtti műsorában, Kun Zsuzsa kérdezett. Egyebek között azt is, nem félek-e attól, hogy a lassan végre megjelenő könyvem miatt olyan támadások fognak érni, mint néhai barátomat, Kertész Ákost, akit azért üldöztek el még az országból is, mert alattvalónak nevezte a magyar népet. Én ráadásul ennél sokkal súlyosabbakat mondok a Nemzeti nagylétünkben (az Ezerévnek ez lett a végleges címe).

Eltöprengtem. Nem azon, hogy mi lesz velem, ha engem is kiátkoznak, ahhoz már szokva vagyok, hanem hogy mi is van ezzel az alattvalósággal. Annak idején Ákos nem kérdezte a véleményemet, de ha megkérdez, igazoltam volna a megállapítását, azt mondtam volna, a magyar tényleg alattvaló nép.

Pedig nem az.

Ideteszek egy részt a könyvemből:

„Minthogy adatunk, dokumentumunk nincs, ismét csak a megszokott extrapolációval következtethetünk a már ismert korokból (amibe – fájdalom – a jelen is beletartozik). Az Ázsián végigvonuló, később magyarnak elnevezett, törzsszövetségben élő népesség az egalitárius alcsoportba tartozhatott, aminek a leglényege nem a törzstagok egyenlősége volt, hanem a széttagoltság, az együttműködés és a versengés totális hiánya, ebből fakadóan a törzsfőnek való, kétségbevonhatatlan alávetettség. A nemzedékről nemzedékre öröklődő vezérség, amit a jóval későbbi korok az előkelő fejedelemség elnevezéssel illettek (ki tudja, miért) abszolút fejlődésképtelenségre ítélte a törzs tagjait és velük együtt saját magát is. Nézzetek végig a már ismerhető történelmünkön, nincs sehol a társadalmakra jellemző tagoltság, a nép széteső, egymástól független egyedek tömege, „…amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken…”[1]. Ez vonul végig ezer évünkön, a reformkorig tökéletesen változatlan formában, onnan kezdve „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”[2], de a lényeg nem változik. Fejedelmek jönnek, mennek, az igazán undorítók valamennyien a saját törzsünkből származó vezérkolomposok, Istvántól Rákóczin és Kossuthon át, Horthyval, Szálasival jutunk el Rákosi és Kádár örököséig, a jelen miniszterelnökéig. A ma is széttagolt, együttműködésre, szolidaritásra képtelen, törzsi létben tenyésző egyedeket a félelem tartja féken.”

Az alattvalóság viszony. Elsősorban az uralkodóval, másodsorban egymással. Ahhoz, hogy valaki alattvaló legyen, kell lennie valamiféle kapcsolódásnak a körülötte lévő világhoz, például ismernie kellene legalább az uralkodóját, pontosabban tudni róla, hogy valahol van egy ilyen személy.

Arról van szó, hogy a mi népünknek van-e bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy esetleg van, de az hamis, torz. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony ugyanúgy nemlétező viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság. A magyarság történelme úgy alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma is természetesnek tekinti. Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie. A magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.

Ám az alattvalónak van méltóságérzete. A magyar történelem fentebb felsorolt, kártékony figuráit az különböztette meg a többi elöljárótól, hogy tradíció, teljesítmény és felelősségtudat nélküli vezérek. Azzal a meggyőződéssel, hogy bármit megtehetnek. Azért gondolták így, mert tényleg. Mert ettől a néptől bármit megtehettek, senki nem vonta őket felelősségre, ettől a néptől ágyban párnák közt halhattak volna meg, az elsőt kivéve mindegyiket idegen hatalmak zavarták el. Mellesleg az elsőről meg semmit nem tudunk, nemcsak azt, hol és mikor született, még azt sem, hol és hogyan halt meg, valamint azt tudjuk bizonyosan, mit nem tett: azok közül amit neki tulajdonítunk, semmit. Nem alapított államot, nem teremtett semmiféle közigazgatást, nem épített semmit, nem „vette fel” a kereszténységet úgy, ahogyan azt mi leírjuk, ezzel szemben halomra gyilkoltatta a saját népét, rombolt, pusztított, ahol tudott. Ezeken kívül még csak azt az egyet tudjuk, hogy az utolsó éveiben ez a később Kárpát-medencének nevezett terület de facto már a Német-Római Birodalom hűbérbirtoka volt, de jure néhány évvel I. István halála után lett az.

