Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum összes lépcsőjén elszavalja a Nemzeti Dohányboltot

„11 milliárd forintból épül kreatív innovációs és tudáspark a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen 2017-re, újra felállt az Országmárka Tanács, 2014. január 1-jétől kiemelt kormányzati háttérintézménnyé válik a Design Terminál Nemzeti Kreatívipari Központ, immár regionális jelentőségű rendezvénnyé fejlődött a Gombold újra! öltözéktervezői pályázat, és az állam a Széchenyi Tőkealapban történt tulajdonrész-vásárlása után két fiatal magyar divattervező üzleti partnerévé is vált.”

Hogy mi van?

kreatív innovációs és tudáspark
Művészeti Egyetemen

Országmárka Tanács

Design Terminál Nemzeti Kreatívipari Központ

Gombold újra!
Széchenyi Tőkealapban

Most komolyan kérdezem, értenek ebből egyetlen szót is? Vagy hülyéskedik valaki? Mit lehet csinálni egy kreatív innovációs és tudásparkban? Mondjuk csónakot hajtogatni újságpapírból? Azoknak, akik művészeti egyetemet végeztek? Ahol is művészetet tanultak? Valamint természettudást, nehézipart és tépéscsinálást meg pákászatot. Akkor ezek, akik ezt már mind tudják, az országmárka tanács javaslatára előbb tanácsolni fognak egy országmárkát a zulukafferoknak, mert nekik még nincs ilyenjük (vagy ha volt már, ellopta valaki abból a pléhdobozból, amiben tartották a szivarvégekkel együtt, és bár Vanek úr már följelentette őket a Gombold újra! nevű cserkészcsapatnál, a vizsgálat nyilván sokáig fog tartani, mert a lift fölesett a negyedik emeletre, és ott most a Széchenyi Tőkealap horgászik, kéretik csöndben maradni, mert a tőkehal nagyon érzékeny és hamar megszökik, azután viszont már csak a tőkesúly marad, ami Marx Károly szerint olyan kártékony, hogy úgyis a vitorlázás végét fogja jelenteni röpke 5-600 év alatt), majd midőn az országmárka legyőzi az összes többi márkát, befut a Design Terminál Nemzeti Kreatívipari Központba, közvetlenül a füstölgő gyárkémények alá, elszavalja Petőfi Sándor Nemzeti Dohánybolt című versét, miközben a részeg állomásfőnök várja a pálmabor csatlakozását a délutáni rozspálinkához. És közben fagottozik, bár időközben elveszítette a pontos fúvóképességét.

Vagy csak beugrottam? Azt akarták kipróbálni, lesz-e olyan bárgyú alak, aki megpróbál elgondolkozni, mit jelent a fenti szöveg? Pedig csak egy rosszindulatú beépített ügynök lejegyezte a Nemzeti Bank elnökének legújabb tervezetét. Amiről majd holnap azt mondják, ez még csak a vázlat.

Na jó, állj az egész! 11 milliárd. Erről szól a dolog, a többi a szokásos kamu. Csak ez most túl jól sikerült. Nem mondom meg, kié lesz mennyi, azaz hogyan osztják el maguk között a fiúk, nagyjából úgy, mint a Tisztiházat meg az összes többit. Dehát nem is kell megmondanom, tudják azt nélkülem is.

Ja, és majd' elfelejtettem:

"Szétpisálták a templomot a bulizók, el kellett keríteni... a 6-7 éves iskolások meg a szarszagban levegőztek."

(Szó szerinti idézet a Hír24 portálról. Ez egy komoly orgánum a hírportálok között. És az is marad, amíg szét nem pisálják. A szarszagban.)

Mindig van még lejjebb is

„Az évszázad mérkőzésének, a 6:3-as magyar sikerrel záruló londoni angol–magyar összecsapásnak a hatvanéves évfordulója alkalmából márványtáblát avattak a Grosics Gyuláról, az Aranycsapat kapusáról elnevezett újbudai sport általános iskolában. A márványtáblát az iskola első emeletén helyezték el a falon.
Kis Mihály, az intézmény igazgatója a gyerekeknek elmondta, hogy Grosics Gyula ugyan nem tudott eljönni az ünnepségre, de azt üzeni nekik, ne felejtsék el soha, melyik iskolában tanultak.”

Szerénység, elvtársam, szerénység, mondta Bástya elvtárs Virág elvtársnak. Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység.

Na jó, tényleg mit várhatunk egy Rákosi-rendszerben szocializálódott futballistától, aki most ugyanazt az akolmeleget élvezheti, ugyanazokat az „értékeket” látja az elöljárók által felmutatni, csak most Farkas Mihály elvtárs helyett Simicskó elvtárs vezényel. Elvtársak vigyázz, boka csattan, kéz a nadrágvarráson, felszegett fejjel előre néz, vagy hogy a fenébe’ van ez a katonásdi, amit minden primitív despota mindenek felett való viselkedésformának tart.

Ne felejtsék soha, melyik iskolában tanultak. A fasori evangélikus gimnáziumban szerintem ilyet senki sem mond.

Puskás és 6:3. Ez van? Ezt tudjuk nyújtani a világnak? Egy nemzet, ami egy futballistára büszke meg egy meccseredményre.

