Ultimátum

Csúnya dologra készülök, de talán azok is megbocsátják, akik ennek az írásnak a "szenvedői" lesznek, ők fogják belátni ugyanis leghamarabb, nem tehetek mást, fogy az idő.

Egyelőre általános alannyal operálok, nem írok le neveket, de ha rákényszerítenek, és záros határidőn belül hozzá nem kezdenek a szemmel látható és füllel hallható munkának, meg fogok nevezni mindenkit, akit illet mindaz, amit most leírok - azaz olyanokat készülök "kikezdeni", akiket különben becsülök, akiket viszont noszogatni kell, mert maguktól nem mozdulnak. Nem tudom, érthető-e, azokhoz beszélek, akiknek a tettekben nyilvánítható felelőssége ezért a szerencsétlen, gyalázatos és megnyomorított népért nem dugdosható tovább, akik nem állhatnak széttárt karokkal, hogy ők tehetetlenek, mert nekik senki nem szólt. Én most szólok. Mindenekelőtt szeretném rögzíteni, Magyarországon a törvényekre hivatkozni már régen a valóság elől való képmutató menekülés, minthogy ez az ország már régen törvénytelenül funkcionál, törvényekre hivatkozni egyet jelent a felelősség hárításával és milliók kínjainak fokozásával.
Előre bocsátom, lehet, hogy némely részletben tévedek. Az is lehet, hogy mindenben. Az is lehet, hogy még számtalan megoldási lehetőség van. De én csak azt az egyet látom, amit most leírok. Ezen lehet vitatkozni. Le is lehet söpörni. De csak lesöpörni és továbbra sem mozdulni (ami különben valószínűleg bekövetkezik), az már a bűnsegédi bűnrészesség tényállását fogja kimeríteni - hogy finom jogi bikkfanyelven szóljak.
A csúti elmebeteg tombolása választásokkal nem állítható meg - ezt javaslom axiómaként kezelni, bár éppen indokolható volna, de fölösleges szócséplésnek vélem, ez egyszerűen alapigazság.
Mint ahogyan az is, hogy az utcán sem, mert az uralkodó gazembereknek nem volnának skrupulusaik a tömegbe lövetni - arról nem beszélve, hogy az apátia mértani haladvány szerinti növekedésével egyre kisebb a valószínűsége többszázezer ember összegyűjtésének.
Egy persorozat elindításának itthon annyi esélye sincs, mint hógolyónak a pokolban. Hágában meg akkor jutna el a dolog az érdemi tárgyalásig, amikor már nem volna mit tárgyalni, a szovjet eszme, ami a csúti briganti segítségével lódulna meg a világhatalom visszaszerzése felé, addigra eltüntetné Magyarországot és vele a népet, nyilván a falusi futballistával együtt.
1989 tavaszára a Szovjetunió, mint őzmama a gidájának, már körbenyalogatta a magyar "ellenzék" ürítőnyílását, ezek a bátrak márciusban már maguk alá merték ereszteni az Ellenzéki Kerekasztalként megörökített négyszögletes asztalokat. Most nincs Gorbacsov nevű őzmama, utódja a roggyant világbirodalom élén a csúti dagadékot biztatja anyagcseretermékének kibocsátására, ez a szerencsétlen ostoba parasztproli meg nem látja, hogy ő csak eszköz az Európa testébe való könnyű behatoláshoz, meg a NATO szétrombolásához, ha netán győzne is a porbafingó cáratyuska, a csúti primitív még menedéket sem kapna az Újbirodalomban, az elsők között végeztetnék ki. Ami különben nem volna jó, mert mint már sokszor mondtam, a halál nem büntetés.
Mi marad? Mindenekelőtt a pártok és pártpolitikusok elhallgattatásával együtt egy szabályszerű kormány felállítása. Mely kormány az összes lehetséges fórumon (van még ilyen) felszólítja a jelenlegi, álfelhatalmazással, súlyos választási csalással győztes bitorlót a hatalom átadására, természetesen ultimátum megjelölésével. Ennek a jogi háttere megteremthető, például a két BP monogramú nem politikus, akik már kormányoztak ebben az országban, és kiválóan bizonyították alkalmasságukat, rövid időn belül elő tudja állítani a szükséges feltételeket, a saját programjuk részletes ismertetésével együtt. Amiben magától értetődően nincs politikusi öblögető mellébeszélés. Nem szorulnak rá sem ők, sem az általuk összeválogatott közgazdászok, mérnökök, orvosok, tanárok és más szakemberek az én éceszeimre, de helyből ajánlom a már sokszor emlegetett Radbruch-formulát mint kiindulási alapot, valamint annak tudatosítását, hogy a jogbiztonság eszméjének legfontosabb elemei: az emberi méltóság, az emberi szabadságjogok tisztelete és a jogegyenlőség elve. Nem szükséges pufogtatni, illiberálisozni és egyéb fölösleges részleteivel belemenni a jelenlegi kurzus elemezgetésébe, átvenni a falusi szájszélnyalogató ostoba kifejezéseit, a fenti mondathoz hasonló alapok bőségesen elegendők ahhoz, hogy legyen honnan elindulni egy totálisan illegitim banda eltávolításához vezető úton.
Nem állítom, hogy könnyű lesz. Nem állítom azt sem, hogy ez jobb, mint az általam megjelölt státuszú emberek anyagi és szellemi függetlenségével élni a napokat rendes egymásutánban. Csak azt állítom, hogy azok a napok fogynak. Hogy felelősségünk nekünk van.
Még valami. Ez a fórum, ahol ez az írás megjelenik nem a legnagyobb látogatottságú az országban. De nem is ezres vagy tízezres nagyságrend, ahhoz bőven elég, hogy széles körben elterjedjen, azaz nem lehet tovább úgy tenni, mintha még mindig nem szólt volna senki. Azaz ne tessék a pártokra várni, azokat tekintsük annak, amik - nemlétezőknek.
Azt mondtam az elején, most még nem nevezek meg senkit (kiírtam egy monogramot, az vagy valós embereké vagy nem). De rólam lehet tudni, kicsoda, aki ezt itt leírta. Úgyhogy azt már névvel együtt felajánlom, hogy hajlandó vagyok részt venni az akcióban. Pontosan tudom, hogy vannak nálam alkalmasabbak, hiába igyekszem követni a kommunikációs eszközök és technikák fejlődését, az már régen volt, amikor egyike lehettem a legalkalmasabbaknak. De ez a felajánlásom addig él, amíg csak beszari alkalmasak vannak, azokkal ugyanis nem megyünk semmire.
Nem tudom megmondani, mikor kezdem sorolni a neveket, akiket felelősnek tartok az ország sorsáért, ha továbbra is hallgatnak. Csak két dolgot tudok bizonyosan: nem hónapok fognak eltelni addig, és e nevek között nem lesz egyetlen "gyakorló" politikus sem. Ők ugyanis már akkor eljátszották az utolsó sanszukat is, amikor beültek a parlamentbe.

Kortárs zene

Csak töprengek, hogy a létező szocializmusban rohadt szekértolója voltam-e a rendszernek, amikor zenéről vagy irodalomról beszéltem. Lehet úgy is nézni, elvontam a figyelmet a diktatúra nyomorító hétköznapjairól, andalítottam a szerencsétlen embereket, ahelyett, hogy ébren tartottam volna a növekvő indulatot, ami a rezsim elsöpréséhez vezethetett volna. Ha én nem Astrud Gilberto énekével próbálom fékezni a forradalmi hangulat tüzét. (Kuncogást hallok a hátsó sorokból, ne tessék komolytalankodni, mert szétültetem magukat.)
A fenét. Mondtam én akkor is a magamét a tespedtségről, az alattvalóságról, behívtam Őze Lajost a Betűtenger című műsoromba, és elmondattam vele sziszegve, tompított hangon, olykor suttogva fenyegetően A walesi bárdokat, beszámoltam az elvtársak konyakozásáról a nagycenki kastélyban, csináltam riportot Csepelen a vasműben, vittem magammal a Rádió legjobb hangmérnökét olyan felvételeket készíteni, amiben nem volt beszéd, csak a kín hangjai, a zaj, a munkások szitkozódása, jártam a pártközpontba megalázkodni, eltűrni senkiházi lumpenek fröcsögő dühét, amivel kilátásba helyezik a családomra kiszabandó büntetéseket - körülbelül annyira volt hatásos mindaz, amennyire most lenne, ha volna még Rádió, és ilyenekkel kísérleteznék, vagy amennyire a blogom írásaival tudom izzítani az ellenállás parazsát.
Nincs lelkiismeret furdalásom, ha zenéről vagy irodalomról beszélek. Nem csillapítom senki indulatát. Úgyhogy mutatok valamit, rosszabb nem lesz tőle. Igaz, jobb sem, mert a jobb hangulat keltése csak a délibábot hamisítja valósággá.
Szokás csúnyákat mondani a kortárs zenére. Azért én most mégis mutatok egyet. Egy kortárs zeneszerző művét úgy, ahogyan közönséges halandó nem szokta látni, mert a filmek zenéjének stúdiófelvétele nem nyilvános esemény.

Ez a felvétel egy koncerten készült, ahol a művet az eredeti partitúra alapján játszották el. Annyi hangszert és hangforrást, amennyit Ennio Morricone használ, nem sokan ismernek. Pontosabban sokan ismerik ezeket, de nagyon keveseknek jut eszükbe, hogy megszólaltassák.
Amit itt látni fognak, egy finoman szcenírozott, közönség előtt előadott hangversenyszerű változata a filmzene különben speciális, nagyzenakar fogadására való teremben készülő felvételének. Figyeljék az effektusokat, melyik hangot mivel, kivel állítják elő, hogyan használja Morricone ütőhangszernek az emberi hangot és a hegedűket. A férfikórus még mintha szavakat is mondana, amiknek különben nincs jelentésük, csak a magas és mélyhangrendű magánhangzók váltakoztatásával éri el a ritmus hegyesebb pattogását, a női kórus meg az indián asszonyok pániksikoltozásából csihol dallamot.
Két perc negyven másodpercnél elkezdődik egy zongora-angolkürt szonáta, önmagában gyönyörű, a filmkép kontrasztjával együtt még félelmetes is. A szimfonikus zenekar kamarazenére szelídítését már Haydn elkezdte, drámai tökélyre, már-már erőszakos csöndet intésre Mahler vitte, a felajzott idegek visszaállítása egy halk szonátára szinte fizikai fájdalommal jár, Morricone ezt is tudja. Meg azt is, amit még Mahlernél sem hallottam, ahogyan egy söprűvel megszólaltatott dobbal és egy szopránnal előállított szorongató crescendo átmenettel visszahozza a nagyzenekart.
Sokan azt hitték a hatvanas években, hogy a különben tényleg elképesztően remek, mindenkinél invenciózusabban hangszerelő muzsikus Ray Coniff találmánya a trombita- és női kórus meg a trombon- és férfikórus uniszónó szerepeltetése (például Besame mucho), dehát a női hang-trombita és a férfihang-trombon majdnem azonos frekvenciáját és felhangjait már Beethoven is fölfedezte a Kórusfantáziában, ennek a huszadik századi cikizenébe átültetéséhez elég volt némi zenei műveltség és ötletesség. Ray Coniff meg már régebben bizonyította, hogy ilyesmije van neki, amikor Elvis Presley és Guy Mitchell felvételein hangszerelt (lásd például Guy Mitchell Crazy with Love című nótájának a kíséretét: négy /4/ gitár uniszónó akkordja /csak akkord, semmi dallam/ és egy bőgő meg az ugyancsak ütőhangszerként használt férfikórus - ennyi a background, nincs más hangszer, az egésznek a hangulata mégis olyan, mintha egy bigband szólna, egyszerűen zseniális, na). Morricone itt egy kicsit tovább megy, a hegedűket igazítja a női kórushoz.
Különben a filmen ez így sehol nincs, még a főcím alatt sem (ott amúgy sem lehet hallani a barbár magyar szinkrongyakorlat miatt, ami szerint az rendben van, hogy a szpíker rendszeresen beledumál a filmeknek általában a szerves részét képező főcímzenékbe, az elején is meg a végén is, ez még akkor is zavaró sőt felháborító, ha olyan hang szólal meg, mint itt: Vadász Ágié, a volt Rádió kiválóbbnál kiválóbb bemondónői közül talán a legkiválóbbé). Ez az előadás valószínűleg a Mester által készített szvit A jó, a rossz és a csúf zenéjéből. Mellesleg a film szerintem a filmtörténet egyik legtökéletesebb darabja, nem kis részben Morriconénak tulajdoníthatóan.
Aki - ha esetleg eddig nem gondolták, azért mondom - kortárs zeneszerző.

