Rajongás

November 22-én föltettem néhány sort azzal, hogy majd visszatérek rá. Aztán közbejött ez a "Jézus a vallásalapító" történet, azzal foglalkozni kellett a borsónak az ő falra hányása céljából, lévén minden közéleti, politikai megnyilvánulásnak a fundamentuma a hit és vallás összemosása. Itt Magyarországon (és valószínűleg még sok országban itt körülöttünk, csak talán nem ennyire) a politikai választás a vallásos rajongás érzelemvilágában jut kifejezésre, amit a "hívők" természetesen úgy élnek meg, hogy ők "hisznek" valakiben. Amiből természetesen az következik, hogy az egészet megette a fene. Ennek az istenfélő bódulatnak ugyanis csak a legócskább gazemberek képesek megfelelni, ha van ilyen (Magyarországon van), akkor nincs esély olyan "világinak" nevezhető választásra, amire a "demokrácia" egyáltalán képes, ami különben már magában is torz.
Megint megy a huzakodás, mint négy éve, megint körülbelül annyi értelme van (visszakereshető, akkor is leírtam, az írás megmarad, nem utólag hamisítok). Nemcsak arról van szó, hogy egy rakás jellemtelen, ostoba, pitiáner önjelölt tépi egymás kezéből a babaruhát, hanem arról, hogy ha nem volna elempés önjelölt asszony meg undorító csalódást keltő, a fiatalságot összerondító momentum, akik miatt eleve halálra van ítélve mindenféle együttműködés, akkor sem volna érdemes ilyesmivel foglalkozni.
Múlt szerdán azt jegyeztem be ide, hogy nincs a fidesznek kétmilliós tábora. Ígértem, hogy erre visszatérek. Ezért is kellett a két Jézus-írás. Hogy érthetőbb legyen, ami alant következik.
Indítsunk azzal, amit nyilvánvalóan mindenki tud: a fidesznek semmiféle tábora nincs, a hordóhasú csúti futballista nélkül a parlamenti küszöböt sem érné el. Térdet hajtó, kezet csókoló öregasszonyok és vénemberek vallásos ájtatossága tartja rablógyilkosi helyzetben (ezt eufemisztikusan hatalmi helyzetnek hívják) az állampártot azáltal, hogy buzgó révületben imádják a szotyolaköpködő brigantit. Sokszor mondtam, megint mondom, a primitívekre jellemző vallási rajongás és a hit két külön fogalom. A hit (ha tetszik, az "értelmes" istenhit) nehezen megingatható vagy inkább nehezen sem, aki isten létét úgy tartja szétáradva a maga teljes valójában, ahogyan a minap próbáltam leírni, azzal legfeljebb beszélgetni lehet a hitről, acsarkodni bizonyosan nem, az a hit szilárd. A rajongást és a megaláztatásra rádöbbent, vicsorgó gyűlöletet egy hajszál választja el egymástól, a rajongás a zsigerekből jön, büdös is, mint a fészke. Madáchot is többször idéztem már: "Önszégyenét meg nem bocsátja a nép" - mondja Ádám az Athéni színben. Ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta.
Persze nem arról van szó, hogy a nép egyszer csak rájön, nem hinni kell, mert a választási cirkusz lényegében számon kérhető adatokon alapul, azaz lehet tudni, kire miért szavaz. Hanem arról, hogy a rajongás egy előre meg nem jósolható effektus következtében egyszer csak egy pillanat alatt átcsap gyűlöletbe. És ez az a pillanat, amikor megismerhetővé válik a fidesz-tábor valós létszáma. Ami - még egyszer mondom - halál biztosan a töredéke a sokak által képzelt kétmilliónak.
Erre nem nehéz rájönni, ez a csúti tróger vitathatatlanul tömeggyilkos, nem kell hozzá különösebben felkészült bíró, hogy a mindenki számára ismert bizonyítékok alapján tényleges életfogytiglani kényszermunkára ítélje.
Egy Sankt Wolfgang nevű helyen töltöttünk néhány napot 1986-ban. Minden este megnéztem az ORF híradóját. Egyik nap arról tudósítottak, hogy Wels rendezőpályaudvarán egymásba rohant két vonat. A részletekre nem emlékszem, anyagi kár, sebesültek, talán halottak is - lényeg az, hogy az eset után néhány perccel lemondott az osztrák közlekedési miniszter. Én mint rendes szocialista állampolgár, ezen egy pillanatra meghökkentem. Nemhogy nem ez a miniszter vezette az egyik vonatot, nemhogy nem is volt ott, nyilván nem ő nevezte ki a mozdonyvezetőket, talán még a vasúttársaság vezetőjét sem. Akkor?
Mindössze ő volt a felelős mindenért, ami Ausztria közlekedésügyében történt. Országon belül és azon kívül is. Ő mint felelős, azonnal lemondott, a lemondását el is fogadták, mert onnan körülbelül 200 kilométerre, a bécsi Ballhaus Platzon automatikusan cselekedhettek, nekik nem kellett gondolkodni azon, amin nekem akkor még igen. Tetszik érteni?
Én például egyebek között azért volnék alkalmatlan miniszterelnöknek, mert nem tudnám viselni azt a felelősséget, amit egy ország első emberének evidensen viselnie kell. És ezt ráadásul tudom is.
Attól, hogy ez a létalattian buta és erkölcstelen szájszélnyalogató neveletlen és faragatlan bunkó  ezt nem tudja, még rá is vonatkozik a törvény: mindenért felelős, ami az országban történik. Legelsősorban azoknak az embereknek az életéért, akik a minősíthetetlenül szétszórt ezermilliárdoknak a szükséges helyekről való hiánya miatt haltak és halnak meg naponta, nyolcadik éve. Felelős az éhezőkért, az életüket nyomorultul tengetőkért, a sokmillió ember keserűségéért, amit egymásnak okoznak tudattalanul, anélkül, hogy tisztában volnának azzal, a megalázásukért, a pusztító gyűlöletükért egyszemélyben a csúti gazember felelős.
Marad a kérdés, mit lehet tenni. Egy országban, ahol adva van egy grafitszemöldökű miniszterelnök jelölt asszony meg egy gőgös, felfuvalkodott, hígagyú ifjakból álló konglomerátum. Innen lehetetlen kiállítani akár egy másik, fűszoknyás, összemázolt arcú ellenvarázslót is, a választék még ehhez is szegényes - pedig ugye ez volna a nyilvánvaló választás. A magyar lakosság erre képes, egyik sámán nem volt jó, keressünk másikat. Másik sámánt.
Azt is sokszor mondtam már, itt vér fog folyni, mert ez az elmebeteg köztörvényes nem fog innen önként, a választási vereségét beismerve távozni, még ha ez a csoda bekövetkezne, akkor sem - a TEK harci járművei nem a jelen rajongói ellen vannak csatasorban, hanem azok ellen, akikké ezek válni fognak.
Pillanatnyilag egyetlen embert ismerek, aki ezt meg tudná akadályozni. Nem csodadoktor. Csak egy rendkívüli intellektus, aki még ennek a kifordult helyzetnek a megoldására is képes lehet.
Nem írom le a nevét, legyen elég, hogy egyszer már leírtam. Ő vagy egy hozzá hasonló - bár alig hiszem, hogy volna még egy.
Csoda kellene ahhoz, hogy a felfuvalkodott senkiháziak rájöjjenek, nincs más megoldás, mint egy vegyes küldöttséget meneszteni ehhez az emberhez, és megkérni.
Előállhatna a szinte ideálisnak nevezhető helyzet: van egy ember, aki nem jelentkezett a feladatra, mint eddig minden nyavalyás politikus. Meg lehet kérni.
Talán akkor elvállalja.
Különben marad a rajongás. Ki tudja, meddig. És esetleg még soká nem derül ki, hogy egy primitív tömeggyilkos náci kitartó, hithű tábora csak a hozzá hasonló, zsigeri gyűlöletben élő kétlábúakból állhat össze.
Azok nincsenek kétmillióan.

A bíbor palástról 2.

Még egyszer, hogy minden részletében érthető legyen. Azt írtam tegnap, hogy Jézust sokan hallgatták. De összehasonlíthatatlanul többen gyűlölték, mert féltek tőle.
Mennyiségre bontva: ez egyrészt azt jelenti, hogy sokan követték, bármerre járt, és sokan hallgatták, mit mond. Számos helyen olvashatók az evangéliumokban, az Apostolok cselekedeteiben, Pál leveleiben olyan mondatok, amikből nem nehéz kiolvasni, Jézus "tanításai" nem valami rendszeres időben és helyen való oktatás keretében zajlottak. Járt-kelt mindenfelé kisgyerekkorától kezdve, hatévestől harminc éves koráig is élt (ez nem az evangéliumokból derül ki, az Újszövetség nem tud Jézus nagyjából 24 évéről, de engedjük meg magunknak azt a lazaságot, hogy ezt a Szentírás bizonyossága híján is feltételezzük), dolgozott, tanult, ha kérdezték, válaszolt (esze ágában nem volt tanítani). Olykor sokan jöttek össze, sokan hallgatták.
De (másrészt) nem annyian, mint amennyien eldöntötték, hogy ez a názáreti nem lehet a messiás. Mert a messiás az nem ilyen. Arra csak következtetni lehet, milyen alapon jutottak erre az eredményre, és különben milyennek kellett volna lennie az igazi messiásnak, erre itt nem vállalkozom, szeretnék inkább a többé kevésbé konkrétumnak tekinthető értesüléseknél maradni. Ha már elfogadtuk ilyennek azt, hogy a Gabbatán összegyűlt tömeg a názáreti megfeszítését kívánta, akkor azt azért tényként kezelhetjük, hogy másféle messiást vártak.
A mennyiségre bontás végeredményeként bízvást megállapíthatjuk: Jézus követői (ha tetszik, hívei) sokan voltak. De az ellenségei, akik gyűlölték, sokszorosan többen. Azaz mindenki tudott róla, hogy közöttük jár, aki a messiás, illetve valaki, akiről azt mondják, ő a messiás, de persze nem az. Azaz mindenkinek volt valamilyen viszonya hozzá, és ez a viszony minden esetben a magas hőfokon izzó érzelem.
A hatalomnak ez jó, ha tudja használni. És persze tudta. Csak az volt a kérdés, hozzá a követők tábora áll közel, vagy a gyűlölőké. Ezt nem nehéz eldönteni. Mint ahogyan azt sem, hogy a követők kevesebben vannak ugyan, de még így is túl sokan. A názáreti hallgatóságában mindig ott voltak a hatalom szolgái, az ő jelentéseik szerint a názáreti veszélyes, a híveinek száma gyarapszik. Az pedig nem jó, mert isten és ember kapcsolatát olyanná akarja alakítani, amiben az isten nem csap le többé büntető nyilaival, és az ember nem használható alattvalóként. Ezt természetesen nem lehet hagyni, ha a büntető isten, amivel a papok (a hatalom Izráel földjén) fenyegetnek, nincs többé, vége a papok hatalmának is.
Itt következik a legnehezebb kérdés: hogyan halt meg Jézus. Mindenekelőtt itt van a szörnyülködő bulvár feltalálója, a horrorfestő Máté:

27. Akkor a helytartó vitézei elvivék Jézust az őrházba, és oda gyűjték hozzá az egész csapatot.
28. És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá.
29. És tövisből fonott koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala őt, mondván: Üdvöz légy zsidóknak királya!
30. És mikor megköpdösék őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik vala.
31. És miután megcsúfolták, levevék róla a palástot és az ő maga ruháiba öltözteték; és elvivék, hogy megfeszítsék őt. (Mt 27.)