És ez azért van így, mert nálunk voltaképpen nincsenek törvények. Nemcsak olyanok, amik ezekre a nevezett elöljárókra volnának érvényesek, olyanok sincsenek, amik bárkit bármire köteleznének. A magyar jogrend alapja a vérszerződés, az a törzsközösség, amiben bő ezer éve élünk, a magyar azt tartja komoly dolognak, viszont már nem isszuk egymás vérét. Úgyhogy nincs is komoly viszony a mi népünk egyedei között, az írás, a szerződés, ami a vérszerződést próbálja helyettesíteni, természetesen komolytalan, nem kell vele foglalkozni. Az ember nem dobja az alsóneműjét a szennyesbe olyan sűrűn, ahogyan a mi elöljáróink tették-teszik azt a „törvényeinkkel”. Miért kellene bárkinek bármilyen törvényt komolyan vennie egy olyan országban, ahol a miniszterelnök eddig ezermilliárdokat lopott el nyíltan, már régen a látszatra sem ügyelve, ahol egy rendőr mondja meg az orvosnak, hogyan kell gyógyítani, a tanárnak, mit és hogyan tanítson.

Tessék megnézni az úgynevezett Alaptörvényt. Az van mindjárt az elejére írva, hogy „Nemzeti hitvallás”. Aztán rögtön az következik, hogy „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:

Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”

A „hitvallás” kifejezés tartalma világos és egyértelmű: valamely vallás kinyilatkoztatása, értelemszerűen semmi keresnivalója egy világi ország „alaptörvényében”.

A „nemzeti” szó valamivel hosszabb kifejtést igényel. Különösen az utóbbi 13 évben annyi minden lett „nemzetivé”, hogy ideje tisztázni: a magyarság mindig nagyon szeretett volna nemzetté válni, ez lényegében a jelen pillanatig nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. A nemzet ugyanis olyan közösség, amelyet a tartós együttlét, a történelmi múlt mellett a területi, gazdasági, nyelvi, kulturális egység és a kultúrában megnyilvánuló közös lelki tulajdonságok, a közös értékrend jellemeznek. Ez nekünk mind nincs, soha nem is volt, a jelen pillanatig nem változott a törzsi létben élő, széteső, egymástól független egyedek tömege.

A Várszínházat bitorló „miniszterelnökség” előtt 12 diák lézengett kordonbontás címén, a többinek fontosabb volt az érettségizés. A 150-160 000 tanár, az 50-60 000 orvos, a 75-80 000 egészségügyi szakdolgozó együtt soha semmilyen akcióban nem vett részt, a szakmáknak külön-külön is csak a kicsi töredéke, a többiek kussoltak. A Színház- és Filmművészeti Egyetem tiltakozó hallgatóihoz egyetlen egyetemista sem csatlakozott, megkapták jutalmul az Erasmus-programból való kizárásukat és az alapítványnak nevezett vagyoni és szellemi kisajátítást, azaz a teljes elbutítás alaplépéseit. A szabadságszerető magyar nép 100-150 évenkénti, eddig összesen 3 (három) „szabadságharcában” a népességnek nem egészen a 2%-a vett részt, a többi nemcsak messziről nézte, nem is szerette, nem is értett egyet vele.

A „hitvallás” következő mondata maga a tömény hazugság: I. István mint világi elöljáró nem lehet szent, ezenkívül nem alapított semmit, az első állam a világon a 17. században jött létre, azt sem alapította senki, az állam ugyanis olyan szerveződés, ami hosszú idő alatt, számos intézmény megalakulásával áll össze. A keresztény Európa a 11. században nem létezett, a később Európának elnevezett konglomerátumnak Magyarország csak területileg lett a része, szellemileg, gazdaságilag, politikailag soha, a mai napig sem.

Egy törzsközösségben élő, egymásért soha semmilyen felelősséget nem vállaló, működő törvények nélküli, nemzetté válni képtelen nép hogyan lehetne alattvaló? Egy nép, amelyik 13 éve tűri történelme eddigi legsunyibb, legaljasabb elöljárójának köztörvényes bűneit, és közelről nézi országának elpusztítását.

Az alattvalóság ennek a népnek a következő fejlődési fok lenne és mint ilyen, csak vágyálom.

