Az abszolút sötétség

 

„Futottunk a réten, ugrottuk az árkot, másztuk a fát – úgy éltünk, hogy kifejlődtek olyan fizikai képességek, döntéshozatali helyzetek voltak, amik miatt 13-14 éves korunkra, mire elkezdődött a középiskola, mi már komoly embereknek számítottunk.

Ma ez a mamahotel… Szóval az az egész pátyolgatás, ami Magyarországon jellemző nagyon sok szülőre, a rengeteg kütyü, a különórák világa, ami a modern világnak a velejárója, ma nem segíti a magyar futballt.

A magyar futball nem a szórakoztatóipar része. A futball az komolyabb ennél, az az életünk, a magyar ember életének a része, a nemzeti identitásunk része. Mi nem szórakozni akarunk és tapsikolni a lelátón a mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosok játékán örvendezve, hanem mi a saját gyerekeinket akarjuk látni.”

A magyar lakosság jelentős része mindennap próbálja elkerülni az éhhalált, milliók élnek a létminimum alatt, az ország minden egyes része romokban, semmi nem működik, közel és távol megvetés, szánalom és utálat kíséri Magyarország minden megnyilvánulását, mert külföldön mindenütt pontosan tudják, hogy egy kezelhetetlen fasiszta vezér bitorolja az elsőszámú tisztséget, és akkor ez az alak azon méltatlankodik, hogy a modern világ ma nem segíti a magyar futballt. Neki ugyanis ez számít. Nem azt mondtam, hogy ehhez ért, mert ez az iszonyatosan buta ember még azt sem képes átlátni, ami születése óta átjárja az életét, amiben igazán otthon kellene lennie, mert a mondataiból világosan látszik, fogalma nincs róla, miért ócska és undorító a magyar futball, csak azt mondtam, hogy ez jut el hozzá, át azon a használt rágógumiból épült, baromi vastag falon, ami a világ és közötte van.

Évtizedek óta mondom, hogy ez az alak iszonyatosan buta. De azt én sem tudtam, hogy ennyire.

Könyvégetés

 „Bocsánatot kért Hodász atya azoktól a hívektől, akik nem tudhatták róla, hogy meleg.”

Ez egy főcím egy napi portálról.

Sokmindent írhatnék erről, százoldalas elemzést is az LMBT arányáról és a médiában való reprezentáltságának ehhez képest való túltengéséről, de most csak annyit teszek ide, hogy bocsánatot kérek azoktól az olvasóktól és egykori hallgatóimtól, akik nem tudhatták rólam, hogy nem vagyok meleg.

„…a katolikus tanítás hozzásegítette, hogy a melegségét eredményesen titkolja önmaga elől is…”

Ehhez meg csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy gratulálok a katolikus vallásnak. Az emberiség történetének legkártékonyabb ideológiája a hazugságáradatában helyet szorított ennek a szemforgató öncsalásnak is (kár, hogy egy viszonylag értelmes ember ezt „segítségnek” fogja fel).

Még valamit azért meg kell jegyeznem. Úgy tudom, az emberi jogok három újkori dekrétuma (sorrendben az angol, amerikai és francia) közül egyik sem tartalmazza azt a kitételt, hogy a leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek (LMBT) bűnözők volnának, akikre nem érvényesek az emberi jogok (bár ezen írások szerint még a bűnözőknek is vannak jogaik). Annak tudomásulvétele mellett, hogy én például teljesen hiába állok ki mellettük évtizedek óta minden fórumon, amin valaha megnyilvánulhattam, teljesen hiába állítom meggyőződéssel, hogy közöttük (arányaiban) összehasonlíthatatlanul több az értékes, okos, az emberiség fejlődését előbbre vivő, mint a magukat „normálisnak” képzelő heteroszexuálisok között, megint egyszer rögzítenem kell itt, írásban: amíg ők maguk rá nem jönnek, miszerint a jogaikat nem az utcán és nem a sajtóban, hanem a jogi platformokon kell érvényesíteni, addig ezek a „vallomások” és baromi idegesítő, hülye angol kifejezéssel közhelyesítve „coming outok” nem lehetnek mások, mint önmagukat megsemmisítő lármázások, amik azokban is ellenszenvet keltenek, akik különben egyáltalán nem foglalkoznak a kérdéssel. Addig azoknak a „jogvédőknek” a látását is elhomályosítják, akiknek már régen a világ összes fórumán el kellett volna indítaniuk perek százait a könyvégető magyar kormány (országgyűlés – ugyan már, nevetséges) ellen. Ha ugyanis ezek a jogi helyek nem volnának abszolút ostobák és teszetosza szerencsétlenek, pontosan tudnák, hogy amit most „fóliázásnak” neveznek, az a könyvégetésnek egy különlegesen sunyi, gyáva és gusztustalan változata.