Jelenések könyve

Már megint egyszer hálával tartozom Gábor Johannak (kicsit sok lesz, lassan el kellene kezdeni valahogyan leróni ezt a hálát), amiért felhívta a figyelmemet valamire, amit nélküle nem láttam volna: https://nepszava.us/bartus-laszlo-orban-haborura-keszul/. Iszonyat, amit Bartus leír, és a legiszonyatosabb az, hogy valószínűleg hibátlan a levezetése. Ne tessék félrerakni, hogy hosszú, el kell olvasni.

Én a minap felületes voltam és naiv, amikor azt írtam, hogy a csúti gazember nem viszi sehonnan sehová ezt az országot. Mentségem nincs, magyarázatul annyival tudok szolgálni, hogy a pusztulást nem tekintem célnak - pedig az. Mert az odavezető út, amit ez a primitív futballista végig akar járni, nyilvánvalóan a pusztulásba vezet. Bartus írását elolvasva eszembe jutott egy nem egészen két hónapos bejegyzésemnek a vége. Ideteszem:

"Ez a nép bizonyos okoknál fogva megmaradt az elmúlt 7-8000 évben, akárhogyan is, de jelen van a világon, lehet tudni róla, visszakövethető az olyan amilyen története, ha valaki veszi a fáradságot, hogy foglalkozzék ilyesmivel.
De az sehol sincs megírva, hogy ennek a népnek fenn kell maradnia. A magyarság ebben a pillanatban menthetetlennek látszik. El fog tűnni, fel fog szívódni, mint annyi más nép a világtörténelem során. Percei vannak hátra, azaz valós időben egy-két év. Nincs több. Ez a szellemi színvonal ugyanis a 21. század különben rendkívül alacsony nívóján is tarthatatlan.
A magyar nép életképtelen. A pusztulás megindult, én csak végtelenül optimista vagyok a jelzett egy-két évvel. De az bizonyos, ha addig semmi nem történik, a folyamat visszafordíthatatlanná válik.
Azért még valamit hadd tegyek ide a végére. Jó király nincs, de okos ember sok van ebben az országban. Ezt is sokszor mondtam már, belőlük kiépíthető egy grémium, egy vének tanácsa, bánom is én, nevezhetik akár szovjetnek is, az már sok évtizedig bevált, a magyarok imádták, csak demokráciát ne, az isten szerelmére kérem, iktassák már ki a szókészletükből ezt az ostobaságot. Parancsuralmat! Aztán 30-40 év múlva majd meglátnánk. Már aki."

Lehet, hogy Bartus rémeket lát. Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít egy primitív parasztproli intézkedéseinek, hogy ezeket alárendeli a saját elmélete bizonyításának. Lehet. De nem valószínű.

Tetszik érteni? Nincs több idő. Nincs egy-két év sem.

A magyar nép nem eltűnni fog, felszívódni, mint annyi más nép a világtörténelem során. Hanem el fog pusztulni.

Ne mondják azt, hogy megérdemli.

És ne tessék azt hinni, hogy el lehet menekülni. Vagy már megint bekkelni, aztán majd lesz valahogyan.

Nem lesz.

A laktanyákba zárt honvédségről

Szilárdan elhatároztam, hogy nem írok többé 56-ról, legkevésbé október 23-án. Akkor sem, ha mindenféle pocsolyagerinc hinti szét a jellemtelenség fertőző, kiirthatatlan vírusait.

De most felhívták a figyelmemet egy különlegesen undorító kitüremkedésre, ami miatt mégis muszáj valamit leírnom.

Mindenekelőtt 56 "szellemiségéről". Nincs neki. Mindenki mást gondolt, szinte egyénenként mást, mert még az úgynevezett társadalmi osztályok és néprétegek sem jutottak el semmiféle közös eszméig. Nagy Imre és Maléter Pál sem ugyanazt képzelte arról, mit kellene tenni és azt hogyan. Erről történetesen személyes emlékeim vannak, minthogy én voltam kettejük üzenetváltásainak a postása - legalábbis a legtöbb üzenetnek, amiket persze nem láttam, mert volt gyerekszobám, nem olvastam el idegen levelet, de Malétertől mindig tudtam, mi a lényeg.

Az utcán harcolók legnagyobb részének úgyszólván semmilyen fogalma nem volt arról, miért teszi azt, amit tesz, a rohadt ávós és a rohadt ruszki elpusztításán kívül nem voltak sem elképzelései, sem vágyai. A Horthy-rendszer katonatisztjei és az "új rend" katonái között jelentős volt az átfedés, még jelentősebb az ebből fakadó zavaros gondolatok rombolása. Létezett még az egyetemi ifjúságnak az utcán már jelen nem lévő ideológiája meg az 56-os vezetőség Nagy Imre körül csoportosuló tagjainak az olykor teljesen ellentétes elképzelése, ami viszont abszolút érdektelen volt, mert az utcán ebből semmit nem tudtunk. Egy bizonyos, egy forradalom "irányítása" nem ilyen, amennyire ezt a történelemből tudni lehet.

Úgyhogy ha szabad kérnem, ne öblögessenek a szellemiségről. Dehát ezt már elmondtam néhányszor, ezért most nem szegtem volna meg az elhatározásomat. Viszont van ebben az ostoba fröcsögésben valami, amit tényleg nem lehet szó nélkül hagyni. Nem szívesen piszkítom össze ezt a felületet a fent nevezett fertőzéssel, de muszáj, hogy érthető legyen, amit mondani akarok.

"A kommunista és volt partizán Maléter Pál október 23-a és 28-a között bizonyítottan a forradalmárok és szabadságharcosok ellen harcolt. Pongrátz Gergely, a Corvin közben harcoló felkelők vezetője szerint Maléter forradalmárokat végeztetett ki és védtelen civileket hagyott sorsukra az utcákon.

Maléter a magyar haderő parancsnokaként ép ésszel fel nem fogható módon november 3-án elment tárgyalni a magyar fegyveres ellenállás felszámolását végrehajtani tervező szovjet hadsereg parancsnokságával. Miközben pedig nem mellesleg -  Nagy Imre kívánságának megfelelően - a Magyar Honvédséget a laktanyákba zárva tartotta, megtiltva nekik a szovjet hadsereg elleni harcot. 

Pedig az orosz levéltárakban nyilvánosságra került korabeli szovjet katonai dokumentumok szerint hihetetlen módon, nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Szovjetunió akár visszavonuljon Magyarországról. A szovjet hadvezetés ugyanis komolyan tartott attól, hogy ha a Magyar Honvédség alakulatai is részt vennének az összecsapásokban, akkor az jelentősen elnyújthatná az ország katonai megszállásának az idejét, ami jelentős szovjet veszteségekkel járna, miközben pedig ugyanakkor komoly lehetőséget biztosítana egy nyugati katonai intervencióra.

Engedelmükkel a forradalmárok kivégzéséről szóló részt ugrom, de a "Magyar Honvédség" laktanyába zárásának ez a megjelenítése nekem új. Annyira, hogy eddig erről nem is nagyon hallottam, valahogy nem szokás okos intézkedésekről beszélni sem, írni sem, pedig nem sok volt belőlük. Akkor most hadd írjam ide a feltétlenül szükséges mondatokat.

A honvédség valóban távol maradt az eseményektől, a rendőrséggel együtt. Csakhogy nem a szovjet hadsereg elleni harc volt megtiltva nekik, hanem az úgynevezett "felkelőktől" tiltották el őket. Személyes tapasztalatomat eddig két helyen írtam meg: a kivezényelt fegyveres erők előbb a saját középvezetőik utasítására nem avatkozott az utcai harcokba, később felső utasításra.

Ami pedig a Szovjetunió visszavonulásáról szól, arról megint nincs mit mondanom. Bocsánatot kérek a kifejezésért, ilyet nem nagyon szoktam leírni, de az ilyesmihez tényleg nagyon hülyének kell lenni. Ehhez a pocsolyagerinc kevés.

Bele kellett túrnom

Meglehetős zavarban vagyok. Számon tartok az ismerőseim között (erre sokan azt mondanák, egyik barátjuk, én ezt a szót nem szívesen dobálom), méghozzá közeli és régi ismerőseim között egy rendkívüli intellektust, akitől sokszor idézek, a megállapításait alapvetően fontosnak tartom. Éveken át ment egy rádióműsorom, amit neki találtam ki, ő volt az egyetlen közreműködője, amikor annak vége lett, más műsoraimban is elküldtem hozzá a riportereimet, legtöbbször velük mentem én is, jó ennek az embernek a közelében lenni - beszélgetni is jó vele, de még jobb hallgatni őt. Csányi Vilmos a neve.

Készült vele egy interjú, két darabban jelent meg. Nagy részét megint öröm olvasni, nemcsak egyetértek, okulok is belőle, mint mindig. A baj az, hogy bizonyos, terjedelemben kisebb részekkel nem tudok mit kezdeni. Az nem kérdés, így hangzott-e, az interjút Nagy József készítette, messze a legjobb újságíró ma, ebben a műfajban meg végképp meg sem közelíthető. Azaz nem kérdéses, hogy Csányi Vilmos azt mondta: "A NER-rel én nem vagyok annyira negatív, mint az a kör, ahová tartoztam, tán tartozom ma is. Ugyanis nem látok alternatívát." Azután meg kap egy kérdést: Ön szerint mit akar Orbán? Amire a válasz: "Nekem úgy tűnik, hogy egy a saját elképzelése szerinti modern társadalmat épít." Kicsit később meg azt mondja: "De amikor egy vezető át akarja vinni az országot valahonnan valahová, az azért összetettebb kérdés, mint hogy loptál tíz- vagy százmilliárdot a sztrádából."

