Oppenheimer

Megnéztem az Oppenheimer című filmet. Becsülöm Christopher Nolant, valószínűleg jól ismeri a szakmáját, nem nagyon tudom megítélni, az általa létrehozott filmek ugyanis nem érdekelnek, kivétel nélkül olyanok, amikre gimnazista koromban azt mondtuk az értelmesebb osztálytársaimmal, hogy zagson. Azaz olyanfajta "művészi" alkotás, ami nem fontos, nem szól semmiről, ahhoz meg túlságosan komolyan veszi önmagát, hogy limonádé lehessen, azaz egyszerű, léha szórakoztatás. De elismerem, sok munka van a Nolan-filmekben, és sokan nézik, bár a tömegfogyasztásra bazírozott kereskedelmi szemlélet engem inkább taszít.

Az illető most választott magának egy olyan témát, ami lehetett volna akár fontos is. Nem lett az. Valahogy nem sikerült kihámoznom, mit is akar nekem elmondani ez az agilis angol az atombombáról. Azt sem, hogy miért akarja ezt éppen most. Az ugyanis baromi kevés, hogy Oppenheimernek erkölcsi aggályai támadtak, az meg még annyira sem érdekel, hogy mindenféle rosszminőségű ember nekiment, miután ledobták a bombát. E két megállapításon kívül mást nem sikerült kiszűrnöm az istentelenül hosszú, rémületesen unalmas filmből. Amit ráadásul végig zajong a rendező. Rendesen az általa okozott förtelmes ricsajt zenének, filmzenének szokták hívni, ebben a filmben csak lárma van - egyetlen dialógust nem lehet meghallgatni alá tett zaj nélkül. Nem akarom az olvasót most azzal untatni, kik és milyen esetekben raknak zenét a párbeszédek alá, de egy alaphelyzetet azért ideírok: jó szakember akkor keres valamilyen zenét, amikor gyenge a dialógus. Ha húsz évvel fiatalabb volnék, még fel is háborodnék, de a dühöm felajzásához azért több kell.

Ez a film eddig is megnyert mindent, ezután is meg fog, elviszi Oppenheimer neve meg az atombomba (elég ócska ürügy a díjesőre). Nyilván sokat számítanak a Batmanek és a hozzájuk hasonló színes, szagos durrogtatások meg szegény, jobb sorsra érdemes Cillian Murphy. Ettől még nagyon rossz film. Csak azért szólok, mert esetleg van az olvasók között, aki bízik bennem, akit meg tudok óvni három óra bosszankodástól.

Egy felháborító elnevezésről

Mint minden évben, most is tele van a nyilvánosság a "holokauszt emléknapjával". Ez a förtelmes, ostoba, érzéketlen elnevezés már nyilván kiirthatatlan, hiába hadakozom ellene.

Van egy könyvem, ami most már valószínűleg beláthatatlan időre a "fiókomban" marad (bár e-könyvként megjelent, de senki nem tud róla), az Ezerév, abból ideteszek egy részt, hogy én is megemlékezzem a magam módján. Mindenekelőtt arról a pusztításról, amit a kereszténység végzett az elmúlt kétezer évben. Mely borzalmas ideológia cinkos hallgatása jelentős segítség volt a náciknak a zsidók kiirtásához. Ahogyan korunkban is hallgatnak a kereszténység maffiafőnökei, ha meg nem, akkor a szokásos szemforgató ájtatossággal mossák össze a szembenállók "felelősségét" és bégetnek a békéért.

Íme a részlet a könyvemből:

A kereszténység hihetetlenül rövid idő alatt érte el a születésekor kitűzött célt: bosszút állt, mert azt az embert, akit a görögök felfedeztek (lásd Szerb Antal), hosszú időre sikerült eltüntetnie, az Úr akarattalan szolgájává silányítania, azaz sikerült megvalósítania a voltaképpen fegyver nélkül fenntartható rémuralmat. A papok és királyok most már az Úr nevében irtották az alattvalókat, és az isten haragjával fenyegetve fékezték csaknem mozdulatlanná évszázadokra az ember szellemi fejlődését.

Az egyetemes kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan „sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción, keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény híd-, út- és disznóhizlalda  szentelések jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű konstrukcióját.

Egy pillanatra tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet követel, megpróbálja szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség százmillióit.

A zsidótörvényeket a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával, ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem szégyelli a „holokauszt” (elégő áldozat) címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a krematóriumokban elégetett emberek a  bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik meg, hanem annak okán, hogy zsidónak született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg. Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti, miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan az).

Namármost az atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami  azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak egy faj (az ember) tovább fejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia, azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy  kommunizmusnak nevezett variációját (aminek persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét, amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a vallásosságukra. Akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont észszerűen megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az ő vallásuk. A kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc az emberi fajon, ami még mindig hinni akar, azaz nem akarja tudni, mi az igaz.

Iskola a nyolcadik kerületben

 

Ez a kép – az aláírása szerint – a Fazekas gimnázium udvarán készült 1966-ban.

Lehet. Gondoltam, utánanézek az iskola történetének, mikor lett Fazekas. Megkerestem a neten, onnan nem tudtam meg. Ideteszek néhány részt a szócikkből: „A bencés kat. Szent Benedek Gimnázium fenntartását az 1948: XXXIII. törvénycikk rendelkezése folytán az 1947/48. iskolai év befejezése után az állam vette át. Az intézet az 1948/49. iskolai év elejétől kezdve budapesti VIII. ker. állami Fazekas Mihály Gimnázium elnevezéssel állami gimnáziumként folytatta működését. Az állami gimnázium vezetésével és a teljesen átalakított, 23 tagú tantestület irányításával Kovács Dénest bízták meg.

A harcok megszűntével a romok eltakarítását a testület tagjai és az iskola alkalmazottai kezdték meg. A fel nem robbant lövedékeket, bombákat saját készítésű szánkón vontatták le a Duna partjára. Az épületből 400 köbméter törmeléket hordtak ki az udvarra. Munkájuk eredményeként két földszinti teremben 1945. február 8-án megkezdődött az alsósok és az óvodások foglalkoztatása. A főváros még ebben az évben a termek nagy részét helyreállította. 1946 telén azonban a vízvezeték szétfagyott, így az épület rendeltetésszerű használata csak a következő tanévben indulhatott meg. 1948 nyarán sikerült a háború valamennyi nyomát eltávolítani.

Az iskola tanulóinak száma jelentősen megnövekedett az 1948/49-es tanévre. Pedagógusait az igazolóbizottság kivétel nélkül alkalmasnak találta a gyakorlóiskolai munkára, így a személyi feltételek biztosítottak voltak. Ennek eredményeként a továbbképzés is hamarosan megkezdődhetett. 1949-ben a Mária Terézia tér új nevet kapott, ettől kezdve az iskola neve Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola.

Az 1956-os forradalom jelentős szerepet játszott az iskola életében. Az épületben egy szovjet tüzérségi akna becsapódása komoly pusztítást okozott. Csak négy osztály maradt teljes épségben, de az első időkben azok sem voltak megközelíthetőek a lépcső leszakadása miatt. A Horváth Mihály téri épületrész két és fél terem hosszúságban a IV. emelettől a földszintig leomlott. A harcok befejeződése után Cseh Ferenc igazgatóhelyettes irányításával megkezdték a helyreállítást. A tanítás csak 1957. január 7-én kezdődhetett meg, de a teljes munka beindulásával február 25-éig kellett várni…

Az ötvenes években a Fazekas Mihály Gimnázium folyamatos, állandó átszervezéseket élt át. Először koedukált osztályokat hoztak létre, majd azokat visszabontották fiú és leányosztályokra. Ez történt például az 1953-ban induló egyik osztállyal is, amelyet a második évben a tanév folyamán (!) bontottak szét. Egy ideig fiúkat nem iskoláztak be a Fazekas Gimnáziumba, az leánygimnáziummá alakult. A tantestület nagyobb része tanárnő volt. Az iskolát 1950-től 1953-ig Horváth Gyula igazgatta, az 1953/54. tanévben dr. Szentirmay János lett az igazgató. 1954-től 1960-ig újra Kovács Dénes kapott megbízást az iskola vezetésére.”

