„Kopogtak. Sándor-Metternich az ajtóhoz
ment, kinyitotta. Egy zöldegyenruhás rendőr állt az előszobában, a sisakját a
hóna alatt tartva. A váll-lapján főhadnagyi rangjelzés. Barna haja lazán
hátrafésülve, világosbarna szemében értelem, alig látható gúnnyal fényesítve.
Legföljebb huszonöt éves lehet.
-
Schikaneder
főhadnagy – mondta szinte csöndesen, egyáltalán nem pattogva, ahogyan
egyenruhásnak kell jelentkeznie.
-
De ugye
nem Straubingban született? – kérdezte Sándor-Metternich résre húzott szemmel.
A főhadnagy pihenj állásba lazult, és
szélesen elmosolyodott.
-
De igen,
uram.
-
Ez esetben
egyelőre elnézem, hogy bizalmasan suttog jelentkezés helyett, és uramnak
szólít. A pihenj testhelyzet vezénylés nélküli felvételéről nem is beszélve.
Jöjjön beljebb.
-
Én meg elnézem
önnek mindazt, amit ezentúl sérelmeznék, mert fennállásom huszonhat éve alatt
még soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy Straubingban születtem-e. Csak
Emanuel nagypapa volt csavargó természet, a család maradt ugyanott, évszázadok
óta.
-
Nagypapa?
-
A nagypapám
hívta úgy, hogy Emanuel nagypapa, mert neki még tényleg a nagypapája volt. Ő
mutatta meg mindenkinek Mozart levelét, ami úgy kezdődik, hogy Emanuel, te
csavargó. És van egy másik levél is a családi vitrinben, amit Born Ignác írt,
de az már úgy kezdődik, hogy igen tisztelt Emanuel Schikaneder úr, azt
híresztelik, ön rólam mintázta Sarastro alakját. Fogadja őszinte köszönetemet a
megtisztelő, és így tovább. Pedig a nagypapám szerint Emanuel nagypapa nem is
ismerte Born Ignácot.
-
A
nagypapájának bizonyos szempontból igaza van, Mozart találkozott Bornnal a
szabadkőműves páholyban, ő mutatta be őket egymásnak, és ő, mármint Mozart
faragott bölcs és jóságos embert Sarastróból. Emanuel nagypapa mindenesetre a
világtörténelem egyik legnagyobb alakja, mert nélküle nem volna Varázsfuvola, a
Varázsfuvola nélkül meg… na mindegy. Miért jött?”
Emanuel
Schikaneder írta a Varázsfuvola szövegkönyvét – persze, hogy tudták, csak a
rend kedvéért mondom. Ő vette rá Mozartot, hogy létrehozza a világtörténelem
legcsodálatosabb művét (ezt én a szó szoros értelmében gondolom), és a
bemutatón ő játszotta Papagenót. Öt évvel idősebb volt Mozartnál, Haydnt pedig
azért nem követte a Wiener Sängerknaben szólistájaként, mert Regensburg
közelebb van Straubinghoz, mint Bécs, Schikaneder ezért az ottani iskola
kórusában énekelt, a kortársak szerint legalább olyan gyönyörűen, mint a nála
19 évvel idősebb Haydn annak idején Bécsben. Ugyancsak a kortársak szerint
remekül klarinétozott, és rafinált színházcsinálóként ismerték II. József udvarában.
1970-ben, a Salzburgi Ünnepi játékok 50 éves jubileumán
a Großes Festspielhaus-ban láttam azt a Varázsfuvolát, amit nálam nem
lehet felülmúlni. Ennek az „értékítéletnek” vannak abszolút önös indokai (életemben
először kaptam útlevelet, erre a fantasztikus évfordulóra Magyarországról egyetlen
zenekritikus kapott hivatalos meghívót, az én voltam meg ilyesmi), de egy
momentum objektíve is védhető: Hermann Prey Papagenója.
Felelősségem tudatában állítom, hozzá hasonló hang, muzikalitás, énekesi és
színészi tehetség nem volt és nem is lesz többé. Arról az előadásról nem
készült képfelvétel, de találtam egy genfi Varázsfuvolát, rossz a minősége, de
nézhető és főképp hallgatható.
Emanuel Schikaneder a színpad szélére könyökölve
hallgatta volna, hogy aztán összefoglalja a véleményét: sem ő, sem Mozart nem
gondolta, Papagenót így is el lehet énekelni.