 

---

[1] VI. León bizánci császár egy mondata a X. század elejéről

[2] Esterházy Péter A vajszínű árnyalat

Reklám

 

Márton András azt találta ki, hogy indítsunk bridzstanfolyamot. Remek ötletnek tartom. Nem emlékszem, kinél olvastam sok évtizeddel ezelőtt, hogy viszonylag korán felfedezte magában a pedagógiai izgatottságot, jobb kifejezést azóta sem találtam arra a szinte kényszeres érzésre, miszerint ha én tudok valamit, azt át kell adnom másoknak. Ezért akartam tanár lenni, aztán mikor eltanácsoltak a pályáról, én is úgy döntöttem, hogy egész népemet fogom, nem középiskolás fokon – maradtam a rádiózásnál. Évtizedeken át beszéltem irodalomról (és más efféle lomról), építészetről meg mindenféléről, amikről úgy gondoltam, értek hozzájuk, azaz nem szélhámosság, ha megpróbálom fölkelteni mások érdeklődését. Beszéltem lovakról és vitorlázásról, zenéről, filmekről és színházról, de bridzsről soha. Nem tudom, miért nem. Pedig valamelyest értek hozzá.

Annak idején a Rádióban a garázsmester mindig nekem adta „berepülésre” az új beszerzésű autókat meg a nagyjavításon átesetteket, mert tudta, hogy egyetemista koromban raliztam, éjszaka meg taxisofőrként dolgoztam, és bár az autószereléshez nem értettem, de a diagnózisaim pontosak voltak – egy profi az amatőrök között más minőséget képvisel. Még akkor is, ha raliversenyen életem legjobb eredménye egy negyedik hely volt.

Harmadik gimnáziumban meghívást kaptunk az állandó bridzspartneremmel a BÜKSE (Bírók és Ügyészek Sport Egyesülete) nevű klubba. A részletekre már nem emlékszem, gondolom, a fiatalítás lehetett az ok és a cél, a középiskolás versenyeken elég jók voltunk mi ketten. Köpni nyelni nem tudtunk a megtiszteltetéstől, amikor bemutatkoztunk, pedig akkor még nem hallottunk Zánkay Péterről sem, meg a csapatáról sem. Egyedül Zempléni Kornélt ismertük a csapattagok közül, minthogy nélkülünk nem nagyon tartottak hangversenyt a Zeneakadémián, természetesen a kor egyik legkiválóbb zongoraművészének minden hazai koncertjére elmentünk. Mint később kiderült, Zempléni nemcsak zongoristának, bridzsjátékosnak is kiváló volt. „Gyuri bácsiról” és „Bandi bácsiról” való ismereteink arra szorítkoztak, hogy elképesztő, amit a bridzsről tudnak, de fogalmunk sem volt róla, hogy Ferenczy György és Pór Andor tagja volt az Európa-bajnok magyar csapatnak. Rajtuk kívül egy hihetetlenül rejtélyes ember ült még a versenyasztalnál, cukorgyári igazgatóként említették egyszer, de akkor csúnyán nézett arra, aki ezt kimondta, gondolom, a szocializmusban nemkívánatos elemnek minősült – ő is tagja volt annak a bizonyos bajnokcsapatnak, a nevére sajnos nem emlékszem, és nincs is már senki, akitől megkérdezhetném.

Mi ketten tréningpartnerek lehettünk, és bár valódi tagjai voltunk egy Európa-bajnokokkal versenyző csapatnak (úgy is szerepeltünk a közbeszédben, mint Európa-bajnokok), mi azért bírtunk akkora önismerettel, hogy ne tartsuk magunkat egyenrangúnak a nagy öregekkel.

Két év profi pályafutás után elsodort minket az élet, egyetemre mentünk, én dolgoztam tovább a Rádióban (’49-ben kezdtem a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának altjaként), aztán operatőr lettem a Televízóban, taxiztam, újságírónak álltam a Képes Újság című hetilapnál, zenekritikákat írtam az Esti Hírlapnak, egyszóval a nap 24 órája elég kevés volt, hogy minden munkámat tisztességesen el tudjam végezni – a bridzsre már nem maradt időm. Különösen miután Zempléni Kornéltól megtudtam, hogy ezt a játékot úgy soha nem lehet megtanulni, ami elegendő volna annak kijelentéséhez: tudok bridzsezni.