Az idézett rész kezdete előtt van egy nagyon zavaros történet, ami kibogozhatatlanul keveri a mai Fazekas épületét, ezt itt:

a hajdani bencés gimnáziummal:

 

Csak az intézménytörténeti és geográfiai rend kedvéért, hátha valaki majd foglalkozni akar a dologgal – a két épület kiáltásnyi közelségben található, de semmi közük nincs egymáshoz. Apám a felül látható házban végezte az általános (akkor eleminek nevezett) iskola négy évét, majd a lentiben a gimnázium nyolc osztályát, ami akkor a bencéseké volt (engem egy Szívós Donát nevű pap tartott a keresztvíz alá, aki apám osztályfőnöke volt 1929-től 1937-ig). A zavaros részben említett Baross utca 58-60. nem dohányraktár volt, hanem dohánygyár, amit a háborúban lebombáztak, én arra az üres telekre jártam korcsolyázni az ötvenes évek elején, azt minden télen felöntötték, a jégpálya szélére meg tornatermi padokat raktak ki, oda ülve tudtuk felcsatolni a korcsolyát (kulcsos kurblival, összeépített korcsolyacipőt akkor még képen sem láttunk).

Nem tudok róla, hogy a lenti, Rigó utca sarki ház, a hajdani bencés gimnázium 48-ban Fazekas Mihály gimnáziummá vált volna, naponta mentem el előtte, feltűnt volna, ha az épületben más is működik, mint az alagsori transzformátor állomás, ahonnan telente finom meleg áramlott ki a törött drótüveg ablakok mögül. Mely ház jóval később nyelvvizsga központtá vált.

A még zavarosabb 45 utáni rész már valószínűleg a felső képen látható épületről szól, ahová nemcsak az apám járt, hanem én is, 1949-től 1957-ig. Amikor oda beírattak, a teret még Mária Teréziának hívták, az általános iskolai leckekönyvemben „Mária Terézia téri Általános Iskola” néven szerepel, és elsőben még a 7-es volt a legjobb jegy. Horváth Mihály tér 1951-ben lett, ezt az adatot az Akadémiai Kiadó Budapest Lexikona is megerősíti.

A lépcső leszakadása és a leomlott épület ügyében nem tudok határozott állításokat rögzíteni, de a januári újra indulás valószínűleg nem stimmel, mert engem az iskolából vittek el a Fő utcai statáriális bíróság elé, és úgy emlékszem, az még 56 decemberében történt.

Koedukált osztályokat nem „hoztak létre”, arra egész biztosan emlékeznék, annyira nem, hogy mi az első emeleten voltunk, a lányok meg a harmadikon, és nekünk oda tilos volt felmenni (egyszer küldött fel az igazgatónő a díszterembe Lukin tanár úrért – azért engem, mert én voltam az iskola legjobb tanulója, ilyen kiváltságban más nem részesülhetett, nem is mertem körülnézni, a lányok is dermedten húzódtak a folyosó szélére, amikor elmentem közöttük).

A felsorolt igazgatókról soha nem hallottam, amíg én oda jártam, Faller Gizella volt az igazgató, szerettem, ő is minket, neki köszönhettem, hogy az iskola igazolta, miszerint a nyolc osztályt elvégeztem, felvételt nyerhettem az Apáczai gimnáziumba, pedig decembertől május végéig „szanatóriumban” múlattam az időt, akkor kaptam meg ugyanis a szabaduló levelemet Korom Mihály őrnagy elvtárs aláírásával.

Azt változatlanul nem tudom, mikor lett Fazekassá a Horváth Mihály téri általános iskola, de valószínűleg vagy 58-ban vagy 59-ben. Annyi bizonyos, hogy Zdeborsky Gyuri nevű iskolatársam, aki az általánosban két évvel járt alattam, már ott maradt gimnazistának, és ott érettségizett 63-ban. Ezt akkor beszéltük meg, amikor eljőve a Nemzeti Bankból a CIB vezérigazgatója lett.

Ennyit a Budapest Régi Képeken című sorozat 66-os felvételéről.

Kell még valamit mondanom

Ez egy alsótagozatos ország. Kislétszámú. Nem kis létszámú, az mást jelent, csak a helyesírási szabályzat nem képes különbséget tenni a közepesen súlyos értelmi fogyatékos gyermekek alapfokú oktatási intézménye és az olyan osztályok között, ahová kevés kisdiák jár. A mi országunk az előbbi kategóriába tartozik: közepesen súlyos értelmi fogyatékos politikusaink és az általuk alapított pártjaik teszik ki az úgynevezett közélet túlnyomó többségét, amiből én arra következtetek, hogy a nép, amiből a képviselők vétettek, egy alsótagozatos ország sokaságát képezi.

Most azt tetszik hinni, hogy én itt a figyelemfelkeltés stiláris petárdáit durrogtatom, pedig nem, mindössze egy csodálatos ember remek könyvének az esszenciáját foglaltam össze röviden. A könyv persze nem erről szól, a könyv (társ)szerzője, interjúalanya politikusként határozza meg önmagát, dehát ha valaki tud olvasni, annak nagyon hamar nyilvánvaló lesz, hogy egy egyetemi szintű (azaz sokszorosan túlképzett) oktató, úgy is mondhatnám, egy egyetemi tanár, egy könyvszerkesztő, egy pedagógiai izgatottsággal megáldott ember elmegy tan’tónéninek a gyépések közé, mert meg van győződve róla, hogy meg tudja változtatni a világot, legalábbis a világnak az általa belátható részét. Megjegyzem, minden pedagógiai izgatottsággal megáldott (megvert) ember így indul neki a világmegváltásnak, és szerencsés esetben odáig jut el, ahová Lendvai Ildikó érkezett meg: széttárja a karját, fanyarul elmosolyodik, és azt mondja, hát ez nem sikerült. De ha elölről kezdhetném, újra ezt tenném. Az ő könyvéről írok itt most, az a címe, hogy Kell még valamit mondanom.

Lendvai Ildikót elég régen ismerem személyesen. Még rádiós koromban figyeltem föl rá, hogy ugyanis van itt valaki, akinek valamilyen politikai funkciója van, viszont egy nyilvánvalóan, azonnal észlelhetően okos, tisztességes ember, ennélfogva nem lehet politikus – ezt az  ellentmondást kellene megfejteni.