 

 

A brüsszeli harcos

 Te úristen, ez a bukott igazságügyminiszter tényleg ennyire ostoba? Egy nő nem lehet ennyire aljas és ennyire buta.

Nincs új

 

Alább egy kevéssé ismert könyvből teszek ide néhány bekezdést. Pesten adta ki Trattner-Károlyi István (áldassék emléke) 1847-ben. Politikai program töredékek a címe, az írója Gr. Széchenyi István (a nem mindenkinek érthető kifejezéseket lábjegyzetelem, Széchenyi ezt értelemszerűen nem tette).

T. Kossuth Lajos úr, mikor politikai egünkön feltűnt — s akarjuk hinni: sem szerepviselési viszketeg, sem hiú dicsvágy, sem ezeknél éppen valami szennyesb szomj nem indítá őt, de egyenesen minden tisztátlan keverék nélküli zarándoki hazaszeretet és honi hűség — akkor izgatásait, értetődik, mindig az ő sajátszerű heroicus modorában, legelsőben is a nemesi és főnemesi sphaerákban kezdé gyakorolni. — Annyi édes sejtelmekkel fűszerezett várakozásának azonban legtávolabbrul sem felelt meg az eredmény. Mit várt, mit nem várt, és annyira sülyedt nemesi és főnemesi osztályinktul rövid idő alatt józanul mit várhatott, s mit nem: az nem ide való, mert igen is messze vezetne. Elég az hozzá, hogy nem csak nem tudta magát, s kivált methodusát az illetők nagyobb részével megkedveltetni, de ezek róla egyenesen azt gondolák, habár nem mondák is, hogy ő bizony nem egyéb, mint fenhéjázó idealista, kitül ehhez képest legjobb óvakodni. Minek következtében aztán t. K. L. úr kiábrándult, s azon nevezetes mélységű conclusiora jutott, hogy mert ő t. K. L. táblabiró úr nem vala, úgy szólván, néhány hónapi legügyetlenebb működés után képes és az ő methodusa nem hatott semmit, a magyar általános nemességet mocskaiból kitisztítni s egy dicsőbb jövendőnek elibe vezérelni: ez okbul tehát olly bizonyos mint kétszer kettő négy — így okoskodott ő — hogy a magyar nemességi elem már olly poshadt mocsár, mellybül Isten sem volna — és a majori fit denominatio[1] — képes, valami derekast faragni; s e szerint uj elemeket szükség keresni, tán teremteni!

Qui perdidit numerum, incipiat iterum[2]! Ezt tartja az állhatatos! S azért kérdem, miért ne próbálná hazaboldogító kísérleteit az igazi honfi még egy harmadik mezőn is, habár kettőn már elsikamlott, mi igaz, egy kissé csökkentheté önbizalmát.

T. Kossuth Lajos úr ez utolsó categoriába való, minthogy elég erővel áldá meg őt, hazánk javára, a kiváltságokat osztogató sors, efféle balesetek által nem csak lábairul le nem veretni magát, sőt Antaeusként[3] mindig több erőt lelni magában, mennyivel többszer esik sőt terítetik a fatumtul[4] földre és ábrándul ki!

T. Kossuth Lajos úr ehhezképest, mint ultimum remedium[5], „Magyarországot alkotmányilag és nemzetileg megmenteni" — miután, mint ő hiszi, a nemesi rend elrothadt már, a socialis tér praxisban pedig vajmi sárosnak mutatkozik még — egyenesen és tartalék nélkül a „népizgatáshoz” fogott.