Ez azért borzalmas, mert nekem ebbe bele kellett gondolnom. És higgyék el, megtettem, mert Csányi mondta ezeket itt fent. Eddig messziről néztem azt a förtelmet, amit a csúti futballista személye és tevékenysége jelent, most közel kellett mennem hozzá. Bele kellett túrnom. Kell ott lennie valaminek, ami egy ilyen hihetetlenül okos embert, amilyen Csányi professzor, ilyen szavak kimondására indít.

Jelentem, amibe beletúrtam, annál is undorítóbb és büdösebb, mint amilyennek eddig gondoltam. Megkímélem önöket attól az elemzéstől, amire én rákényszerültem. A "modern társadalom" leírásától, amit a csúti primitív Csányi professzor szerint elképzel.

Először fel akartam hívni, hogy Vili ne csináld ezt... dehát nem lehet, mert nem szűk körben hangzott el ez az iszonyat, ezen sokan kénytelenek elgondolkodni pusztán az ő személye miatt, és hiába tudom én, milyen csodálatos ember, még a viszonylag értelmesnek nevezhetők között is lesznek, akik meg fogják gyanúsítani, hogy ezért a szövegért pénzt kapott. Itt kellene kiállnom érte, és védeni a védhetetlent, dehát nem hatalmazott fel rá, talán nem is szorul rá. Talán csak azért kiabálok, mert meg vagyok ijedve, Csányi Vilmos az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy próbálja megérteni, sőt felmagasztalni azt az alakot, akit én a magyar történelem egyik legförtelmesebb figurájának tartok.

A jóisten szentséges szerelmére, ez a "vezető" nem akar vinni semmilyen országot sehonnan sehová, ez elhatározás és szándék nélkül, a belőle fakadó, rémületes mennyiségben felbugyogó gyűlöletből a maga vadállati ösztöneitől vezérelve egyszerűen csak tönkreteszi ezt az országot és megnyomorítja a népét. Nincs az a cél, ami erre felmentést adhatna bármilyen távlatban, dehát mégegyszer mondom, nincs cél. Ok van, a fenekedő, bűzölgő bosszúvágy, egy ócska gazember érzéketlensége, ami csak a pusztítást ismeri.

Tényleg meg vagyok rendülve. Hogy éppen Csányi Vilmos. Lehet, hogy én tévedek?

Kérdések

Nem jutott eszembe egy hajdani egyetemi társam neve, utána néztem a neten. Azt találtam az életrajzában, hogy tagja volt az MSZMP-nek. Eltűnődtem ezen. Rendkívül okos fiúról van szó, de annyira, hogy vitathatatlanul méltó az összes címére, ami a neve alatt áll, sosem került érdemesebb ember a tudományos élet csúcsára. Soha semmit nem tett és nem mondott, ami ne lett volna a helyén, tudós pályája közben arra is volt ideje és főképp igénye, tehetsége, hogy megszervezze az egyetemi kosárlabda bajnokságot (engem is ő hívott), ezen belül ő volt a történész-művészettörténész válogatott irányítója, és bár igaz, látszólag az általam dobott pontokkal nyertük a bajnokságokat sorozatban, én legalább akkor is tudtam, nélküle ez nem ment volna, úgy látott a pályán és úgy változtatta a felállásokat, mint egy profi.

Tagja volt az MSZMP-nek.

Próbálom a formális logika eszközével összerakni a fogalmakat. Ehhez mint tudjuk, mindenekelőtt az szükséges, hogy tiszta, világos fogalmaink legyenek. Jellemtelenség, egészséges életösztön, butaság - ezek jönnek elő automatikusan. Első pillantásra ezek egy közös halmazt képeznek, úgy is mondhatnám, feltételezik egymást. Az egészséges életösztön működésének alapfeltétele a bizonyos mennyiségű és minőségű jellemtelenség, ami viszont nem fakadhat másból, csak a butaságból. Azaz egészséges életösztöne csak buta embernek lehet. Viszont egy buta ember hogyan képes összefűzni a jellemtelenségek láncolatát az életminőségének javítása céljából? Valamint egy okos emberben szükségképpen nem működhet egészséges életösztön?

Na jó, essünk túl a meghatározásokon. Az Értelmező Szótár azt írja a jellemről, hogy
"Erkölcsi kérdésekben tanúsított hozzáállás, többé-kevésbé állandó magatartás, illetve készség, amely az illetőt megkülönbözteti másoktól."
Meg még azt is, hogy
"... elveihez következetesen ragaszkodó személy."

Utóbbi félmondatból az következik, hogy az illető, aki jellemes, egyúttal egy stupid alak, mert aki következetesen ragaszkodik az elveihez, nem lehet más, azaz a jellemes ember helyből hülye, azaz ennek ellentéte, a jellemtelen ennélfogva okos.

Talán jobb, ha hagyjuk az Értelmező Szótárt, és keresünk valami használhatóbbat. Megtarthatjuk persze az erkölcsöt, a magatartást, még a következetes ragaszkodást is, ha ezek mind az egyénnek a világ jelenségeihez és a többi emberhez való alkalmazkodás mozgatásához használatos tulajdonságok együttesét szolgálják, és ha következetes ragaszkodásnak nevezhetünk egy olyan viselkedésformát, ami éppen az állandó változást kíséri figyelemmel.

Ha ezt így nagyjából elfogadhatónak találjuk, akkor mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, miért jutott nekem első helyen eszembe a jellemtelenség mint az MSZMP nevű párt tagságával ölelkező fogalom. A formális logika alkalmazásával innen egyszerűbb eljutni a magyarázatig: az MSZMP egy diktatórikus, elnyomó rendszert mozgató és irányító konglomerátum - aki ebbe a szervezetbe belép, azonosul ennek az ideológiájával - aki egy diktatórikus, elnyomó rendszer hívéül szegődik, az jellemtelen. Hibátlannak látszó levezetés. Ebből az következik, hogy aki nem lép be, az viszont hülye.

A baj az, hogy ez nemcsak egy szillogizmus szintézise, ez más szempontból is igaz. Ha a jellemtelenség után következő fogalmat vesszük, az egészséges életösztön azt diktálja, hogy a világhoz való alkalmazkodásnak nem feltétlenül az erkölcs a központi, mindent vezérlő kapcsolója, hanem - ahogy az rendes ösztönhöz illik - az életben maradáshoz elengedhetetlen evés-ivás-alvás lehetőségeinek megteremtése. Ami lehetséges könnyen, szinte automatikusan, megadva az esélyt ezáltal a luxuriózus holmikhoz való hozzájutásnak, és lehet küzdelmesen és kockázatosan, olykor a személyes szabadság korlátozását, sőt a halált is vállalva. Példánkat ismét elővéve: belépsz az MSZMP-be vagy nem, azaz működteted az életösztönödet vagy korlátozod, azaz jellemtelen vagy  jellemes, más szóval hülye vagy.

A következő kérdés: miért kellene az MSZMP tagságot rögtön ilyen messzemenő ideológiai tartalommal megtölteni? Az egyén, aki belelép, nem lesz diktátorrá, nem fog elnyomni senkit, igaz, lehet rá hivatkozni mint tömegbázisra, de ő akkor is csak egy a tömegből, nem ő tartja fenn az MSZMP hatalmát...

Na itt álljunk meg, mert innen már sajnos nincs tovább. Mert ő tartja fenn. Az ember ugyanis nem fogható fel a tömeg részének, az ember (Kosztolányival szólva) egyedüli példány. És így az egyed vagy haszonélvezője egy rendszernek (akkor is, ha tehetségtelen ennek a haszonnak a megteremtéséhez és élvezetéhez) vagy elnyomottja. Vannak persze árnyalatok, attól függ, ki melyik oldalon állva akarja használni ezeket a pasztellszíneket - a saját jellemtelenségét ideologizálja vagy az életre való alkalmatlanságát mentegeti.

Lehetne innen még sokfelé menni, de minek. Volt egy közeli ismerősöm, állandó szereplője mindenféle tévéműsornak, zsűritagja okos vetélkedőknek, elképesztően okos, művelt ember, mindezek hátterében szolgálatkész híve a létező szocializmusnak. Egyszer megkérdeztem tőle, eszébe jut-e reggelenként borotválkozás közben, hogy fiatalkorában beleköpött volna a tükörbe. Nem sértődött meg, mondom, okos ember, egy pillanatig elmorfondírozott, aztán azt mondta, már azon is gondolkodnia kellene, milyen is volt fiatalkorában. Harmincegynéhány éves volt, amikor ezt kérdeztem. Azóta eltelt több, mint ötven év, az illető elmúlt nyolcvan, remekül érzi magát, ebben a "rendszerben" is képes működtetni az életösztönét. Nagyjából ugyanaz a képesítése, ami az enyém, egy-két síkkal talán kevesebb, de irodalomtudományban például sokkal jobb nálam. Lassan elmegyünk mind a ketten. Más kérdés, melyikünk mit hagy maga után, az életminőségünk szempontjából az mindegy. Ő gond nélkül, szinte végtelen anyagi és mozgásszabadságban élte le az életét, jelenleg sem érti, milyen az, ha az embernek szelektálnia kell a számlák között, melyik halasztható még néhány hétig, mit kell lemondani - engem lecsuktak, összevertek, fenyegettek, korlátoztak mozgásban is, anyagilag is, még öregkoromban is megaláztak azzal, ahogyan nyugdíjba küldtek 60 évesen... 

Tessék mondani, melyikünk a hülye?

Pusztán az a tény, hogy eltűnődtem hajdani egyetemi társam párttagságán, miről tanúskodik?

Tessék mondani, ha azt állítom, hogy a jellem és a butaság a két összeillő fogalom, nincs igazam?

Még valami lehet. Falsak a definícióim.

Megörökítés

Na ez a baj, tetszik látni? Ez itt Szardar Vallabhbhai Patel néhai politikus, India első kormányfő helyettesének 182 méter magas szobra.

Bizonyára jelentős alakja volt az indiai történelemnek. Az semmit nem jelent, hogy én például sosem hallottam róla. Dehát politikus! Ekkora szobrot senkiről se tessék. Jézusról és Mozartról se!

Jó, tudom, másfajta kultúra, meg azt is tudom, hogy a megalománia nem speciálisan ázsiai jellegzetesség. De mikor fogja tudomásul venni az emberiség, hogy a világtörténelem legnagyobb kártevőiről nem szükséges örök emléket állítani? Királyok, egyházfik, államelnökök - tessék csak gondolatban végigmenni a választékon, hány ócskalelkű, embert sanyargató politikusnak van szobra szerte a földkerekségen?