Dehát valamikor profi voltam, „Európa-bajnok”, és ez bizonyosan más minőség, mint az amatőr játék. A leggyengébb raliversenyző is más dimenziót jelent, mint a legkiválóbb városi autós, ahogyan egy versenybridzses sem hasonlítható össze a szalonok legünnepeltebb virtuózával sem.

Annyi mindent „tanítottam” már, éppen azt hagyjam ki, amit talán a legjobban tudtam valamennyi „foglalkozásom” közül?

Egy William Somerset Maugham nevű író, akinek a könyvei nélkül nem lehet megtudni, mi az irodalom, sem azt, milyen az élet, remek bridzsező volt, egyebek között ezt írta:

„A jó bridzsjátékos alaptulajdonságai: az igazságosság iránti érzék, a tiszta fej, a megfontoltság, de a kockázat vállalása is, amiben benne van annak tudása, hogy nem kesergünk azon, amit elrontottunk és már nem lehet rajta változtatni. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek nélkül azt a nagyobb játékot sem lehet jól lejátszani, amit emberi életnek nevezünk.”

Márton András és a felesége föltettek mindenféle tudnivalót a netre, azt a kisfilmet is, amit az én Marcell fiam készített velünk, a „tanárokkal”, Andrással és velem a főszerepekben.

Ha úgy gondolják, ahogyan mi, hogy ugyanis az ember akkor öregszik meg, amikor már nem akar semmi újat kezdeni, vágjanak bele. Jelentkezni ezen a címen lehet: b.benedikty@gmail.com

No lám

„Annyira fontosak ezek a történetek ma, mert a jelenre rezonálnak, olyan dolgokról beszélnek, amelyek itt zajlanak a szemünk láttára: virágzik a fasizmus, minden európai országban jelen van, Magyarországon kezdődött Orbánnal, és elterjedt, mint egy szörnyű vírus, és ma már ott tartunk, hogy a fasiszták nem is rejtőzködnek többé, sőt, büszkék magukra. Épp ezért gondolom, hogy ez ellen Európa-szinten össze kell fognunk, és a Miep Gieshez hasonló csodálatos, hétköznapi hősöket ünnepelnünk kell. A kurázsijukat, a bátorságukat, az integritást, amit képviselnek, és amit napról napra veszítünk el”

Ezt egy Amira Casar nevű brit színésznőtől idézték ma az új Anna Frank film kapcsán. Nekem eszembe jutott, hányszor szóltam már, nem kellene hagyni, hogy ez a tanulatlan, gerinctelen alak szabadon randalírozzon, mert kártékonyabb tud lenni, mint gondolnánk. Amira Casar most igazolta, amit legutóbb 5 évvel ezelőtt írtam le itt:

2018. NOVEMBER 17., SZOMBAT

A kiskanál meg a hordó

Sokszor mondtam már, azt sosem lehetett tudni, melyik lesz az a történés, mozzanat, amibe egy diktatúra belebukik. Minél magabiztosabb egy olyan kis felfuvalkodott, mint amilyen a csúti kertiszobor, minél inkább úgy gondolja, neki mindent szabad, annál közelebb jut a véghez, azaz a tendencia világos, de a banánhéj jellegű esemény nem is sejthető.

Most ez a macedón kolléga elég ígéretesnek látszik, de attól tartok, túlságosan is nyilvánvaló a törvénysértés, ilyenek nem szoktak feltűnni, sem Mari néninek, sem az Európai Parlament jórészt iszonyatosan ostoba, a saját félreismert érdekeiket is balgán védő politikusainak.

Azért ennek a balkáni szökött csirkefogónak a "befogadása" némi tűnődésre késztetett. Hogy ezt a nemzetközi méreteket öltő köztörvényes bűnözést meddig lehet csinálni. Mint tudjuk, a történelemről jónéhány alapigazság forog a tudatunkban, ezek közül az egyik úgy hangzik, hogy a megtörtént tragédiák után már nem érdemes intézkedni, mert a történelem sosem ismétli magát, a másik meg úgy, hogy a történelem mindig ismétli önmagát. Lehet választani. Én most az utóbbit ajánlanám, nem számoltam utána, hányadszor - ismét emlékeztetek Chamberlainre. Akiről annak idején úgy véltem, nála butább politikus nem elképzelhető, most meg ott ülnek Strasbourgban százával. Nem lehetne szólni nekik, hogy a Magyarország nevű Putyinbirodalom már túl van azon, miszerint fenyegetné az Európai Uniót, már elkezdte szétrohasztani?