Ez van.

Hittan

Majdnem mindennap olvasok az iskolai "hitoktatás"-ról, "hittan"-ról. Nincs ilyen. Azaz ha van, az baj, nagyon nagy baj. Hitet oktatni ugyanis nem lehet. Hitre korbáccsal kényszeríteni, halálos fenyegetések árán rábírni valakit, hogy higgyen, olyan volt már (akkor az ember azt mondja, hogy már hisz), vélhetőleg lesz is ilyen, de arra tanítani valakit, hogy higgyen, az nem megy.

Sokszor mondtam már, a hit és a vallás két külön dolog. Persze vallást oktatni sem lehet, de a vallás történetét, a vallásokról való ismereteket már inkább, egye fene, ne kukacoskodjunk, rövidebb úgy, hogy vallásoktatás. Bár személyes tapasztalataimról szóló emlékeim szerint e tárgyban - akárhogyan nevezzük is - inkább kényszerítés történik, mint oktatás, a gyerekeket istenfélelelmre nevelik.

Nincs kultúrnyelv, ami ismerné a "hitoktatás" fogalmát. Az angol, francia, német, olasz, spanyol nyelv a "religio"-ból, azaz a vallásból képezi azokat a szavakat, amik a magyarban "hit"-tel kezdődnek.

Ha egy nemzet csak zavarosan képes kifejezni magát, akkor elég hamar működésképtelenné válik az ország, amiben él.

Minden ismeret, amit egy gyerekhez eljuttatunk, az ő gyarapodását szolgálja. A vallástörténet és az etika is hozzátartozik az ismeretek halmazához.

De kötelezően hitet oktatni... Persze nincs ebben semmi különös. Az Ország Vezér meg van győződve róla, hogy neki joga van beletúrni az országlakos életébe. Ebben sincs semmi különös, minden középkorban élt despota így vélekedett, mondhatnám természetesnek tartotta. Az országvezér el van maradva néhány évszázaddal. Ebben sincs semmi különös.

Az a döbbenetes, hogy egy ország népe ezt nemcsak tűri, még tetszik is neki.

Butaságokat beszélek. Ebben sincs semmi különös. Apuska így tartja helyesnek, akkor így helyes.

Számtan 2.

A minap szóba hoztam a számtan kapcsán Kossuthot. A magyar történelem egyik legfontosabb figurájának tartom. Talán a legfontosabbnak. Magyarország sorsában a 19. század közepe óta mindig meghatározó volt az ő neve. Nem hiszem, hogy bármilyen kockázatot vállalok a következő mondatommal, nincs értelme ugyanis fogadásokat kötni, belátható időn belül nem látszik esély a mondat igazságtartalmának igazolására. Azért leírom, hogy majd lehessen hivatkozni rá: én szóltam, már most, 2013-ban föl lehetett volna tenni a megfelelő kérdéseket, és ezek nyomán neki lehetett volna látni az oktatás átalakításának, véget lehetett volna vetni a magyarság kóros öncsalásának és folyamatos hazudozásának.

Ennek az országnak a népe akkor kapja meg az esélyt arra, hogy melldöngető vesztesből emberi életre képes nemzet legyen, amikor az utolsó közterületi táblát is lecserélik, amin Kossuth Lajos neve van.

Vagyis azon a napon, amikor hajlandó lesz értékén kezelni a saját történelmét, és ezáltal végre körülnézhet a világban, hogy ott elhelyezkedjen. Azt nem tudom, mikor jön el ez az idő. De abban bizonyos vagyok, hogy ha nem jön el, egyszercsak nem lesz hová eljönnie.

Nők 2.

Muszáj még valamit mutatnom. Az egyik sajnos - épp a fontosabbik - nincs képpel, csak hang, de az élmény így is elementáris.

Beethoven Waldstein szonáta. A nagy zongorista, az egyik legnagyobb, autentikusnak tartott Beethoven-játékos Claudio Arrau volt, a chilei világsztár, bennem inkább egy osztályvezető-helyettes benyomását kelti, akitől mindenki fél a könyvelésen, de mint tudjuk, ettől még lehet valaki jelentős zongoraművész, Arrau az is volt. Nézzék meg az ő előadásában a Waldsteint, remek.

Aztán most - igaz, kép nélkül - jöjjön Martha Argerich. Nő, mint az a nevéből is látszik. A nőség maga, amint az a nevéből már nem látszik, ma is az, elmúlt 72 éves, fiatalon gyönyörű volt, 72 évesen is az - annál sokkal inkább, amennyire egy 72 évestől az elvárható volna.

Nem mondok semmit, úgy is hallják. Ne csak a sokszoros gyorsaságú tempóra figyeljenek, inkább arra, mit mond Argerich ezzel a darabbal. A Waldstein az élet, a természet, a nyüzsgés, a kibontakozás.

Csak azt akarom figyelmükbe ajánlani, mennyivel színesebb, érdekesebb és elevenebb mindez egy nő számára.

