Alább egy kevéssé ismert könyvből teszek
ide néhány bekezdést. Pesten adta ki Trattner-Károlyi István (áldassék emléke) 1847-ben.
Politikai program töredékek a címe, az írója Gr. Széchenyi István (a nem
mindenkinek érthető kifejezéseket lábjegyzetelem, Széchenyi ezt értelemszerűen
nem tette).
T. Kossuth Lajos úr, mikor politikai
egünkön feltűnt — s akarjuk hinni: sem szerepviselési viszketeg, sem hiú
dicsvágy, sem ezeknél éppen valami szennyesb szomj nem indítá őt, de egyenesen
minden tisztátlan keverék nélküli zarándoki hazaszeretet és honi hűség — akkor
izgatásait, értetődik, mindig az ő sajátszerű heroicus modorában, legelsőben is
a nemesi és főnemesi sphaerákban kezdé gyakorolni. — Annyi édes sejtelmekkel
fűszerezett várakozásának azonban legtávolabbrul sem felelt meg az eredmény.
Mit várt, mit nem várt, és annyira sülyedt nemesi és főnemesi osztályinktul
rövid idő alatt józanul mit várhatott, s mit nem: az nem ide való, mert igen is
messze vezetne. Elég az hozzá, hogy nem csak nem tudta magát, s kivált
methodusát az illetők nagyobb részével megkedveltetni, de ezek róla egyenesen
azt gondolák, habár nem mondák is, hogy ő bizony nem egyéb, mint fenhéjázó
idealista, kitül ehhez képest legjobb óvakodni. Minek következtében aztán t. K.
L. úr kiábrándult, s azon nevezetes mélységű conclusiora jutott, hogy mert ő t.
K. L. táblabiró úr nem vala, úgy szólván, néhány hónapi legügyetlenebb működés
után képes és az ő methodusa nem hatott semmit, a magyar általános nemességet mocskaiból
kitisztítni s egy dicsőbb jövendőnek elibe vezérelni: ez okbul tehát olly
bizonyos mint kétszer kettő négy — így okoskodott ő — hogy a magyar nemességi
elem már olly poshadt mocsár, mellybül Isten sem volna — és a majori fit
denominatio[1]
— képes, valami derekast faragni; s e szerint uj elemeket szükség keresni, tán
teremteni!
Qui perdidit numerum, incipiat iterum[2]! Ezt
tartja az állhatatos! S azért kérdem, miért ne próbálná hazaboldogító
kísérleteit az igazi honfi még egy harmadik mezőn is, habár kettőn már
elsikamlott, mi igaz, egy kissé csökkentheté önbizalmát.
T. Kossuth Lajos úr ez utolsó
categoriába való, minthogy elég erővel áldá meg őt, hazánk javára, a kiváltságokat
osztogató sors, efféle balesetek által nem csak lábairul le nem veretni magát,
sőt Antaeusként[3]
mindig több erőt lelni magában, mennyivel többszer esik sőt terítetik a
fatumtul[4]
földre és ábrándul ki!
T. Kossuth Lajos úr ehhezképest, mint
ultimum remedium[5],
„Magyarországot alkotmányilag és nemzetileg megmenteni" — miután, mint ő
hiszi, a nemesi rend elrothadt már, a socialis tér praxisban pedig vajmi sárosnak
mutatkozik még — egyenesen és tartalék nélkül a „népizgatáshoz” fogott.