Ugyanakkor hallott már valaki egy bármekkora szoborról bárhol Finnországban, ami a finn oktatási rendszer elindítójáról készült? Persze az illető nem politikus, dehát akárhonnan nézzük, sokmillió ember életét tette derűssé, szerzett olyan éveket, amikre mindenki szívesen emlékezik vissza. És? Ja nem politikus, most mondtam.

A szoborba öntött, faragott alakok legnagyobb része valamilyen módon selejtes anyagból készült, amelyik netán tett is valami jót, az nyilvánvalóan csak a többé kevésbé alkalmas végrehajtója volt egy eszmének, aminek a kitalálására nyilvánvalóan alkalmatlannak született, hiszen ha nem így lett volna, nem áll politikusnak. A II. Józsefhez hasonlókat egy kezemen meg tudom számlálni - ezért nem lehet a legjobb társadalmi forma a felvilágosult abszolutizmus, holott az emberiség jelenlegi szintjén annak kellene lennie. Nota bene még ő is visszavonta a legjobb intézkedéseit.

Száznyolcvankét méter. Baromi.

Volt egy szakrális büntetés az ókori Rómában (mi mindent tudtak, amit kár volt elfelejteni): a damnatio memoriae (említettem már valamikor), szó szerinti fordításban: az emlékezet elátkozása. Azt kell visszahozni és beilleszteni a büntetőjogba mint mellékbüntetést, ami ellen nincs fellebbezés. Ha emberhez méltón akarunk élni.

Önszégyenét meg nem bocsátja a nép

A szocialista realizmusnak az volt a hatalmas fölénye a kezdetleges, primitív, imperialista kritikai realizmussal szemben, hogy nemcsak ábrázolt, hanem kiutat is mutatott. Nekem, mint a szocialista realizmusban szocializálódott értelmiséginek tehát az a dolgom, hogy mutassam a kiutat. Akkor is, ha nincs. Ahogyan a szocializmusban tényleg nem volt. Minthogy diktatúrákból általában nincs kiút. Most sincs. Azért én mégis megmutatom. Ha már megengedtem magamnak, hogy írásban dühöngjek.

Egy évvel ezelőtt, a "választások" előtt közel félévvel leírtam, miért nem lesz változás 2018 áprilisában. Abból a bejegyzésből kiteszek ide egy részt:

Indítsunk azzal, amit nyilvánvalóan mindenki tud: a fidesznek semmiféle tábora nincs, a hordóhasú csúti futballista nélkül a parlamenti küszöböt sem érné el. Térdet hajtó, kezet csókoló öregasszonyok és vénemberek vallásos ájtatossága tartja rablógyilkosi helyzetben (ezt eufemisztikusan hatalmi helyzetnek hívják) az állampártot azáltal, hogy buzgó révületben imádják a szotyolaköpködő brigantit. Sokszor mondtam, megint mondom, a primitívekre jellemző vallási rajongás és a hit két külön fogalom. A hit (ha tetszik, az "értelmes" istenhit) nehezen megingatható vagy inkább nehezen sem, aki isten létét úgy tartja szétáradva a maga teljes valójában, ahogyan a minap próbáltam leírni, azzal legfeljebb beszélgetni lehet a hitről, acsarkodni bizonyosan nem, az a hit szilárd. A rajongást és a megaláztatásra rádöbbent, vicsorgó gyűlöletet egy hajszál választja el egymástól, a rajongás a zsigerekből jön, büdös is, mint a fészke. Madáchot is többször idéztem már: "Önszégyenét meg nem bocsátja a nép" - mondja Ádám az Athéni színben. Ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta.

Persze nem arról van szó, hogy a nép egyszer csak rájön, nem hinni kell, mert a választási cirkusz lényegében számon kérhető adatokon alapul, azaz lehet tudni, kire miért szavaz. Hanem arról, hogy a rajongás egy előre meg nem jósolható effektus következtében egyszer csak egy pillanat alatt átcsap gyűlöletbe. És ez az a pillanat, amikor megismerhetővé válik a fidesz-tábor valós létszáma. Ami - még egyszer mondom - halál biztosan a töredéke a sokak által képzelt kétmilliónak.

Erre nem nehéz rájönni, ez a csúti tróger vitathatatlanul tömeggyilkos, nem kell hozzá különösebben felkészült bíró, hogy a mindenki számára ismert bizonyítékok alapján tényleges életfogytiglani kényszermunkára ítélje.

Egy Sankt Wolfgang nevű helyen töltöttünk néhány napot 1986-ban. Minden este megnéztem az ORF híradóját. Egyik nap arról tudósítottak, hogy Wels rendezőpályaudvarán egymásba rohant két vonat. A részletekre nem emlékszem, anyagi kár, sebesültek, talán halottak is - lényeg az, hogy az eset után néhány perccel lemondott az osztrák közlekedési miniszter. Én mint rendes szocialista állampolgár, ezen egy pillanatra meghökkentem. Nemhogy nem ez a miniszter vezette az egyik vonatot, nemhogy nem is volt ott, nyilván nem ő nevezte ki a mozdonyvezetőket, talán még a vasúttársaság vezetőjét sem. Akkor?

Mindössze ő volt a felelős mindenért, ami Ausztria közlekedésügyében történt. Országon belül és azon kívül is. Ő mint felelős, azonnal lemondott, a lemondását el is fogadták, mert onnan körülbelül 200 kilométerre, a bécsi Ballhaus Platzon automatikusan cselekedhettek, nekik nem kellett gondolkodni azon, amin nekem akkor még igen. Tetszik érteni?

Én például egyebek között azért volnék alkalmatlan miniszterelnöknek, mert nem tudnám viselni azt a felelősséget, amit egy ország első emberének evidensen viselnie kell. És ezt ráadásul tudom is.

Attól, hogy ez a létalattian buta és erkölcstelen szájszélnyalogató neveletlen és faragatlan bunkó  ezt nem tudja, még rá is vonatkozik a törvény: mindenért felelős, ami az országban történik. Legelsősorban azoknak az embereknek az életéért, akik a minősíthetetlenül szétszórt ezermilliárdoknak a szükséges helyekről való hiánya miatt haltak és halnak meg naponta, nyolcadik éve. Felelős az éhezőkért, az életüket nyomorultul tengetőkért, a sokmillió ember keserűségéért, amit egymásnak okoznak tudattalanul, anélkül, hogy tisztában volnának azzal, a megalázásukért, a pusztító gyűlöletükért egyszemélyben a csúti gazember felelős.

Marad a kérdés, mit lehet tenni. Egy országban, ahol adva van egy grafitszemöldökű miniszterelnök jelölt asszony meg egy gőgös, felfuvalkodott, hígagyú ifjakból álló konglomerátum. Innen lehetetlen kiállítani akár egy másik, fűszoknyás, összemázolt arcú ellenvarázslót is, a választék még ehhez is szegényes - pedig ugye ez volna a nyilvánvaló választás. A magyar lakosság erre képes, egyik sámán nem volt jó, keressünk másikat. Másik sámánt.

Azt is sokszor mondtam már, itt vér fog folyni, mert ez az elmebeteg köztörvényes nem fog innen önként, a választási vereségét beismerve távozni, még ha ez a csoda bekövetkezne, akkor sem - a TEK harci járművei nem a jelen rajongói ellen vannak csatasorban, hanem azok ellen, akikké ezek válni fognak.

Pillanatnyilag egyetlen embert ismerek, aki ezt meg tudná akadályozni. Nem csodadoktor. Csak egy rendkívüli intellektus, aki még ennek a kifordult helyzetnek a megoldására is képes lehet.

Nem írom le a nevét, legyen elég, hogy egyszer már leírtam. Ő vagy egy hozzá hasonló - bár alig hiszem, hogy volna még egy.

Csoda kellene ahhoz, hogy a felfuvalkodott senkiháziak rájöjjenek, nincs más megoldás, mint egy vegyes küldöttséget meneszteni ehhez az emberhez, és megkérni.

Előállhatna a szinte ideálisnak nevezhető helyzet: van egy ember, aki nem jelentkezett a feladatra, mint eddig minden nyavalyás politikus. Meg lehet kérni.

Talán akkor elvállalja.

Különben marad a rajongás. Ki tudja, meddig. És esetleg még soká nem derül ki, hogy egy primitív tömeggyilkos náci kitartó, hithű tábora csak a hozzá hasonló, zsigeri gyűlöletben élő kétlábúakból állhat össze.

Azok nincsenek kétmillióan.

Eddig a tavaly novemberi részlet (ha valakinek az jut eszébe, Göncz Árpád volt az egyetlen, aki nem jelentkezett, annak azt tudom mondani, nem is volt politikus, sosem tudott azzá válni, igaz, nem is próbált).

Mint mondtam, értelmes megoldás nincs, ez a nyavalyás alak, a végtelenül ostoba futballista azóta már eljutott odáig, hogy azt képzeli, ő már viselkedhet is gazdag oligarchaként, a látszatra sem kell adnia. Ha a nép nem is (dehogynem, csak az nem bír hallatszani), az írástudók egy része lassan elkezdi restellni a pofáját, az akadémikusok között is van néhány, aki talán rájön, mekkora és miből eredeztethető a felelőssége.

Az ember, akit föntebb név nélkül említettem, megvan még, bizonyára az a feltétele sem változott, hogy kizárólag akkor cselekszik, ha felkérik rá, néhány százezres tömeg támogatásával talán meg tudná akadályozni, hogy a csúti szotyolaköpködő lövetni kezdje a ő szeretett népét. És az általa felkért, a megjelölt területhez értőkből összeálló kormánnyal el is tudná kezdeni 28 év romjainak az eltakarítását, egy körülbelül 30-40 évig tartó folyamat elindítását, ami a Magyarországon soha nem működött iskolarendszer felépítésével kezdődne, és egy működőképes társadalom, egy élhető ország kialakításához érkezne meg - na jó, nem tudom, hány év múlva.

Ehhez az kell, hogy az írástudók elkezdjenek úgy viselkedni, mintha polgárok volnának. Egyelőre magántulajdon és a megélhetéshez szükséges anyagi biztonság nélkül. Fordítva ugyanis nem megy.

Dühömben írtam

Berlinben kiment az utcára 240 000 ember tüntetni a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen. Berlin lakossága 3 és fél millió. Budapesté ennek majdnem pontosan a fele. Ez azt jelenti, hogy itt hasonló esetben 120 000 ember menne ki az utcára tüntetni.

Az még egy viszonylag jó eset volna, ha ennyi embert ki lehetne vinni, hogy tüntessen a rasszizmus és az idegengyűlölet mellett, ez azért reális cél volna, mert a magyar lakosságnak úgyszólván a teljes egésze rasszista és idegengyűlölő, ha tehát veszélyben látná a gyűlölet szabadságát, akkor ezzel az okkal fel lehetne szólítani a tüntetésre. Jaj, ne tessék akadékoskodni, hogy Magyarországon nincs veszélyben a gyűlölet szabadsága, én is tudom, ez most csak egy puszta elmélet - hogy ha veszélyben volna.