Ez ugyebár ahogyan van, úgy marhaság. Utánanéztem mindenhol, "a helytartó vitézei" kizárólag római katonák lehettek - ezt ma biztonságtechnikai intézkedésnek neveznék, nem védheti a megszállók legfőbb tisztségviselőjét a megszállt ország fegyverese.
Nem ismerjük a római katonák szellemi felkészültségét, lehettek akár nagyon okosak és olvasottak (analfabéták voltak), de egy bizonyos. Semmit nem tudtak Jézusról és nem is érdekelte őket. Azt feltételezni róluk, hogy visszamaradott négyéves gyerekek módjára elkezdjenek csúfolni egy vadidegen embert olyan kellékek felhasználásával, amiknek az összeválogatása az egész ügy pontos ismeretében is bonyolult volna, arra csakis egy nem teljesen egészséges félresikerült firkász képes.
Nyilván nem véletlen, hogy Lukács ezt az ostoba képsorozatot nem vette át.
Dehát nem is ez az érdekes. Hanem az a zavaros fogalmazásmód, ami az ítéletet és a végrehajtást írja le.
A kor jogi rendszeréről tudni kell, hogy halálos ítéletet még a legfőbb bírói szervezet, a Szanhedrin sem hozhatott, és értelemszerűen végre sem hajthatott. Azt már tudjuk, hogy Jézus elítélésével Heródes Antipász és Pilátus is foglalkozott, pedig nem az ő dolguk lett volna, ők túl magasan voltak ahhoz, hogy ilyenképpen ítélkezzenek. Nem is tették.
Az lehetetlen, hogy az evangélisták nem ismerték a jogrendszert, amiben Jézust elítélték. Az is lehetetlen, hogy ne lettek volna tisztában azzal, egy ilyen halálos ítélet leírását nem lehet elkenni, és minden lényeges elemét homályban hagyni. Ennélfogva nem lehet véletlen, hogy az evangéliumoknak ez a része el van kenve.
Ideteszem a megfelelő idézeteket, hogy lássák, miről beszélek.
Előbb Máté:

Akkor elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.

Márk szó szerint veszi át, Lukács következik:

És Pilátus megítélé, hogy meglegyen, a mit kérnek vala.
És elbocsátá nékik azt, a ki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe, a kit kértek vala; Jézust pedig kiszolgáltatá az ő akaratuknak.

Végül János:

Azok pedig kiáltoznak vala: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt! Monda nékik Pilátus: A ti királyotokat feszítsem meg? Felelének a papifejedelmek: Nem királyunk van, hanem császárunk!
Akkor azért nékik adá őt, hogy megfeszíttessék. Átvevék azért Jézust és elvivék.

Nix. Nem "vevék át" és nem "vivék el". És nem "adá a kezökbe" és nem "szolgáltatá ki az ő akaratuknak". Mert nem teheti. És ezt nemcsak Pilátus tudja, tudniuk kell az evangélistáknak is. És minthogy tudják, inkább elnagyolják az ítélet kihirdetését és végrehajtását, mert fogalmuk sincs róla. (Lukács talán érzett némi lelkifurdalást, nála szerepel egy százados, aki lebeg a levegőben, mert nem tudni, honnan került elő, és milyen fegyveres erő századosa, római nem lehet, az áll ott, hogy látván pedig a százados, a mi történt, dicsőíté az Istent.)
Nem merek mást mondani, mint hogy nem tudom, mert nem tudható, hogyan halt meg Jézus. Azt sem, mikor.
Egy bizonyos. A halálát elfedő, vérben tocsogó hókuszpókusz része az egész történethalmaznak, jól illeszkedik abba, amit tegnap mondtam: valahogyan meg kellett magyarázni ennek az embernek a rendkívüliségét. Ahhoz hogy használni tudják.
Valahogyan eltüntették, mert azt nem hagyhatták, hogy tegye, amiről úgy gondolta, hogy tennie kell.
Sokáig vártak, hogy végre eltiporhassák a názáretit.

Sajnálom, ha tönkretettem egy mesét olyanokban, akik különben tudnak olvasni, és hajlandók valamint képesek megérteni, amit olvasnak. Olyanokban, akik különben hajlamosak kérdéseket feltenni, csak az Újszövetséggel kapcsolatban még nem jutott eszükbe. 

Olyanokban, akik szívesebben hisznek egy bűvészmutatványokat előadó csodadoktor illuzionistában, mint abban a csodálatos lényben, aki még emberalakban született, de valószínűleg már a fejlődés következő fajába tartozott, nyilvánvalóan nem csalódást keltettem, hanem indulatokat.

Bizonyos vagyok benne, hogy az Újszövetség egy reális alapokra épült rémületesen rosszul összerakott történet, ami viszont tökéletesen elérte a célját: az emberiség történelmének legcsodálatosabb, legismertebb és legnagyobb hatású alakját sikerült lerángatnia a szélhámos, mindenkit hazugságokkal fenyegető és mindenkinek hazugságokat ígérő vallásalapító szintjére. De mégegyszer mondom, afelől nincs kétségem, hogy Jézus valóban élt, mint ahogyan afelől sincs, a közönséges halandó számára majdnem annyira érthetetlen, mint az isten.

Bizonyos vagyok benne, de persze bizonyítani nem tudom. Úgyhogy inkább csak hiszek benne.

Még valamit tisztázzunk: mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar, és senkinek nincs joga kétségessé tenni ezt a jogot. Csak legyen végre világos, amit évtizedek óta próbálok megértetni - a hit és a vallás két külön dolog. Senkinek a hitét nem kérdőjeleztem meg soha, nem is fogom, minthogy nincs közöm hozzá, ugyanúgy, ahogyan másnak sincs az enyémhez. Magánügy.

Csak ne tessék Jézust vallásalapítóvá torzítani, ő erre nem szolgált rá.

Ideteszek még néhány sort a Názáretiből, talán van, aki jobban szereti, ha nem rágják a szájába a dolgok értelmét:

Júdás sokáig hallgatott.

- Te sem tudod, hogy isten akarja-e a gyűlöletet? – kérdezte, de nem nézett föl.

Nem kapott választ.

- Azt mondtad, hagyod, hogy a gyűlölet istenre szálljon, mert nem tehetsz mást. Miért nem tehetsz mást? Isten parancsa?

- Isten nem parancsol.

- De valamit nyilván tesz, ha te azt mondod, hogy hagyod őrá szállni a gyűlöletet. Ha nem akarnád hagyni, akkor ez nem történne meg. Talán gyűlölet sem volna. Reggel azt mondtam, azért akarlak követni mindenhová, hogy tanuljak és hogy ne engedjelek ingerültnek és türelmetlennek lenni, mert láttam, nem szereted, hogy ilyen vagy. Ezt most visszavonom. Nem tudtam, hogy a te küzdelmed az istennel való küzdelem. Én oda nem tudlak követni. Marad az, hogy féltlek. Meg hogy egyszercsak már annyira sem foglak érteni, mint most. Hogy a küzdelmed véget ér, de nem megadni fogod magad, hanem megérted azt, amit ember nem érthet. És mi még akkor is a mi valóságunkkal fogunk mérni téged. Pedig azt már most sem lehet.

A bíbor palástról

Amitől féltem, bekövetkezett. Olvastam az előbb egy "vendégírást" a Kolozsvári Szalonnán.

Idemásolok belőle egy bekezdést (tényleg azt teszem, azon az oldalon nem működik a Ctrlc-Ctrlv, de muszáj leírnom, hátha ezáltal érthető lesz, amit mondani akarok).

"A másik nagy álmodozó, aki saját hitet hirdetett: Jézus. Hitt ő is egy eszmében, mint az összes többi nagy álmodozó a történelemben. A történet ismert. Ő is szembe ment az akkori hatalmasokkal, ezért aztán keresztre feszítették. Ám a mag, amit elültetett, sok évszázaddal később világvallássá lett."

Nem, az isten szentséges szerelmére nem! Jézus nem álmodozott és semmiféle saját hitet nem hirdetett. Nem hitt semmiféle eszmében, nem ment szembe a hatalmasokkal, és semmiféle magot nem ültetett. Legkevésbé olyat, ami egy képzavar következtében világvallássá lett.

Vegyük csak az Újszövetséget, a három szinoptikus evangéliumot (Máté, Márk, Lukács), és egyelőre hagyjuk, mi a véleményem ezekről (sok-sok Biblia-szakértő tudóssal együtt). Megkímélem azt, aki a kereszténység, netán a Messiás szót keresné, ne tegye. Nincs ilyen az Újszövetségben (nem dicsekvésképpen mondom, csak a tényt rögzítem, ennek a blognak az olvasói talán még emlékeznek is rá, írtam egy Názáreti című könyvet, több, mint tíz évig - ez idő alatt természetesen sokkal többet olvastam, mint amennyit írtam, mégsem tekintem magam szakértőnek, de van némi fogalmam a dologról). Nemcsak a szó nem szerepel, az sem, hogy Jézus valamilyen új hiten gondolkozott volna.

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé: sem ők hárman, sem a negyedik, János nem ismerték Jézust, jóval az ő (állítólagos) halála után születtek. Nem voltak különösebben okos emberek, összeírtak mindenféle szamárságot, de olyan nincs az Újszövetségben, hogy Jézus saját hitet hirdetett. Mint ahogy olyan sincs, hogy bármiről álmodozott volna. Felmerül viszont a kérdés, miért gondolják ma is százmilliók, hogy "szembement a hatalmasokkal". Ilyenről sincs szó.

Amikor megjelent a Názáreti, írtam egyet s mást, ami a könyvben nincs - mert nem lehet benne. Onnan vagdosok ki néhány bekezdést:

15. Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, a kit akarának.
16. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk, a kit Barabbásnak hívtak.
17. Mikor azért egybegyülekezének, monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy Jézust, a kit Krisztusnak hívnak?
18. Mert jól tudja vala, hogy irigységből adák őt kézbe.

19. A mint pedig ő az ítélőszékben ül vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban ő miatta.

20. A főpapok és vének pedig reá beszélék a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el.

21. Felelvén pedig a helytartó, monda nékik: A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek? Azok pedig mondának: Barabbást.

22. Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, a kit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg!

23. A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább kiáltoznak vala, mondván: Feszíttessék meg!

24. Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!

25. És felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.

26. Akkor elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.

27. Akkor a helytartó vitézei elvivék Jézust az őrházba, és oda gyűjték hozzá az egész csapatot.

28. És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá.
29. És tövisből fonott koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala őt, mondván: Üdvöz légy zsidóknak királya!

30. És mikor megköpdösék őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik vala.

31. És miután megcsúfolták, levevék róla a palástot és az ő maga ruháiba öltözteték; és elvivék, hogy megfeszítsék őt. (Mt 27.)

És a másik:

13. Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén,
14. Monda nékik: Ide hoztátok nékem ez embert, mint a ki a népet félrevezeti: és ímé én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, a mivel őt vádoljátok:

15. De még Héródes sem; mert titeket ő hozzá igazítálak; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő.

16. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.

17. Kell vala pedig elbocsátania nékik ünnepenként egy foglyot.

18. De felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el ezt, és bocsásd el nékünk Barabbást!

19. Ki a városban lett valami lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe.

20. Pilátus azért ismét felszólala, el akarván bocsátani Jézust;

21. De azok ellene kiáltának, mondván: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!

22. Ő pedig harmadszor is monda nékik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam ő benne; megfenyítvén azért őt, elbocsátom!

23. Azok pedig nagy fenszóval sürgeték, kérvén, hogy megfeszíttessék; és az ő szavok és a főpapoké erőt vesz vala.

24. És Pilátus megítélé, hogy meglegyen, a mit kérnek vala.

25. És elbocsátá nékik azt, a ki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe, a kit kértek vala; Jézust pedig kiszolgáltatá az ő akaratuknak. (Lk 23.)