Nem voltak ugyan eddigi működései is
efféle symptomák híjával, mibül az látszik, mintha ezen operatiot reservaban
pour la bonne bouche[6]
tartotta volna magának azon nem várt esetre fen, hahogy honboldogító eszméit jó
módjával nem fognák elfogadni, és ő végkép kényszerítve érezné magát, azokat
par force[7] a
nemzettel bekapatni. — S úgy is történt, hogy eddigelé olly nagy s olly szapora
szabásokban csakugyan nem fogadta el t. K. L. úr politikai eszméit a nemzet, s
kivált omnipotens vezető sasnak , melly nem transigál[8], de
csak tépni, s ha ezt nem bírja, körmölni kész, őt egyáltalában elismerni nem
akarta; mihezképest, miután a magyarnemzet regenerálójára mindent, mi csak
tehetségében volt, előbb becsületesen kipróbált, elvégre[9]
utolsó szeréhez folyamodott és a Hetilapnak 1846—ki 100. és 103-dik számaiban
minden tartózkodás nélkül lehető legvilágosabban s dictatorként — melly
fénypontra ő maga magát candidálta is és választotta is — a magyar egyetemes
nemességnek czikornya nélkül, mert a tactika előtte gyengeség, azt adja
tudtára, hogy az rögtön felét fogja viselni minden hazai terheknek; a
kormánynak pedig nyájas leereszkedéssel azt intimálja, hogy zászlóaljának —
mellyel egyébiránt maga is felette keskenynek vall — bátran
számíthat protectiojára, ha hajszálig
rá áll, t. i. a kormány arra — mert ő senkivel meg nem alkuszik, — mit ő akar.
Megismétlek néhány mondattöredéket. Itt
van például mindjárt az idézet elejéről: s akarjuk hinni: sem szerepviselési
viszketeg, sem hiú dicsvágy, sem ezeknél éppen valami szennyesb szomj nem indítá
őt… azaz Széchenyi pontosan tudta és még nagyon sokan mások is, t. K.L. urat
a szereplési viszketegség, a hiú dicsvágy hajtja, sőt még ezeknél szennyesebb szomj,
nevezetesen a bosszúszomj, a gyűlölet is nyilvánvaló, mióta feltűnt politikai
egünkön – egy pillanatra sem bír csendben maradni, lármázik folyamatosan. Majd
miután világossá vált, hogy honboldogító eszméit jó módjával nem fognák
elfogadni, és ő végkép kényszerítve érezné magát, azokat par force a
nemzettel bekapatni, nem maradt más, mint a leghatásosabb módszer: egyenesen
és tartalék nélkül a „népizgatáshoz” fogott. Méghozzá minden tartózkodás
nélkül lehető legvilágosabban s dictatorként — melly fénypontra ő maga magát
candidálta is és választotta is.
1847. A szennyesb szomj
csillapítása, a „szabadságharc” elnevezésű népirtás, tízezrek halála majd csak
egy év múlva kezdődik. Sem időm, sem kedvem nincs most alapos elemzésnek
alávetni, hogyan történhetett meg ez a gyalázat a nép kikényszerített, csekély
létszámú részvételével, a nemesség értelmesebb kisebbségének rosszallásával, a
hadviseléshez értők teljes értetlenségével, rögzítsük csak a szomorú és szinte
természetes konklúziót: az ostoba, hatalmas tömegű hamisítások következtében a
jelen pillanatig fogalmunk sincs 1848-49. förtelmes másfél évének valós
történéseiről, viszont históriánk egyik legnagyobbjának tartunk egy
rosszjellemű, beteges exhibicionistát, egy minden emberi tartástól mentes,
gyáva és kártékony alakot. Akinek az események vége utáni percben annak a bűzös
hulladékhegynek a legmélyére kellett volna kerülnie, amit önálló gondolatokra
képtelen historikusaink egy áporodott (bár kétségkívül kifejező) közhellyel a „történelem
szemétdombjának” neveznek. Közvetlenül I. István és Rákóczi mellé.
Nem akarok senkit a kelleténél jobban
elkeseríteni, de a nevezetteknél is utálatosabb köztörvényes bűnöző, Magyarország
jelenlegi miniszterelnöke is bizonyosra veheti helyét a nemzeti emlékezet dicső
panteonjában. Ahol kizárólag a magyar történelem legaljasabb figurái
tartózkodnak.
[1] a
legerősebbről való elnevezés
[2] ha
elvesztetted a játszmát, kezdd elölről
[3] Antaiosz
(latinosan Antaeus) görög mitológiai alak, Poszeidón és Gaia, a föld
istennőjének a fia. Minden országába érkezőbe belekötött, mert amikor a földet megérintette,
nagyon erős lett. Héraklész győzte le: felemelte a levegőbe, hogy ne érinthesse
a földet, és megfojtotta (hol vagy, Héraklész?).
[4]
sorscsapás, balvégzet
[5] végső
orvosság
[6] a jó
szájíz kedvéért
[7] erővel
[8] alkuszik
[9] végül