Nem mennének tüntetni. Nem 120 000-en, senki. Na jó, kimennének a Kossuth térre 3-400-an, ordítoznának, jól megvernék egymást, aztán hazamennének. Pedig ennél szörnyűbbet ma Magyarországon nehéz elképzelni. Hogy valakik elveszik valahogyan a gyűlölet szabadságát, a magyar nép éltető elemét. De akkor sem. Nem mennének.

Ez most itt olyan, mintha viccelnék. Netán ironizálnék. Nem teszek ilyet. Ez véresen komoly.

Mondok valamit. Ha tetszik futtatok egy eszmét. Ezzel a néppel nem az a baj, hogy a nép viselkedik úgy, mint ahogyan a hajléktalanok szoktak, azaz nem érdekli semmi, mert semmije nincs, nem is lehet semmije. Mert ugye mint tudjuk, a hajléktalanságnak nem az a lényege, hogy nincs veszteni valója, hanem az, hogy nincs esélye sem a tulajdonszerzésre. Polgárság és abból eredhető demokrácia azért nincs Magyarországon, és azért nincs esélye sem, hogy valamikor legyen, mert tulajdona mindig másnak van, és a nép ebbe már akkor beletörődött, amikor azok a mások idegen megszállók voltak. Most a helyzet fájintos, mert a mieinknek van tulajdona. Nekünk most sem lesz, de először is, ennek nem vagyunk tudatában, másodszor, ha tudnánk, hogy ez így van, akkor azt rendben lévőnek találnánk. Mert mi, a nép úgysem bírnánk azt a tulajdont használni, hát jobb is, ha nincs. Jó, azok se tudják, akiknek most van, de az meg kit érdekel, ha egyszer fogalmunk sincs róla, mi különbözteti meg a büdösbunkó parasztproli csúti futballistát meg a pereputtyát a polgártól, arról meg végképpen nincs, mi is volna az ésszerűen funkcionáló magántulajdon szerepe egy ésszerűen funkcionáló társadalomban.

Ezzel a néppel az a baj, hogy az úgynevezett magasabban kvalifikált része is úgy viselkedik, mint a hajléktalanok. Ha tudok statisztikai adatokat olvasni, majdnem másfélmillió embernek van valamilyen felsőfokú végzettsége. Mint tudjuk, ez tényleg csak statisztikai adat, azok között, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, körülbelül ugyanannyi az emberi viselkedésre alkalmasok aránya, mint a diplomások között, azaz talán nem vagyok indokolatlanul optimista, ha úgy számolok, lehet ebben az országban akár 6-700 000 ember is, aki tud írni-olvasni, és képes megérteni egy összetett mondatot. Azaz aki tudhatná, nagyjából mi szükséges egy emberi társadalom működőképessé tételéhez.

Na ez a 6-700 000 ember is hajléktalanként viselkedik. Mi itt ebben az országban szoktuk verni a mellünket (nem csak a futballista), milyen végtelenül szabadságszeretők vagyunk. Azt lehet olvasni, hogy 1956-ban a tömegtüntetésben 100 000 ember vett részt. Nem tudom, nem voltam ott. Csak azt tudom, hogy akárhányan voltak, aznap este mindannyian hazamentek. Egyetemisták és egyéb értelmiségiek. Akik általában a forradalmakat ki szokták robbantani. Aztán amikor én már személyes tapasztalatokat tudtam szerezni, lehettünk úgy 3-4000-en (baromi jóindulatúan számolok) mindazokkal együtt, akikről csak hallottam, de nem találkoztam velük, és azok között már nem volt írástudó.

Ahhoz képest, amilyen akkor volt ez az ország (vannak persze lényeges különbségek), most relatíve rosszabb a helyzet. Más szempontból meg lényegesen jobb, most ugyanis nem a szovjet hadseregnek kellene nekimenni, és bár bűnözőink nyilván bevetnének minden fegyvert, sok esélyük nem volna egy tekintélyes tömeggel szemben.

Mi történik? Semmi. Hajléktalanország kussol, tűr vagy még tetszik is neki a jelen helyzet. 6-700 000 ember pedig szép tömeg lehetne. Még a fele is. Itt nem egy eszméért kellene tüntetni, majd esetleg más eszközökkel harcolni, hanem az életünkért. A sajátjukért meg akiknek felelősséggel tartoznak pusztán azért, mert felsőfokú végzettségük van.

Úgyhogy ne tessék a népet szidni. Ezt az országot nem ők hagyják pusztítani.

Gondoltam szólok

Valaki elbúcsúzott a nyilvánosságtól. Azt írta, elege van. Meg tudom érteni. Nekem is elegem van, minden nap. Másnap aztán elkezdem újra. Arra, hogy miért, van egy viszonylag egyszerű válaszom meg egy valamivel bonyolultabb. Előbbi szép és világos, az utóbbi valószínűleg közhelyek tömege.

Vágjunk bele.

"...Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld."

Ez a vége a világirodalom egyik legtökéletesebb írásának, ami olyan hatással volt rám, amikor először olvastam, hogy még aznap megtanultam szóról szóra. És azóta is mindig szorul a torkom tőle. Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? A Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 1926-os kiadásában sikerült megszereznem, pontosabban nem nekem, hanem a magyar irodalmi élet egyik legkiválóbbjának. Simó Jenőnének hívták, a váci utcai antikvárium vezetője volt, ha jól emlékszem, 1957 őszén kértem, két héten belül megvolt a könyv. Bizonyára akadt olyan nap, amikor nem mentem be abba a szentélybe, de hogy nem sok ilyen nap lehetett, az bizonyos. Oda mindenki bement, akinek bármi köze volt bármi módon a könyvhöz. Egyszer például Devecseri Gáborral ütköztünk össze az ajtóban, ő udvariasan félreállt "a mindenkit elsöprő ifjúság elől", csak később mondta, amikor már összebarátkoztunk (Plusz egy fő Magyar Televízió 1966.), hogy rögtön tudta, én csak az ő ifjúkori szerelmének a fia lehetek (és tényleg, ezt anyám is megerősítette).

A "Singing Jungle" néven olykor általam is olvasott embernek ezt tudom üzenni jó szívvel, ha netán nem olvasta volna még Karinthy jajdulását, keresse meg, ha olvasta, olvassa el mégegyszer.

Hogy mi van még? A dzsungel énekét nem mindenki hallja. Ha valaki, aki hallja, azt akarja, hogy mások is hallják, akkor szólnia kell nekik. Ennek persze látszólag nincs semmi értelme, ez puszta pedagógiai izgatottság, ha nekem tetszik, azt akarom, hogy neked is tessék. Különben aki nem ezért megy tanárnak, az csak arra képes, hogy rossz hírét keltse ennek a pályának. Ahogyan teszik azt a tanárok igen nagy százalékban.
Amíg az ember választja a foglalkozását, és nem a foglalkozás az embert, addig ez mindig így lesz. Az én számításom szerint az emberiség azon részének, amelyiknek valamilyen foglalkozása van, nagyjából a 95 százaléka alkalmatlan arra, amit csinál. Körülbelül 3 százaléka csak rossz, de nem kártékony, 1 egész 95 század százaléka pedig jó. A maradék 5 század százalék a kiváló. Lehet, másoknak más számai vannak, attól tartok, az arányok nem térnek el jelentősen. Ezek az értékek természetesen foglalkozásokra lebontva is érvényesek, azaz éppúgy igaz ez a bérelszámolókra, mint a fizikusokra. Kivételt képeznek azok a szakmák, amik alkalmassági vizsgához kötik a felvételt, ott az arány valamelyest eltolódik az alkalmatlan és a kevéssé kártékony között, a többi marad. Azon egyszerű oknál fogva, miszerint az alkalmassági vizsgák összeállítását végzők között is a fent leírt módon oszlanak meg a százalékarányok.
Ha "Singing Jungle" nem adja fel, akkor esetleg növekszik annak az esélye, hogy az alkalmatlanok átalakulnak kevéssé kártékonnyá, utóbbiak pedig a jók létszámát növelik. Ez persze nem feltétlenül így történik, minthogy Singing Jungle alkalmasságát egyelőre egyedül én állapítottam meg, azt meg senki nem mondta nekem, hogy én tehetek ilyen megállapításokat, dehát ennek a módszernek ez a gyenge pontja.
A fiaim meg a mamájuk szokták olykor mondani, hogy amit én adottnak veszek, hogy ugyanis azt mindenki tudja, amit én tudok, az nem feltétlenül van úgy, lehetnek olyanok, akik esetleg nem mindent tudnak, vagy ugyanannyit tudnak, de más szakterületeken fejtik ki a tevékenységüket. És esetleg nem bánnák, ha én az enyémről kicsit több tájékoztatást adnék. Lehetséges. Mindenesetre abból nem lehet baj, ha szólunk.
A dzsungelnek különben azt hiszem, mindegy, az úgyis énekel. Annak nem mindegy, aki nem hallaná, ha nem szólnának neki.

Kis mennyiségű feldolgozott kínai étel

Ahogy egy elszigetelt hotelszobában felébred, megállapítja magáról, hogy egy fogoly. A fogvatartói alapvetően biztosítanak a számára megfelelő higiéniai ellátást és minden étkezéskor egy kis mennyiségű feldolgozott kínai ételt, hozzá fél liter vodkát. Joe megtudja a TV-ből, hogy az exfeleségét agyonverték és brutálisan megerőszakolták. A kislányát, Miát már őrizetbe vették és első számú gyanú Joe-ra igazolódik. Miután megakadályozzák az öngyilkossági kísérletét, Joe leveleket kezd írni Miának, feladja az alkoholfogyasztást és az elkövetkezendő 20 évben tervezgeti a bosszút. Az idő elteltével, elkezdi formálni a testét különböző edzésekkel és a televíziós mérkőzésekből tanul bokszolók képzettje lesz. Hamarosan mindenkiről összeállít egy listát, akik felelősek lehetnek az ő bezártsága miatt.

Ez itt a Port.hu című televízióműsor közlő lap egyik ismertetése egy filmről. Azoknak teszem ide, akik úgy vélik, a "beszólás" rendben van egy magát komolynak tartó hírportál bármelyik rovatában. Különös tekintettel arra, hogy ez már évek óta így van. Amiből arra lehet következtetni, hogy ami évek óta van valahogyan, az már attól, hogy évek óta van, jól is van.

Az a helyzet, hogy aki beengedi a maga komolynak vélt orgánumába a "beszólást", amiről ráadásul kiderül, hogy nem is annak a tettét helyteleníti, akinek "beszólt", azaz nemcsak ostoba kiszólást használ, hanem azt még félre is értelmezi, az hamarosan arra is képes lesz, hogy a fenti sorokat leközölje. Gyanítom ugyanis, hogy ez itt fent nem azért jelenhetett meg a gépi fordítás változatlanul hagyásával, mert valakinek, akinek dolga volna, nem volt kedve elolvasni, hanem mert ha elolvasta volna, ez a szöveg akkor is így marad, mert az illető szerint ez így rendben van.

Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy az emberi ízlés alapfokon mit tart helyesnek, mit nem, még csak arról sem, hogy a "beszóláshoz" hasonló torzulatok egy más jelentésű fogalmat ürítenek ki, és még csak arról sem, hogy az ilyesmi által mértani haladvány szerint csökken az alkalmazott szókincs, amennyiben rokonértelmű szavak egész csoportjait fertőzi meg és irtja ki a megfelelő kifejezést keresni rest, gondolkodáshoz lusta beszélő.

Hanem arról van szó, hogy aki ezekkel a szavakkal él, akinek elég ebből 50-60 darab, annak a gondolatai is ezen a szinten vannak. Az már csak az ösztöneitől vezérelten éli az életét, ha a homályos agyában a "bántás" érzet képeződik meg, akkor odavág, esetleg szúr vagy lő, eszköz kérdése a dolog, nem büntetőjogi következmények mérlegelése.

Aki szerint ez így jól van, az szép szakaszt tett már meg az elbutulás útján, aki még fölényeskedik is, midőn meglát egy írást a "beszólás" helytelenítéséről, az legközelebb annak az ablakát töri be egy kővel, akitől az írás származik, azután meg már mindegy, kinek megy neki, a lényeg a zsigeri szinten való vegetálás, a gyűlölet és a rettegés.

Ugye ne mondjam, ki milyen célt ért el a "beszólás" terjedése által?

P.S.: Különben nem tudtam, hogy van egy velvet című nem tudom mi. A kommentekből tudtam meg, alig hiszem, hogy komolynak minősíteném bármi módon, meg hogy azt eddig olvastam volna. A jelzett holmit az Indexen láttam. Sajnálom, nem akartam kiírni a címet, de ezek szerint kell.

Az utolsó csepp

Bizonyára bennem van a hiba, de vannak dolgok, amiket nem értek.

Egyelőre nem írom ide a netes "újság" címét, aki akarja megkeresi, nem lesz nehéz. Rendszeresen olvastam mindaddig, amíg el nem kezdtek leszállni a legostobább, legkártékonyabb bulvár szintjére. Most azt a címet dobták ki csiricsáré színekkel, egyenesen bele az olvasó arcába, hogy Keira Knightley keményen beszólt Katalin hercegnének. Több okból gondoltam úgy, hogy megnézem a részleteket. Először is kíváncsi voltam, hogyan került a színésznő a hercegné lakhelyének közelébe, és ha már ott volt, miért nem jelentkezett be, bizonyára beengedték volna, miért kellett beszólnia. Annál is inkább furcsa, mert bár nem vagyok naprakész a család lakásviszonyait illetően, de feltételezem, nem egy parasztházban élnek, ahol akár az ajtón, akár az ablakon át csak úgy be lehet szólni, dehát Keira Knightley-nak bizonyára erős a hangja, felvisz az akár az emeletig is, igaz, akkor már nem beszólt, hanem bekiabált. Sajnos a cikkből nem derült ki, melyik nyílászárón át szólt be, így azt sem sikerült megtudnom, miért kellett volna keményen beszólnia, talán csukva volt minden, Angliában ilyenkor már hűvös van.

A cikkből csak az derült ki, hogy "Knightley azt nehezményezi, hogy amikor Middleton életet adott második gyerkemének (sic), akkor 7 órával a szülés után már magas sarkú cipőben, teljesen kivirulva, a fáradtság legapróbb jelét sem mutatva állt ki a fotósok elé."
Nem pontosan értettem, mi van ezen nehezményezni való, úgyhogy tovább olvastam. "Csak rejtsük el a fájdalmainkat, hogy folyik a mellünkből a tej, hogy tombolnak a hormonjaink, és legyünk gyönyörűek. Még hét órával az után is, hogy élet és halál között küzdöttél, hogy szinte ketté szakadt a tested és életet adtál egy véres, sírva üvöltő gyereknek. Ne mutass ki ezekből semmit. Ne is mondj semmit, csak állj ki a kislányoddal a karodban egy csomó férfi fotós elé."

Aha. Ezek szerint Keira Knightley sajnálja Katalin hercegnét, hogy miféle aljasságok kényszerítik fájdalmas tettekre a társadalmi státusza következtében, és Keira Knightley ugyanúgy utálja ezek szerint a bulvárt, valamint az abban tenyésző élősdiket, mint minden egészséges ember.

Az önök tájékoztatásának kedvéért megnéztem, hol lakik Katalin hercegné: Norfolk, Ammer Hall. Ez közel kétszáz kilométerre van Londontól. Ennyit kellett utaznia szegény Keira Knightley-nak, hogy be tudjon szólni Katalin hercegnének. Holott fel is hívhatta volna telefonon, az ő összeköttetéseivel bizonyára megszerezhette volna a számát, talán még skype-on is beszélhettek volna, Katalin hercegné nyilván örült volna, hogy egy ilyen notabilitás, mint a színésznő (rövid idő kérdése és Dame lesz ő is), ennyi részvéttel van iránta. Arról különben nem szól a tudósítás, Katalin meghallotta-e egyáltalán szegény Keira Knightley beszólását. Ha az emeleten tartózkodott éppen, akkor szerintem nem, és akkor ezt a színésznőnek is tudnia kellett. Hogy hiába utazott el Norfolkba, mert még csak nem is hallották, hogy beszólt. Szegény, szegény Keira Knightley.

A helyzet a következő. Ha egy portál komolyan akarja venni magát, akkor ne használjon ostoba szlenget a mondanivalója közvetítéséhez, se rózsaszínben, sem sehogyan. Különösen akkor ne, amikor az ostoba kifejezés nem is fedi a mondanivaló értelmét. Ezenkívül egy magát komolyan vevő portál nyugodtan közölhet könnyed értesüléseket innen-onnan, ezt "kis színesnek" hívták valamikor, nem hiszem, hogy a lényege változott volna, a bulvár harsánysága, ízléstelensége, bombasztikus és félrevezető rikácsolása nélkül arról szól például, hogy Keira Knightley felháborodásának adott hangot, amiért a kereskedelmi piócák senkit nem hagynak békén, még a királyi család tagjait sem, pedig jobb volna a világ, ha ezek az élősködők elmennének dolgozni, mondjuk árkot takarítani vagy ehhez hasonló hasznos munkát végezni.

Attól tartok, nemcsak a politika képes arra, hogy egy polgár gyomrát felfordítsa, midőn a szerencsétlen, amúgy is alig látható kisebbségben élő ember újságot akarna olvasni. Attól tartok, ezeknek a jobb sorsra érdemes "újságoknak" is meg van pecsételve a sorsuk a belvárosi zsúrfiúk alkalmazásának következtében, pedig ha újságírók készítenék a "lapot", azok azért azt még tudnák, hogy egyebek között az ízlésformálás is a feladataik közé tartozik.

Eggyel ismét kevesebb az olvasható felület. Legalábbis nekem.

Alkotmány egy másik ázsiai országban

Ma és holnap népszavaznak Romániában.

Az Ezerév című készülő könyvemben néhány hónapja tettem föl a kérdést, tud-e mondani valaki egyetlen európai országot, ami Magyarországtól keletre van.

Senki sem tudott.

1848. te csillag

Október 5. van, tíz perc múlva hat óra. Holnap október 6. lesz. Még nem látom sehol az ünnepi hangulatot, de majd nyilván lesz. Ünnepelni fogunk. Sok ezer ember halálát ünnepeljük holnap.

Öt évvel ezelőtt is borzalmas volt már ez az ország, a magyar történelem összes békeidejét számolva a legborzalmasabb korszakát élte, azóta ez napról napra rosszabbodik. Akkor még nem akartam foglalkozni azzal, hogyan juthattunk el idáig, hogyan lett ebből a szánalmas népből még a legaljánál is szánalmasabb, de erre kell hogy legyen valamilyen magyarázat - most már tudom, hogy van. Elég hosszú és kacifántos, szerteágazó, majdnem végtelennek látszó a történet, de világosan érthető.

Öt évvel ezelőtt csak a mindenki számára elérhető, egyszerűen olvasható magyar történelem alapján írtam le az aradi vértanúkkal kapcsolatban azt, aminek egy részét most ideteszem.

Sok boldogságot az ünnep előestéjén.

Az évtizedek óta tisztázandó kérdés az, fontosabb-e hamis és hangos ünnepi pátosszal hizlalni az amúgy is túlfejlett nemzeti öntudatot, mint egy nemzeti megemlékezéssel fejet hajtani, és beismerni, hogy volt két rossz momentuma a magyar történelemnek, amikor felelőtlen alakok (más néven politikusok) ezrek halálát okozták (vagy mondjunk inkább – pontosabban – hőzöngőt, a mások életével játszadozót?). Mit nyerünk az effajta „nemzeti ünnepeinkkel”? Március 15-én és október 23-án egy-egy görcsösen félreérteni akart „ünnepnapot”, az év maradékában álságos és minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeséget, magasztos szabadságvágyunk hangoztatását, ami számunkra mindig előbbre való volt az értelmes cselekvésnél – remek program gyermekeink nevelésére. Menj neki fiam mindennek és mindenkinek, harcolj, törj, zúzz, rombolj és gyilkolj, mert ennél okosabbat sajnos ma sem tudunk neked ajánlani.

Egy megkésett nekrológ

Most olvastam, hogy az MVM 30 milliárdos kölcsönt vesz fel.

Elmondok egy rövid történetet. Pontos évszámokra és pontos pénzösszegekre nem bizonyos, hogy jól emlékszem, utána nézni nincs hol, ezeket inkább kihagyom, nyugodtan megtehetem, nem annyira fontosak.

Az 1980-as évek végén megszólalt a telefonom a Rádióban. A vonal túlsó oldalán azt mondta a telefonáló, hogy Pál László. Nem tudtam, ki az. Éppen ezért meghökkentett, hogy az volt az első kérdése, mi bajom van vele. Mondtam, semmi, nem tudom, ki ő. Az Ipari Minisztérium államtitkára. Jó, és? Csak azt akarom kérdezni, bántottalak én téged? Mondom, hogy azt sem tudtam, a világon vagy.