És még egy mondat a későbbiekhez, ez nikotex Jánostól való:

Ettől fogva igyekszik vala Pilátus őt szabadon bocsátani; de a zsidók kiáltozának, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja; valaki magát királylyá teszi, ellene mond a császárnak!

Térjünk vissza Pilátushoz. Akár a bombasztikus Mátét olvassuk, akár a csöndesebb Lukácsot (akár a másik kettőt), azt látjuk, hogy a nép azt kiáltja: feszítsd meg. Nincs hangzavar, nincs összevissza kiabálás, amiből esetleg erősebben kihallható az is, hogy feszítsd meg, ez egyetlen, az egész tömeg kívánságát kifejező üvöltés, feszítsd meg. Logikus a kérdés, miért nincs legalább egy hang, netán egy kisebb csoport, amelyik azt kiabálja, hogy Barabbást akasszák föl?

Mit tudunk a tömegről? Leginkább semmit. Sokaság - ezt tudjuk. Úgy általában. Mert különben a tanítás célszemélyei a tanítványok (apostolok), mire ugyanis az evangélisták elkezdik "idézni" Jézust (azaz leírják azokat az érdektelen és lapos mondatokat, amilyen formában eljutott az agyukig a szöveg), addigra a tömeg nincs sehol. A hegyi beszéd (Máténál) úgy van fölvezetve, mintha a sokaságnak szólna, de ha figyelmesen tetszik elolvasni, az a tanítványoknak szól. A nép sehol.

Egy esetben tudjuk bizonyosan, hogy a sokaság jelen van: a fent idézett helyen. János le is írja:

Pilátus azért, a mikor hallja vala e beszédet, kihozá Jézust, és űle a törvénytevő székbe azon a helyen, a melyet Kőpadolatnak hívtak, zsidóul pedig Gabbathának.

A Gabbata egy tér volt Jeruzsálemben, a Felsővárosban (a "Kőpadolat" a görög Lithosztratosz - kővel borított - fordítása), a Hasmóneusok palotája és a Templom között. Ez önmagában is elég nagy terület, hosszúsága  nagyobb volt a magyar főváros Kossuth-terénél, szélessége meg sokkal nagyobb. De ha hozzávesszük a Külsővárosnak az Antonia-erődig húzódó részét is (márpedig hozzá kell vennünk, ha ténynek tekintjük azt a két szót, hogy "kihozá Jézust"), akkor még nagyobb teret kapunk (kérdés persze, hogy a János néven író evangélista volt-e valaha Jeruzsálemben, és ha nem /úgy tudom/, akkor megbízható forrásból származtak-e a leírásai /hogy ugyanis kihozá Jézust/, reméljük, igen). Ha ezen a területen szellősen helyezkedett is el a tömeg, az szerény számítások szerint is legalább százezer ember (ne tessék hinni a különféle filmek ábrázolásainak, a rendezők egyik esetben sem vették a fáradságot, hogy térképekkel és az épületek egymástól való távolságaival vacakoljanak, és főképp nem tudtak megfizetni akkora statisztériát, számítógépes sokszorozással végképp nem vesződtek).

Jézust sokan hallgatták. De összehasonlíthatatlanul többen gyűlölték, mert féltek tőle. Azért féltek tőle, mert nem értették, mit beszél. Ha olyanokat mondott volna, amiket az evangélisták sok évvel a halála után leírtak, akkor ez mind nem történik meg. Nincs tömeg a Gabbatán, nincs feszítsd meg - nincs miről beszélni. Azaz nincs Újszövetség. Nem tudunk semmit az emberről, aki Názáretben született, és tette, amit tennie kellett, hogy megismertesse istent az emberekkel, megtörje a papok uralmát, megszüntesse a butaságot és a belőle fakadó állandó rettegést. Ha az a harminc éves ács olyan, amilyennek leírták, akkor az senkit sem érdekel. Akkor nemcsak a Gabbatán nincs tömeg, sehol.

Ez a Biblia feloldhatatlannak látszó ellentmondása. Ezért kellettek a csodák, a feltámasztások, az összes hókuszpókusz. Mert valahogyan meg kellett magyarázni ennek az embernek a rendkívüliségét, a valósággal nem lehetett. Akkor ugyanis a Názáreti elérte volna a célját - a megfélemlített tömegek elkezdenek ember módjára élni, nincs tönkre nyomorított, formálható massza, nincs új vallás.

Egy nagyon nagy baj van, amivel nem tudok mit kezdeni. Ahhoz, hogy elérje a célját, a Názáreti is kevés volt. Ahhoz isten kellett volna segítségül. De nem segített. Felmerülhetne a kérdés, miért nem.

Csak hát - mint tudjuk - ennek a kérdésnek semmi értelme sincs. Ha ugyanis értenénk, isten mit miért tesz, már nem volna isten. Azt hiszem.

Ott tartottunk, hogy miért éppen ő. Miért éppen Jézus lett a messiás, az isten fia, a kereszténység megalapítója? Hiszen minden ellene szólt - látszólag. És ezt a látszatot az Újszövetség csak erősíti.

Jézust gyűlölték a papok és gyűlölte a tömeg. Az egyszerű nép. Még egyszer (sokadszor) kérdezem, miért? Semmi nincs a négy evangéliumban, ami bárki számára gyűlöletes volna. Talán a kufárok kiűzése, bár az is elég vékonyka történet, ha jól emlékszem, János nem is említi, de különben? A három szinoptikusnál le van írva egy példabeszéd, amiről a papok állítólag magukra ismertek. Nem lehetett könnyű. Nemcsak a példabeszédnek nincs füle-farka, az sem egészen világos, miért hangzik el.

Hárman azt írják (János ebben sincs benne), hogy a papok utálták Jézust, mert gyógyított és feltámasztotta a halottakat.

Azt most hagyjuk, hogy ez az egész csodadoktorság milyen szánalmas ostobaság, játsszuk azt, hogy tényleg. Gyógyított meg támasztott. És? A papokat ez mennyiben érintette volna? Ezenkívül honnan tudták? Ha egy harmincéves ács, aki egyszer csak előkerül a semmiből, elkezdi járni az országot, és a lába nyomában tömegestül gyógyulnak és támadnak fel az emberek, az a papokat miért zavarná? Több kuncsaft lesz az állatvásárban meg a pénzváltóknál, Kajafás takácsbolt hálózatában fellendül az üzlet, mi itt a baj?

És a nép? Lábra kap a sánta sógor, újra lát öregapánk, feltámad a szomszéd.

Ezért senkit sem gyűlölnek.

Ha mégis, akkor hogyan lesz belőle messiás?

Keresztre feszítették és harmadnapra feltámadott. Ezért? Hirtelen kiderült, hogy a feltámasztások nem voltak véletlenek, saját magát is fel tudja támasztani? Ezért volt az egész? Hogy ezt is lássa a nép?

Sok hithűnek nagyon ellenszenves lesz a következő kérdésem. Ha úgy is feltámad valaki, minek meghalni? Mire jó az egész szemfényvesztés? Ha eddig gyűlölték, ettől nem fogják megszeretni.

És miért éppen három nap múlva? Miért nem három óra vagy három perc? Ha már ragaszkodunk a hármas számhoz. Esetleg három ezred másodperc. Meghalt és hopp, már él is. Aki fel tud támadni, annak mindegy, nem? De jó, legyen, valamiért ez is hozzátartozik a korabeli bulvárhoz, így érdekesebb.

Ha jól tudom, a sírhoz követ hengerítettek, és még őrizték is, de jött egy angyal, és az elhengerítette a követ, és még mindenféle módon meg is félemlítette a körülállókat. Tessék mondani, az angyal korábban hol volt? Mondjuk úgy három nappal korábban. Most ki küldte? És milyen megbízással?

Ez mind maszatolás. Az eredő ellentmondások korábbiak, és máshol keresendők. Az igazi kérdés még mindig lebeg: miért éppen ő? A harmincéves ács, aki a mindenkori világi és papi hatalomnak aláfekvő szövegeket "tanít", népszerű kuruzsló és illuzionista?

Az egyik kulcs a válaszra nyitáshoz nem a gyűlölet, hanem az érdektelenség. Heródes Antipász és a rómaiak értetlensége, hogy ugyanis mit akarnak ettől az embertől, nem bánt ez senkit.

Miért lettek volna okosabbak, mint a papok?

A másik kulcs egy Saul nevű sátorkészítő. Aki átkozódik, fenyegetődzik és minden második mondata úgy kezdődik, hogy a mi urunk Jézus Krisztus nevében. Valamint hogy meghalt érettünk. Ezekkel a mondatokkal vélte leplezni a saját fontosságának és csalhatatlanságának feltűnő jeleit - sikertelenül. Egy bizonyos, hozzájárult ahhoz, hogy Jézus neve fennmaradjon. Hogy milyen áron, azt már leírtam.

A legfontosabbat egy alig bővített, egyszerű mondattal tudom leírni: Jézus nem olyan volt, amilyennek ábrázolták. Azért éppen ő, mert ő volt az egyetlen a történelemben, akiről hihették azt, amilyennek az evangéliumok ábrázolták.

Hogy miért? Erről szól a könyvem.

És hogy mi következik mindebből, azt majd holnap. Vagy holnapután.

Azt mondom itt lent, mindegy, mit mondok. Ne higgyék el!

Ez itt egy május 20-i bejegyzésem pontos és teljes másolata.

Egy éven belül másodszor hajítanak ki a mi pénzünkből milliárdokat egy olyan akcióra, amit senki nem volna képes megindokolni, ha valaki kérdezné, minek kell ez, dehát nem kérdezi senki, mert nincs is, aki kérdezhetné.

Most új "rekord" született, ezt már nem számítottam ki, mekkora mennyiséget jelent. Elég a félévvel ezelőtti is. Esetleg értesítsék a gittegylet gittrágóját, mennyi papírt kellene látnia a jövő héten... affenét értesítsék. Minek? Nem mindegy, mit lát? És nem mindegy, mit mond?

Az is mindegy, hogy féléve ezt itt fölraktam. Talán ha összeszedném a hét mesterlövészt... dehát azok közül sem él már senki. Pedig beállnék közéjük. Elzavarnánk ezt a vérszívó, élősködő bandát. Azt tetszik kérdezni, hová? Megoldanám.

Na szóval, ez itt a májusi:

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.

De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.

Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.

Megnézhetném azokat a visszaküldött leveleket?

Egyelőre elemzés nélkül való állítás, de fontos

Csak egy gyors és rövid reakció, majd még visszatérek a dologra, de most muszáj annyit mondanom: nincs a fidesznek kétmilliós tábora. Most olvastam nagyon jó szerző írását, elemzi a jövő választási esélyeit, sokadikként írja le ezt a számot. N i n c s  a n n y i ! ! !

Legföljebb a negyede, de szerintem az is sok. Ebben az országban rengeteg az iskolázatlan ember. Sok a rosszindulatú, buta alak is. De nincs kétmillió megveszekedett náci. Ahhoz ugyanis, hogy valaki meggyőződéses, tántoríthatatlan fideszes legyen, ádáz potenciális gazembernek kell lenni.

Ebből a fajta ócskalelkű, embertelen senkiháziból nincs annyi. Nincs kétmillió.