Nők

Mielőtt még tényleg felfordul a gyomruk, mielőtt elmerülnek ebben a mérges gázokat pöfögő, gusztustalan mocsárban, amivé a mi szerencsétlen kis hazánkat pusztította a kormánypártnak nevezett szennyeződés meg az ellenzéknek eufemizált förtelmes ragálygóc, nyissanak ablakot, vegyenek egy nagy levegőt, aztán dőljenek hátra, és nézzék, hallgassák meg ezt a felvételt itt.

„Nyilván lehetett volna sokkal látványosabb karrierem is – mondta Maria Joao Pires, a világ egyik legkeresettebb és legjelentősebb koncertzongoristája – de nem akartam. Valójában sosem vágytam a nagyközönség szeme elé, mindez egyszerűen megtörtént. De soha eszembe nem jutott azért zongorázni, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Egyszerűen jó muzsikálni barátokkal egy kis közönség előtt. Így könnyebb háttérbe szorítani önmagunkat. Mert nem az a cél, hogy a saját vízióimat közvetítsem. Csak annyit akarok, hogy a zene beszéljen belőlem. Ezt tanítom a növendékeimnek is: arra a szóra kell hallgatnunk, amit a zene mesél nekünk."

Akkor vállal fellépést, amikor kedve van hozzá. És úgy zongorázik, ahogyan senki más. Pusztán azért, mert azt játssza el, amit ő hall például Mozart kottájából. Ez a B-dúr zongoraverseny, ami ezen a felvételen hallható, tudomásom szerint Mozart utolsó versenyműve, nem is mellesleg egy tanítványa mutatta be egy nő, az akkor 26 éves Barbara Ployer.

Talán tudják, a versenyművek lényege a dialógus, a szólóhangszer és a zenekar párbeszéde. Ez a B-dúr koncert sajátos darab (szerintem, ne keressék a szakirodalomban, senki nem erősít meg ebben a véleményemben), voltaképpen ez egy monológ, ami alá a hegedűk, fuvolák, oboák és kürtök olyan finom kíséretet játszanak, amit jóformán észre sem lehet venni, csak a hangulatát érezzük.

Különösen figyeljenek a 3. tétel kadenciájára (ha valaki nem tudná, a kadencia /ez általában az I. és a III. tétel vége felé van/ afféle szólóimprovizáció /ilyenkor a zenekar hallgat/, azaz rögtönzés, amit aztán leírnak, többnyire maga a zeneszerző rögtönöz a saját témájára, de előfordul, hogy az előadó improvizálja a maga benyomásait, és csak később rögzíti – ez utóbbiak között jelentősnek nevezhetjük azokat a Mozart-zongoraversenyekben hallható kadenciákat, amiket annak idején egy ifjú és tehetségesnek mondott zongorista játszott, szerencsére le is kottázta, méghozzá állítólag emlékezetből, a koncert után zongora nélkül, az illetőt Ludwig van Beethovennek hívták. Én csak azt sajnálom, hogy Mozart nem improvizálhatott Beethoven-témára, az mondjuk hasonlóképpen bődületes lett volna).

Azt kezdtem mondani, hogy figyeljenek a 3. tétel kadenciájára (ez különben Mozarté), a világon minden jelentős zongorista ezt játssza, de így, ahogyan Pires, így senki. A kadencia vége felé egyszercsak ritmust és hangulatot vált, 4 ütem leheletnyi, hatnyolcados menüett szólal meg. A kamera közben kinyit, tessék nézni hátul a csellista lányt, szétomlik a gyönyörűségtől, úgy követi ezt az előadást. Pedig magát a kadenciát nyilván rengetegszer hallotta, Luise Buchbergernek hívják, Salzburgban tanult, a Mozarteum zenekarában csellózott, mielőtt a Chamber Orchestra of Europe nevű együtteshez került, nehéz lehet neki újat mondani.

Piresnek sikerült. Hihetetlen élmény, na. Nézzék meg. (A mellékletet levették, ez egy másik, teljes felvétel, ennek a 26'15"-énél van az a rész, amiről írok.)
Bocsánat, a mellékletet ismét levették, mert hír érkezett a szerzői jogok megsértéséről. Nem viccelek, ez volt odaírva. Bizonyára Mozart telefonált. Ezen a felvételen 26' 40"-nél kezdődik a kadencia.



Számtan

Először számtant tanultunk az iskolában, aztán algebrát, aztán matematikát. Most inkább nem fárasztanám az olvasót azzal, mi a különbség a számokkal foglalkozó tantárgyak között, állapodjunk meg abban, hogy ezek közül a számtan a legegyszerűbb, első általánosban tanítják. Összeadás, kivonás, szorzás, osztás, a fiaim ezeket a műveleteket már négyéves korukban is el tudták végezni, igaz, nem jártak óvodába, így a közösségi oktatás pusztító módszereivel csak hatévesen találkoztak.

Akárhogy is, az alapműveleteket nyolcéves korban már lehet tudni, és bár külön történelmi szakmunkák nem foglalkoznak annak részletezésével, mióta nem beszélhetünk magyar oktatásügyről (tudomásom szerint még soha nem volt ilyen), azért az feltételezhető, hogy összeadni és kivonni minden kisgyerek tudott már évszázadokkal ezelőtt is. Írni, olvasni nem, de számolni meg kellett tanulni.