Jelentem, ez nekem több évtized alatt sem sikerült. Az ő definíciója következetesen úgy szól, hogy ő egy politikus, ez a fent említett könyv is így nevezi őt, nagyon sokszor, hogy jól értsük, én meg következetesen állítom, hogy nem az. Nem mondom, ismertem hozzá hasonlókat, volt például egy hihetetlenül bölcs, nagy kékszemű kisgyerek egy piros rollival, aki elképedt mosollyal szemlélte a világot, ő egyenesen a legmagasabb politikai méltóság szerepét is eljátszotta sok évig… 1989 június 16-án este felhívott, ahogy felvettem a kagylót, azt kérdezte, „hallottad ezt?”. Hallottam, mondtam én. „Az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól”. Nem őrizte meg. Göncz Árpád (ugye tudták, hogy róla van szó) azt mondta nekem, mikor utoljára voltam fönn náluk a Vérhalom sarkán, hogy neki már elég ennyi, sose kapacitáljam, hogy írjon, fordítson, foglalja el magát, elég. „Elég abból, hogy tehetetlen vagyok, hogy tíz év alatt nem értem el semmit, hogy ezt itt meg lehet csinálni”. Még a hetvenes években bejárt hozzám a Rádióba, fordításokat rendeltem tőle, lektori jelentéseket, azokból élt, amit utalni tudtam érte, a charta aláírása miatt el volt tiltva mindentől – de akkor még azt mondta, volt ennek értelme és lesz is, meglátod. Egy nagy kékszemű kisgyerek…

Aztán az elefánt a porcelánboltban, aki a nyolcvanas évek végén felhívott és megkérdezte, miért haragszom rá. Miért haragudnék? Azt mondtad a Miklósnak (Németh Miklós miniszterelnöknek), hogy a … (itt egy névnek kellene jönnie, de nem fontos) egy hülye, el kellene küldeni. Végre elértem, hogy semmit nem csinál, hogy nem szólhat bele semmibe, hogy vezetem ezt a rohadt minisztériumot, és akkor te ide akarsz tetetni egy mási hülyét, én meg kezdhetek elölről mindent? Pál Lászlóval egyidősek voltunk, ő belebetegedett az ostobaságba, az alkalmatlan politikusok randalírozásába, bele is halt…

Mondom, ismertem egy-két politikust, akiknek semmi közük nem volt a politikussághoz, de ilyen angyali türelmű, elnéző, hihetetlen energiával újrakezdő, a tisztán látható kudarcba bele nem törődő antipolitikust, amilyen Lendvai Ildikó, soha nem láttam, el sem tudtam képzelni. Tan’tónéni a kislétszámúban. Aki magában keresi a hibát, amiért nem sikerült embert faragni a gyámolítottjaiból.

A könyve alapmű. Kellene hogy legyen. Nem azért, mert könyvnek kiváló. Nem azért, mert a forma megvalósítója, az elképesztő könyvészeti teljesítményt adó Lakner Zoltán úgy beszélte és beszéltette végig ezt a 300 oldalt, ahogyan én még interjúkötetet írni nem láttam, ahogyan bő lábjegyzetek helyett szűkszavú, de tökéletesen szabatos keretes anyagokkal világította meg az esetleg valakiknek homályos történelmi hátteret. Hanem azért, mert olyasvalaki beszél a 20. század második feléről és a 21. elejéről, akiről a történészek szoktak írni mint a történelem egyik meghatározó alakjáról. Tetszik érteni? Maga a történelem szereplője szólal meg, és nem róla írnak az esetek nagy százalékában kétes hitelességű, hivatásos elbeszélők, akik vagy a megfelelő dokumentumot használják vagy egy hamisat, vagy azt taglalják, ami fontos és a tárgyhoz tartozik vagy egy lényegtelent – félre ne értsenek, nem az egyszázadrésznyi komoly, hivatását felelősen művelő történészről beszélek, hanem az összes többiről, a mindenkori politika „szolgálólányairól” (az idézőjeles kifejezés helyén eredetiben egy kával kezdődő kétszótagú szó áll).

Az angolszász történészek és a professzionális (azaz nem bulvár és egyéb kereskedelmi) tömegtájékoztatás  munkásai csak azt fogadják el hitelesnek, csak azt jelentetik meg, amit minimum két, egymástól független forrás egybehangzóan, bizonyítottan állít. Lendvai Ildikó könyve azért alapmű, mert a hitelességét például én igazolni tudom – én, azaz a 20. század második felének és a 21. elejének egy olyan szereplője, akinek az élete a szerzőjével párhuzamosan telt, a könyv írójáétól teljesen függetlenül, egészen más minőségben, más szemlélettel, egy kétségkívül kicsi országban, számos közös ismerőssel, de egymást nem ismerve. Egyszóval azért alapmű a Kell még valamit mondanom, mert történelemkönyv gyanánt szolgálhat azoknak, akik meg akarják érteni ezt a kort.

Az én igazolásom azért is lehet figyelemreméltó szempont, mert én egy másik nemzedék vagyok. Hangozhatna ez az állítás mulatságosnak, hiszen csak három évvel vagyok idősebb Lendvai Ildikónál, de van erre az állításra egy elég egyszerű magyarázat. Az öcsémmel már évtizedekkel ezelőtt kielemeztük, miért vagyok én úgyszólván egy emberöltővel öregebb, pedig közöttünk mindössze két év van: mert én még most is álmodom azt, hogy bombáznak, hogy futok a folyosón a légópincébe, ő viszont ’45-ben született, a háborút sehogyan sem élte meg. Meg azért, mert én nem egészen 14 évesen elég nagyfiú voltam ahhoz, hogy tevőleges résztvevője legyek ’56-nak, ő meg a maga kevés híján 12 évével még mindenképpen kicsi volt ehhez.

Erről a politikusságról kell még valamit mondanom. Hogy ugyanis miért érzek olyan heves ellenszenvet a politika és a politikusok iránt. Hogy miért tartom az emberi élet alapvető, minden másnál pusztítóbb kártevőjének a politikát (a kereszténység, a vallás mellett, de azt most hagyjuk).

Milyennek kell lennie egy politikusnak? Kíméletlennek, érzéketlennek, szenvtelennek, ha nem akarja, hogy más politikusok lenyomják. Tudnia kell rezzenéstelen arccal hazudni, és tudnia kell, hogy az életének a legnagyobb része hazugsággal fog telni. Ebbe az életbe semmiféle érzékenység nem fér bele, nem emésztheti magát azért, mert másoknak ártott, vagy mert mások csúnyákat mondtak róla, azért sem, mert ő arra kényszerült, hogy másokról csúnyákat mondjon. Azaz milyen a jó politikus? Kíméletlen, érzéketlen, hazug, szívtelen, jellemgyenge, az őt körülvevő valósággal nem törődő. Aki nem ilyen, az rossz politikus. Milyen a jó hadvezér? A jó kereskedő, bankár, bulvárlap szerkesztő és  -„újságíró”, lesifotós. Egy foglalkozás, aminek a megfelelő gyakorlásához úgyszólván kivétel nélkül negatív tulajdonságok szükségesek, miféle minősítést kaphat az emberi életet mindenek felettinek értékelő humanizmus alapján?

Elképzelhető olyan politikus, aki jót akar? Persze. Akinél munkaköri követelmény a mások eltiprása? Miért ne? Mindenki tehet jót is (egyetlen emberről tudok, aki képtelen erre, aki még soha életében semmi jót nem tett és nem is fog, aki a látszólag pozitív cselekedeteit is azért indítja el, hogy előkészítse valaminek vagy valakinek az elpusztítását, aki az építést is a tárgyi kultúra, az esztétikum rombolására használja, ez Magyarország jelenlegi miniszterelnöke). Az már más kérdés, hogy a „jó” politikus azért tesz jót, mert az ő saját érdeke azt kívánja, mert a választó majd azért fogja megválasztani, mert cselekedett valami hasznosat a más ember érdekében.