Nem voltak ugyan eddigi működései is efféle symptomák híjával, mibül az látszik, mintha ezen operatiot reservaban pour la bonne bouche[6] tartotta volna magának azon nem várt esetre fen, hahogy honboldogító eszméit jó módjával nem fognák elfogadni, és ő végkép kényszerítve érezné magát, azokat par force[7] a nemzettel bekapatni. — S úgy is történt, hogy eddigelé olly nagy s olly szapora szabásokban csakugyan nem fogadta el t. K. L. úr politikai eszméit a nemzet, s kivált omnipotens vezető sasnak , melly nem transigál[8], de csak tépni, s ha ezt nem bírja, körmölni kész, őt egyáltalában elismerni nem akarta; mihezképest, miután a magyarnemzet regenerálójára mindent, mi csak tehetségében volt, előbb becsületesen kipróbált, elvégre[9] utolsó szeréhez folyamodott és a Hetilapnak 1846—ki 100. és 103-dik számaiban minden tartózkodás nélkül lehető legvilágosabban s dictatorként — melly fénypontra ő maga magát candidálta is és választotta is — a magyar egyetemes nemességnek czikornya nélkül, mert a tactika előtte gyengeség, azt adja tudtára, hogy az rögtön felét fogja viselni minden hazai terheknek; a kormánynak pedig nyájas leereszkedéssel azt intimálja, hogy zászlóaljának — mellyel egyébiránt maga is felette keskenynek vall — bátran

számíthat protectiojára, ha hajszálig rá áll, t. i. a kormány arra — mert ő senkivel meg nem alkuszik, — mit ő akar.

 

Megismétlek néhány mondattöredéket. Itt van például mindjárt az idézet elejéről: s akarjuk hinni: sem szerepviselési viszketeg, sem hiú dicsvágy, sem ezeknél éppen valami szennyesb szomj nem indítá őt… azaz Széchenyi pontosan tudta és még nagyon sokan mások is, t. K.L. urat a szereplési viszketegség, a hiú dicsvágy hajtja, sőt még ezeknél szennyesebb szomj, nevezetesen a bosszúszomj, a gyűlölet is nyilvánvaló, mióta feltűnt politikai egünkön – egy pillanatra sem bír csendben maradni, lármázik folyamatosan. Majd miután világossá vált, hogy honboldogító eszméit jó módjával nem fognák elfogadni, és ő végkép kényszerítve érezné magát, azokat par force a nemzettel bekapatni, nem maradt más, mint a leghatásosabb módszer: egyenesen és tartalék nélkül a „népizgatáshoz” fogott. Méghozzá minden tartózkodás nélkül lehető legvilágosabban s dictatorként — melly fénypontra ő maga magát candidálta is és választotta is.

1847. A szennyesb szomj csillapítása, a „szabadságharc” elnevezésű népirtás, tízezrek halála majd csak egy év múlva kezdődik. Sem időm, sem kedvem nincs most alapos elemzésnek alávetni, hogyan történhetett meg ez a gyalázat a nép kikényszerített, csekély létszámú részvételével, a nemesség értelmesebb kisebbségének rosszallásával, a hadviseléshez értők teljes értetlenségével, rögzítsük csak a szomorú és szinte természetes konklúziót: az ostoba, hatalmas tömegű hamisítások következtében a jelen pillanatig fogalmunk sincs 1848-49. förtelmes másfél évének valós történéseiről, viszont históriánk egyik legnagyobbjának tartunk egy rosszjellemű, beteges exhibicionistát, egy minden emberi tartástól mentes, gyáva és kártékony alakot. Akinek az események vége utáni percben annak a bűzös hulladékhegynek a legmélyére kellett volna kerülnie, amit önálló gondolatokra képtelen historikusaink egy áporodott (bár kétségkívül kifejező) közhellyel a „történelem szemétdombjának” neveznek. Közvetlenül I. István és Rákóczi mellé.

Nem akarok senkit a kelleténél jobban elkeseríteni, de a nevezetteknél is utálatosabb köztörvényes bűnöző, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is bizonyosra veheti helyét a nemzeti emlékezet dicső panteonjában. Ahol kizárólag a magyar történelem legaljasabb figurái tartózkodnak.