Eddig megvolnánk. A kérdés most már az, milyen esetekben nem jut eszébe valakinek, hogy számoljon. Mi akadályozhatta meg például Kossuth Lajost egy nagyon egyszerű számtanpélda megoldásában? Abban, hogy egy kivonás elvégzésével megállapítsa, mennyivel kevesebb ember, ágyú, puska, kard képezi a magyar haderőt, mint amekkorát az osztrákok képesek mozgósítani. Ez már önmagában elrettentő mennyiség. Ehhez jön még a megharagított orosz cár és az ő hadereje (összeadás, majd újabb kivonás), az így kapott szám semmiféle kétséget nem hagy: az úgynevezett magyar szabadságharcnak semmi esélye nincs nemhogy a győzelemre, arra sem, hogy néhány ember kivételével a magyar harcolók életben maradjanak. Ehhez képest a monoki ügyvéd rémületes szónoklatokkal tüzelte az iskolázatlan, leginkább ösztönéletre képes parasztokat és a náluk alig valamivel tanultabb képviselőket (érdekes, utóbbiban mennyire nincs semmi fejlődés), hogy menjenek neki a náluk összehasonlíthatatlanul erősebbnek. Ilyeneket mondott, hogy „…úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek.” Meg hogy „…Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!” Aki ilyen mondatokat ki bír ejteni a száján, az bármi egyéb aljasságra is képes, az olyan tudatállapotban van, hogy nem lehet alkalmas semmiféle számtani művelet elvégzésére – ez nyilvánvaló.

Nem érdemes ugyanezt az effektust elismételni 1956 kapcsán, és visszamenni a magyar történelem évszázadaira sem időszerű addig, amíg esély sincs rá, hogy e néhány alapművelet segítségével értelmezzük és értékeljük zendüléseinket és hadakozásainkat az elmúlt ötszáz évben. Szorítkozzunk annak megállapítására, miszerint a magyar történelmet jobbadán az átlagosnál is butább emberek indulatai formálták az ismert folyamattá, akik rendre sorsfordítónak ítéltek bizonyos pillanatokat, amik nem voltak azok, de ők addig erőszakoskodtak, amíg ezt az ostobaságot a közember is magáévá tette, és kaszát kiegyenesítve rohant beteljesíteni beteg emberek szóvirágos lázálmait.

Ahelyett, hogy megragadta volna azt a lehetőséget, amit az összeadás és kivonás kínált a legegyszerűbb gondolkodású embernek is.

Csak azért szólok most, mert durcipeti kommunikációs fegyelmet kért. Azaz rászólt Lendvai Ildikóra, hogy ne dumáljon. Majd ő (mármint brillantinos durcipeti) megmondja, mit lehet mondani és mit nem. Csak azért szólok, mert ennél a pontnál megérkeztünk a tárogatóhoz és a poklok kapuihoz. A felfuvalkodottságnak ez a mérete ismerős, a következményei is. Engedelmükkel itt most nem elemzem, hogyan jutott el ez a jelentéktelen fiatalember idáig, hogy bajaferik meg szekeresimrék meg szanyiszerű alakok bíztatásával úgy tegyen, mintha érdemei volnának, most csak szólni szeretnék, hogy tessék szíves lenni egy kicsit számolni. Összeadni és kivonni.

Aztán menekülni. Ki merre lát. Egyelőre talán még csak arról van szó, amit ma divatos kifejezéssel úgy mondanak: az ember menti az arcát. Egyelőre ennyi. Az életét talán még senkinek sem kell mentenie, bár ha a stadionépítő marad, elég gyorsan eljuthatunk odáig is – márpedig marad.

Különféle sportolók azt szokták „lenyilatkozni”, hogy a jobbtól kikapni nem szégyen. Én ettől a rémületes marhaságtól mindig igazán rosszul leszek, mert már hogy a fenébe’ ne volna szégyen, hiszen ő volt a jobb – miért? Miért lehetett jobb? Mert tetszett hagyni, hogy valaki jobb legyen, vagy mert tehetségtelennek tetszik lenni, csak ez eddig nem derült ki, azaz szorgalomhiány vagy képességhiány következtében győzött a másik, már hogyan ne volna az szégyen?

De kikapni valakitől, aki még csak nem is jobb? Nem szorgalmasabb, nem tehetségesebb, nem okosabb? Kikapni valakitől, akiben túlnövekedtek a negatív tulajdonságok? Aki nem lehet jobb, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem nevezünk senkit jobbnak erőszakos nemi közösülésben vagy mások megalázásában, egy tömeggyilkos nem jobb, mint a másik tömeggyilkos, nem szoktuk azt kérdezni, ki volt jobb, Hitler vagy Sztálin. Nagyobb gazember, olyan van, de jobb gazember, olyan nincs.

Úgyhogy mondom, nem a jobbtól fognak kikapni. Azért az már nem akármekkora szégyen. Pusztán azért, mert a vesztes még számolni sem tud.

Egy hírről

"Félmilliárd forintot fordít a kormány pályázati úton az első világháború százéves évfordulójával kapcsolatos méltó megemlékezésekre - mondta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes."