A hittanról

Összeszedtem némi borsót, amit négy és fél évvel ezelőtt hánytam a falra, most újra fellódítom. Molnár Bálint írt egy nagyon fontosat (Kolozsvári Szalonna, 2017-11-22) talán a legfontosabbról, ami ennek a tömeggyilkos hordának (a kormányra gondolok) a leggyilkosabb kártevése, idézek tőle: "Miközben a magyar gyerekek semmivel sem butábbak, ostobábbak, mint finn vagy szingapúri társaik, a fidesz-féle alattvaló-képzés, az istenverte hazafias nevelés, a hittan és a hátrafelé nyilazás erőltetése versenyképtelen, leszakadó, szarul teljesítő, az egyéni készségek tekintetében megnyomorított, a lexikális tudást alkalmazni képtelen emberanyag hagyja el az iskolák padjait."
Valamennyi közül a legförtelmesebbről mondanék itt most megint valamit, az összes többinek az alapjáról, ami teljesen lehetetlenné öli a gondolkodás képességének még a kezdeményét is - a hittan "oktatásról".

Hinni abban lehet (nem kell, csak lehet), amit az ember nem tud. A körülöttünk lévő világ megismerésében a nemtudás csökevény, fajunk életben maradásához egy eséllyel kevesebb. Minden egyes nemtudás egy-egy veszélyforrás, az ismeretekben lévő hézag. Amiben hisz az ember, azt nem tudja.

A hit a nemtudástól való félelem jelzése, az ember, aki hisz, magasabb rendűnek véli a hitet, mint a tudást. A hit az ismeretlentől, a rettegéstől való menekülés. Isten majd megbocsát. Pedig nem. De az sem baj, mert ha mégsem bocsát meg, sőt ártatlant büntet, akkor arra azt mondjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és jobb, ha ebbe mindenki belenyugszik.

És akkor a hitre bazírozó vallásról még nem szóltam egy szót sem, mint ahogyan arról sem, minő ostobaság a kettőt azonosítani. Hinni valamiben még valamelyest elfogadható, tényleg nagyon keveset tudunk a világról, sokféle fenyegetésnek vagyunk kitéve, az ember az a védtelen élőlény, amelyik nagyjából sejti, milyen kiszolgáltatott, és sokan tisztában vannak vele, hogy meg fognak halni. Az állatvilág egyetlen más fajának sincs haláltudata. Melléver a szíve, akkor az ember azt mondja, istenem segíts. Érthető, rendben van. Azaz nincs rendben, de a fejlődésnek ezen az ijesztően alacsony fokán ez szinte természetes.

A vallás az más. Arra nincs mentség. A katolikus büszkeségre például, amelyben a „hívők”, pontosabban a vallásosok azt hiszik, ők magasabb rendűek, mint az Andamán szigetcsoport bennszülöttei, akik kicsi fűkunyhókat építenek az istenüknek, és bizonyos időközönként belesnek, amikor az istenük odabent táncol.

Nincs a világtörténelemben az egyháznál kártékonyabb intézmény (az atlanti térség egyházairól beszélek, mindenféle keleti vallásokkal és egyéb hitvilágokat szipolyozó szervezetekkel nem foglalkozom). Nem szívesen mennék bele olyan vitákba, amelyek az egyház létének pozitívumait sorolják, cáfolandó az iménti kijelentéseimet, mert bár soha nem tettem a mérleg egyik serpenyőjébe az egyházi építészet, zene, képző- és iparművészet kétségtelen értékeit, a másikba meg a meggyilkolt embermilliók és a mentálisan megnyomorított milliárdok tetemeit, meggyőződésem, hogy ez a statisztikai súlyozás iszonyatosan lehúzná az utóbbi serpenyőt.

Ne-ne, ne tessék a boldog lelki szegényekkel jönni nekem, mert túlságosan egyszerű, alattomos és cinikus dolog a mennyek országát kínálni nekik valami megfogható és emberi alternatíva helyett. Az emberi faj elbutításában, megfélemlítésében és a fejlődésben való gátlásában soha semmilyen intézmény nem tudott olyan hatást elérni, mint az egyház.

Sosem kérdeztem meg a nagymamámat, mi lenne, ha én most inkább aludnék, és nem mennék el ministrálni, mert tudtam, hogy azt válaszolná, megverne az isten. A Jópásztor kápolnában istenfélelemre intettek minket, és én elsőáldozóként is, ministránsként is féltem az istent, egészen 16 éves koromig, amíg a sorozatos traumák után egy utolsó nagy megrázkódtatás meg nem szabadított a vallás förtelmeitől. Confiteor Deo omnipotenti, azaz gyónom a mindenható Istennek… dehát nem neki gyónom, hanem egy embernek, aki egy sűrű, cifra mintájú rács mögött ül láthatatlanul. Én tudom, hogy ez az, akinek én mindjárt ministrálni fogok, és most azt mondom neki, hogy tegnap káromkodtam, és ő azt fogja mondani, hogy a penitencia három Miatyánk. És akkor azon én elgondolkodom, és nem értem, miért vagyok én büntetésben minden este, amikor imádkoznom kell, hogy énistenem jóistenem becsukódik máraszemem deatied nyitvaatyám, mert ha a penitencia a gyónás után az imádkozás, akkor az imádkozás máskor is penitencia, azaz vezeklés, büntetés, azaz én folyamatos büntetésben vagyok pusztán azért, mert élek.

Tetszik érteni? Ezeket 6-7 éves koromban már nem értettem, de akkor kénytelen voltam elfogadni, mert a felnőtt világ fenyegetett, na mivel? Nem a maga erejével, hanem istennel. És én nagyon szerencsés voltam azzal, hogy 16 éves koromra 190 centi lettem és 85-90 kiló, és így többé nem kellett félnem a felnőtt erőszaktól, és így merhettem érvényt szerezni a kisgyerekkoromban felmerült kételyeimnek, és megszabadulhattam attól az istentől, amivel végül is – a jórészt gondolkodásra alkalmatlan felnőttek által – az egyház fenyegetett, de mi van azzal, aki nem mer szembeszállni a felnőtt világgal? Mert az végül is ilyen egyszerű kérdés ám, hogy meg tudtok verni vagy nem tudtok megverni. Nemcsak ott kérdés ez, ahol én felnőttem, hanem mindenhol a világon, csak az elit helyeken nem ilyen primer élmény, mondhatnám úgy is, a Rózsadomb hajdan valóban elegánsabb vidékein ezt nem vágták az ember pofájába. (Azért mondom, hogy hajdan, mert 1956. óta a Rózsadomb az egyik legbunkóbb része a városnak, azok a lumpenprolik és az ő leszármazottaik lakják, akik itthon maradtak, és egyszerűen beköltöztek azoknak az embereknek a lakásaiba, házaiba, akik elmentek, teszem hozzá, jó érzékkel, pedig akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből az országból, ha egyszer lehetősége lesz az emberi életre. Hogy akkor éppen ezek a rózsadombi, furkósbotos lumpenek fogják leghangosabban visszakövetelni a harmincas évek rendszerét, amiben az ő felmenőik legföljebb az utcaseprőségig vitték ugyan, de legalább voltak zsidótörvények, és nyíltan lehetett zsidózni… na jó, ezt visszavonom, nyíltan zsidózni most is lehet.)

„Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.”

Ismerős?

„Ne vedd az Örökkévalónak, a te Istenednek Nevét álságra, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki álságra veszi az ő Nevét.”

A Tízparancsolat második és harmadik parancsolata. Tiltás és büntetés. És feltétlen engedelmesség az Úrnak. A „ne ölj” csak a hatodik. Az nem olyan fontos. Ezek nem az Isten törvényei, ezek a furkósbotos ember törvényei.

Eddig a négy és fél évvel ezelőtti borsó. A helyzet azóta sokat romlott.

Mutánsok

Vacakolni valóm akadt a nappaliban. A fiaim mamája - kinek sokkal jobbak az idegei az enyéimnél - ilyentájt bekapcsolva tartja a televíziót, megy az egyik csatornán a híradónak képzelt kékfény. Majd a belföldi politikai anyagok.

Miközben írtam be a tabletbe az adatokat, oda-odanéztem, voltaképpen azt hiszem, a tűrőképességemet akartam próbára tenni, meddig bírom.

Az állampárt legutóbb nemtudomminek kinevezett szemüveges ifjonca máris jó vastag malacpofát hizlalt magának, a dagadt arc felett mélyen ülő szemeken már látszik az a butaság, amivel impregnálva van a néhány, valaha írni olvasni tudó gerinchúrosnak a tekintete - ez a semmit át nem eresztő réteg ezentúl megóvja ezeket a lényeket mindenféle emberre jellemző behatástól. Ádáz, visszautasító, gyanakvó pillantásokat lövell körbe, a kásából és kiköpött rágógumiból gyúrt gyűlöletsáncba beleragad a feléje küldött, tagolt impulzus, percről percre látszik, ahogy butul és süpped bele a legmélyebb homályba.

Egymás után jöttek a rosszabbnál rosszabb külsejű, iszonyatos ostobaságtól szétkent vonású, slampos, koszos figurák, elkezdtem úgy nézni ezeket, hogy találok-e olyan hibát, ami miatt valamelyik kilógna a sorból.

Nem találtam. A nyolcadik kerület, ahol felnőttem, az ötvenes években nem a magas intellektusú lakókról volt nevezetes. De ott azért ilyen tömegben nem lehetett látni büdös, piszkos trógerokat, mindig előjött valahonnan egy-egy emberkülsejű.

A belügyminiszternél feladtam. Bejöttem ide, leültem a gép elé, hogy megfejtsem ezt a szennyáradatot. Az nyilvánvaló, hogy ez nem szándékos. Nem arról van szó, hogy a csúti briganti kiválasztja a legundorítóbb kitüremkedéseket, ezt már mondtam a minap, neki ez tetszik, ez az ízlése, az ilyenek között érzi magát otthon. Azt nem értem, hogy ezt a köznép miért tűri. Ezek a televíziós programok általában vacsoraidőben zajlanak, az nem létezik, hogy lehet olyan ember, akinek nem fordul ki a falat a szájából, amikor például meglátja a csepeli birkózót. Nem kell megszólalnia, elég a látvány. Van olyan, aki ettől nem érez heves hányingert?

Sokszor mondtam, nem bántunk embereket olyan tulajdonságok miatt, amikről nem tehetnek. Esetünkben nem ilyesmiről van szó. Lehetne taglalni a folyamatos zabálást, ami nem kötelező, amitől egy különben sem rokonszenves arc még gusztustalanabb lesz, de mondom, nem erről van szó. Hanem kikérem magamnak, hogy egy ilyen módon összerakott figura olyan helyen tartózkodjék, ahol mások is láthatják, ahol például gyerekek lehetnek. És még meg is szólaljon. A belőle áramló lökéshullámok ugyanis igen veszélyesek, mert elárasztják az emberek lakóhelyiségét, ahol a hírközlő eszközüket tartják - mindegy, mi ez, az előlap nem véd meg, átjön rajta a megátalkodott butaság kiszűrhetetlen frekvenciája, és árt. Sebez, lelket, agyat mételyez.

Miért van ez? Miért nem hagyott nyomot százezer évek fejlődése, hogyan tűrheti egy egész ország lakossága, hogy olyan mozgó szerves anyagok hatoljanak bele a mindennapi életükbe, amikhez képest a neandervölgyi alfaj bájosnak tekinthető és vonzó egyedekből állt? Miért adhat ki magából hangokat nyilvánosan egy olyan fej, ami leginkább egy hanyagul kifejt tehéntőgyre emlékeztet, és nekem miért kell arra következtetnem, hogy éppen valami benzinkútról és benzinárról próbál beszédre hasonlító zajt kelteni?

Miért?

Azt hiszem, tudom a választ.

Ennek a rendszernek az a lényege, hogy mindenből a képzelet határa alatt tenyésző legrosszabbat állítsa össze. Ezt nem lehet emberekkel közvetíteni, azok ilyesmire egyszerűen nem használhatók, mert nem alkalmasak rá. Ki kellett alakítani olyan mutánsokat, amik a Nemzeti Együttműködés Rendszere elnevezésű hihetetlen agyrémhez az idők folyamán képesek voltak idomulni.