Nem mintha bármi hozadéka lehetne a múlt figuráival való összevetésnek, de azért kerestem az emlékezetemben ehhez a mi jelenünket mérgező gazemberhez bármennyire is hasonlítható pitiáner és primitív alkatú (a "lelki" előtagot szándékosan mellőzöm) elöljárót, légyen az egyházi vagy világi állású, végülis bőséges a merítés, egy-két kivételtől eltekintve a mi históriánk ezeknek a sorából tevődik ki.

A három legkártékonyabb figura akármekkora gonosztevő volt is, más formátumot jelentett (azt mégsem mondhatom, hogy minőséget). Azért az István névre keresztelt Vajk súlya nem említhető egy napon ezzel a mi kis trógerunkkal, a szent király mégis csak lerakta a megingathatatlan szilárdságú alapokat ahhoz, hogy ez a nép szerencsétlenebb és szánalmasabb legyen az összes többinél itt a földrajzilag meghatározott Európában. Az olyan történelemszakértők, akik már két könyvet is elolvastak, fölényesen megjegyzik, midőn István sorozatgyilkosságairól esik szó, hogy az egy más kor volt, más volt az emberélet értéke. Nem volt más. Tetszik látni, pontot tettem a mondat végére, nem kiabálok, türelmesen és csöndesen közlöm, nem volt más az emberélet értéke. Csak egyes brigantik (jó, rengetegen voltak) úgy vélték, ők gyilkolhatnak rakásra, mert nincs aki megbüntesse őket, és úgy is volt - nem is büntette meg őket senki. Az István nevűt egyenesen istenként imádja egy egész nemzet, igaz, ennek az értéke olyan is, amilyen például a "szent jobb" elnevezésű végtag fetisiszta, a barbárság legalját hihetetlenül gusztustalanul jelentő imádat... tényleg, még sosem kérdeztem, belegondoltak már, mit hordoznak körbe a XXI. században egy magát európainak hirdető országban? Egy ember levágott végtagját, amitől jobb érzésű kóbor ebek is behúzott farokkal oldalognának el, azt most hagyjuk, mekkora a valószínűsége annak, hogy ez valóban a mi szentünk alkarja-e, mindegy, ez ügyben valóban elegendő a hit ereje, akkor sem volna kevésbé undorító, ha bizonyosan első királyunk testéről metszették volna le.

Ott tartottam, hogy az emberélet értékét nem a bűnöző teljhatalmúak gyakorlata határozza meg. Még csak nem is a jog. Nenene. Ne tessék, létezett ilyesmi, nagyon sokkal István előtt, ismerhető is volt. Mondjak néhányat? Hammurabi (Hamurapi, Hammurapi, többféle írásmód létezik) babilóni király törvényoszlopán több paragrafus is szól az élet védelméről. Az időszámítás előtti XVIII. században hol volt még a Tízparancsolat? Szolón timokratikus (vagyoni helyzeten alapuló) alkotmánya (i.e. VII. század) is külön kiemeli a vagyontalanok jogait, a szavazati joguk előtt említve az élethez való jogot. A Római Jogról nyilván mindenki hallott, de ha van kedvük, nézzenek utána az élet és a becsület védelméről szóló részeknek. Salvianus nevű keresztény író éppen a kereszténység gyilkosságai miatt tartotta szükségesnek idézni a XII táblás törvények egyik paragrafusát, ami arról szólt, hogy a törvény rendelkezése szerint tilos volt bárkit ítélet nélkül kivégeztetni. A XII táblás törvények képezik a Római Jog fundamentumát, az időszámítás előtt 450-ben írta ezeket tíz tekintélyes patrícius. Van ám még sok. Mint például a Sulla nevű rohadt diktátor által bevezetett intézmény, a quaestio perpetua de sicariis et veneficis, amit esetleg úgy lehetne fordítani, hogy állandó testület a gyilkosok és méregkeverők elleni panaszokra, 32 esküdtbíró vizsgált és tett javaslatot a büntetésre.