Milyen a „méltó” megemlékezés? Csak kérdezem.

Vannak a magyarban – mint minden nyelvben – köznévi szavak, amik személynévből alakultak ki, a legtöbb esetben úgy, hogy már nem tudjuk, miért éppen az lett belőle, amit ma ismerünk, mi köze van a nevet adó személyhez, de használjuk (íme példának egy olyan, amiről még tudjuk, hogyan függ össze a jelentésével, talán ismert a sovinizmus szó eredete: egy Nicolas Chauvin nevű vígjátéki figura nevéből alakult, aki ellentmondást nem tűrve imádta Napóleont és mindent, amit a császár tett). A „méltó” szavunk II. András tihanyi jószágleveléből való, Fochas fia Miltou volt egy bizonyos birtokrész kedvezményezettje, bizonyára érdemdús fiatalember lévén rászállt a földdarab és a rajta lévő épületek meg az ott legeltetett állatok. Sok tárgyi emlékünk nem maradt a korból, az 1200-as évek elejéről ez a levéltári dokumentum is gyönyörű és értékes darab, azt már ne kérdezzék, miért éppen Miltou volt az, akiről egy olyan pozitív fogalom neveztetett el és maradt fönn évszázadokig, mint a méltó. A szót, a fogalmat mindenesetre használjuk, különféle toldalékai mind azt a bizonyos pozitív jelentéstartalmat hordozzák, amit az alapszó, a méltánylás, méltányol, méltatás, méltóképpen, méltóság az érték felemelő tudatát közvetítik, a fosztóképzős alakok pedig ennek elítélő hiányát (méltánytalanság, méltatlan). Az indogermán nyelvekben az „érték” az alapszó (például worth, werth), a latinokban az „igazság”, az „emelkedettség” (giusto, digne) – azaz minden úgynevezett kultúrnyelvben pozitív a közvetített jelentés, nálunk csak az eredet más, de föl kell tételeznünk, hogy Miltou értékes és igazságos jellem volt, ezért őrizte meg nevét a nyelv.

Namármost. Egy miniszterelnök helyettesnek mindezt nem kell tudnia (nem volna ártalmára, ha tudná, de nem kötelező, bár a beosztás totális fölöslegességének ismeretében azt végképp nem határozhatjuk meg, mit kell tudnia egy miniszterelnök helyettesnek, valószínűleg semmit, az a jó, az a biztonságos, a magyarországi miniszterelnök helyettesnek meg kiváltképpen praktikus semmit sem tudnia, ha meg akar maradni a posztján, ezzel rendben meg is volnánk, az illető többször bizonyította, nincs félnivalója a státuszát illetően).

Vissza az eredeti kérdéshez: milyen az a megemlékezés, ami „méltó” az első világháborúhoz? Semmilyen persze, ilyen nincs, nem beszélünk a rablógyilkosság kellemes hangulatáról és emberek százezreinek kiirtásáról, amihez poétikus emlékek fűznek. Jó, mondom, nem várok finoman értő stílust egy olyan „munkakört” betöltő embertől, amihez eleve alapkövetelmény a rossz ízlés, valamint a rugalmas gerinc.

De ha helyettesítjük ezt az ostobán alkalmazott jelzőt valamilyen hasonló jelentéstartalmú szóval, amilyenre esetleg gondolhatott a beszélő (ajándékozzuk meg a gondolás képességének feltételezésével), ha mondjuk az „illeszkedő”-t használjuk, akkor mire jutunk? Ásunk lövészárkokat, szétlövünk városokat, megölünk katonaruhába öltöztetett embereket meg úgynevezett civileket? Esetleg nem annyit, amennyit az első világháború idején ástak, lőttek, öltek, hanem annál kevesebbet. Vagy esetleg csak eljátsszuk, markírozzuk, az emberek például nem is halnak meg, a vaktölténnyel való lövöldözés után fölkelnek, leporolják a ruhájukat és hazamennek fürödni, a lövészárkokat betemetjük, és ültetünk oda muskátlit, és csak díszletvárosokat lövünk szét, az azért nem kerül annyiba.

Minek? A tanulóifjúság épülésére? Hogy lássák, milyen volt az? Vagy minek? Miért kell megemlékezni? Mert száz éve volt? És? Mi lesz az emlékezés lényege? Hogy milyen rossz volt az a háború? Vagy hogy milyen jó volt? Erről a jelenlegi országvezetőről el tudom képzelni, hogy nosztalgikus sóhaj szakad ki jóltáplált kebeléből, ez folyton harcolni akar, mindenért küzd és háborút visel, miért ne érezne heves vágyat a régi szép idők iránt (Mein Gott, wo sind die schönen alten Zeiten?), de azért a morbiditásnak is kellene valamilyen határt szabni. A futballstadionok mellé most már világháborús megemlékezés is, félmilliárdért? Komolyan?