Bizonyára el lehetne érni ezt az emberi fajból választott példányokkal is, de milyen hosszadalmas procedúrával járna ez a kísérlet? Csak a gerinc felpuhítása, majd eltávolítása is hónapokat venne igénybe még a legjellemtelenebb bitang esetében is. Fölösleges. A mi szép országunkban bőven a kihasználható mennyiségen felül van a leírt anyagból.

Azt hiszem, a helyzet reménytelen.

Légvezeték

Van egy diófánk. Azaz hogy csak gyakorlatilag van, elméletileg nincs. Amennyiben a diófa a kerítés utca felőli oldalán áll, ami azt jelenti, hogy közterületen. Ha egy méterrel beljebb volna, akkor az már a mi kertünk, akkor legálisan látnám el a fával kapcsolatos teendőket. Nem tudom, érthető-e. Csak azért kérdezem, mert nekem a dolog nem teljesen világos, mint ahogy az sem, hogy nekem voltaképpen nincs jogom a kertünk előtti utcát rendben tartani (sosem gondoltam, hogy az utcaseprői szakmát is gyakorolni fogom), de ha jogellenesen nem söpörnék, lapátolnék, mosnék, nem irtanám a gazt, nem szórnám fel murvával a járda melletti részt, akkor errefelé már nem lehetne közlekedni, mert mindent elborított volna a sár, a dudva, benőtte volna az akác, a bodza. A szomszédaimtól tanultam, ők ezt tizenöt éve csinálják, amióta a falunak ez a fertálya kiépült.

Leegyszerűsítve a dolgot, jogaim nincsenek, csak kötelességeim, ha jót akarok.

Három napig nem voltunk itthon. Ez idő alatt a villanyszolgáltató pribékjei nekiestek a diófának, és lényegében tönkretették. Összevissza vagdosták az ágakat, mert azok készültek ránőni a villamos vezetékre. Három éve költöztünk ide. Nem állítom, hogy ennyi idő alatt komoly gazdaemberré képeztem magam, de úgy vettem észre, a diófa lassan nő, főképp oldalra terjeszkedik, a porzós virágok is meg a termősek is inkább lekonyulnak. Lényeg az, hogy a diófa három év alatt alig változott. Most mégis nekiestek, és lényegében kiirtották, de legalább 5-6 évvel vetették vissza a fejlődésben.

Sütött a gyűlölet a megcsonkított fából. Hogy a villanycég barbárjai úgy estek neki, mintha ezzel a ház gazdáján álltak volna bosszút. Hogy miért? Mert Magyarország lakosságának ez az alapérzeménye. A gyűlölet, a megtorlás, a bosszú mindazért, ami az itt élő embert éri élete során. Ez a bosszú irányulhat egy bizonyos személy ellen, de nem az a jellemző. Még az egyes ember ellen irányuló bosszú hevességét is az általános sértettség tüzeli, tárgyakba belerúgni és a diófát gyilkolni azért kell, mert másképp lehetetlen levezetni a megalázottságot, azt a többségben sosem tudatosodó lenézettséget, ami még azokban is munkál, akik rajonganak az életük megkeserítőiért. Mely megalázottság, lenézettség, általános gyűlölködés még sosem volt olyan pusztító, amilyenné egy primitív bunkó, egy falusi futballista mérgezi a magyarországi levegőt lényegében 27 éve, amióta demokráciaként, a lehetőségek széles spektrumaként címkézzük az ócskalelkű gazemberek, a bűnözők, a gyilkos bosszúállók szabadságát, és különösen a legutóbbi hét évben, amióta ez a briganti a rabolt milliárdok öröknek vélt biztonsága mögül irtja ezt a szerencsétlen, végtelen butaságban tartott népet.

A barbárok meghagyták az egyetlen függőlegesen felfelé törő ágat, mintha csak bele akarnák verni az orromat, ők bármit megtehetnek. Mert az én diófám - ami nem is az enyém - ki van szolgáltatva nekik, és ők élnek is a hatalmukkal. A viceházmesterek országa semmit nem változott, mindenki megmutatja a saját területén, hogy ő ki tud tolni azzal, aki odatéved. A diófavágó barbár ezt már aznap délután megkapta a postán, az önkormányzati hivatal ablaka mögül, egy autóvezetőtől, aki ráfröcskölte az útszéli tócsa sáros vizét - így öljük körbe egymást minden nap.

Különben megmutatom, milyen az utcánk, ha valaki felnéz az ég felé.

Ezeket a drótokat itt úgy hívják, légvezeték. Az alsó képen látható vastraverz nem a magasfeszültségű távvezeték tartóoszlopa, erről ágaznak el ennek az üdülőövezeti utcának a villanydrótjai az egyes házak tetején álló rudakhoz - azon megy be a villany a 21. század Magyarországának családi házaiba. Ezek a vezetékek teszik lehetővé, hogy a szolgáltató pribékjei megcsonkítsák a fákat.
Mutatok még egy képet.

Ez egy osztrák falu utolsó utcája, erre már a madár se jár, innen nincs tovább, a falu végében 2000 méteren felüli hegy állja útját bármilyen közlekedésnek.

Évtizedek óta nem látnak légvezetéket, már azt sem tudják, mi az. Nem tudom, az ottani villamos műveknek van-e akkora nyeresége, amekkora a miénknek (sokmilliárd tisztán), de azt tudom, hogy azt teszik, ami a dolguk. Földbe ássák például a villanyvezetéket (nem most, már ötven éve megtették), és nem teherautókat küldenek facsonkításra.

De ha volna valamilyen ok, ami miatt a közcégnek hozzá kellene nyúlnia a közterületi fához, egészen bizonyos, hogy olyan embert küldene, aki ért ahhoz, amit csinál.

Nem nagy ügy, ugye? Villanydrótok, hát istenem, meg lehet szokni.

Mindent meg lehet szokni. A torz falusi futballistából sugárzó és szétterjedő gyűlöletet is.

Erősödik a fidesz.

P.S.: Élő lelkiismeretem, az öcsém szólt, hogy az a feszültség, amit én magasnak neveztem, egyszerűen csak nagy. Kettőnk között az a különbség, hogy ő villamosmérnök ugyan, de gondja van a magyar nyelv állapotára is, én viszont úgyszólván teljesen elhanyagolom a villamos energiával foglalkozó tudományokat. A villamos energia nagy szerencséjére.
Ami pedig a légvezetékeket illeti, legegyszerűbb, ha a mérnök úr nekem írt leveléből idézek:
A mi légvezeték hálózataink ugyanazoknak a kezében vannak, mint akik a - példában osztrák fényképen látható - pozitív példák országában birtokolják azokat. A gyarmatokon minden megengedett. Jól mondod, óriási nyereségük van, azt viszik ki az országból, eszük ágában sincs bármennyit is fejleszteni. Ez a kádári eladósodás következtében kényszerű privatizáció során elkótyavetyélt javaink miatt van így, nem kormányfüggő.
Ezek szerint csak a gyűlölet az. Annak is csak a mértéke.

Csak.

A színházi rendezésről

Azért akartam rendező lenni, mert a keresztanyám azt mondta, hogy a színház- és filmrendezők a világ legokosabb, legműveltebb emberei, mert egy rendezőnek egyszerűen mindent kell tudni. Valahol már említettem, a keresztanyámat Bajor Gizinek hívták, és mivel sajnálatosan tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ma már a fene sem tudja, ki volt ő, annyit meg kell jegyeznem, hogy a 20. század (sokan úgy vélekedtek, minden idők) legnagyobb színésznője, az akkor még létezett és nevének megfelelő tekintélyt sugárzó Nemzeti Színház tagja.

Ez azért szép feladat, nem? Nem a legegyszerűbben elérhető cél a legműveltebbnek lenni, aki egyszerűen mindent tud. Mindenesetre nekiveselkedtem. És még mindig nem adtam fel, bár már jóideje sejtem (és ahogy múlik az idő, mind bizonyosabban tudom), hogy a dolog reménytelen. Minthogy minél több ismeretre teszek szert, annál világosabban látom, milyen szánalmas és kilátástalan magamat okosnak és műveltnek gondolni. De mondom, nem adom fel.

Már csak azért sem, mert a szakma már rég feladta. Sőt, valószínűleg el sem jutott hozzájuk, milyennek kellene lenniük. Az hosszú, érdektelen és nem is ide tartozik, miért menekültem el végül a rendezői pályáról (rádiórendező is csak azért lettem, mert a Rádió főrendezője több kollégájával együtt úgy döntött, ne dumáljak én bele folyton az ő dolgukba - mint dramaturgjuk -, hanem csináljam meg magam). Mindenesetre nekem már a kortársaim is gyanúsak voltak. Hogy nekik talán senki nem szólt, miszerint az ő foglalkozásukkal kötelező, de legalábbis illik nagyon olvasottnak és tájékozottnak lenni. Hogy egy színdarab kapcsán majd sokmindent fognak kérdezni tőlük, és egy színésznek nem lehet azt válaszolni, nem tudom. Mellébeszélni meg különösen nem lehet, azt a színész azonnal észreveszi, és a még meg sem szerzett tekintély örökre a lehetetlenség homályába süllyed. Aztán ahogy múlt az idő, mind kellemetlenebb dolgokat vettem észre, olyan tudatlanságból fakadó hibákat, amiket a mi mestereink soha nem követtek volna el. Vajon Nádasdy Kálmán látta ezt? És ha igen, mit szólt? Vissza lehet venni egy diplomát?

Írtam egy rádiójátékot egy pályázatra, a zsűri engem jelölt ki rendezőnek, aztán mikor kiderült, hogy a darabot én írtam, felkértek egy jónevű filmrendezőt. Benéztem az első felvételi napon a stúdióba. Amikor a jónevű filmrendező smukknak olvasta a smokkot, majd midőn az asszisztens felhívta a figyelmét arra, hogy az egy teljesen más fogalom, és a szereplő jól mondta, és akkor a jónevű filmrendező röhögve körülnézett, hogy az meg mi a franc, hallotta-e már valaki, akkor én csöndesen kimentem a stúdióból. A női főszerepet egy olyan színésznő játszotta, aki azóta méltán lett ismert és kiváló, akkor még kezdőnek számított, az a színésznő tudta, mit jelent az a szó, neki kellett mondania. De nem szólt, amikor a jónevű filmrendező megkérdezte, hallotta-e már valaki ezt a szót. Nem mert szólni. Majd még zokon venné a jónevű filmrendező, és azt hinné, a kis színésznőcske okosabbnak képzeli magát őnála.

Ez az eset mostanában jutott eszembe, amikor egyre több közlekedésirányító szakmunkásról derül ki, hogy ócska piszkos trógerként viselkedik.

A közlekedésirányító szót Gellért Endrétől hallottam (ha tényleg rendező akarsz lenni, akkor tudomásul kell venned, azért vagy, hogy irányítsd a színpadon a közlekedést, különben a színészek összeütköznek). Gellért Endre azért nem egyértelműen a legnagyobb színházi rendező, akit valaha ismertem, mert volt egy kortársa, Várkonyi Zoltán. Úgyhogy ketten emelkedtek ki a különben kiváló mezőnyből. Ők tökéletesen megfeleltek annak az eszménynek, amit fentebb leírtam.

Aztán lassan kialakult az a helyzet, aminek során a valóban közlekedésirányítóvá silányult rendezők fokozatosan élet-halál uraivá váltak. Rátelepedtek a színházakra, megalázzák és megfélemlítik a színészeket, minden jelentősebb sikert közlekedésirányítói sikernek kiáltanak ki (mely esetekben nem sikerült tönkretenniük az író által megírt darabot és a zeneszerző által szerzett zenét, és a színészeket sem sikerült rosszul mozgó és kopottan beszélő bábbá merevíteniük), és minden bukást (ebből van sokkal több) a közönségre tolnak, mely közönség éretlen és ostoba az ő zsenialitásuk befogadására.