A politikus hazugsága a jelentkezése első pillanatában válik nyilvánvalóvá, amikor azt mondja, szolgálni fogja a közösséget. Tetszett már látni választási győzelmet. Mit tetszik szólni ahhoz a paroxizmusig fokozott boldogsághoz, amiben a nyertes tombol a nagyközönség előtt, hogy ő ezentúl szolgálhat? Azt vállalja, nem? Azt mondta, üvöltötte bele a képünkbe hónapokon át, hogy ő szolgálni akar minket. Ennek a szolgálatnak az érdekében taposott el mindenkit, aki az útjába akart állni. Azért nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem szolgálni akarnak, hanem uralkodni. Szolgálatra a közrendőr jelentkezik. Esetleg a cseléd meg a pincér. Szolgálatra nem jelentkezik az ember úgy, hogy kiesik a padból, és másokat félrelökve és letaposva elsőként akar odaérni – szolgálatra nem. A politikus, magyarra fordítva a közdolgok intézője nem azért jelentkezik, mert annyira szeretné intézni a köz dolgait, hanem azért, mert fogalma sincs róla, hogy ennek a foglalkozásnak ez a lényege. Ő úgy véli, ez a foglalkozás hatalmat jelent. Mondja is úton útfélen, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása együtt a politika és ez mekkora nagy művészet. Pedig akinek hatalom kell, az beteg, mert másokon akar uralkodni, és bár a hatalmi tébolynak, mint minden betegségnek, vannak enyhébb és súlyosabb lefolyású fokozatai, a legenyhébb tünetek jelentkezésekor is orvoshoz kell menni, és nem a választókörzetbe.

Hatalmat tetszett neki megszavazni, amikor alázatosan könyörgött, hogy tessék szíves lenni őt választani? Tetszett neki mondani, hogy a hatalmat vegye át? Nem arról volt szó, hogy szolgálni akar? Intézni az ügyeinket?

Miért parádéznak ezek az emberek mindenhol a világon a legdrágább autókban, a legdrágább házakban, a legjobban képzett és ezért legdrágább személyzet és testőrség oltalma alatt? Miért pózolnak és pöffeszkednek mindenre alkalmatlan emberek fényes és méregdrága palotákban, és járnak nagyon drága autókon mindenfelé, ahol különben nincs semmi dolguk? De ha tetszik, azt is kérdezhetném, mi szükség van a politikusnak nevezett hátramozdítóra bármilyen házban, bárhol a világon? Kell a népnek a pompa, a csillogás? Tessék elmenni a cirkuszba esetleg, ott a manézs bejáratánál sorfalat állnak gyönyörűszép ruhába öltözött emberek, és szól a zene is, amikor kijön például a bohóc…

Na jó. Hát ezért mondom, hogy Lendvai Ildikó nem politikus. Aki még a „nem jó politikustól” is messze van.

„Sok helyre eljárok, nyilván nem mindenhova, de mániákusan szeretem a saját szememmel látni, hogy mi történik… Önkénteskedem fogyatékkal élő embereket segítő szervezeteknél… az önkéntes munkának megvan az az öröme, hogy az ember érzi, a cselekedeteinek közvetlen haszna van. Akár amikor raktárosként – mert az is szoktam lenni – kiadom a szappant, akár amikor – újabban – gyerekekkel játszom a menekültszállók gyerekprogramjain… Kicsit talán fennkölten hangzik, de úgy gondoltam, ott lehetek a leginkább rendszerellenzéki, ahova a rendszer támadásai irányulnak. Ha a menekültekből csinálnak bűnbakot, akkor én azzal tudom leginkább tagadni a rendszert, hogy nekik kenem a vajas kenyeret.”

Tan’tónéni, akinek elege lett a kislétszámúból, más szóval a magyar parlamentből és kapcsolt részeiből.

Többféleképpen olvasok, huszonkétéves koromban lettem főszerkesztő helyettes egy hetente 1 300 000 példányban megjelenő hetilapnál, akkor meg kellett tanulnom a gyorsolvasást, sőt azt is, milyen az, amit két-három sor után már fölösleges tovább olvasni. Ritkán olvasok el egy szövegből minden betűt, mert az nagyon lassú és időigényes tud lenni, dehát nem is sűrűn találkozom olyan írással, amivel érdemes hosszú időt tölteni.

Ezt a könyvet nagyon lassan olvastam el. 

Szathmári professzor úr

A csillaghegyi strandon találkoztunk, a nagyobbik fiam kis híján ötéves volt, a kisebbik három. Ültek hárman a medence partján, a professzor úr mesélt a fiaimnak. Az apjukról. Hogy magyarázzák meg neki, miért kell foglalkozni azzal a doktori disszertációval. Jókat nevettek, kedvelték egymást.

Most találtam rá a gyászjelentésre, hogy 2020-ban meghalt Szathmári István nyelvész professzor, a Bölcsészkar nyelvészeti tanszékének vezetője. Hozzá írtam a szakdolgozatomat. Behívott és megkérdezte, tisztában vagyok-e azzal, hogy ez az írás nem felel meg a követelményeknek. Például nincs irodalomjegyzék a végén. Mondtam, azért nincs, mert amiről én írtam, annak nincs fellelhető forrása, és nem akartam nagyképűsködni azzal, mi mindent olvastam el, mire rájöttem, hogy a komparatisztikának ezzel az ágával még senki nem foglalkozott – egy amerikai szakmunka leírását megtaláltam ugyan a Gorkij könyvtárban, de az csak egy ismertetés, elég felületes, az eredetijéig nem sikerült eljutnom, a szovjet kolléga keményen leszólta, az volt a gyanúm, mintha ironizált volna, de ahhoz nem tudok elég jól oroszul, hogy ezt biztosan állíthatnám. A professzor úr elnevette magát, és azt mondta, ez az egyetlen olyan eset, amikor szívesen figyelmen kívül hagyja az irodalomjegyzék hiányát. Egyszóval azért hívott, mert úgy gondolta, kihagyhatnánk egy lépcsőt, hívna két opponenst, és tarthatnánk egy rendes doktori védést. Kicsit megijedtem, de nem mutattam.

Az egyik opponens András László volt, az amerikanisztika akkori legkiválóbb művelője, ő ismerte azt a munkát, amiről az orosz nyelvű recenzió szólt, de annak nem volt köze az én dolgozatomhoz. A másik opponensre nem emlékszem, csak arra, hogy jót beszélgettünk. Ők hárman mindenféléket kérdeztek, én válaszoltam, ha tudtam – nem volt ez egy komoly tudományos míting, mert a tárgyhoz egyedül én értettem, és ahogyan Szathmári professzor úr a végén összefoglalta, az öregapám sem hallott olyan doktori védésről, ahol a témavezető és az opponensek a saját tudásukat kiegészítő kérdéseket tesznek föl…

Kellett volna még mindenféle adminisztrációs lépéseket tenni, mert a professzor úr azt ajánlotta, hogy maradjak a tanszéken tanársegédnek, és a dolgozatomat közben egészítsem ki egy kandidátusi értekezéssé, de engem a dolog nem érdekelt tovább. Operatőr voltam a Televízióban, ment egy jazzműsorom a Rádióban, mellette riportokat készítettem az olasz szekciónak, egy betelefonálós heti programot is vezettem, amiben beszélgettem szicíliai hentessel és milánói egyetemi lektorral (különben ez a műsor adta az ötletet a dolgozatom megírásához), ennyi elfoglaltság mellett kinek volna kedve még tudományos munkával is bíbelődni. Bocsánatot kértem Szathmári professzor úrtól, mondtam, majd ha lesz egy kis időm, bejövök, megbeszéljük. Nevetett. Dehogy fog maga bejönni, soha többé nem találkozunk.

Ebben az egyben nem volt igaza, a csillaghegyi strandon vagy húsz évvel később még találkoztunk. Tetszettek neki a kisfiaim.

Isten nyugosztalja professzor úr. 

Veszélyes üzem

 

Na most lett elegem ebből a baromi ostobaságból, amit valaki valamikor elkezdett mondogatni és a közhelyvitézek serege átvette, mondják is szorgalmasan: a színház veszélyes üzem.