Vagy netán a megemlékezés azért szükséges, hogy felhívja az ország közvéleményének figyelmét az úgynevezett történelmi jobboldal kártékony bornírtságára? Amely történelmi jobboldal – egyebek között – két világháborúba rángatta bele az országot, mindkét esetben a vesztesek oldalán? Ami a kisebbik baj, lehet mondani, nem tudhatták (dehogynem), hogy el fogják veszíteni a háborút, de az igazi förtelem az, hogy lehetett tudni, az embertelenség, a sötétség, az aljasság, a gerinctelenség oldalára állnak, ennek tudásához még okosnak sem kellett lenni, ezt azon a mélységesen mély szinten bambuló butaság sem volt képes elfedni, ami ezt a bizonyos történelmi jobboldalt jellemezte.

Ez lesz a „méltó” megemlékezés lényegi eleme?

Úgyis tudják, viccelek. Ez a jelenlegi kormánygarnitúra nemcsak minden tettével és mondatával illusztrálja, mennyire nem különbözik attól a bizonyos történelmi jobboldaltól, hanem még a mellét verve deklarálja is, ami azért elég döbbenetes élmény, az ember ritkán találkozik olyannal, aki megállítja, és fejét büszkén felvetve azt mondja: látod, milyen hülye vagyok?

De ha netán így emlékeznének is meg (ismétlem, fölöslegesen) az első világháborúról, azon mi kerül félmilliárdba?

És végül. Az osztrákok 1914. július 28-án üzentek hadat Szerbiának, ez a dátuma az I. Világháború kitörésének. Ennek a százéves jubileuma(!) jövő nyár derekán lesz. Tetszik gondolni, hogy akkor még ugyanez a társaság fogja „vezetni” az országot? Nem mondom, lehet, sőt egyre valószínűbbnek látszik, a butaságban komoly verseny folyik, azt hinnénk, már egyik sem tudja alulmúlni a másikat, aztán kiderül, hogy de mennyire. De ha netán egy másik garnitúra jön? És ők nem akarnak méltó ünneplést? Mi lesz azzal az 500 millióval?

Majd elmulatjuk. És megemlékezünk a jelen kormányról. Ami - végre rájöttem - méltó a világháborúhoz.   Mind a kettőhöz.

Az állatokról

„…ezeket az állathistóriákat bizony haragomban írtam le. Hogy mire haragudtam? Arra a rengeteg hihetetlenül rossz, csupa hazugság állattörténetre, amilyeneket manapság kínálgatnak minden könyvkereskedésben: arra a rengeteg firkászra, aki azt állítja, hogy állatokról mesél, noha nem is ismeri őket. Aki arról ír, hogy a méh kitátja a száját és ordít, vagy hogy a csukák harc közben torkon ragadják egymást – az bebizonyította, hogy halvány sejtelme sincs arról, milyen is az az állat, amelyet – mint állítja – tapasztalatból és szeretetből ábrázol… El sem tudjuk képzelni, hogy az efféle felelőtlenül megírt állathistóriák mennyi téveszmét terjeszthetnek az eleven érdeklődő ifjúság körében.”

Konrad Lorenz, Salamon király gyűrűje. Ha nem tetszett olvasni, sürgősen pótolni. Nem azért, mert sokmindent lehet megtudni az állatokról, még csak nem is azért, mert még többet az emberről, hanem mert jó könyv.

Az állatok antropomorf leírása szokott (és jó író esetén elfogadható, olykor kifejezetten élvezetes) fogása vadásznaplónak, regénynek. A zoonomorf (van ilyen?) leírás akkor szokásos, amikor az auktor gyalázkodni kíván. Némely (ellenkező) esetben lírainak szánt ömlengésekkor is előkerülnek az állatok, többnyire a legádázabbak, legdurvábbak és legkegyetlenebbek, mint például a galamb és az őz (őzike) – e kettő azzal tűnik ki az állatvilágból, hogy kéjjel kínozza és öli a saját fajtáját, ami különben állatéknál nem szokás. Önmagában az „állat” titulus is azt szokta jelenteni, hogy a beszélő helyteleníti a címzett viselkedését.

Az itt következőket én is haragomban írom, azokra haragszom, akik össze-vissza írnak és beszélnek mindenfélét az emberről, noha fogalmuk sincs róla. Mármint az emberről.

Az erkölcsi értékek viszonylagosságáról

A sarki kurva a testét árulja. Pénzt kap érte.


A tanár a szellemét árulja, a pap a lelkét. Pénzt kapnak érte.

A tanár az adófizetők pénzét, a pap is az adófizetők pénzét.

A sarki kurva az ügyfél pénzét. Nem az adófizetőkét, hanem a vevőét, annak a saját (szerencsés esetben) adózás utáni keresményéből.

A tanár áruja a tanítványoké, de az is fizet érte, aki sosem részesül belőle. A tanár szellemének terméke (az áruja) bizonyos százalékban bóvli, minél távolabb van a reáliáktól, annál nagyobb százalékban.

A pap áruja a híveké, de az is fizet érte, aki sosem részesül belőle. A pap terméke egy bizonyíthatatlan feltételezésre, isten létére épül, az áru majdnem teljes egészében bóvli, hazugságok és soha meg nem valósuló, ellenőrizhetetlen ígéretek halmaza.

A sarki kurva áruja azé az ügyfélé, aki fizet érte. A pénz egyedül az ügyfél pénze, senki másé nem kerül bele az adásvételbe. Az áruja érzékelhető, látható, bizonyítható, a vevő azt kapja, amit meg akart venni.

