Európa nem hagy minket véleményt nyilvánítani

Ismerik a véleményemet a demokráciáról. A demokrácia eredménye például Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. (Komolyan mondom, nem akarom elhinni, a demokrácia hívei úgy vélik, a nép uralma, a nép akarata által fejlődik az emberiség? Bízzuk a népre, az mindig tudja, mi a jó? Tessék szíves lenni néha történelemkönyveket olvasni, hol a fenébe’ volt a nép, amikor pozitív változások vitték előre az emberré válás folyamatában? Legjobb esetben otthon kussolt, de általában inkább az utcára ment dühöngeni.)

Csak azért említem most a demokráciát, mert az olyan finom dolognak számít. Mert azt mondják okosnak tartott emberek, hogy Magyarországon nincs diktatúra (ez volna a demokrácia ellentéte?), mert nincsenek büntetőtáborok, és a börtönökben nincsenek politikai foglyok. Mert a vélemény nyilvánítás szabadságát például ennek a förtelmes társadalmi berendezkedésnek a jótéteményei közé szokás sorolni, és ez a falusi futballista is folyton arra hivatkozik, hogy ebben az országban lehet beszélni meg vannak fórumok… Hagyjuk most ezeknek az elemzéseit, hogy hány ilyen fórum van, meg hogy a vélemény nyilvánítás szabadsága nem azt jelenti, az eltérő vélemény hangoztatója életben maradhat, beszéljünk csak a demokráciának arról a nagyszerű tulajdonságáról, ami lehetővé teszi a szélsőségek féken tartását. És a diktatúrának arról a tulajdonságáról, aminek a lényege, hogy egy elmebeteg a legfőbb hatalom birtokában fékezhetetlen, azt tesz, amit akar.

Ebben az országban egy szélsőségesen buta, faragatlan, gátlástalan elmebeteg a legfőbb elöljáró, tetszik látni valahol valakit vagy valamit, aki vagy ami képes volna féken tartani ezt a rossz ízlésű tébolyultat? Nem akarom hosszan feltartani az olvasót, épp elegen írnak épp eleget a részletekről, Kossuth-térről, Várkertről, szobrokról és emlékművekről, korrupcióról, nepotizmusról és mindenféle középkori megnyilvánulásokról, én csak egy dologra akarom felhívni a figyelmüket. A felcsúti stadionra. Ezt úgy mellesleg szokás kicsit kárhoztatni, hogy ejnye-ejnye, hát szabad ezt?

Gondoljanak bele kicsit alaposabban. Egy csúti parasztgyerek szereti a futballt, vágyai netovábbjaként álmodozik egy hatalmas stadionról, amibe több ember fér be, mint a falu teljes lakossága. Aztán miniszterelnök lesz, és felépítteti a stadiont. És senki nem szól neki, hogy ilyet Idi Amin és Bokassa sem csinált.

Ez a lényeg. Hogy senki nem szól. Az illető tisztviselő, a primitív ösztönök által vezérelt klinikai eset azt csinál, amit akar, és senki nem szól neki, hogy ezt nem lehet.

Megírom én a véleményemet, megírja más is, nekem elvették az állásomat, bárhová megyek, mindenhová utánam nyúlnak a miniszterelnök pribékjei, másokkal nem tudom, mi történik, de ez teljesen érdektelen. Mert bárki bármit mond a falusi futballistáról, annak őrá nézve nincs következménye. Ez a lehető legjobban működő diktatúra. Egy ostoba, rossz külsejű, elhízott dugó peckesen járkál fel-alá a világban, azt mondja Európa legdúsabb és legszínesebb nemzetiségű országáról, hogy itt sosem ismerték a multikulturalizmust, lejárat engem és minden magyar születésű embert, és semmilyen tettének nincs semmilyen következménye.

Tehet bármit. És tesz is.

Továbbélők

„Ahogy megállt, egyszerre ámulva tapasztalta, hogy valami vigasztaló kis érzés suhan át a szívén. Schulze magatartása olyasmit fejezett ki, hogy borzalmas szerencsétlenség történt, a haza válságos órája jött el; fojtott hanghordozása azt látszott hirdetni tragikus nyugalmával, hogy ostromállapot van, rögtönítélő bíróság. Teljes testi-lelki odaadást követelt ez a viselkedés. Damjáni tudta jól, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csak azt célozza Schulze szakadatlan izgalmi állapota, hogy nekik állandó feszült éberséggel kelljen figyelniük ezt a kefebajuszt és ezt a savószínű arcot, és mégis…”

Ez itt egy részlet Ottlik Géza Továbbélők című regényéből. Hagyjuk most a filológiai nyomozást, állapodjunk meg abban, hogy ez az írás az Iskola a határon első változata, Ottlik a negyvenes években írta.

Az idézett részlet (meg persze az egész könyv) mindenekelőtt azt mutatja, hogy a harmincvalahány éves Ottlik már a világirodalom egyik legjelentősebb írója.

Ezenkívül dermesztő, hogy ez a förtelmes figura, a Schulze nevű tiszthelyettes milyen tökéletesen reinkarnálódott országunk jelenlegi miniszterelnökében. Hogy a despotikus hajlamú primitív bunkó, a beteg lelkű hatalommániás mennyire nem változik az idő múlásával. Ennek itt nincs kefebajusza, volt egyéb szőrzete, ami Márai szerint eleve gyanakvásra ad okot, de a savószín stimmel, ahogy gradál a szervezetében a hatalmi téboly, és egyre gyakrabban emlegeti a harcot, a szimpla lelkivilágú, tanulatlan két lábon járók verbális menedékét a saját gyávaságuk leplezésére, és egyre savószínűbb lesz a félelemtől, amit a közelgő számonkérés miatt érez, meg a rettegéstől, amiben egy pitiáner tolvaj él, mikor a képességeihez mérhető összeg sokszorosát kezdi el lopni, és lop folyamatosan, mert azt hiszi, büntetlenül teheti, mind nagyobb összegeket lop, miközben a mentalitása megmarad a pitiáner tolvaj szintjén.

A szakadatlan izgalmi állapotból lesz elege a népnek. Csak azért mondom, mert nem kell tartani attól, hogy ennek most hirtelen vége lesz, amiért szóltam. Nem lesz vége, nincs más.