Veszélyes üzem a Dunai Vasmű. A színház nem üzem és nem veszélyes. Azaz bizonyos szempontból veszélyes, amíg olyanok uralkodhatnak benne, amilyen például a Nemzeti Színház „vezérigazgatója”. Mellesleg ettől a vezérigazgatóságtól is rosszul leszek. Dolgoztam színházban, az 1961-62-es évadot a Vígszínházban töltöttem el mint díszítő-zsinóros. Engem a színház gazdasági igazgatója, Malonyai Dezső vett fel, mert az ő engedélye kellett ahhoz, hogy határozott idejű szerződést kapjak, lévén úgynevezett előfelvett egyetemi hallgató. De volt a Vígnek műszaki igazgatója is, mégsem nevezték Somló Istvánt vezérigazgatónak – ő egyszerűen a Vígszínház igazgatója volt.

Vissza a veszélyes üzemhez. Nekünk, műszakiaknak bizonyos szempontból valóban veszélyes volt a munkánk, amennyiben ha eldőlt mondjuk egy díszletfal, és valaki olyan hülye, hogy nem ugrik el előle, az akár meg is sérülhetett volna. Ilyen nálunk nem volt, egyrészt azért nem, mert mindannyian tudtuk, hogy a díszlet sok pénzbe kerül, tehát nem jó hagyni, hogy eldőljön, másrészt azért, mert senkinek nem jutott eszébe a színpadot üzemnek tekinteni.

Csak azt akarom mondani, hogy nem a színház veszélyes, hanem azok a förtelmes alakok, akik a színészeket rendszeresen cirkuszi akrobatáknak képzelik. És ennek az elképzelésnek megfelelő mutatványokra kényszerítik. Valamiért „rendező” munkaköri besorolással alkalmazzák ezeket az elvetemült embereket, holott a „vigéc” vagy a „kufár” cím sokkal hívebben fejezné ki a tevékenységük lényegét: a lehető legprimitívebb handlé módszereivel gyalázzák bóvlivá, vásári látványossággá a világirodalom legtökéletesebb alkotásait. Nyilvánvalóan azért, mert egy hangot sem értenek belőlük, mert hatalmasra duzzadt egójuk elhiteti velük, hogy ők „alkotók”, akiknek „mondanivalójuk” van. És minő meglepetés, az ő „mondanivalójuk” valahogy mindig a csinnadratta, a pufogás, a hangoskodás, a felületesség, a bunkóság, valahogy mindig az derül ki, hogy fogalmuk sincs arról, mi volna a feladatuk. A színház nem a rendezőről szól, a színházban irodalmi művek jelennek meg, Shakespeare, Moliére, Ibsen, Csehov, és csak a nagyon primitív, tanulatlan sznob akarja látni a szerencsétlen színészt, amint átsiklik egy kifeszített dróton a nézőtér felett…

A fenének van kedve taglalni ezt az agyhalott borzalmat, egyszer vége lesz. Csak azt higgyék el nekem, a színház nem veszélyes. A rendezők azok.

 

Az első bejegyzésem (tíz és fél éve)

 

2013. JÚNIUS 16., VASÁRNAP

INVOKÁCIÓ - azaz megidézése egykori hallgatóknak (és reménybeli újaknak)

Megvannak még? Mivel telnek napjaik? Ha van kedvük hozzá folytassuk ott, ahol abbahagytuk. A Rádióba levelet írtak, én igyekeztem válaszolni, itt most nem kell postára menni (joreggelteuropa@gmail.com).

A rádióban azt mondtam, a magunk módján szólunk zenéről, életről, emberekről, eseményekről, ez most egyes szám első személyre módosul. A magam módján, egyedül „beszélek” mindarról, amiről korábban, igaz, egyelőre csak írásban, de itt is tudok mutatni zenét, sőt képet is, aztán majd meglátjuk, ha velem tartanak.

Tíz éve távolítottak el a Rádióból, nem vágyom vissza, nincs hová, a Magyar Rádió megszűnt létezni és ezzel a rádiózás is, engedelmükkel a ma szóló sípládákat nem tudom rádiónak tekinteni. Egyiket sem. De az valószínűleg nem véletlen, hogy hatéves koromtól hatvan éves koromig ott voltam, és valami módon szükségét éreztem annak, hogy megnyilvánuljak. Jobb híján ezt a hajlamot pedagógiai izgatottságnak hívják. Azt jelenti, mit ér, amit én tudok, ha nem mondom el másoknak is.

Ez valami furcsa lelkiállapot, volt sok ilyen a világtörténelemben, nem feltétlenül kóros, ha ezt valaki úgy teszi, hogy nem kényszeríti rá magát másokra, ha bármikor el lehet menekülni előle, ha választható, meghallgatják-e, akkor az illető lehet akár még hasznos is.

Azon morfondírozok napok óta, mivel indítsam ezt az új helyen megjelenő, első jelentkezést, a saját, egyszemélyes Jóreggelt Európámat. Egyáltalán, megtartsam-e a címet. Ez a cím a Magyar Rádióé volt vagy az enyém?

Végül úgy döntöttem, marad a cím. Annak idején László György, minden idők legkiválóbb rádiós szerkesztője találta ki, az a néhányszázezer hallgató az én nevemhez, az én hangomhoz kötötte, erőszakkal csavarta ki a kezemből az akkori rádióelnök, külsejét és megnyilvánulásait illetően egy fellépés közben megőrült műlovarnő (a ténykedése az említett cirkuszművésznél lényegesen kártékonyabb volt). Ő és az ő eszmetársai már akkor jelét adták, hogy ők úgy gondolják, ez itt nem Európa – úgyhogy,  Jóreggelt Európa!

Egyszóval mi legyen? Úgy értem, a kezdő zene. Mert annak idején is valamilyen zenével kezdtünk, valamivel, ami jellemző volt az egész aznapi műsorra. Elina Garanca szilveszteri Carmenja legyen a kezdő zene, a Berlini filharmonikusokkal 2010-ből

vagy Randy Randolph Kávéfőzője 1958-ból, amikor még Randy-nek hívták a későbbi Boots-ot.

Ez a hely azért érdekesebb, mint a Rádió volt, mert itt a hallgató döntheti el, mit választ. Lehet mind a kettőt is.

Hát akkor, zene indul!

És most mit mondjak róluk? Hogy a hangulati funkción kívül mire kellenek? Itt ebben a „műsorban” és egyáltalán, ezen kívül itthon és máshol, éjjel-nappal, mert zene nélkül semmi sincs. Menekülésre kell vagy arra, hogy kikapcsoljam a külvilágot (ez a kettő majdnem ugyanaz) vagy arra, hogy bebizonyosodjék, vannak emberek, teljesítmények, jelenségek, élmények, amikért érdemes élni, és amik helyett nem érdemes más dolgokkal foglalkozni? A „mai kocsmá”-val például nem érdemes.

Az a baj, hogy nem érdemes, de nem lehet nem foglalkozni vele. Ha egyáltalán kérdés, akkor már baj van, akkor már foglalkozom vele.

Elmondtam már sokszor a rádióban is, máshol is: az a jó ország, ahol nem tudom, hogy hívják a miniszterelnököt. Azaz ahol nem ricsajoznak az úgynevezett politikusok. Saját hipertrófiás fontosságtudatuk minden percben való közhírré tétele által. Lesz egyszer végre csönd ebben az országban?

Van egy jó hírem meg egy rossz.

Lesz egyszer csönd.

De csak nagyon hosszú idő múlva.

Megpróbálom elmondani, miért. És hogyan.