Jó régiek, mi? De az István korában még viszonylag csekély mennyiségű tudnivalók között bőven volt lehetőség a megismerésükre. Mint ahogyan azt is lehetett tudni, hogy ötszáz évvel korábban a "barbár" vizigót király, bizonyos II. Alarik (mellesleg ariánus keresztény) már tovább íratta a Codex Euricianus-t, az apja (Eurich király) által kiadott törvénykönyvet, ami egyebek között rögzítette a rómaiak és a germánok közötti jogviszonyt. Írásban. Benne a gyilkosságok megtorlásának módozataival. Meg is mutatta, miképpen gondolja, amennyiben fegyverrel zavarta szét a katolikusokat gyilkolókat. Vagyis azokat, akik az őt fenyegetőket ölték, mert nem tartotta rendjén valónak, hogy valakit a vallása miatt halállal büntetnek. Ez a barbár. 502-ben. Aztán 506-ban engedélyezte az agde-i zsinatot, mely zsinaton olyan egyházi törvényeket fogadtak el, amik ellenkeztek az ariánus vallással, amilyen például a püspöki tiszt létrehozása, amit különben előre lehetett tudni. Mit tett Alarik, akinek volt elég ereje és hatalma felkoncolni a zsinat résztvevőit? Semmit.

Na legyen elég ennyi szemelvény a jogból, de az imént azt mondtam, nem annak kellett lennie a legfontosabb gátló tényezőnek, nem az határozta meg az emberélet értékét. Még csak nem is az erkölcs, az erkölcsi érzék, az emberi tartás. Hanem egyszerűen az értelem. Hogy ugyanis miért kell embert ölni? Miért volna az praktikus? Miért jó egy uralkodónak maga ellen fordítani az alattvalókat, akik ösztönösen utasítják el a gyilkosságot - mert félnek attól, aki gyilkol. Nem baj, az a jó? Aha, igen, hallottam ilyet. Jó is az, bizony. Mint ahogyan a kereszténység "bevezetése" is milyen nagyszerűen sikerült. Az illető vallásnak az ő lenyomása az alattvalók torkán, szabályszerű és rendszeres tömeggyilkosságoktól kísérve. Remek intézkedés volt, többszáz évig lehetett észlelni a kiválóságát a kisebb nagyobb tömegű tiltakozások által, ami tovább tartott kis hazánkban, mint bárhol máshol a világon...

Kossuthról már írtam néhányszor, nem ismétlem magam, Horthy bitang rendszere meg talán most nem szorul elemzésre, csak azt akarom mondani, hogy ezek hárman azért mégis csak jelentettek némi súlyt a tömeggyilkosok mezőnyében, meg aztán a magyar történelemírás megbízható gyalázatának jegyében akkorára növekedtek a nem szűnő hazugságáradat következtében, hogy nem lesz egyszerű a helyükre tenni őket.

És mégis. Ezek hárman megelégedtek a saját népük tönkretételével, hatásuk a világtörténelemre még a szélhámosság szintjén sem észrevehető. A mi jelenünk szánalmas és jelentéktelen ócska kis tolvaja a Föld világfaluvá zsugorodásának következtében pillanatnyilag sokszázmillió ember, egész Európa lakosságának a sorsát fenyegeti. Ez a sunyi kis szélhámos a nagy demokratikus nyugat istentelen butaságának és tehetségtelenségének tulajdoníthatóan akkora károkat okozott már eddig is, amiket nehéz lesz lesz rendbe hozni, és sokáig fog tartani, de ha nem állítják meg rövid időn belül, az a harmadik világháborút fogja ránk robbantani.

Ez a kis kanál büdös szennyvíz a hatalmas hordó borban.

Nemzeti nagylétünk

Olvastam valahol a neten egy levélrészletet, megkerestem az eredetit:

 

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós levele Adolf Hitlernek

Excellenciás uram!

Excellenciád baráti meghívását követve folyó hó 16-án a klessheimi kastélyba utaztam, hogy a szövetségi viszonynak és a közös érdekeknek megfelelően kicseréljük gondolatainkat az együttműködésünkre vonatkozó kérdéseket illetően.

Minthogy nagy jelentőséget tulajdonítok az országaink közötti nyílt és bizalomteljes kapcsolatok változatlan fenntartásának, kötelességemnek tartom, hogy kellő részletességgel válaszoljak azokra a szemrehányásokra, amelyeket az ebből az alkalomból tartott hosszú megbeszéléseink során nekem tettek.

Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Emiatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és az ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt.

A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.

1943. május 7.

Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth Könyvkiadó, 1965. 302. oldal.

