A minap szóba hoztam a számtan kapcsán Kossuthot. A magyar történelem egyik legfontosabb figurájának tartom. Talán a legfontosabbnak. Magyarország sorsában a 19. század közepe óta mindig meghatározó volt az ő neve. Nem hiszem, hogy bármilyen kockázatot vállalok a következő mondatommal, nincs értelme ugyanis fogadásokat kötni, belátható időn belül nem látszik esély a mondat igazságtartalmának igazolására. Azért leírom, hogy majd lehessen hivatkozni rá: én szóltam, már most, 2013-ban föl lehetett volna tenni a megfelelő kérdéseket, és ezek nyomán neki lehetett volna látni az oktatás átalakításának, véget lehetett volna vetni a magyarság kóros öncsalásának és folyamatos hazudozásának.
Ennek az országnak a népe akkor kapja meg az esélyt arra, hogy melldöngető vesztesből emberi életre képes nemzet legyen, amikor az utolsó közterületi táblát is lecserélik, amin Kossuth Lajos neve van.
Vagyis azon a napon, amikor hajlandó lesz értékén kezelni a saját történelmét, és ezáltal végre körülnézhet a világban, hogy ott elhelyezkedjen. Azt nem tudom, mikor jön el ez az idő. De abban bizonyos vagyok, hogy ha nem jön el, egyszercsak nem lesz hová eljönnie.
Nem hiszem, hogy ezt a blogot olyanok olvassák, akik most hörögve kést ragadnak, és elindulnak a véremet ontani. De nyilván sokan vannak, akik úgy vélik, megbolondultam, ilyeneket nem lehet mondani, Kossuth apánk az Kossuth apánk, a nép bálványa volt életében, és az maradt a halála után is.
Ha azt kérdezem, kinek a neve jut eszükbe a francia forradalomról, a többség bizonyosan azt mondja, Robespierre. Jó. Tessék mondani egy számot most kapásból, körülbelül hány utca, tér, közintézmény van elnevezve Robespierre-ről Párizsban.
Megvan? Jó. Akkor most következzék a helyes válasz: 0. Egy sem. Nincs. Semmi.
És Franciaországban? A válasz ugyanaz. A forradalom ikonikus alakja, a világtörténelem egyik legismertebb neve. Július 14. nemzeti ünnepe a franciáknak, nem egy eltiport forradalom dátuma, hanem a köztársaság győzelme a gyűlölt királyság felett – és az most mindegy, mennyire nincs semmi értelme ennek az értékelésnek, a franciák hatalmas tömegei a mai napig abban élnek, hogy a quatorze juillet (így nevezik Franciaországban július 14-ét) nagyszerű ünnep, diadalmas ünnep, a világtörténelem legpozitívabb napja, és nagyszerű és diadalmas minden, ami e nap után következett. (Azt most hagyjuk, mi a véleménye erről a magasabban kvalifikált francia értelmiségnek.)
1789. óta franciák százmilliói lelkesedtek a forradalomért, de Robespierre, Danton és a többiek neve nincs az utcatáblákon, Saint Justé meg aztán végképp sehol. És a francia nép ezt normálisnak tartja.
Pedig hol van azoknak a halottaknak a száma, akik a fent nevezettek miatt haltak meg azokéhoz képest, akiknek a halálát Kossuth Lajos okozta?
Robespierre és Danton ügyvéd volt, mint Kossuth, csak őket nem kellett mentegetni mint köztörvényes bűnözöket a forradalom előtti tevékenységükért. Robespierre 36 évesen halt meg, Danton 35 volt, amikor kivégezték, ők bizonyára meg voltak győződve róla, hogy a forradalomért áldozták fel az életüket, és ezzel a meggyőződéssel nem voltak egyedül. Nagyon sok millióan gondolták hasonlóképpen. Egy bizonyos, egyikük sem menekült el külföldre az államkincstárral, hanem vállalták mindazt, amit tettek.
És még sincs róluk elnevezve utca, tér, közintézmény. A franciák tudják, hogy rengeteg ember vére tapad a kezükhöz. Tanítják őket történelemórán, de nem tartják őket méltónak arra, hogy „példaképei” legyenek az ifjúságnak.
Egy-két bejegyzésben foglalkoztam már a Kossuth-üggyel, de akkor csak mellesleg említettem, most koncentráljunk az ő személyére. Csak olyan tényeket írok ide, amiket bárki tudhat, a történetírás feljegyezte őket, legföljebb bizonyos pontokat rendre „kifelejtenek” az iskolai történelemórákon, másokat pedig olyan magyarázatokkal tálalnak, amik félrevezetik az iskolásokat – a romantikus történelemszemlélet nagyobb dicsőségére.