Hamar kiderült, hogy én valamelyik főfőelvtársról rosszakat mondtam (Minisztérium, Tervhivatal, nem emlékszem), és a kormányfő fontolgatja az illető elvtárs eltávolítását, mert igazam van, az illető tényleg hülye (ez akkor még szempont volt). Pál László azt kérdezte, látom-e, hogy az illető terület jól működik. Mondtam, épp azért tűnt fel, hogy a fejhús rontja a képet, amikor megszólal, profi kormányban (Németh Miklósé az volt) ez visszatetsző. Pál azt kérte, ne bántsam az illetőt, nem szeretne egy újat beidomítani, hogy a szakmai ügyekbe  ne dumáljon bele, legyen elég a nyilatkozástól való eltanácsolása. (Ne tessék olyan nagyon csodálkozni, számított, mit mond a Rádió, bizonyos embereknek meg még azon belül is súlya volt - tudom, ez most éppen hihetetlenül hangzik.) Szóval megteszem? Megtettem. Találkoztunk, kiderült, kortársam és nagyon jó fej, valami barátságféle alakult ki közöttünk. Attól kezdve közelről kísértem figyelemmel a pályafutását. Hozzá hasonlóval soha nem találkoztam: amihez nyúlt, az rövid idő alatt arannyá változott, ő azt mondta, egyszerűen azért, mert ért a szakmájához (villamosmérnök volt és számítógépes), egyéb körülménnyel meg nem törődött. Ahol ő volt, ott minden működött. Aztán hogy működött, Pál László elment onnan. Vagy eltávolították, vagy ő mondott fel. Ipari Minisztérium, Tervhivatal, MOL - nem éppen gittegyletek, akadoztak vagy veszteséget termeltek, Pál odakerült, nyereséges lett, aztán ő elment onnan. Nem sokat beszélt, azt sem kedvesen, ha arra valaki okot adott, hogy ne legyen kedves (az ilyenek voltak mindig többen), inkább cselekedett. A tetteinek következtében az alkalmatlanok eltűntek a cégtől, majd a cég úgyszólván egyik napról a másikra megváltozott, mint a mesében.

Itt érkeztünk meg az MVM-hez (Magyar Villamos Művek). Horn Gyula a fejét verte a falba, midőn rájött, hogy Pál Lászlónak igaza volt, amikor nem akarta engedni az eltökélt privatizációt, dehát mindenki okosabb akart lenni nála. Szétbarmolták az egész ágazatot (Békesivel és Bokrossal a főszerepben), hivatalosan azt közölték, hogy Horn fölmentette Pál Lászlót, de én történetesen ott voltam, amikor Pál rávágta az ajtót a miniszterelnökre, hiába mondtam, hogy hadd beszéljek vele, engem utál, de fél tőlem, Pál László megfogta a karomat, húzott magával, hagyd a fenébe, ha hívnának sem mennék vissza, minden marha belepofázik abba, amiről fingja sincs (bocsánat, így hangzott el, azért ő is dühös volt).

A Magyar Villamos Művek akkor elkezdte termelni a milliárdos veszteségeket. A következő szocialista kormányfő megkérte Pál Lászlót, csináljon valamit az MVM-mel. Miután szétbarmoltátok? Ha lehet, igen, nem én voltam, mondta Medgyesi. Pál elment vezérigazgatónak. Felszámolta a veszteséges helyeket, kifizette az adósságokat, a villamosművek körülbelül 500 milliós nyereségnél tartott, amikor eljött onnan. Ez a kétezres évek elején történt.

Tudom, sikerült szívós munkával kiirtani a szakértelmet. Pál Lászlót tavaly ilyenkor a halálba kergették.

De a 30 milliárdos kölcsönfelvétel akkor is túlzás, nem? Ennyire kell a pénz? Lehet már tudni, hogy az Unió beszünteti a folyósításokat?

Mit tetszik gondolni, ebből a 30 milliárdból mennyi jut az MVM-nek? Szerintem egy fillér sem.

Vadvízi evezés

Harminc évig laktam a Kalef (Széll Kálmán-Moszkva-Széll Kálmán tér) közelében. A Szilágyi Erzsébet fasorra forduló kanyarban volt egy Aqua nevű számítógép alkatrészbolt, oda elég sűrűn jártunk a fiaimmal még a hőskorban, amikor bővíteni kellett meg olykor alaplapot cserélni, néha akkor is benéztem, mikor éppen semmi nem kellett, hátha van valami, amiről nem tudok, de kell. A Dékán utcától a boltig vezető 80-100 méteres járdán az évek során összesen nem találkoztam 20 emberrel. A madár sem járt arra, és amennyire mostanában látom, ez nem változott. Na ezt a járdát szélesítették ki körülbelül a háromszorosára a Kalef "átépítésekor", ez volt különben az egyetlen érdemi változtatás, minden egyéb maradt a régiben, írtam már erről, nem kezdem újra.

Most a Lánchíd járdáját akarják kiszélesíteni. A Sztracsatella című film egy jelenetét forgatták ott, szerintem nem kellett lezárni a helyszínt, ki akar átmenni gyalog a Lánchídon. Na jó, néhányan bizonyára, de még nem hallottam róla, hogy a híd járdáján tömegverekedés tört volna ki az elviselhetetlen zsúfoltság miatt. Arról most szót sem ejtek, hogy mit jelent a műemléki védettség, arról sem, hogy ha egyetlen egy építményt kellene megemlítenem, amihez nyilvánvalóan semmiképpen sem lehet hozzányúlni, akkor az a Lánchíd volna, még védeni sem kell, ez olyan evidencia.

Azt próbálom megfejteni, kinek juthatott eszébe ez a baromi ötlet, és mit akarhat vele. Lent járt esetleg az Alföld déli részén, és elhatározta, hogy a Csávolyról Jánoshalmára vezető úton a rémi elágazásnál kell lámpás kereszteződést építeni, és a Rémre menő utat kibővíteni autópályává, de ezt elvetették, mert ez azért nem eléggé elvetemült gondolat, hiszen Rémre azért néha mégis csak megy valamilyen jármű, mondjuk bicikli például, és akkor már funkciója volna az autópályának.

Aztán lehetett volna még Karcsán a Pácini holtágból egy világra szóló vízi központot létrehozni, legalább három nehézségi fokú rafting-pályával, jó, hát az ott a Bodrogköz, kissé lapos, de éppen attól izgalmas, ott felépíteni mondjuk az Alpok valamelyik lejtőjét, ami télen lesikló pályává alakítható...

Az igazság az, hogy bármennyire erőlködöm, olyan felháborítóan ostoba és kártékony aljasságot nem bírok kitalálni, ami a Lánchíd járdájának kiszélesítésével vetekedhetne.

Van egy gyanúm, de nem tudom bizonyítani. Államtitkári rangban funkcionál egy ember a magyar kormányban, akinek a feladata építési éceszeket adni, amikre lehet azt mondani, hogy az építés, de az akció rombolása garantáltan meghaladja és elfedi a keletkező objektum látványát és főképp értékét. Az illető államtitkár tökéletesen látja el a feladatát, lásd Kossuth-tér, Várkert Bazár, Karmelita kolostor és így tovább.

Amikor a csúti futballista apró sikkantásokat hallatva és a szája szélét nyalogatva két ápoló kíséretében elindul végleges lakhelyére, másik két ápoló visz majd mellette egy habzó szájú alakot, aki nem engedi a kezéből kivenni a Balaton befedésének terveit - akkor fogjuk megtudni, ki ez az ember.

A rinocérosz fenekéről

"Szeretném én látni azt az embert, aki engem le tud kötelezni."

Ez a magyar Országház épületében hangzott el 2018. október 1-én, a csúti futballista mondta miniszterelnöki tisztségben, pökhendi arckifejezéssel, fennhangon és diadalmasan.

lekötelez ts  ige

      1. (Szolgálattal, szívességgel, valamely tettével) hálára, viszonzásra, ellenszolgálatra kötelez (2) vkit... kedves, kitüntető szívességet tesz (velem, velünk)...

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára ezt a szócikket így írja le (a "ts" azt jelenti, hogy az ige tárgyas). Lévén értelmező szótár és nem stilisztikai enciklopédia, azt nem teheti hozzá, hogy a magyar nyelv ezen állandó szókapcsolata (hálára kötelez) durva, éppen a tett és annak viszonzása ennél finomabb, árnyaltabb szót igényelne (hálára késztet, indít), dehát nincs mit tenni, majd egy magyar író, aki kellőképpen érzékeny a pontos fogalmazásra, másképp írja le ezt a két ember közötti cselekedetsort. 

Engem már sokszor köteleztek le és sokszor gondoltam úgy, hogy el vagyok kötelezve. Igyekeztem mihamarabb  a viszontszolgálattal megjelenni, egyszerűen azért, mert az úgy emberi, az már kevésbé számít, hogy úgy is illik. Valami ilyesminek (és még mennyi hasonlónak) a hiányáról beszéltem minap, ami a baromfiszaros udvarnak és az ottani mentalitás iránt való ragaszkodásnak a következménye, az ott fogant gyűlöletnek és bosszúvágynak, mely ösztönszerű indulatok elfojtanak minden egyéb, akarattól függő megnyilvánulási lehetőséget, elsősorban a tanulással megszerezhető javak iránti vágyat.

"Szeretném én látni azt az embert, aki engem képes korrumpálni."

Ennek a mondatnak kellett volna elhangzania. Csöndesen, szerény mosollyal. Ezt a mondatot a jelzett módon olyan ember mondhatta volna el, aki köztudottan, híresen megvesztegethetetlen.

Magyarország miniszterelnökének elképesztően vastag bőr van az arcán, hozzá képest a rinocérosz  feneke egy l'Oréal reklám. De ezt a mondatot egyelőre még ő sem bírná kimondani. Akkor sem, ha képes volna különbséget tenni lekötelezettség és megvesztegethetőség között.

Nota bene, a megvesztegethetetlenség önmagában nem feltétlenül egyértelműen pozitív tulajdonság, talán elég a világtörténelemnek egy másik ismert gazemberére emlékeztetnem: Robespierre epitheton ornans-a ez a szó.

Ez már egy másik történet.

Öt mondat a mezei poloskáról

Valami fontosat elfelejtettem tegnap kiemelni, pedig az nem volna jó, ha elsikkadna. Az undort keltő lénytől az ember ösztönszerűleg igyekszik távol tartani magát, minél távolabb, annál jobb, ez a megállapítás a fogalom definíciójához szükséges, de esetünkben nem elégséges. Az igazán lényeges csak most jön: minthogy a mezei poloskával muszáj foglalkozni, mert nem hagy békén, mindenütt jelen van, az meg éppen az undort keltő léte miatt nem lehetséges, hogy ne vegyünk tudomást róla, meg kell fogni egy használt papír zsebkendővel és le kell húzni a vécén. Ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert esetünkben nem megoldás, hogy igyekszünk minél távolabb kerülni az undort keltő lénytől. Virulens ugyanis, azaz ártani képes, nem lehet megpihenni.

Rendszertani elemzés

Gondolom, tudják, mi ez. Magyarországon ma mindenki tudhatja, falun is, városban is.