Egy bíztató jelet tavaly véltem látni Londonból, az olimpiáról. A tíz kilométeres úszásra véletlenül kapcsoltam, nem is tudtam róla, hogy aznap van, valahogyan elkerülte a figyelmemet, pedig Risztov Éva pályafutását figyelemmel kísértem korábban is. Nem megszállottan, ki nem hagyva egyetlen eseményt sem, csak ha úgy adódott, megnéztem a televízióban, olvastam róla az újságban.

Az olimpiai közvetítésen először a beszélő ember marasztott ott, rokonszenves volt és szakszerű, még nem egy Gundel Takács, de máris különbözött az összes többi hányaveti hólyagtól, akik sportriporternek képzelik magukat (azóta sem tudom a nevét, pedig érdemes volna megjegyezni, valamikor télen egyszer sífutást közvetített, azt is szakszerűen, figyelemreméltón). Egy-két mondaton belül értesültem róla, hogy a mezőnyben ott van Risztov Éva, sőt ő vezet. Ajjaj, gondoltam, az baj, nagyon sok van még hátra, szegénykém nyilván nem lesz sehol, de ezt azért végignézem.

Az eredményt tudják. Nem akarom elemezni ennek a teljesítménynek a többi sportteljesítménnyel összehasonlítható értékét, Risztov Éva finisét, még arról sem akarok hosszan értekezni, hogy túlúszott a célon, és csak onnan visszanyúlva ütötte meg a táblát.

Egy mozdulatra szeretnék emlékeztetni, egy gesztusra. Lehet, rajtam kívül senki nem vette észre. Lehet, még maga Risztov Éva sem (ezt azért nem tartom valószínűnek), csak én magyarázok bele mindenfélét a magam lélektani lelkendezésével valamibe, ami nem is úgy volt (dehogynem).

Kiszállt a vízből, a kamerába nézett, fölemelte az ujját és a néző felé fordította. És a keze, de főképp a tekintete azt mondta: ez volt az én bosszúm, most megkaptátok a magatokét. Mindenért bosszút álltam, minden bántásért, minden megalázásért, amiért kicsinek néztetek, pedig ti vagytok kicsik, amiért tönkre akartatok tenni, pusztán azért, mert olyan jó tönkretenni valakit, aki hagyja magát, mert nem tehet mást. Akiről azt hittétek, hogy gyenge. Hát nem vagyok az.

Ő nem mondta azt ezzel a gesztussal, hogy erősebb vagyok mindnyájatoknál, azt csak én mondtam magamban a televízió előtt. Hogy ez a lány nemcsak sokkal erősebb és nagyszerűbb a nyavalyás kis pondróknál, akik lenézték és félrelökték, hanem ez a lány nagyon sokmindenkinél nagyszerűbb, azoknál is, akik nem nyavalyás kis pondrók, csak félrehúzódnak és félrenéznek, akik igyekeznek kimaradni mindenből, mert az kockázatos, ha részt vesznek, akik teszik a dolgukat annyira, hogy az ne legyen fárasztó és ne legyen benne semmi szembetűnő, és akik az ilyen mozdulatokat nem veszik észre, mert indulat van az ilyen mozdulatban, mert esetleg állásfoglalásra késztetne…

Na jó. Csak azt akarom mondani, hogy ilyesmire csak egy nő képes. A nőség maga volt ez a gesztus, a nőség maga, amit ez a lány véghezvitt.

Jóideje gyanakodtam, hogy valami nem stimmel a világ egyik alapvető értékrendjével, talán a legalapvetőbbel, de általában elhessentettem magamtól a szándékot is, hogy ezt egyszer valahol még szóvá teszem, nagy nyilvánosság előtt. Nem akartam, hogy feministának nézzenek.

Most sem akarom. Most csak nem érdekel már. Mert most már bizonyos vagyok benne, annak idején, amikor a személyi számokat kiosztották, nem azért kellett volna a nőknek kapniuk az egyest (1-gyel kezdődő személyi számot), mert ezt az elemi udvariasság így kívánta volna, hanem mert értékesebbek a férfiaknál. Mert a szebbik nem kétségtelenül szebb ugyan (legalábbis nekem), de lényegesen fontosabb, hogy értékesebb is. Úgy értem, a nőség értékesebb a férfiságnál. Majdnem minden szempontból.

Ez egyelőre egy állítás, majd még visszatérek rá, de most nem erről van szó…

Na jó, jól van na, hallom. Hogy ez micsoda marhaság, hogy nézzem csak végig az egyetemes művészettörténet legnagyobb alkotóit, hány nőt tudok mondani a festők, szobrászok, zeneszerzők, írók között.

Igaz, nem sokat.

De hány festményt, szobrot, zeneművet, regényt tetszik tudni megnevezni, ami nem a nőről, a nőségről szól? Megmondom, egyet sem. Rembrandt Éjjeli őrjárata például, igen, az is. Az emberalak nélküli tájképek, Botero két és fél méteres bronz verebe, Beethoven VI. szimfóniája (de még az ötödik is vagy bármelyik), Semprun Nagy utazása mind arról szól, hogy alkotunk valami nagyszerűt, aztán azt letesszük a nő lába elé, ha képletesen is, de letesszük. Vagy az arcába vágjuk. Vérmérséklet kérdése. De hogy érte van minden, az bizonyos. Pénz, siker, hírnév, dicsőség, minden. Legföljebb nem mindenki tudja, hogy azért csinálja. A legnagyobbak mindenesetre mindig tudták. Aki meg nem azért csinálja, akár abba is hagyhatja.

Az egyetemes művészettörténet legnagyobb alkotásai a vágyról szólnak, némelyik egyenesen és olykor durván a birtoklási vágyról, némelyik éteri lengedezésbe csomagolva próbálja leplezni a bevallani nem mert indulatait, de a leplezés mindenütt ott van, mert a férfi minden megnyilvánulása a saját kicsiségének leplezése. A mókuskámozó, nyálcsorgató, nőt ajnározva  lenéző hímnemű, a büdös bunkó tetovált hústorony meg az asszonyt otthon pofozó, utcán masírozó náci ennek a kicsiségnek a gyávasággal kombinált legalja.

(Mostanában az atlanti térség központi problémája a melegek ügye. Bár változatlanul szilárd meggyőződésem, hogy a vallása és a nemi élete mindenkinek a magánügye, amíg ezt nem gondolják így azok is, akik ezekbe a magánügyekbe folyvást durván beleavatkoznak, addig kénytelen vagyok elismerni, minden magára valamit adó embernek ki kell állnia azok jogaiért, akiknek nem hagyják, hogy a nemi életük a magánügyük legyen. Azt nem tudom, ehhez a kiálláshoz feltétlenül hozzátartozik-e, hogy különféle celebek naponta bejelentik, ők a saját nemükhöz vonzódnak, de ez már egy másik kérdés. Ezt csak azért említem itt zárójelben, mert a fenti tétel alól a „másság” sem kivétel – csak bizonyos áttételeket szükséges figyelembe venni.)

A kicsiség nem tudatos vagy csak nagyon kevesekben az. De van.

Teremteni vagy alkotni ugyanis, nem ugyanaz. Ha ilyesmire tetszik gondolni, akkor már közel járunk, de azért ennyire nem egyszerű.

Majd még visszatérünk erre, most nem erről van szó, hanem a bosszúról. Hogy Risztov Éva hogyan állt bosszút. Edmond Dantes-hez képest például, akinek a története az igazságosztó férfibosszú története. Vagy ahhoz a kisnövésű alakhoz képest például, akit (mondják) vert az apja, én nem tudom, csak azt látom, hogy amióta felnőtt, az egész világon akar bosszút állni, és a bosszúja csúnya, visszataszító és gusztustalan, akárhogy igyekszik is palástolni.