Nincs ebben semmi különös, szinte magától értetődő, hogy az ilyen félreértelmezett pályára kerülő, fals módon alulképzett, faragatlan alakok jórészt már eleve aberráltak voltak, de legkésőbb a főiskolán azzá váltak (engedelmükkel a hivatalos titulus dacára képtelen vagyok egyetemnek nevezni a Színművészeti Főiskolát, egyetemen olyan pályára készítenek fel, ahová nem lehet autodidaktaként kerülni).

Ennek az ostoba rendezőuralomnak természetesen vége lesz, mint minden diktatúrának, és ezek a pökhendi, viselkedni sem tudó, félművelt alakok oda fognak kerülni, ahová valók, de amíg ez bekövetkezik, jó volna tudatosítani a színészekben, ami rajtuk kívül mindenki számára nyilvánvaló: ezer színházlátogató emberből egy foglalkozik azzal, ki rendezte a darabot, a többi a színész és az előadandó mű írója nevére megy be a színházba. Amikor a rendező által nézhetetlenné gyalázott előadás első szünetében távozik, még akkor sem feltétlenül tudja, hogy az élményét a rendező tette tönkre.

Az igazán borzasztó az, hogy a fentiekről az ember azt hinné, kissé eltúloztam az egészet a közérthetőség kedvéért. Sajnos nem. Lehet, hogy van kivétel (annak tisztelet), de nekem egy sem jut eszembe (most nem az aberrációról beszélek, hanem a rendezői képességekről).

Többükről tapasztaltam döbbenten, hogy nem tudnak színdarabot olvasni, hogy a próbákon, a színészek szövegmondása nyomán jönnek rá, miről szól a darab. Egy volt egyetemi társam, aki a diplomája megszerzése után elvégezte a színház rendezőit is, egyszer felhívott, hogy menjek be az Ódry Színpadra, van egy kis baj. Egy évfolyamtársának a vizsgarendezésére kellett bemennem. Az illető évfolyamtárs kellőképpen nagyképű volt ahhoz, hogy a színészeitől és az én hajdani egyetemi kollégámtól ne fogadja el az aggódó figyelmeztetést: így meg fog bukni, és ki fogják rúgni, a már végzett színészek, akik ebben a dologban jóhiszeműen szerepet vállaltak, ők meg szénné fognak égni. Én akkor (ma már tudom, eléggé érdemtelenül) tekintélynek számítottam, úgy is mint a tévé menő operatőre meg akiről a szakma azt is tudta, hogy volt közöm a színház rendezői főtanszakhoz is, nekem szabad volt megszólalnom, őnagymellénysége eltűrte, hogy átrendezzem az előadását. Akkor szembesültem először azzal, hogy rendező lehet, aki nem tudja, hogyan kell színdarabot olvasni (ez olyasmi, mint amikor egy karmester nem tud partitúrát olvasni, olyat is láttam már). A szóban forgó úr később főrendező lett és színigazgató, ma már talán nyugdíjas.

A színházban a rendezőnek nem az a dolga, amiről ma úgy vélik, hogy az: a fenét nem érdekli a rendező mondanivalója, bocsánatot kérek a csúnya szóért, de hülye ő ahhoz, hogy mondanivalója legyen, nem tartozik az alapfelszereltségéhez. A jó rendezők tudják, hogy az ő feladatuk az író mondanivalójának a közvetítése. A színházi rendező, aki úgy érzi, hogy neki küldetése van, egyéb gazemberségre is képes - így fordulhatnak elő a mostanában napvilágra került aljasságok.

Az olyan zseni, amilyen például Peter Brook, időnként eljutott odáig, hogy kell valamit mondania a világról, amit egyetlen drámaíró sem mondott még - akkor írt magának darabot hozzá. Megkért embereket, akiknek ismerte a képességeit (például színházának, a Royal Shakespeare Companynak a dramaturgját), hogy segítsenek neki, ebből az együttműködésből született az US, az egyetemes színháztörténet egyik legfélelmetesebb, legtökéletesebb előadása. De Shakespeare Lear királya az Shakespeare maradt az ő rendezésében, nem feketére mázolt olajbányászok mozogtak a fúrótornyokkal beépített színpadon.

Rémuralom van. Még mindig. Mert még mindig azt hiszik a színészek is, hogy ez néhány (jó, az ismert eseteknél persze sokkal több) beteges alak története.

Nem. Ez egy hatalmi őrületté torzult szakma úgyszólván egyenes következménye.

Lassan el kellene kezdeni ismét kialakítani egy követelményrendszert, aminek nagyon nehéz megfelelni. Hogy ez kiszűrné-e ezeket a súlyosan undorító alakokat? Nincs rá garancia. De én úgy képzelem, hogy aki törekszik arra, hogy mindenek között a legokosabb és legműveltebb legyen, az ezenközben talán megtanul viselkedni. Olykor már az is eredmény.

Aberráció

"Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.

A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt."

(Móricz Zsigmond: Barbárok)

Régen akarom már mondani, nekem az országgyűlés viceházmesteréről, a három nagy állami "méltóság" egyikéről mindig ez a zseniális novella jut eszembe, abból is elsőnek ez a kisebb ember, tömpe orrú, vizslató szemű. Az egyetlen különbség, hogy ez a vici mindig mordul, de utána szól is. Nem bír csöndben maradni. Igaz, legalább tudjuk, ha ott a novellában az a kisebb megszólalna, pontosan így harapná el a szavak végét, ilyen primitív, a torok és a lágyszájpadlás (velum) között képzett hangon beszélne, ilyen sunyin maga elé nézve köpködné ki magából az elapadhatatlan gyűlöletet.

Az egyik barbár a rengeteg közül. Aki naponta öli meg a szelíd pásztorembert meg annak a gyerekét meg még a kutyáit is. A pásztorember szíjáért. Ami ki van verve rézzel. Magának csinálta meg majd a fiának, azé lesz. A parlament elnökének meg a többi rengeteg barbárnak az is kell, azért is ölnek. A pásztorok rézzel kivert szíjáért.

Ez a tömpe orrú, vizslató szemű, ez a primitív hangokat köpködő rosszparaszt ismét megnyilvánult. Csak azért kell ezt most megemlítenem, mert már megint egyszer felböfögte a kommunista szót, és hozzátett egy másik külföldi kifejezést is, azt lökte ki fokhagymaszaggal dúsítva a körülötte kavargó áporodott, dohos levegőt, hogy aberrált. Veszek egy nagy lélegzetet, benn tartom, így próbálom ideírni a mondatot: "...a kommunizmus bukása után fenyegethet minket egy még aberráltabb rendszer..."

Nna. Vegyük előbb az aberrációt, azzal könnyebben végzünk. Aberratio-onis (fem) latin szó, eltévelyedést jelent (nem tévesztendő össze a devio-as-avi szóval, ami inkább eltérést, letérést jelent, lásd deviancia). A magyarországi nyelvhasználatban az aberráció főképp a nemi rendellenességet jelenti, egy rendszer tehát sosem lehet aberrált, még az általam ismert nyelveken sem.
Dehát ez még lehetne finoman jelző stílusfordulat is (atyaisten, miket beszélek, ez a büdös bunkó meg a finom stílusfordulat). Nem az, de mondom, nem is ez a fontos.
A folyamatos kommunistázásból van nagyon elegem. Ezek a senkiházi fidesznyikok, a rablóbanda vezérei mind éltek a szocializmusban. Hallhatták eleget: "a szocializmus mint a kommunizmus alsó foka" a fene tudja, ki által inspirált meghatározást, ami világos és szokatlanul nyílt beismerése volt a ténynek, miszerint az a rendszer semmiképpen sem volt kommunizmusnak nevezhető.
Próbáljuk végre tisztázni, a hiba nem a kommunizmusnak nevezett rendszerben van, hanem az emberben. Az emberi fajban, ami alkalmatlan arra, hogy kommunizmusban éljen. A következő faj, a genetikai lépcső következő foka, az ember után következő lény (aminek eddig egyetlen jelzését ismerjük Jézus személyében), az vélhetőleg alkalmas lesz arra, hogy megteremtse a kommunizmus működési lehetőségeit.
A kommunizmus szót (a közhiedelemtől eltérően) egy Cabet nevű francia újságíró használta az 1830-as évek végén (a latin communis - közös szóból kreálta). A rendszer a hosszú évtizedek után összeállt elképzelések szerint azt az eszmét jelöli, mely szerint a gépek és az általuk adott technológiák olyan magas szinten működnek majd, hogy megszűnhet a megélhetési kényszerből végzett munka, az ember tevékenysége alkotó, önmegvalósító tevékenységgé válik. Az alap princípium egyszerű és közérthető: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint. Az ehhez vezető út is (első pillantásra) egyszerű: a meglévő szerkezetek, intézmények lerombolása, mert azok gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait. Bakunyin mondata így hangzott (nem is volt vele népszerű): „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”. Ez nem mellesleg a kommunizmuson kívül is fundamentális igazság.
Marx és Engels még annyit szorított a franciák elméletén, hogy a kommunista társadalom a világ legfejlettebb országaiban épülhet fel először. Nem mondom, hogy nem így lett, mert sehogyan sem lett. Az a történelmi szégyen, ami az 1917-es államcsíny után a Szovjetuniót eredményezte, írni-olvasni tudó emberben egy pillanatig sem keltette azt az illúziót, hogy annak bármi köze lett volna a kommunizmushoz. Lenin Állam és forradalom című munkájában például - emlékeim szerint - nem is szerepel a kommunizmus szó. (Ha mégis, mindenkitől bocsánatot kérek, 16 éves koromban olvastam oroszul - nem volt még magyar kiadása -, lehet, rosszul emlékszem, nem is tudtam elég jól a nyelvet, egyszerűen csak meg akartam ismerni azt, amitől zsigerileg undorodtam. Lenin különben minden ellenkező híreszteléssel szemben nem volt buta ember, olykor egy méretes briganti is lehet okos.)
Azt akarom kérdezni, van valami baj a kommunizmussal? Szerintem semmi. A parlament barbár rosszparasztjának persze akkor is lehetne ellene kifogása, ha sejtené, miről dödög, egy fenti félmondat neki bizonyára szörnyen hangzana: a meglévő szerkezetek, intézmények lerombolása, mert azok gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait.
Természetesen tudom, ez is köztünk marad, itt az antialkoholisták klubjában. Azért írtam le, hogy annak is elege legyen a folytonos, ostoba kommunistázásból, aki eddig csak úgy átsiklott a szó felett.
Még valami. Lenin a nagyon ritka kivétel volt az olvasottságával, a rengeteg eszével. A gazemberek alapvetően iszonyatosan buták, amilyen például a csúti hordóhasú futballista. Annak a kocsonyás anyagnak, ami az emlősökre jellemzően a koponyacsont védelmében helyezkedik el, van egy méreti és barázdáltsággal leírható jellemzője. Azon a szinten, ahol a parlament viceházmestere mutat bizonyos életjelenségeket, ezek a méreti és barázdáltsági változatok nem relevánsak, azaz itt már nincsenek fokozatok. Legfeljebb az általuk kiváltott undorban.
És mielőtt elfelejtem, itt és most nem említettem, mit nevez ez a barbár aberrációnak. Arra ugyanis nem vállalkozom, hogy a röfögésnek is csak sok jóindulattal nevezhető hangadást elemezzem.