Mezei poloska. A legkisebb résen is befér. Kiirthatatlan. Túlélésre törekszik, ezért már most keresi azokat a helyeket, ahol átvészelheti a téli fagyokat. Nincs természetes ellensége, még a pók is inkább elhagyja a hálóját, ha egy ilyen poloska beleakad. Ha az ember rálép, vagy másképp akarja megsemmisíteni, borzalmas bűzt áraszt. Egyesével lehet csak elfogni, például lehetőleg használt papír zsebkendővel, és a vécén kell lehúzni, ez az egyetlen módszer arra, hogy ne tudjon visszajönni és bemászni a lakásba (lehet, van más is, mi ezt találtuk ki).

Undorító élőlény. Ha meglátom vagy csak a megnevezését hallom, undort érzek. Próbálom definiálni ezt a fogalmat. Az undort kiváltó íz, szag, alak, szín, anyag, állag taszít, a tőle való távolság növelésére indít, nem akarjuk megérinteni, bármelyik érzékszervünkhöz közel engedni, igyekszünk minél előbb minél messzebb kerülni attól, ami az undort keltette. Az undor nem heves érzemény, nem késztet pánikszerű menekülésre, nem okoz félelmet, még ijedtséget is ritkán, az ember képes marad a disztingvált cselekedetekre, ki tudja választani azt a módszert, amivel az undort keltőt az érzékelhető körön kívül lehet tartani. Körülbelül ennyi. Nem foglalja el az érzelmeinknek semekkora hányadát, amint elmúlik a hatása, kikerül a tudatunkból, nem foglalkozunk vele.

Megvetés, helytelenítés, elítélés, lesújtó vélemény ilyesmi, ezek még olyasfélék, mint az undor, persze mindegyik más fokozat, más érzelmi tartomány. De egyik sem hasonlítható a gyűlölethez, még annak valamivel enyhébb változatához, az utálathoz sem. Magától értetődően következik ebből, hogy a mezei poloska nem gyűlölhető. Egyszerűen csak muszáj foglalkozni vele, mert nem hagy békén, mindenütt jelen van, az meg éppen az undort keltő léte miatt nem lehetséges, hogy ne vegyünk tudomást róla.

A gyűlölet sok energiát felemésztő, folyamatos viszony a gyűlölet tárgyához (aki persze inkább alany, mert azt hiszem, egy tárgyat nem lehet gyűlölni, talán még egy állatot sem. Nem tudom, nincs személyes tapasztalatom, bizonyára vannak emberek, akik képesek bármit is gyűlölni, de az alapmegállapítást igaznak, valósnak vélem, ha hullámzó is az érzelem hőfoka, az indulat kitöréseinek intenzitása, a viszony nem változik.

Nem akarok általános érvényű, fenenagy igazságokat másokra oktrojálni, inkább csak azt mondom, én hogyan képzelem a gyűlölet működését - miért nem határozható meg mint a szeretet ellentéte, talán még úgy sem, mint a szerelem ellentéte. A szeretetet számomra értékes tulajdonságok halmaza alakítja, minél több jó tulajdonság nyilvánul meg a szeretni kezdett ember részéről, annál kiterjedtebb és színesebb búrát von körém - itt persze csak az idegenekről beszélek, a fiaimnak semmit sem kellett tenniük (teljesen más érzelemfajta), annál többet a mamájuknak (mindez természetesen fordítva is igaz, nyilván tudják, az ember felesége nem véletlenül nem a rokona).

Aki taszít, akár az első pillanattól, akár később, és mind több rossz tulajdonságot mutat, amik legyűrik az esetleg föllelhető jókat, az távolodik tőlem, az bármilyen undorító is, bármennyire növeli is a taszító tetteinek a számát, nem létesíthet velem semmilyen viszonyt, minthogy mértani haladvány szerinti sebességgel távolodik tőlem, ahogyan előbukkannak a számomra ellenszenves jellemzői. Alapvetően jóindulatúnak születtem, mindenkiről hajlamos vagyok a jót feltételezni, azaz minden ismeretség rokonszenvvel kezdődik, még akkor is, ha csak tizedmásodpercekig tart. De ahogy szűnik ez a befogadásra való hajlam, úgy lesz a potenciális szeretetből rossz vélemény, elítélő távolságtartás, majd undor, végül megvetés.

A gyűlöletre hajlamos ember másképp viselkedik, ő viszonyt teremt, a mozgása pánikszerűvé válik, akár menekül, mert fél gyűlölete tárgyától, akár közelít hozzá, hogy agyonverje, esetleg megölje, a gyűlölni képes egyénnel kapcsolatban kétségeim vannak, képes-e szeretetre - de ez most más kérdés, mint ahogyan a szerelemből gyűlöletbe átcsapó lobogás is más viselkedésforma, nem tudom, csak gondolom.

Néhány napja írtam Magyarország miniszterelnökéről a magánrepülőgép kapcsán, most nem a benne lángoló gyűlöletről és az ezzel együtt járó rettegésről, csak mint egy bizonyos embercsoport képviselőjéről. Mely embercsoportra jellemző az ingerszegény környezetbe születés, valamint a változatlan körülmények között való neveltetés, annak az igénynek a teljes hiánya, hogy ebből kitörjön egy pozitív cél, az emberré válás érdekében, és az illető csoport további szűkítésével hamar  felismerhetővé válik az egyedüli éltető motiváció, ami az ide tartozó egyedeket végig kíséri az életükön, a gyűlölet által tüzelt bosszúvágy. Ez utóbbi motivációt inkább csak érintettem, a kultúra hiányára helyeztem a hangsúlyt. Elkövettem azt a hibát, hogy nem fejtettem ki bővebben, mit kell tudnunk erről az embercsoportról, marxista terminológiával szólva társadalmi osztályról. Mint ahogyan elmulasztottam taglalni, milyen a viszonyom  ehhez a társadalmi osztályhoz. Ezt most pótolom: semmilyen. Nincsenek érzelmeim embercsoportok iránt, akkor sem volnának, ha a csoport imént sorolt jellemzői az egyedekre is kivétel nélkül és kizárólagosan volnának jellemzők, és nekem az egyes emberekhez kellene kötődnöm, mert az már egyénenként más leírást kívánna. Az a tény, hogy egy olyan társadalmi osztály kellős közepén nőttem fel, amilyen az itt részletezett, egyetlen következtetést enged, nevezetesen, hogy ezt az embercsoportot jobban ismerem, mint az, aki nem közöttük nőtt fel. Az oda tartozó egyedek iránt való érzelmeim ebből a szempontból nem relevánsak,  mindössze az megjegyzendő, miszerint ezek az érzelmek könnyebben orientálódtak azáltal, hogy ismertem a közeget.

Egy miniszterelnök, azaz bizonyos szempontból az elsőszámú elöljáró mindenekelőtt felelősséggel tartozik az ország minden egyes lakójáért. Ez a felelősség azt jelenti, hogy tartozik minden egyes embernek az emberhez méltó életkörülményeiről gondoskodni, természetesen attól függően, milyenek az ország lehetőségei. De akármilyenek is, azon lehetőségek jobbítása mindenképpen a jelzett felelősség alapvető kötelezettségei közül is az első. Lévén a miniszterelnöki funkció politikusi állás, a politikus pedig értelemszerűen nem lehet más, mint hüllőagyú, fenti leírás felfogása mindenképpen problematikus (a "hüllőagyú" pszichológiai kategória, ez a fajta emberi "karakter" az emberi agy legprimitívebb részéről kapta a nevét, a más néven agytörzsként ismert egységről, ez irányítja az emberi szervezet alapvető működését, jelzi az éhséget, szomjúságot, szexuális vágyat, a düh és a félelem is innen ered, a "támadj vagy menekülj" központja is a hüllőagy). Nem minden hüllőagyú politikus, de minden politikus hüllőagyú - szerencsés esetben bizonyos alfajuk képes működtetni a neocortexet, más néven agykérget is, ami például a gondolkodás képességét teszi lehetővé, ez az alfaj ritka. Az elvárhatóhoz közelítő miniszterelnök mindenesetre széles látókörű, a világ jelenségeit felfogni és feldolgozni képes, empátiára hajlamos ember, minthogy erről a szintről látható és értelmezhető az a társadalmi osztály, amit fentebb vázoltam. De ugyanez fordítva nem működik, hogy többször használt metaforámmal tegyem ezt a tételt közérthetővé, a baromfiszaros udvarról nem lehet föllátni az emberi kultúra alsó szintjére sem. Pedig ahhoz, hogy valaki törődni tudjon az ország minden egyes lakójának életkörülményeivel, hogy azokat emberhez méltóvá bírja alakítani, sajnálatos módon szükséges a mindenkori miniszterelnök kiemelkedése az állatvilágnak abból a rendszertani részéből, ahová különben "helyből" mindannyian tartozunk. Ezen az ábrán itt lent körülbelül háromnegyed tizenegy és tizenegy között látható az "Animalia" címszó:

Az ember természetesen ugyanazokkal az ösztönökkel és reflexekkel születik, amik erre a rendszertani kategóriára jellemzők, ez az élővilágnak egy kicsi része, taglalva ilyen:


Ország: Állatok (Animalia)

Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)

Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)

Osztály: Emlősök (Mammalia)

Rend: Főemlősök (Primates)

Család: Emberfélék (Hominidae

Na ebbe a legalsóba való beilleszkedés még viszonylag egyszerű, anyuci erről pusztán a szüléssel gondoskodik, ezután viszont elég sok részfeladat teljesítésén át lehet eljutni sok rendszertani lépcsőfokon feljebb és feljebb hágva a homo sapiens státuszig.
A mi miniszterelnökünk a küzdelemnek egy szimplább változatát szorgalmazza, ő az ellenfél nélküli, garantált győzelemmel járó, folyamatos hadakozást űzi, nem célja, hogy az emberi kultúrának legalább egy alapfokú ismeretéért harcba szálljon a természetüknél fogva lusta agysejtekkel. A Magyarországon élő embereket egy pillanatra sem hagyja békén, bemászik a legszűkebb résen is, mert anélkül, hogy ennek tudatában lenne, a túlélésért küzd, természetes ellensége már régen nincs. Szinte naponta nyilvánul meg az előző kinyilatkoztatását mindig alulmúló, undort keltő förtelmeket tárva a közönség elé, elmenekülni előle szinte lehetetlen. Taszít, a tőle való távolság növelésére indít. Bennem émelygést kelt, soha ilyen mélységes megvetést nem éreztem senki iránt, a pitiánerségével, a milliárdokat rabló mohóságával alulmúlja a magyar történelem eddigi összes gusztustalan figuráját, pedig nagy a verseny.
A leírtakból magától értetődően következik, hogy a magyar miniszterelnök nem gyűlölhető. Mert minden gazemberségével, gyűlöletet szító cselekedetével és rablássorozatával együtt is súlytalan. Alkalmatlan arra, hogy valamelyest értelmes ember bármi módon viszonyuljon hozzá. Viszont muszáj foglalkozni vele, mert nem hagy békén, mindenütt jelen van, az meg éppen az undort keltő léte miatt nem lehetséges, hogy ne vegyünk tudomást róla.
Azért szólok időnként, hogy bizonyos jelenségeket segítsek természetüknek megfelelően kezelni.