Ez a lány azzal állt bosszút, hogy érinthetetlenné vált, hogy körbevette magát teljesítménye védőburkával, amin a satnya gyávák nem bírnak többé áthatolni.

Szeretnének, de nem tudnak.

Kicsi lány, 1988-ban a szöuli olimpián ezt kiabálta Vitray Tamás Egerszegi Krisztinának, ússzál kicsi lány. Én is szívesen mondanám ezt most Risztov Évának, megtehetném, hozzám képest termetre is, korra is kicsi, dehát nem ismerem őt személyesen, nem mondhatom…

De ha mondhatnám, azt mondanám, ússzál, kicsi lány, és semmi mással ne foglalkozz! Főleg azzal ne, hogy hálás légy mindenféle politikusnak nevezett alaknak, légyen az bármilyen színű pártnak a képviselője, mert ő tartozik hálával neked. Csak ő ezt nem tudja, mert a saját fontosságtudata olyan nagyra nőtt, hogy nem lát ki mögüle. Azt hiszi, te neki köszönhetsz mindent. Pedig ő nem a saját pénzét költi rád, hanem az adófizetőkét, és annak a pénznek az értékét a te teljesítményed sokszorozza meg. Általad fürödhet a dicsőségben, mert te engeded magad mellé. Akkor is így volna ez, ha a saját pénzét költötte volna rád.

Tudom, más a minőség és más a nagyságrend, de ki a fene volna Gyula pápa Michelangelo nélkül, és ki tudna Haffner létezéséről Mozart nélkül? Ez is ilyesféle viszony, csak mondom, más a dimenzió.

Úgyhogy te csak ússzál, kicsi lány, és ha nagyon muszáj, engedd oda őket magad mellé, vagy te olyan finoman jómodorú és intelligens, hogy sosem fogod éreztetni velük, mennyire kicsik és szánalmasak hozzád képest.

Zene jön, ide való, életem egyik legnagyobb élménye. Lara Fabian 2001-es párizsi koncertje. Nézzék, hallgassák meg, aztán majd még mondok valamit.

Ez a csodálatosan szép és hasonlóképpen kiváló énekes lány 31 éves volt, amikor ezt a koncertet adta (el nem tudom képzelni, miért nem ismert nálunk – na jó, ez nem igaz, dehogynem tudom), nem hiszem, hogy sokan kaptak már ilyet a közönségtől, azt meg végképp nem, hogy ha kaptak, így élték meg. Pedig ez a dal nem a tizenkét szóból álló, szokásos ostoba szövegével ragadja magához az agysorvadásos rajongócsordákat. Ez a közönség tudja kívülről az egészet, Lara Fabian megy utánuk, már amikor éppen le tudja nyelni a könnyeit.

Ilyen sorok vannak benne:

J'ai tant voulu la guerre
De corps qui se faisaient la paix

(annyira akartam a testünk harcát, annyira, hogy megnyugvást hozzanak – nem szó szerinti fordításban)

És az utolsó sor:

Tu vois, je t'aime comme ça

(látod, így szeretlek én)

comme ça, azaz így, mondja végül Lara Fabian és körbemutat. Aztán csak áll…

És ebben az a döbbenetes, hogy ezt így kitalálni nem lehet, ebben nincs semmi művi, semmi kimódolt, ez így történt, csak úgy magától. Ehhez is egy nő kell…

Na essünk túl rajta, tudom, ezzel a teremtés-alkotás ellentétpárral adós maradtam, sosem érünk a végére, ha halogatom annak kimondását, amit gondolok róla.

A nő teremt, életet ad, a férfi meg azzal kompenzálja fogyatékosságát, a teremtésre való természetes alkalmatlanságát, hogy alkot. Legalábbis megpróbálja. Némelyek megpróbálják. Van, akinek sikerül. Keveseknek.

Normálisnak nevezhető esetben az élet örömben fogan, de kínban, fájdalomban születik.

Az alkotás nem jár sem kínnal, sem fájdalommal. Aki kínlódik az írással, festéssel, zeneszerzéssel, az inkább hagyja abba, aki nem szereti azt, amit csinál, aki nem örül az alkotás lehetőségének, az inkább ne csinálja. Aki azt a szenvelgő ostobaságot állítja, hogy ő megszenvedi alkotása létrejöttét, annak csak azt tanácsolhatom, ne szenvedjen tovább, menjen el kazánkovácsnak vagy bérelszámolónak, azok is nagyon szép foglalkozások.

Fentiekből sokminden következik. Mindenekelőtt az, hogy a nő bármit képes megtenni, amit a férfi, ugyanez fordítva nem így van (buta és könnyen visszaverhető kötözködésekbe nem szívesen mennék bele hímivarsejtekről és lombikokról).

A férfiember fennkölten azt mondja, a teremtés képessége adva van, ezzel szemben az alkotásért meg kell dolgozni.

Na és?

A „meg kell dolgozni” értékesebb, mint az „adva van”?

A tehetség például, ami szükséges az alkotáshoz adva van, azért nem kell tenni semmit, nem lehet megdolgozni érte, nem lehet szerezni, venni, az vagy van vagy nincs, de babonás rémülettel tekintünk a tehetséges emberre, holott az egyszerűen csak tehetségesen jött a világra. Akkor most mi legyen a tehetséggel? Mégis inkább nézzük le ajakbiggyesztve, mert az adva van? A „munkaalapú társadalomban” a dolgozásnak van értéke, példaképünk a talicskát toló kubikos?

Vagy (jobb esetben) az adva lévők közül a tehetség nagy érték, a teremtés képessége meg hétköznapi, nem nagy dolog?

Pusztán azért, mert fogalmunk sincs róla, mi a tehetség, a gyerekszülésről meg azt képzeljük, hogy mindent tudunk (egy frászt, még a nők legnagyobb része sem), akkor a gyerekszülésre ügyet sem vetünk, na és aztán, gyereket szülni minden nő tud?...

Azt tervezem, hogy beszélgetek erről olyanokkal, akik tudnak is arról, amiről nekem csak sejtéseim vannak, azaz nőkkel, csak még a beszélgetés megjelenési formáját nem tudom, igyekszem, jó volna ennek igazi rádiós beszélgetésnek lennie. Meglátjuk.

Még valami, mielőtt ennek a bevezetőnek a végére érnék. Az előbb elengedtem a fülem mellett a harsogó kérdést: na és aztán, nagyokos, hol vannak a nők a világtörténelemben, hol vannak a história legjelentősebb alakjai között?

Jelentem, jóformán sehol, hálistennek. A világtörténelem politikusokról és egyházakról szól, valamint az általuk kivégzett embermilliókról. Háborúkról. Ehhez a nőknek nincs közük. Ha volna, másképp nézne ki a világtörténelem. (Mellesleg megnézném azt az eddig még soha el nem készült értéktáblázatot, ami mindenféle mérhető szempontok alapján súlyozza a világtörténelem jeles alakjait, hogy ott melyik férfiember ér fel I. Erzsébethez vagy Viktóriához, hirtelenjében ez a két angol királynő jutott eszembe.) Az előbb azt mondtam, a férfi azzal kompenzálja fogyatékosságát, a teremtésre való természetes alkalmatlanságát, hogy alkot. Némelyik. A többi háborúzik. Imád katonáskodni, azt tartja a férfiasság netovábbjának. Valamint a bunyót és a szotyolaköpködést. Lehetőleg focimeccsen. A katonaságon kívül a focimeccs még nagyon férfias. Minden formájában.

Ja és Puskás a legnagyobb magyar. De legalábbis a leghíresebb.