 

Ez meg egy hír a közelmúltból:

A Mi Hazánk képviselői benyújtanak egy határozati javaslatot is, a második bécsi döntés évfordulóját a „hazatérés napjává” nyilvánítanák… A párt hetekkel ezelőtt kezdeményezte Kövér László házelnöknél, hogy az Országház kupolatermében a nemzet nagyjai mellett helyet kapjon Horthy Miklós is. Választ nem kaptak a házelnöktől. Novák Előd megjegyezte azt is, hogy a DK vezetésével most azok háborognak a legjobban, akik „ha tehetnék, állandó jelleggel szivárványszínű zászlót tűznének a Parlamentre”. A szoboravatásra Dúró Dóra alelnöki irodájában került sor, a Mi Hazánk politikusa, aki egyben az Országgyűlés alelnöke is, úgy fogalmazott, hogy az elmúlt harminc év egyik legnagyobb emlékezetpolitikai mulasztása, hogy nem kezelik helyén Horthy Miklóst. Dúró Dóra szerint „példaként lehet tekinteni” a korszakra, mert az I. világháború és Trianon után, gazdasági válsággal küzdve sikerült fejlődést és kulturális megerősödést felmutatni. Az alelnöki irodában egy 57 centiméter magas, Horthy Miklóst ábrázoló bronz mellszobor kapott helyet.

Napi hír 2022.08.30.

 

Az országgyűlés elnöke, aki az ötvenes években ott, ahol én felnőttem, egy viceházmesteri állásra is alkalmatlannak nyilváníttatott volna, mert bizonyos szintű kultúra és modor ahhoz is kellett, hogy valaki összeszedje a szemetesvödröket és felmossa a gangot, azt mondta erre a „kapott helyet”-re, neki nincs joga beleszólni, ki mit tart az irodájában. Ugye nem kell mondanom, ez a tömény náci mentalitásról ordító duma legalább tíz köztörvényes paragrafussal támadható.

 

A szorult helyzetben lévő védők nem adták meg magukat, és az ostrom utolsó napján, szeptember 8-án kapitányukkal az élükön kitörtek a belső várból („Zrínyi kirohanása”). A várkapun elsőként kilépő Zrínyit szinte azonnal találat érte, a megölt hadvezér fejét később a Győrben állomásozó, Sziget felmentésére képtelen császári haderő táborába küldték a törökök. Seregének maradéka majd mind egy szálig odaveszett. A belső várba tóduló, zsákmányra éhes törökök a vár magjának számító kerek toronyban tárolt puskapor felrobbanása által súlyos veszteségeket szenvedtek, ez a művelet valószínűleg tudatos (öngyilkos) akció volt a védők részéről.

 

1994-ben avatták fel a két nép barátságát jelképező Magyar-Török Barátság parkot a város határában a Kaposvárra vezető út mentén. A török állam közreműködésével kialakított parkban áll Zrínyi Miklós és Szulejmán szultán portészobra, Metin Yurdanur alkotása, az itt elhunyt török uralkodó jelképes nyughelye előtt.

 

Meg tetszene mondani nekem, a két nép mikor kötött barátságot? Mert az kétségtelen, hogy Zrínyi Miklós meg akarta győzni II. Rákóczi Györgyöt egy török fennhatósággal alapítandó nagy magyar állam létrehozásának szükségességéről, a rohadék (európai) Habsburgok ellenében, még bőven a török megszállás idején, de ez talán mégsem nevezhető a két nép barátságának. Mellesleg ez a Miklós nevű annak a Zrínyi Miklósnak a dédunokája, akit Szulejmán katonái öltek és gyaláztak meg, nem egészen száz évvel korábban. Ó, és mielőtt elfelejtem, annak az ugyancsak meglehetősen jellemtelen, puhagerincű II. Rákóczi Ferencnek a nagypapája, aki 1697-ben a bécsi udvarban feljelentette a lázadni készülő, őt vezérüknek felkérő jobbágyait, majd XIV. Lajos szponzorációjával elvesztette majd’ minden csatáját, végül meglépett, és a törököknél kért menedéket, Károlyi Sándorra hagyva a „szabadságharc” minden következményét és felelősségét (aki különben ezt a „megtiszteltetést” méltón viselve rögtön át is állt a császári seregbe). Rákóczi azokhoz a törökökhöz menekült, akiket 1686-ban Buda alól vertek ki az egyesült nyugati csapatok (a magyaroknak Budavár felszabadításához semmi közük nem volt), azokhoz a törökökhöz, akik az ő felmenőjének a fejét levágták Szigetvár kapujában és röhögve küldték fel a Habsburgoknak. Ez lett volna annak a szép barátságnak a kezdete, aminek emlékére Szulejmán-szobor kellett Szigetvárra?