Circulus vitiosus

Itt Don Quijote beszél, még egyszer, utoljára erről a témáról.

A tudomány szakosodik. A bakteriológiával már nem a biológus foglalkozik, sőt már nem is a mikrobiológus, hanem a bakteriológus. A Föld élőlényeinek körülbelül 70%-a tartozik ehhez a kutatási területhez, fog ez még tovább osztódni. Sebész már nincs. Kézsebész van meg fej-, nyaksebész. Egy kézsebész például a legritkább esetben kér tanácsot szívsebésztől. Olyanról végképp nem hallottam, hogy átment volna a kórház műszaki osztályára, és megkérdezte volna a gépészmérnököt, hogyan kezdjen hozzá egy operációhoz.

A foglalkozások is szakosodnak. Van még autószerelő, de ahhoz, aki az autó minden alkatrészéhez egyformán ért, nem szívesen viszem az autómat, ha a fedélzeti számítógép egyik kijelzője megadta magát. Lassan már autóvillamossági szerelőhöz sem. A faluban, ahol élek, van több vízszerelő is, közöttük az egyik legjobb (ha nem a legjobb) a múltkor átjött hozzánk, megnézte a gázkazánt, aztán felírt egy nevet meg egy telefonszámot, hogy az a kollégája ehhez a típushoz sokkal jobban ért, mint ő (a nemzet gazellaarcú gázszerelője természetesen kivétel, ő mindenhez mindenkinél jobban ért és mindenkinél okosabb).

Sok évtizedet eltöltöttem a Magyar Rádióban, elég sokmindent sikerült megtanulnom az intézmény működéséről. E tudnivalók közül a legfontosabb az volt, hogy soha nem kontárkodom bele a mások szakterületébe. Még a hangmérnökök közül sem lehetett generálisan választani, zenei felvételhez Bányai Jenőt vagy Schlotthauer Pétert hívtam, olykor a főnöküket, Újházy Lászlót, ha valami különlegesen új és nehéz feladat volt kilátásban. Prózafelvételt meg Kiss Lászlóval, Gajdos Ferenccel, Fényes Péterrel készíttettem, ha azt akartam, hogy az kifogástalan legyen, márpedig kivétel nélkül mindig azt akartam. De a szerkesztők, az asszisztensek, a beírók, az ügyelők között is kellett különbséget tenni, ha azt akartam, hogy az adott munkát a legjobbak végezzék el. Félreértés ne essék, nem akiket én tartottam a legjobbaknak, hanem akiket a rádiós szakma ismert el kiemelkedőnek. Hangjáték "főcímének" a konferálásához vagy Vadász Ágit hívtam vagy Dömök Gábort, de ha adón voltam élő műsort vezetni, Bátonyi György vagy Péter Ferenc dolgozott velem, persze csak azután, hogy a két legnagyobb zseni, Körmendy László és Bán György már meghalt. És így tovább. Az sosem jutott eszembe, hogy valamelyik hallgatót hívjam be hírt olvasni.

A múltkor említettem a tanárságom pár hónapját (eredetileg néhány órás helyettesítésre hívtak, még a diplomám sem volt meg, tavasszal végeztem az egyetemen, aztán ott ragadtam az iskolában, mert a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy én vigyem őket végig az érettségiig, ezt egy ideig az igazgatóság is támogatta). Az ország legjobb gimnáziumában voltak nálam tapasztaltabb tanárok. Sőt, csak olyanok voltak. De engem nem érdekelt az ő tapasztalatuk, mert abban a porosz rendszerben, amit ők erőltettek, nekem nem volt dolgom, én nem tűrtem, hogy az osztály vigyázzba álljon, amikor bemegyek a terembe, nem akartam jelentést hallani, nem feleltettem, nem írattam dolgozatot, nem osztályoztam, hanem a gyerekekkel foglalkoztam, ha tetszik, beszélgettem velük. Ha valaki egy számára ismeretlen Kosztolányi versről el tudta mondani értelmes érvekkel, miért gondolja, hogy azt Tóth Árpád írta vagy Gyóni Géza, szinte jobban szerettem, mint azt, ha valaki még az évszámot is megjelölte, amikor Kosztolányi a verset írta. Ha egy gyerek evett óra alatt, és teli szájjal beleordított abba, amit én mondtam vagy egy osztálytársa, mondván, hogy a tanár úrnak nincs igaza, mert az másképp van, azt én akkor is többre értékeltem, mint egy eminens udvarias jelentkezését, ha végül kiderült, hogy az izgatott felpattanó gyerek téved. Igaz, azt rosszul tűrtem, ha a gimnázium igazgatója leordította a fejemet, meg akarván győzni arról, miért fontosabb a pontos óravázlat, meg a dolgozatírás, mint az én hülye liberalizmusom. És az is igaz, nem szerettem, ha olyanok szólnak bele a foglalkozásomba, akik a makarenkói pofon hívei. És soha senkit nem hívtam be az utcáról, tartaná meg helyettem az órát, hadd nézzem, hogyan is kell azt csinálni.

A múltkor már mondtam, nem az a demokrácia, ha a könyvelő beledumál a vegyész dolgába, és nem az a szabadság fokmérője, hogy mindenkinek mindenről lehet véleménye, amit kötelezően rá is akar tukmálni arra, akit ezek a vélemények nem különösebben érdekelnek.

Az újságírás szakma, az úgynevezett tömegkommunikáció többi ágát is egyetemeken tanítják olyan országokban, amiknek van oktatási rendszerük. A színházművészet, a szobrászat, az építészet is szakma, fejlettebb országokban filmet sem olyanok rendeznek, akik jól mentek férjhez, hanem olyanok, akik ezt tanulták.

Újságot írni, rádió- és televízióműsort készíteni elvileg olyanoknak kellene, akik ezt tanulták - sőt, hogy még kellemetlenebbet mondjak, akik bizonyították a tehetségüket, rátermettségüket. A ma divatos "műsorvezetők" (nem tudom, mi az) 99 százalékának fogalma sincs arról, mit kellene csinálnia a mikrofonnál vagy a kamera előtt, már mérce sincs, követelményrendszer sincs, mert olyan sincs, aki meg tudná mondani, mi a szakmai minimum. Celebek vannak, akiknek a gyakorló iskolája a valóságsó, igazodási pontja pedig a netre beírt "komment". A közönség önmagát szórakoztatja. Van erre a jelenségre egy latin kifejezés (ezeknek a rómaiaknak mindenre volt valamilyen alapigazságuk): circulus vitiosus. Ami szó szerinti fordításban "gonosz kör"-t jelent. Az önmagába visszatérő, sehová sem vezető tekervényt - a fejlődés lehetősége kizárva. A kommentelők alapeleme a nivellálás - azonos szintre simítani egy felületet úgy lehet, hogy letaroljuk a kiemelkedő részeket. Aminek az eredménye semmi más nem lehet, csak a teljes elbutulás.

A kommentelőknek egy része (érdekes módon - azt hiszem - ez a kisebb rész) nyilván azt hiszi, engem zavarnak a kommentek. Nem azért nem zavarnak, mert nem olvasom őket, akkor sem zavarnának, ha olvasnám őket. Engem a fent leírt jelenség zavar, a kártékonysága "a szabad véleménynyilvánítás"-nak, az a tévhit, hogy ez a "jog" mindenkit megillet, mert itt demokrácia van és ez egy szabad ország. Ez nem jog, ez nulla, itt már nagyon régen ismét nincs demokrácia és szabadság (szerintem 1990. után is csak néhány hónapig volt), ez egy ostobaságból fakadó és ostobaságot szító szelep, aminek a felkínálásával a buta emberekben azt az illúziót lehet kelteni, hogy ők milyen lazán formálhatnak véleményt mindenről, holott csak egymást gyilkolják. A dühöngő szocializmusban is szabad volt "beírni az újságba, rádióba, televízióba", csak akkor a kisebb, szűkebb felületen kisebb közönség olvasta, akkor is voltak fröcsögő (bocsánatot kérek) kutyapicsázók, csak azt a cenzúra nem engedte át, azaz nem kaptak nagy nyilvánosságot, az én asszisztensem például egyenesen a szemétkosárba dobta ezeket a "kommenteket". Az hamar meg is telt.

Én különben az ilyet direkt szeretem. Mindig örültem, ha megátalkodott fafejű került a mikrofonom vagy a jegyzetfüzetem elé, konfliktus nélkül nincs drámai mű, az újság, a rádió és a televízió meghal a drámának valamilyen formája nélkül - mint ahogyan most az látható is. Ostoba bunkókra mindig szükség volt, azt bőséggel szállítja a mindenkori politika. Ha meg tanulni akarok, mindig tudom, kivel kell beszélgetnem. Sosem tartottam magam valami sokra, ahogy öregszem, úgy növekszik a tudatlanságom tudata, úgy szembesülök egyre gyakrabban azzal, mennyit tévedek.

Nem akarok mindenáron küzdeni, arra ott van a csúti tömeggyilkos gazember, a nagy szabadságharcos, aki minden csatáját megnyeri - mindaddig, amíg egyszer szembekerül egy valóságos, létező ellenféllel, akitől nem tudják megóvni a pribékjei. Sosem kerestem olyat, akibe bele lehet kötni, olyan helyen nőttem fel, ahol erre nem volt szükség, mindig akadt olyan, aki kínálta magát. A gyerekkoromat nem "kommentelők" között töltöttem, hanem a főváros legsötétebb zugában, ahol minden nap ünnepnek számított, amikor nem vertek véresre, vagy legalább nem repedt a csontom, mindaddig, amíg el nem értem a százkilencven centit és a kilencven kilót. De még akkor is akadt olyan, aki nem volt képes felmérni az erőviszonyokat, és nekem jött. Mondom, én az ilyet direkt szeretem, mondhatnám, szinte lételemem.

Csak nem örülök ennek a fajta "demokráciának". A csúti gonosztevő gerjesztette gyűlöletnek és az amúgy fundamentálisan üzemelő önismeret hiánynak. Sokan vannak ugyanis még mindig, akikről nem pereg le a szitokokádék, amivel a "kommentelők" szennyezik a levegőt. Circulus vitiosus. Ördögi kör.

Ugye tudják, nem azokról beszélek, akikben él a közlésvágy, akiknek valami az eszükbe jut arról, amit olvastak, és a puszta pedagógiai izgatottság viszi őket, hogy megosszák másokkal az olvasott, látott, hallott holmi kiváltotta gondolataikat. Ezeket (ha velem kapcsolatosak) valaki mindig elküldi nekem valahogyan, ezeket szeretem, örülök nekik, tanulok belőlük, ha hülyeséget írtam, és felhívják rá a figyelmemet, rögtön javítom az eredeti szöveget, a korrigáló forrás megjelölésével. De ezt nem "kommentnek" nevezem, hanem eszmecserének, dialógusnak, emberek egymással való közlekedésének.

Befejezés: pontosan tudom, hogy a fentiekkel nem megyek semmire. A hajdani diákjaimmal, hallgatóimmal, olvasóimmal ugyanúgy folytatódik a "beszélgetésem", ahogyan eddig is zajlott, a kötekedő fejhúsok meg ezután is az anyámat fogják szidni, mint eddig, és az engem pontosan annyira fog érdekelni, mint eddig.

Azaz megint egyszer jót beszélgettünk az antialkoholisták klubjában, mi, antialkoholisták. A többiek meg továbbra is eljárnak verekedni, gyilkolni.

Ez van.

Hovatovább

Tegnap dolgom volt a fővárosban, hazafelé rám dudált egy autó vezetője. Közel került a két autó egymáshoz, mindketten a két sáv széléhez húztunk.