---

[1] a legerősebbről való elnevezés

[2] ha elvesztetted a játszmát, kezdd elölről

[3] Antaiosz (latinosan Antaeus) görög mitológiai alak, Poszeidón és Gaia, a föld istennőjének a fia. Minden országába érkezőbe belekötött, mert amikor a földet megérintette, nagyon erős lett. Héraklész győzte le: felemelte a levegőbe, hogy ne érinthesse a földet, és megfojtotta (hol vagy, Héraklész?).

[4] sorscsapás, balvégzet

[5] végső orvosság

[6] a jó szájíz kedvéért

[7] erővel

[8] alkuszik

[9] végül

Mit tud a tömeg?

 Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében:

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Uszója, nem vezére, az egyén. -

Kiket nagyoknak mond a krónika,

Mindaz, ki hat, megérté századát,

De nem szülé az új fogalmakat.

Nem a kakas szavára kezd viradni,

De a kakas kiált, merthogy virad.

Az ember tragédiája, hetedik szín. Ha Hegel és Marx ezt olvashatta volna… Ezen nőttünk fel, a 20. század elejétől nemzedékek tanulták az egyén szerepét a társadalomban, már aki eljutott Jászi Oszkárhoz, és nem a Tanácsköztársaság meg a Horthy-rendszer között butult – ’45 után már nem volt menekvés, mindent elsöpört a tudszoc (tudományos szocializmus) meg a törtmat (a nikotex történelmi materializmus).

Nem akarok elbújni a feladat elől, talán lesz még időm az alaposabb kifejtésre, de most csak annyit akarok megjegyezni, hogy súlyos kétségeim vannak a történelmi materializmus alaptételeit illetően. Mindig voltak, már tizenhat éves koromban is, de nem mertem szólni, annyi okos ember tekintette másodlagosnak az egyént, „úszónak, nem vezérnek”, a kérdéseimet inkább megtartottam magamnak.

Most felteszek ezek közül egyet-kettőt.

Platón például úszó lett volna? És aki legyilkolta az eszméit, III. Alexandrosz?

Erzsébet nem a kor szülötte volt, azt róla nevezték el… Na jó, ez így konyhafilozófia, csak azt akarom mondani, hogy nézetem szerint nem a korszellem teszi tönkre az életünket, szűkebben tizenhárom, valójában harminchárom éve, hanem egy primitív, tanulatlan, rosszízlésű, jellemtelen, ócska alak. Hogy nem a tömegek alakítják a történelmet, hanem az egyének, akkor is, ha azok névtelenek maradnak, mint például Kennedy gyilkosai. A kereskedők, a fináncoligarchák uralma nem a nép terméke, Jacques de Molay nem a tömegek igényeinek felelt meg, amikor a templomosok rendjének vagyonával még az uralkodókban is rettegést keltett, Jacob Fugger bankja nem a nép sürgető igényeinek terméke volt… Jó, ez is konyhafilozófia. És nem állítás, nem szentencia, csak az én véleményem, aminek az egyik lényeges támasza a felvilágosodás alapeszméje az egyénről, ami nálam elsősorban az egyén felelősségét helyezi minden más fölé. Nincs „politikai” felelősség, csak büntetőjogi. Amit a mi falusi futballistánk tett ezzel az országgal, az nem politikai kérdés, hanem köztörvényes bűntettek sorozata. A felelősök pedig abban, hogy ez még mindig folytatódhat, elsősorban a jogászok, akiknek pontosan kell ismerniük azokat a paragrafusokat, amiknek az alapján ez a közönséges köztörvényes bűnöző perbe fogható és sokszoros életfogytiglani fegyházra volna ítélhető. Persze, mondjuk mindig, milyen kevesen mennek az utcára. Dehát ennek nem az utcán kell véget vetni…

Ideteszek egy részt a most e-könyvként megjelent Nemzeti nagylétünkből, ezt még bő három évvel ezelőtt írtam:

 

Vádolom ezt az István nevű királyt a magyar nép megnyomorításával. És vádolom a magyar történetírást, amiért egy, a korabeli adatok szerint kétségkívül kevéssé kedvező génállományú, lelkileg és szellemileg sérült embert az üvöltő tények ellenére ezer éve magasztalnak, és ruháznak fel olyan tulajdonságokkal, amelyeknek az ellenkezője bizonyítható, tulajdonítanak neki olyan tetteket, amiket soha nem vitt véghez. Holott az egyetlen a magyar történelemben, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy hont teremtsen, azaz esélyt a népnek az önálló döntésre és fejlődésre képes létre, az egyetlen, akit ebben senki nem akadályozott, és aki ezt a lehetőséget a föld és az emberi szellem kipusztítására használta.