A tanár szellemi termékének elfogadására az állam törvényei kényszerítenek, a pap áruját az erőszakos és nagyhatalmú egyház igyekszik az úgynevezett keresztény erkölcs állítólagos parancsa által rákényszeríteni előbb a védtelen gyerekekre, aztán az ő felnőtté válásuk után az ő gyerekeikre.

A sarki kurva senkire sem kényszeríti rá a maga áruját.

A tanár otthon veri a gyerekeit, a pap hittanon kisfiúkat simogat.   A sarki kurva egyedül neveli a kislányát. Beiratja az iskolába, hittanra járatja, az a vágya, hogy a gyerekből tisztességes ember váljék.

Erő

Csak úgy elgondolkoztam ezen az erő kérdésen. Hogy erőt kell mutatni, és az embereknek erőt kell látniuk, és az old meg mindent, ha erőt alkalmaznak.

Azon gondolkoztam, miért mindig satnya kis alakok szavalnak az erőről. Szavalhatnának az észről is, nagyjából azzal is hasonlóképpen vannak ellátva, satnya kis agyvelő formátlan kis testben, mens infirma in corpore infirmo (bocs). Talán azért mindig az erőről megy a szájtépés, mert azt lehet mindenféle protézisekkel helyettesíteni. Különféle gépezetekkel és szerves vegyületekkel, általában ezek a szerves vegyületek kezelik a gépezeteket, arra viszonylag könnyen betaníthatók (lásd a TEK lánctalpas járművét – márciusi hóesés).

Az észgép még nincs föltalálva. Kicsi buta falusi futballista kiáll a közönség elé, mögötte észgép demonstrálja az illető mindenkit legyőző eszét – ez még nincs. Ha volna, kellene hozzá valaki, aki működtetni tudja. Zavaros tekintetű szerves vegyület, feliratos fekete textíliába öltöztethető húsépítmény mindenhol van, az nemcsak erőgép működtetésére idomítható, hanem rajongó szolgálatra is. Aki az észgépet tudná működtetni, rajongásra nem volna alkalmas, ahhoz azért kell az a nagyon alacsony, alig látható szint, amit szelleminek nem lehet nevezni. Úgyhogy végképp reménytelen az ész demonstrálása. Dehát mondom, igény sincs rá, aki az erőt tartja fontosnak, az körülbelül addig képes eljutni a gondolkodásban. Erő, azt mondja és ádázul körülnéz.

Mire kell az erő? Hát egy erős állam kell. Miért? Megvédeni az állampolgárt. Kitől? Hát az ellenségtől. Az hol van? Hát itt, mindenhol, az egész Európai Unió meg az egész Brüsszel, meg az amerikai imperialisták. Ezek a szövetségeseink. Nem baj. Erő kell és kész.

Aha.

Beírtam a keresőbe, hogy „svájci terrorelhárítás”. Megmondjam, mi jött ki? „…szabvány szerinti terrorelhárítási eszközeit - dollár, font, svájci frank és euro…” Ezt bírta a Google keresőmotorja megfelelőnek találni, úgy különben Szíria címszó alatt. Svájci frank. Beírtam a biztonság kedvéért németül, franciául és olaszul, rétorománul azért nem, mert úgy nem tudok, de semmi. Ausztria, Hollandia, Belgium, Norvégia, Svédország, Dánia, Finnország – semmi. Nem tudnak ezek semmit az erőről.

Mit tetszik gondolni, miért nincs nekik TEK-jük? Mert 2002-ben lett egy szervezet, úgy hívják Counter Terrorism Group (CTG), ez az európai terrorelhárítás szervezete, az alapításában benne voltak a svájciak és a norvégok is, pedig ők nem tagok az EU-ban. És aztán kész, ennyi, ezek a szerencsétlenek azt hiszik, ennyi elég, nincs nekik saját erőszakszervezetük. Még a munkaalapú társadalomig sem jutottak el, nincs nekik Kereskedelmi és Iparkamara elnökük sem, aki megmondaná, mit kell tenni a felsőoktatásban, nyilván mindenféle jött-ment akadémikusok meg egyetemi professzorok foglalkoznak ezzel a kérdéssel, pedig a mi iparkamarai elnökünk elég világosan megmondta már, ő pedig csak tudja, legjobb volna az egyetemeket megszüntetni, aztán majd ő kijelöli a helyes utat. Képezzünk kubikosokat, az a jövő. Azok jó erősek, a talicskához kell is. És jól megértik egymást iparkamarai elnökkel, a kormány tagjaival… na ezt visszavonom. A kubikosok tisztességes emberek, miért bántanám őket?

Erő izom! Szebb jövőt! Kitartás! Szabadság, elvtársak!

Mi lesz itt jövő tavasszal...

A tiszteletről

Ha már nemrég a hátra tolt öregekről volt szó (Jóreggelt Európa, Holnap már késő, október 27.), beszélgessünk egy kicsit erről, az öregkorról.