Hatvan éve vezetek (korengedménnyel kaptam jogosítványt), voltaképpen az autóval együtt nőttem fel, öt évig versenyeztem, egyetemista koromban taxiztam - van némi fogalmam a dologról, nyilván koptak már a reflexeim, de azért még elboldogulok a forgalomban. Nem foglalkoztam a dudálóval, bár még mindig begurulok az ilyen fürgekürtös sofőrökön, de már nem adom tanújelét, hogy észrevettem. Kicsit később az illető mellém ért, letekerte az ablakot, és beszélt hozzám. Rámosolyogtam, ettől még idegesebb lett, sütött belőle a gyűlölet.

Néhány hete a budai körúton a vállamnak ütközött egy férfiembernek látszó alak, az is gyűlölt, nekem is jött volna, ha nem pattan le rólam, és nem nyilvánvaló, hogy egy tettlegességbe forduló konfliktus esetén nem lenne sok keresnivalója.

Mindketten magyarok voltak, valószínűleg magyar állampolgárok, úgy is mondhatnám, hazámfiai. Nem éreztem irántuk testvéri szeretetet. Gyűlöletet sem, arra nem vagyok képes, azt valahogy kifelejtették belőlem, de ha választanom kell, kinek a társaságában kell eltöltenem bizonyos időt, ők ketten nem lettek volna a jelöltek között. Próbáltam én győzködni magam, hogy hiszen ezek az én honfitársaim, véreim, magyarok, de valahogy mégsem tudtak igazán közel kerülni a szívemhez.

Egy-két éve rendszeresen néztem a televízióban egy sorozatot, ami - bármilyen szerencsétlen is a címe (Gasztroangyal) -, egy remekül megcsinált műsor, az egész minden részletében úgy jó, ahogy van. Romániában járt a szerkesztő, ottani magyaroknál. Sajnos a nevükre nem emlékszem, a vendéglátó egy hihetetlenül rokonszenves ifjú ember volt egy még nála is rokonszenvesebb feleséggel együtt, medvelesre vitték Borbás Marcsit, főztek együtt, forrásvizet ittak, vendégségbe mentek másokhoz, azok is nagyon helyes emberek voltak. Magyarok. Onnan tudom, hogy magyarul beszéltek, ez a szempont különben a legkevésbé sem volt fontos, szeretnivaló, helyes embereket ismertem meg, akikkel bármikor szívesen töltenék együtt bármennyi időt.

Hajdanán, rádiós koromban "hozzám tartozott" (ezt akkor így mondták) az Újvidéki Magyar Színház. Ez azt jelentette, hogy rendszeresen lejártam oda (dél felé van, azért a "le") bemutatókra, én döntöttem el, közvetíti-e a Magyar Rádió a színházi előadást. Ez mindig néhány napos vendégeskedést jelentett, a legritkább esetben szállodában, valamelyik színésznél vagy ottani rádiósnál laktam. Jó volt ott lenni. Ott is magyarul beszéltek, de ott sem az volt a fontos, sosem került az szóba, hogy mi mindnyájan magyarok vagyunk.

Előbbiek román állampolgárok, utóbbiak jugoszlávok. Azaz nem a honfitársaim. És?

Mi itt Magyarországon olyan fenekedve gyűlöljük egymást, hogy csak áldani tudom a hajdani törvényalkotókat, amiért megtiltották a szabad fegyverviselést. Ebben nincs semmi új, az elmúlt nyolc évben kicsit magasabb lett a hőfoka a másiktól rettegő, nyüszítő utálatnak, dehát már megszokhattuk, a magyar történelem a folyamatos megalázkodásból fakadó gyűlölet nem túlságosan változatos történelme - de most van egy viszonylag új variáció.

A határon túli magyarok iránt korbácsolt gyűlölet. Amit a csúti briganti "szeretete" szít. És ami szavazatokról szól, a magyarországi választások ilyen-olyan befolyásolásáról.

Vannak a politikai és nemzetközi jogi dumák (eléggé el nem ítélhető módon olykor én is beszállok ebbe, pedig tudom, nemhogy élét venni nem tudom ennek a fröcsögésnek, de még az is jó, ha néhányan legalább magukban lemondanak arról, hogy azonnal megfojtsanak), és a mindebből természetesen előtüremkedő fertelmes nacionalista büfögés.

Ha nem bánják, most nem kezdek bele egy tudományos fejtegetésbe a nemzetállamok hajdani kialakulásának szükségességéről, és annak korunkban végbemenő rohamos avulásáról. Csak azt akarom mondani, hogy hadd szeressem én azt az ifjú székely házaspárt ott Romániában ismeretlenül, és a Novi Sadi Rádió hangmérnökét a feleségével együtt, aki a világ legfinomabb ajvar salátáját tudja készíteni, tekintet nélkül arra, hogy ők milyen államnak a polgárai.

Jónéhányszor idéztem már Montesquieu mondatának Márai által transzponált változatát: "Szükségképpen vagyok ember és csak esetlegesen magyar".

Ezek a fent említettek itt Magyarországon történetesen nagyon ellenszenvesek. Azok ott Romániában és Jugoszláviában (ma Szerbia) meg igen rokonszenvesek. Szükségképpen emberek. Soha nem gondoltam meghatározónak, milyen állampolgár az, akivel összehozott a sors.

Szóljon már valaki annak a nyavalyás csúti gazembernek, hogy emberszabású ember soha nem fog szeretni egy másik embert pusztán azért, mert az magyar. Hovatovább sőt. Ha ez így megy tovább.

 P.S.: Mielőtt elfelejtem, a "diaszpóratanácsban" szájat tépő gazdasági díszmagyarokról nincs mondanivalóm.

Kihelyezett ülés

Mit szólnak? Szép város, nem? Göteborg. Van még sok kép róla a neten, de elolvastam egy Bertelsmann kiadványban is, mit lehet tudni róla, aztán az Officina Nova albumában is utánanéztem - semmi. Előkapartam egy régi emlékemet, a 70-es években rendeztem egy hangjátékot, annak a főszereplője Götaland megyéből származik, és az író instrukciója szerint ottani tájszólással beszél. Tűrhetően olvasok svédül, mindent megértek, ami szükséges egy szöveg áttekintéséhez, de a svéd tájszólás kifogott rajtam. Megkérdeztem a fordítót (ha jól emlékszem, Kúnos László első munkája volt ez a rádiójáték), mit kell tudni Götaland megyéről azon kívül, hogy Göteborg a székhelye. Hosszas tanakodás után abban maradtunk, hogy a palóc tájszólás megfelelő lesz, találtam is egy felvidéki színészt, Csendes Lászlót, ő anyanyelvi szinten beszélte a palócot - jó lett az előadás.

Ezen kívül Göteborgról még fontos tudni, hogy Svédország nyugati partján van, nagyjából egyenlő távolságra Oslótól, Stockholmtól és Koppenhágától, azaz a három skandináv fővárostól. Van két egyeteme, két nagy repülőtere, sok színháza - nagyon érdekes város lehet, szeretnék egyszer elmenni oda, de semmi okot nem találtam arra, miért kell az EU jövő heti csúcsértekezletét éppen Göteborgban rendezni. Bizonyára azért, mert ez a város olyan jó helyen van, hogy mindjárt három ország is milyen könnyen elérhető... hááát.

Utánanéztem (nehogy valami lényeges körülményt figyelmen kívül hagyjak), hogyan viszonyul a három skandináv ország az EU-hoz. Először is azt találtam, hogy mindhárman a régi pénzüket használják, azaz bizonyos szempontból fenn hordják az orrukat, ha tetszik, fumigálják az EU-zónát.

Aztán. Svédországnak van 20 képviselője az EU-ban, ez nem egészen 3%-os arány. Dániának 13 képviselője van.

Na jó, nem akarok itt olcsó poénokkal élni, nyilván nélkülem is tudják, hogy Norvégia nem tagja az EU-nak, mely esetet figyelembe véve a göteborgi csúcsértekezlet kis távolsága Oslótól nem játszhatott jelentős szerepet a helyszín kiválasztásában.

Akkor mi?

Lehetséges persze, hogy valami nagyon fontos szempont elkerülte a figyelmemet, de a gyanú csak érik bennem. Már akkor kezdtem értetlenkedni, amikor arról értesültem, hogy az Európa Parlamentnek 3 (három) székhelye van: egy elsődleges (Brüsszel), egy másodlagos (Strasbourg) meg egy titkárság (Luxembourg).

ez itt a brüsszeli épület

ez meg a strasbourgi

Szépek, ugye? Építészetileg. És jó nagyok is. De úgy látszik, nem elég nagyok, mert nyilván nem férnek el benne, azért kell két ház két ülésteremmel. Dehát kiderült, midőn utánanéztem, hogy elférnek. Itt is, ott is. Strasbourgban például csak havonta négyszer üléseznek, az a másodlagos.

Hogy miért? Ja, azt nem sikerült kiderítenem. Leginkább csak. Egy általános iskolai földrajztanárom azt mondta, hogy a rák a vetésre ne menjen. Ez lehet talán a szempont az ülésrendek kialakításakor. A rák. Meg a vetés. (Írt erről már az Index is.)

Lényeg az, hogy hely az van. Akkor miért kell a jövő héten Göteborgba menni? Nem lesz fűtés? Szénszünet Brüsszelben is, Strasbourgban is?

Csak nem az van, hogy hozzám hasonlóan a képviselők is érdekesnek találják Göteborgot, amit meg kell nézni? A három székhely között utazgatni már unalmas? (Valamivel 200 kilométer alatt a Strasbourg-Luxembourg távolság, nagyjából ennyi a Brüsszel-Luxembourg, 350 kilométer fölötti a Brüsszel-Strasbourg, a havi útiköltségből mélyreható változásokat lehetne eszközölni például a magyar egészségügyben.) Ez a göteborgi kirándulás repülőjeggyel, szállodával, terembérléssel, etetéssel (vélhetőleg nem fapadoson utaznak a hölgyek és urak és valószínűleg nem rántott leves lesz a menü grízestésztával) vajon hány millióba kerül? És miért van rá szükség? Fejlett országok, van ott pénz?

Mondtam már néhányszor, a legújabb kori gladiátorok "ellátmánya", az egyes futballisták, golfozók, kosárlabdázók eszement milliói (személyenkénti milliói) valahonnan hiányoznak. Ahogy múlik az idő, mind világosabb lesz, hová kellene költeni azt a pénzt, milyen megoldást jelenthetne például "csak" a jelenkori népvándorlás kezelésében.

De még egyszer sem mondtam, hogy az a pénz is hiányzik valahonnan, amit az atlanti térség népei a nyavalyás politikusaikra költenek.

Tudom, persze, hogy tudom, ezek a kártékony lények csak saját magukat tudnák megszüntetni, annak kicsi a valószínűsége, hogy Észak-Amerika és Európa népei egyszerre lázadnak fel és söprik el ezt a nyomorult, élősködő bandát. Inkább csak azért szólok, mert szeretném, ha ezeket a dolgokat azok is tudnák, akik eddig nem foglalkoztak ilyesmivel. Mert csöndesen bízom benne, hogy a pillangóhatás ebben az esetben is érvényesül, ha lassan is. (A pillangóhatás a káoszelméletnek egy látványos és érdekes része, egy félmondatban leírva: egy lepke Brazíliában meglebbenteni a szárnyát, abból Japánban tájfun keletkezhet.)

Nyáron a magyar parlament különböző pártjai általában a Balatonnál tartják "kihelyezett frakcióüléseiket". A csúti bunkó most már szerte utaztatja hordáját az országban. Lehet, hogy ezt Brüsszelben tanulta.

Várom a plakátokat. Állítsuk meg Brüsszelt! Kihelyezett ülésekkel lopják a pénzünket!

Ennyit Göteborgról.

Pedig különben tényleg szép város lehet.