A magyar történelem kiemelkedően nagyra tartott alakjáról a következőket lehet tudni:
A Reviczky árvák vagyonának kezelése ügyében 1831 őszén sikkasztással vádolták, nem azért, mert bántani akarták a 29 éves ügyvédet, hanem azért, mert az eladott borért járó összeget többszöri felszólításra sem fizette be az árvák ellátására létrehozott alapítvány pénztárába, ezzel szemben kártyaadósságainak egy részét törlesztette belőle. „Mire 1832 februárjában pont került az esetre, hírneve csorbát szenvedett, anyagi helyzete zilálttá vált. Ez arra késztette Kossuthot, hogy kínálkozó lehetőség esetén elhagyja a várost és a megyét” – írja a történész, majd hozzáteszi, hogy ez az „incidens” indította el politikusi pályáján, mert hazulról Pozsonyba ment (megélhetési politikusnak – teszem hozzá én).
A sikkasztó a Batthyány-kormányban milyen miniszter lesz? Miféle kérdés ez, természetesen pénzügyminiszter, fiatalkora óta tudjuk, a pénzügyekhez ért legjobban, nevezetesen ahhoz, hogyan kell elkölteni a mások pénzét. Aztán – mert így mulat egy magyar úr – kölcsönt kell fölvenni, abból lehet visszaadni az elsikkasztott összeget (ez történt a Reviczky-árvák ügyében).
Az 1848-as áprilisi törvények alapján Magyarország csaknem teljesen független ország lett. Lehetett volna további tárgyalásokat folytatni, ehelyett az urak (a kormány és a képviselőház abszolút többsége) félrefordultak, amikor az áprilisi törvényekben lefektetett jobbágyfelszabadítás került szóba, és kifejezett undorral kezdtek mással foglalkozni, amikor a nemzetiségi kérdésről kellett volna dönteni. A horvátokkal való tárgyalást ki más vezette volna, mint az egész életében túlmozgásos Kossuth Lajos, anélkül, hogy erre a miniszterelnök Batthyány Lajos felhatalmazta volna. Azzal aztán végképp senki nem bízta meg a pénzügyminiszter urat, hogy a horvát küldöttség vezetőjét a kardjával fenyegesse meg. Persze csak azután, hogy közölte vele, ez itt Magyarország, az pedig a magyaroké, a horvátok meg örüljenek, amiért lehetőséget kapnak a jó magaviseletre (nem szó szerint így mondta, de ez volt az értelme).
Ezután rémületesen csodálkozni kezdtek az urak, hogy ’48 nyarán az osztrákok megbízottja, bizonyos Jellasics rátámadt Magyarországra. Miután a magyar politikusokhoz hasonlóan bárgyú osztrákok végre (sok hónap után) rájöttek: ezek az ostoba magyarok úgy haragítottak magukra úgyszólván mindenkit, a saját jobbágyaikat is beleértve, hogy csak hátra kell dőlni, és nézni, ahogyan a beszerzett ellenség majd elintézi őket. Mondhatta korábban Széchenyi is, Deák is, hogy nem pontosan ezt kellene csinálni, hanem inkább tárgyalni, engedményeket tenni másfajta, nekünk járó engedmények fejében, aztán megegyezni, hiszen az áprilisi törvények már alá vannak írva, amennyi forradalom ahhoz kellett, az már megvolt, próbáljuk most indulatok helyett értelemmel – a kártyás monoki ügyvéd felhördült és elment toborozni. És mert az ilyen emberek mindig teleordítják a nép agyát az ostoba szólamaikkal hazáról és szabadságról és élettérről és nemzeti egységről, ezek a fogalmak végül mindig emberéletek kioltásához vezetnek.
1848 szeptemberében lemondott a kormány. (Valami derengeni kezdett, mit kellett volna tenni hőbörgés helyett, Batthyány úgy döntött, nem tudja vállalni tovább a felelősséget.) A végrehajtó hatalmat a szeptember 16-án alapított ideiglenes, majd az országgyűlés határozata alapján véglegesített Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) gyakorolta. A testület elnöke Kossuth Lajos volt. Szeptember végére a törvényhatóságokba kormánybiztosok kerültek, és a gazdaság átállt a haditermelésre. ’48 szeptemberére már mindenki rájött, hogy itt valami alapvetően el lett hibázva, akkor jött a hiperaktív monoki megélhetési, toborzott, lázított tovább, és mint lényegében teljhatalmú kakas a magyarországi szemétdombon, átállította az amúgy romokban lévő gazdaságot a haditermelésre.