De nem vádolom ezt a népet. Mert most végül beleraktam a mérleg egyik serpenyőjébe azt az alapigazságot, hogy egy népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel, mert ő maga akarja ezeket a vezetőket – a másik serpenyőbe meg beleraktam ezt a könyvet. Annak a súlya sokkal nagyobb, ami ebben a néhányszáz oldalban benne van annál, mint amit egy szórványtelepüléseken élő, a törzsi szokásokkal megnyomorított embersokaság jelent, aminek az egyszerűségéből fakadó kíváncsiságát, a jóra áhítozó vágyát beledöngölték a Kárpát-medence földjébe. És minden egyes próbálkozásakor, amikor ki akarta dugni a fejét, újra meg újra rátapostak sáros csizmájú despoták. Akik mind ennek a nemzetnek a szülöttei voltak vagy az általuk ránk szabadított idegenek. Már csak az a kérdés, ellentmondok-e ezzel a körülbelül 140 oldallal ezelőtti megállapításnak, ahol azt taglaltam, egy nép mindig felelős a saját sorsáért. Látszólag mondok ellent. Mindaddig, amíg nem tisztázzuk: a mi népünkre ez nem igaz. Minthogy adatunk, dokumentumunk nincs, ismét csak a megszokott extrapolációval következtethetünk a már ismert korokból (amibe – fájdalom – a jelen is beletartozik). Az Ázsián végigvonuló, később magyarnak elnevezett, törzsszövetségben élő népesség az egalitárius alcsoportba tartozhatott, aminek a leglényege nem a törzstagok egyenlősége volt, hanem a széttagoltság, az együttműködés és a versengés totális hiánya, ebből fakadóan a törzsfőnek való, kétségbevonhatatlan alávetettség. A nemzedékről nemzedékre öröklődő vezérség, amit a jóval későbbi korok az előkelő fejedelemség elnevezéssel illettek (ki tudja, miért) abszolút fejlődésképtelenségre ítélte a törzs tagjait és velük együtt saját magát is. Nézzetek végig a már ismerhető történelmünkön, nincs sehol a társadalmakra jellemző tagoltság, a nép széteső, egymástól független egyedek tömege, „…amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken…” – ha emlékeztek a mondattöredékre, mondtam, hogy még jelentősége lesz, itt van. Ez vonul végig ezer évünkön, a reformkorig tökéletesen változatlan formában, onnan kezdve „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot” , de a lényeg nem változik. Fejedelmek jönnek, mennek, az igazán undorítók valamennyien a saját törzsünkből származó vezérkolomposok, Istvántól Rákóczin és Kossuthon át, Horthyval, Szálasival jutunk el Rákosi és Kádár örököséig, a jelen miniszterelnökéig. A ma is széttagolt, együttműködésre, szolidaritásra képtelen, törzsi létben tenyésző egyedeket a félelem tartja féken.

Úgy vélem, nemcsak a mi népünkre nem igaz – amennyiben ezeket a förtelmes gazembereket nem a nép termeli ki magából. A nép legföljebb azért volna felelőssé tehető, mert tűri a fölé telepedett bűnözők uralmát.

„Toute nation a le gouvernement qu’elle mérite” – azaz minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Joseph de Maistre mondata jó kétszáz éves, de még a legfátyolosabb tekintetű demokrácia rajongók sem tudták cáfolni ennek a cinikus francia royalistának az állítását (azok sem, akik Széchenyinek ajándékozták a szerzőséget). Tessék csak a népre bízni, meglesz az eredménye.