Tiszteld a kort, add meg a tiszteletet a nálad öregebbnek, az öregember tiszteletre méltó meg ilyesmi, sok ilyen ostoba mondást ismerünk mindannyian. Mi a fenét kellene tisztelni egy öreg emberen? A kor előrehaladtával az emberrel mindössze annyi történik, hogy megöregszik. Nehezebben mozog, romlik a látása. Lehet kíméletet várni, segítséget, türelmet, miegymást, de tiszteletet? Miért? Mert az illető régen megvan? Akkor egy elefántot vagy egy teknősbékát sokkal jobban kellene tisztelni, utóbbiból tudunk olyanról (állítólag Cook kapitány kapta ajándékba), ami 188 évig élt. Akadémiai tagságot, díszdoktorságot a teknősöknek! Fiúk, lányok, tiszteljétek a variszkuszi röghegységeket, nagyon öregek!

Tiszteletre a teljesítmény méltó, semmi más.

Lehallgatják-e a magyar miniszterelnököt

A nagytekintélyű világpolitikusokról rendre kiderül, hogy nem sokkal okosabbak, mint a mi lábszagú uracsaink.

Most meg vannak sértve, mert az amerikai nemzetbiztonsági munkások lehallgatták őket. Lármáznak. Majdnem olyan hangosak, mint a mi falusi futballistánk. Holott csak föl kellene tenni a megfelelő kérdéseket.

Miért tart egy ország hírszerzőket és titkosszolgálatokat? Azért, hogy hírt szerezzenek és titkos szolgák legyenek. Azaz hogy végezzék a munkájukat. Ha nem azt teszik, felmondanak nekik. Mi a munkájuk? Egyebek között az, hogy mindenféle embereket lehallgassanak. Ezek között az emberek között kiemelt jelentőségűek azok a főpolitikusok, akik most lármáznak. Valószínűleg még hangosabban lármáznának, ha kiderülne, nem elég jelentősek ahhoz, hogy lehallgassák őket (mi ez? Bástya elvtársat már meg se akarják gyilkolni?). Úgy is mondhatnám, a jelentőségüket növeli minden hozzájuk hasonló jelentőségű ember szemében, ha ők elég fontosak ahhoz, hogy lehallgassák őket. Ha nem akarnának ilyen nagy jelentőségűek lenni, akkor valami tisztességes foglalkozást kellett volna választani, mondjuk lehettek volna raktárosként hasznos tagjai a társadalomnak, és akkor senki sem akarná őket megfigyelni. Pedig talán jó lenne, mert egy raktárostól sokat lehet tanulni. Egy világpolitikus például szép dolgokat sajátíthatna el, ha megfigyelne egy raktárost.

Úgy mellesleg annak tudomásul vételén kívül, miszerint a szúnyog csíp, a nemzetbiztos meg lehallgat, azaz mindenki teszi a dolgát, még azt a kérdést kellene föltenni, hogy történt valami? Törvénytelenség, úgy értem. De legalább egy kis szabálytalanság. Bántottak valakit? Volt valami kellemetlen vagy még inkább fölháborító következménye a lehallgatásnak?

A titkosszolgálatok működésének ugyanis az ad értelmet, hogy a tevékenységük megakadályoz vagy elindít valamit, akciót, folyamatot – ha eredményes volt a lehallgatás, annak lesz valamilyen következménye. Még egyszer kérdezem, történt valami? Azon kívül, hogy Oroszország kivon a felelősség alól egy olyan köztörvényes bűnözőt, aki nyilvánvalóan rengeteg kárt okozott, de úgyszólván semmi haszna nem volt annak, hogy megszegte a hatályos törvényeket.

Meg azon kívül, hogy kacorkirály előbújt a Külügyminisztérium falai mögül, és megfeddte az Egyesült Államokat. (Úgy vélem, nem csúnya dolog valakit a külseje miatt karikírozni, ha az nem testi hiba következménye, amiről nem tehet, ez az arcszőrzet saját elhatározás eredménye, csak a vonatkozó testületek végtelen toleranciáját mutatja, hogy nem tiltják ki bizonyos helyekről.)

„Tisztázni kell, hogy az amerikai titkosszolgálatok lehallgatták-e Orbán Viktor miniszterelnököt – mondta Martonyi János csütörtökön a Hír tévében. A külügyminiszter hozzátette: erről tárgyalt is Victoria Nulanddel, az amerikai külügyminisztérium helyettes államtitkárával, aki egy közép-európai diplomáciai találkozó miatt épp Magyarországon van.”

Borzasztó lenne, ha kiderülne, hogy nem hallgatták le. Ne tessék aggódni, dehogynem hallgatták le! Ő volt az első, akit lehallgattak, az amerikai nemzetbiztonság dossziéinak minimum a háromnegyedét az tölti meg, mit tesz és mit mond a magyar miniszterelnök, hát persze, lehet ez kérdés?

Elképzelem, ahogy kacorkirály „tárgyal” erről az égetően fontos kérdésről, és Victoria Nuland megsimogatja a buksiját: ne aggódjon, kedves, hát persze, hogy lehallgattuk, egész Európa azért van felháborodva, mert mi kizárólag a magyar miniszterelnököt hallgattuk le, csak nem mondják.

Mindig van lejjebb.