Tessék szíves lenni megkérdezni Magyarország teljhatalmú diktátorát (jelenleg miniszterelnöki beosztásban bitorolja a hajdani Várszínházat, és a sok, gondolkodásra képtelen újságíró segítségével karmelitának nevezteti), hogy a hajdani kollégának, bizonyos Sztálinnak a szobrát nem kellene-e visszaállítani a Városligetbe. Ezenkívül szoborügyileg ajánlom figyelmébe Mussolinit és Hitlert. Gondolom, Batu kán és Szubotáj szobra már készül, Muhiba javaslok egy szoborcsoportot, amin Dzsingisz kán és Ögödej is rajta van. Ezt valahogy össze kellene kötni a szomszédos Ónod határában felállítandó emlékművel, amin kétszeres életnagyságban látható Bercsényi és Károlyi, amint a szépemlékű ónodi országgyűlés alkalmából az általuk lekaszabolt, Turóc vármegyei képviselők sírját köpködik, a szoborcsoportozat szélén Rákóczi testőrei vizelik le  Rakovszky Menyhért táblabíró és Okolicsányi Kristóf alispán kihantolt tetemét, az ónodi országgyűlés nagyobb dicsőségére.

Esetleg még Haynauról kellene valami szép szobrot, nem? Vagy egy diadalívet, azt szeretik mindenféle tömeggyilkos gazemberek, amilyen például Napóleon volt, áll is Párizs kellős közepén egy ilyen izé, kellemetlen lehet az értelmes franciának naponta szembesülni az ostoba történelemszemléletükkel és a fals értékítélettel, pedig csak le kellene kaparni róla mindent, ami arra a brigantira emlékeztet meg a förtelmes forradalmukra, akkor akár maradhatna is, ha már ott van. Azért ez is érdekes, nem? Hogy Dantont, Robespierre-t meg a többi gonosztevőt sikerült kirakni a nemzeti jóemlékezetből, de ezt a Napóleon nevű undorító bitangot össze tudják egyeztetni Montaigne-nyel, Descartes-tal, Rameau-val, Ravellel, Monet-val, azaz az egész fantasztikus kultúrájukkal, ahol még rútabbul éktelenkedik egy olyan koszfolt, amilyen az a rémes korzikai.

Hol is tartottam? Ja igen, itt van még a Horn Gyula-ügy. Tényleg annyira bonyolult volna, hogy ez nem jobboldali vagy baloldali kérdés? Ezredszer is ideírom: az embert a rosszcselekedetei minősítik, nem a jók. Hitler is megsimogatott egy kutyát, és az ő uralkodása idején épült a Waldbühne. Majdnem minden gazembernek vannak jótettei, kivétel ez alól a jelen magyar miniszterelnök. Horn Gyula érzett magában indíttatást, hogy karhatalmista (pufajkás) legyen, az ötvenhatos forradalom megtorlója. Akkor? Lehet kérdés, mit csinált 89-ben? Ha valóban ő engedte volna ki a keletnémeteket (nem ő volt, hanem Németh Miklós és Gorbacsov), az is mindegy volna, a pufajkásság számít. Ha jó miniszterelnök lett volna (nem volt az, elvesztett egy simán nyerhető választást), akkor is a pufajkásság számít.

Ha megjelenik a könyvem (megváltoztattam a címét, Nemzeti nagylétünk lett az Ezerév helyett), néhányan nyilván elkezdenek majd gondolkodni a legkártékonyabb figurák, I. István, Szapolyai, Rákóczi, Kossuth szobrairól, dicsőséges képmásaikról és a róluk elnevezett intézményekről, közterületekről.

Hosszú gondolkodás lesz. De egyszer ezek mind szemétre kerülnek.

Na akkor fog megszületni a magyar nemzet. Olyannak, amit nem kell többé szemlesütve viselni. Igaz, büszkének lenni sem kell, csak embernek, olyannak, mint bárki más, bármilyen nemzetből való.