Ugorjunk az időben. Volna még sok adalék annak az embernek a leírásához, akit a magyar történelem legnagyobb alakjának tartunk, de nem akarom fárasztani az olvasót, szerintem ennyi egyelőre elég, lássuk a végkifejletet.
A történész írja (akinek különben eszébe sem jut levonni a megfelelő következtetéseket): „Kossuth 1849. június 27-én egy kiáltványt fogalmazott a néphez a fenyegető orosz veszélyről és az ennek ellenében szükséges népfelkelésről. A fogalmazványt átküldte Szemerének, aki néhány stilisztikai javítást eszközölt benne, majd a kiáltványt valamennyi miniszter aláírásával, de azok tudta nélkül közzétették a Közlöny hasábjain és önálló nyomtatványként is. A kiáltvány egyrészt túlzottan rémítő színekkel festette le az orosz csapatokat, másrészt többek között az ellenség által megszállt települések felgyújtására szólította fel a lakosságot (kiemelések tőlem).” Azaz a magyar szabadságért semmi sem lehet drága, ami nem az enyém, hanem a tiétek – nosza gyújtsátok fel a házaitokat, más már nem nagyon van hátra, tudjuk jó ideje, hogy minden elveszett, akkor már minek nektek ház.
Ettől kezdve az általánosan ismert – és az iskolákban tanított – magyar történetírásból Kossuth eltűnik. Nem foglalkozunk tovább a személyével, akiről nem beszélünk, az nincs is, a bukás már nem az ő biznisze, a fegyvert Görgey teszi le, Haynau kivégeztet 13 főembert – Kossuth nincs köztük. Ő ugyanis lelécelt. Fogott némi pénzt a kincstár maradékából, és elment. Élt még 45 évet mint a magyar forradalom és szabadságharc nagy emigránsa.
Kossuth apánk. Tessék mondani, meddig még?
Nem győzöm mondani, semmi újat nem fedeztem föl, a fentiek tények, bárki olvashat róluk, ha akar. Nem magyarázok bele semmit, csak leírom úgy, ahogy volt, meg sem magyarázom.
Akkor miért tart a magyar nép hatalmasnak és hősnek egy többszázezer ember haláláért felelős alakot? Aki köztörvényes bűnöket követett el, de soha semmiért nem vállalt semmiféle felelősséget. Akiről nem lehet ugyan bebizonyítani, hogy tudatosan cselekedett, hogy tisztában volt azzal, amit tesz, az lényegében tömeggyilkosság, mert tudatlan tömegeket hajszol bele egy olyan harcba, amiről az első pillanatban tudni lehet, hogy kilátástalan, de azt lehet bizonyítani, hogy nála nem tanultabb emberek szóltak, írtak mindarról, ami itt fentebb áll. Azaz ha magától nem látta is át, mire készül és mit tesz, voltak, akik figyelmeztették.
Különben melyik a nagyobb bűn, ha nem tudja, mit cselekszik vagy ha tudja?
A kérdésekre van válasz, el sem kezdtem volna, ha nincs.
Miért nincs utca, tér, közintézmény elnevezve Robespierre-ről? Miért tudja a közfrancia, hogy Robespierre nem annyira hatalmas hős volt, mint inkább tömeggyilkos?
Mert nincs szüksége hősökre és mert van realitásérzéke.
Egy gyermekded társadalom tátott szájjal néz a legnagyobb gazemberekre, mert egy gyereknek még nincs, nem is lehet realitásérzéke, ő csak a feltűnőt, majd azt mondtam, a csiricsárét látja, azt követi, mert értékítéletre nem képes.
Sok hónappal ezelőtt föltettem a kérdést (és akkor nem válaszoltam rá), miért Kossuth és miért nem Széchenyi. Mert Kossuth csiricsáré, Széchenyi meg nem az. Értelmes érvekre nincs szüksége egy gyermekded népnek, mert nem tud vele mit kezdeni. Apa kell. Apafigura.
És hogy miért mindig a legnagyobb gazemberek az apafigurák? Mert akinek apa kell, hogy döntsön helyette, az olyan apához van szokva, aki részegen káromkodik, nyitott tenyérrel üti az asszonyát és szíjjal a gyerekét, aztán böfög egyet és elalszik.
Sokan vannak, akik nem értik, ilyen három és fél év után hogyan lehet még mindig a jelen kormánypártja a népszerűségi listák élén, és miért nem rendült meg a bizalom a magyarság legújabb apafigurájában. Aki ezt a bekezdést itt elolvasta, az valószínűleg azt is olvasta, amin keresztül eddig a kérdésig eljutottunk.