Most attól függetlenül, hogy nem érzek alázatos tiszteletet egy ország iránt, aminek leghíresebb szülötte egy futballista (azaz nem verném a mellemet, hogy a mi kultúránk ennyit bírt kihozni magából), én abban a helyzetben vagyok, hogy az illető leghíresebb magyart láttam játszani, 1956-ig minden hazai meccsén. És láttam játszani egy Kocsis Sándor nevű futballistát is, őt is minden hazai meccsén. (Puskás a Kispestben kezdett, Kocsis a Fradiban, aztán az államosított futballklubok szuper elitjében, a Honvédban találkoztak, ez az együttes adta az úgynevezett Aranycsapatnak a legtöbb, 7 játékost, a Vörös Lobogó 3-at /az MTK utóda, előbb Bástya, aztán a lelkesítő nevű Vörös Lobogó – el is tűnődtem, nem kellene-e a Felcsútot Pirosfehérzöld Lobogónak nevezni, az mennyivel jobban kifejezné a körülötte zúgó nemzeti szelek friss, üde illatát/, és végül a Dorog az egy szál Buzánszkyt. Ezt a választást akkor sem értettem, és azóta sem sikerült megfejtenem, mi szüksége volt Sebes Gusztávnak a Dorogi Bányász képviselőjére, mert bár Buzánszky nem volt rossz játékos, de jobbhátvédból volt legalább öt igazi klasszis, élükön a lábtörésből felépült Rudassal.)

Tudom, nem leszek népszerű az itt következő állításommal, de ott egye a fene, annyi mindennel kapcsolatban előfordult ez már velem, eggyel több vagy kevesebb nem számít.

Kocsis jobb futballista volt, mint Puskás. Mindenben jobb volt. Játékintelligenciája összehasonlíthatatlanul nagyobb és színesebb, fejeléstechnikája elismerten a világon a legkiválóbb, cselei változatosak és kiismerhetetlenek, több gólt rúgott (és főképp fejelt), 11 góllal lett az 1954-es világbajnokság gólkirálya. A második világháború utáni magyar futball messze legnagyobb játékosa volt, a mai napig bezárólag, sőt, ha elnézik nekem, hogy ilyeneket mondok, a mai napig nem volt nála jobb az egész világon. Egyvalamiben nem lehetett versenytársa Puskásnak. Arroganciában. És az ehhez társuló többi viselkedésformában, amiket most nem sorolok fel.

Ismertem mindkettejüket személyesen (Kocsis mamája azon a piacon árult, ahová a nagymamámmal jártunk vásárolni). Puskást sem utáltam. Csak sokkal kevesebbre tartottam Kocsisnál.

Mit is akartam mondani?

Hogy ennek a bosszúdolognak a végére kellene járni. Úgy országosan és politikailag.

Úgy értem, azt a pitiáner, gyűlöletvezérelt, földbetaposó bosszút egyfelől, és annak a minden mozdulattól megriadó, tehetetlenül totyorgó, kimondani sem mert lágy változatát másfelől abba kellene hagyni.

Bizonyítsd be, hogy jobb vagy, hasznosabb és alkalmasabb, ez a „bosszú” egyetlen elfogadható formája és értelme, mert vagy küzdelemre készteti az ellenfelet, hogy megmutassa, ő is van olyan jó, vagy megsemmisíti. Mint ellenfelet. Lehetetlenné teszi. Nem földbe döngöli, megalázza és megöli, csak megszünteti az utolsó esélyét is annak, hogy valaha még ellenfélnek tekinthesse magát.

Azt elmondtam, hogyan kellene, dehát tudjuk, az nem fog menni. Ahhoz teljesítmény volna szükséges, azért meg dolgozni kellett volna, sokáig, keményen és nagyon tehetségesen. Ezeket Risztov Éva tudja. Ezek a követelmények mulatságosan hangzanak politikussal kapcsolatban általában, magyar politikussal meg különösen. Akiknek a túlnyomó többsége nemhogy nem dolgozott sokáig keményen és tehetségesen, hanem egyáltalán nem dolgozott soha sehogyan, talán azért is akarják ők most olyan nagyon a munkaalapú társadalmat, mert szeretnék látni, milyen az, amikor legalább valaki más dolgozik. De szóljanak, ha túl szigorú vagyok. (Az elenyésző létszámban létező nők ebben a „foglalkozásban” – ha a politikusságot lehet annak nevezni –  különösen a perifériára szorultak, attól tartok, velük nem lehet számolni.)

Esetleg annyit tessék szíves lenni megpróbálni, hogy legyen minden tettnek törvényes következménye. Indulatoktól mentes, tárgyilagosan felsorolt tettek, és azoknak a tárgyilagosan felsorolt következményei, aminek aztán érvényt is lehet szerezni. Csak egyszer kellene megpróbálni. Precedenst teremteni. Hogy az milyen, amikor egy bíró azt mondja…

Nem mondom meg, mit mond.

Tudják azt nélkülem is. Mindenki tudja. Az is, akinek tetszik, hogy milyen jól csinálják ezt a pöffeszkedést, ezt a lopósdit, hogy a szemedet is, nemcsak a pénzedet. Hogy hatalmam van és uralkodok rajtad, mert tudom, milyen hülye vagy, megint el fogod hinni, hogy szolgálni akarlak, és elmész engem megválasztani. Ezt majdnem mindenki tudja. És tetszik. Rengetegnek tetszik. Ilyennek is, olyannak is.

Egyszer kellene megpróbálni, hogy a tetteknek következménye legyen és ne tetszési indexe.

És ha ez megvan, akkor a politikus urak kérdezzék meg végre a mamájukat, a feleségüket, esetleg a lányukat, hogy mostan akkor hogyan tovább. Ne tessék szégyellni, a leplezett kisebbrendűségi érzésük mélyén mindig is ott volt a vágy, egy nőt megkérdezni, most akkor rajta.

Most. Még ma.

Nem mondom, hogy nem lett volna már tegnap is késő, de azért kezdjenek el kérdezni. Egyszer el kell kezdeni.

Ki kezdi?

A nőkről szól ez a műsor.

A nőkről. Mostantól, jórészt.

Ezt a felvételt nemcsak azért tettem ide, hogy hangulatilag lezárjam az eddigieket, és nem is csak azért, hogy Rahmanyinov zseniális etűdjét megmutassam azoknak, akik még nem ismerték, sőt nem is azért, hogy a címet lefordítsam a filmek szinkronszöveg íróinak (ők a Little Red Riding Hoodot nyilván kicsi vörös lovagló sipkának fordítanák, jó esetben, mert ez legalább szó szerint stimmelne, különben így hívják angolul Piroskát a Piroska és a farkasból), hanem hogy bemutassak egy kiváló zongoristát. Valentyina Liszicának hívják, Kijevben született 40 évvel ezelőtt, ha jól tudom, évtizedek óta Amerikában él. Ő a legszebben játszó zongorista, akit valaha láttam. Ezt szó szerint tessék érteni, a kéz- és testtartása olyan, amihez fogható szerintem nincs. Emellett a lehető legtökéletesebb a technikai tudása, azaz nem hiszem, hogy él ma valaki, aki jobban tud zongorázni nála. Az úgynevezett művészi dolgokba ne menjünk bele, először azért ne, mert nem értek én annyira hozzá, hogy autentikus véleményt mondhassak, másodszor elfogult vagyok, az illető ugyanis – amint látták – nő, és mint ilyen… na jó, ezt most hagyjuk.

Nem szívesen tettem, de az imént többször is kimondtam (bocsánat, leírtam) a „politikus” szót. Mi itt Magyarországon sokan nem szeretjük őket. Nem elég sokan. Megpróbálom elmondani, miért.