 

Kossuth tér

Láttam tegnapelőtt a képeket a Kossuth térről. Ahol a státusztörvény ellen tüntettek. Azóta hagyom magamban leülepedni a dühöt. Mostanra sikerült. Úgyhogy tárgyilagosan és mindenféle indulattól mentesen írom ezt a néhány sort.

Van egy javaslatom a csúti hordóhasúnak. Zárja be az iskolákat. Mindet. Általánost, középiskolát, egyetemet, mindent. Tudom, hogy ez a végcél, most csak azért szólok, mert nem érdemes tovább "finomkodni". Mindenféle átlátszó, primitív, ostoba kis trükkökkel közelíteni a totális elbutítást. Fölösleges, csak késlelteti a kívánatos eredmény megvalósulását. 

Futballista úr, ne vacakoljon, zárjon be. Nem fog történni semmi. Ennyi ócskalelkű, jellemtelen senkiházi, mint a magyar tanártársadalom nem lehet akadály, ezek bambulnak elő a fejükből, még csodálkozni sem fognak. Nem kell tartani tőlük, elmennek közmunkásnak, esetleg beállnak legelni a birkák közé, ott legalább rokonszelleműek között érezhetik magukat. A tanárok, akik tényleg azok voltak, már elmentek, azok már semmilyen veszélyt nem jelentenek, a maradék meg használható massza lesz a munkaalapú társadalomban, például meg lehet őket tanítani akár kapálni is. A szellemi színvonaluk talán elég lesz, erkölcsi tartásra meg nincs semmi szükség a kukoricaföldeken, annak a totális hiánya különben is nagyon praktikus. Ebben a tanárok mellesleg nem különböznek a többi foglalkozásútól, az orvosok gerinctelensége például etalon lehetne mindenki számára, jellemtelenségben még van hová süllyedni.

Ha most bezár, futballista úr, sok remek épület felszabadul, a gazellaarcú gázszerelő majd épít belőlük mindenfélét, hőerőművet, magtárakat, ami éppen kell a szovjet és kínai gazdaság európai felvirágoztatásához. Azt az élvezetet persze csökkenti, amit az oktatás lassú elrohasztása okozna, naponta megújuló gyönyörökkel, de ezt pótolja majd a rohamosan elhülyülő ifjúság látványa, amint szíjjártóféle futballistafrizurával ellepik a stadionok tribünjeit, visznek magukkal a természetesen megmaradó, a laktanyákban tartott honvédelmi oktatás során használt fegyvereket, minden meccs végén lesz lövöldözés, milyen spektákulum, futballista úr! A sok jajgató fiú és lány. És lehet mindennap mondani, hogy mi a békepártiak vagyunk, és tudjuk, hogy az általunk hőn óhajtott békéhez a totális háború vezet.

Tanárnők, tanárurak, közeleg a kánaán, lehet menni a mezőre. Nem kell a sok rohadék gyerek közé naponta bemenni, ezek a megátalkodott szörnyetegek még maguk nélkül is elmentek tüntetni. A tanárnőkért és tanárurakért. És maguknak nem sült le a bőr a képükről, keményen otthon maradtak.

Van még egy középkorias szólásom ide a végére. Legyenek átkozottak, mindörökké.

Nemzeti nagylétünk, alias Ezerév

Hűséges és türelmes olvasóimnak: három (közel négy) év után, az összes ismert és kevéssé ismert könyvkiadó megalázó ostobaságát és gyávaságát végigtűrve eljutottam odáig, hogy e-könyvként megjelent a Nemzeti nagylétünk, aminek korábban - évekig - Ezerév volt a címe.

Ideteszem a linket, hogy egyszerűbb legyen elérni: 

https://www.ekonyv.hu/ekonyvek/szepirodalom/magyar-irodalom/benedikty_bela-nemzeti_nagyletunk

Korábban már megadtam, még egyszer ideírom az e-mail címemet, ha valakinek kérdése, megjegyzése (netán átkozódhatnékja - tudom, ez itt nem valószínű, de nem is lehetetlen) volna:

b.benedikty@gmail.com

Nem kívánok kellemes olvasást, minthogy a könyv nem kellemes olvasmány. De valószínűleg hasznos.