Keresés ebben a blogban

2014. április 28., hétfő

Férjnél van

Olvastam egy életrajzot. Arra emlékeztem, hogy az illető velem egyidős, azt akartam megnézni, hová járt gimnáziumba. Ilyen adatot nem találtam, de néhány mást igen. Például hogy a közgazdaságtudományok doktora, tanított külföldi egyetemeken, élt is ott öt évig, tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, díszdoktora külföldi egyetemeknek, publikációi számosak.

Új sorban újabb információ.
„Férjnél van”.

Nekem is van egy információm.

Feleségnél vagyok.

Számonkérés


Számonkérést említettem legutóbb. Azzal a rendőrrel kapcsolatban, aki elvette Czene Gábor feleségének a Stabilo márkájú tollát. Szólni akartam, hogy majd ne mondja, parancsra tettem, amikor az ostoba, embertelen, sértő és megalázó tetteit számon kérik.

Dehiszen ő is számon kér. A jelenlegi gazdái is azzal fenyegetőztek 2010. előtt, hogy lesz számonkérés. Akkor én itt most mit akarok? Az mennyivel inkább számonkérés, amit én helyezek kilátásba, mint amit a falusi futballista pöszített bele a világba? Mindenki mindenkin mindent számon kér? Akkor itt valami nagyon nem kerek, ez a számonkérés olyan szigorú dolognak hangzik, a szigor pedig csak nagy mennyiségű igazságtartalommal együtt válik hitelessé. Két ellentétes állításról meg elég ritkán lehet bebizonyítani, hogy mindkettő igaz.

Próbáljuk tisztázni a fogalmat. A nyelvtudomány leginkább megbízható kézikönyvében, az etimológiai szótárban nincs ez a szóösszetétel külön jelölve, ami megnyugtató, ilyenformán semmi szokatlan, semmi speciális nincs a jelentéstartalmában, csak a látható: a szám és a kérés. Úgyhogy praktikusnak látszik az egyik szokásos nyelvészeti eljárás: a szó értelmezéséhez kiindulási pontként használjuk az ellenkező jelentést. Itt mindjárt találunk is egy szép, viszonylag régi magyar foglalkozás nevet, a számadó juhászét. Kedvenc példám, ha valahol népszerűsítenem kell a matematikát, azon belül főképp a halmazelméletet – a juhász ül a subáján az akol ajtajában reggel, amikor kiengedi a juhokat, rakja a kukoricaszemeket egymás után, ahány birka kijön, annyi kukoricaszem. Mikor az utolsó is kijött, a kukoricahalmot beteszi az iszákba. Ha este ugyanannyi birka megy be az akolba, ahány kukoricaszem kerül az iszákból a kiterített subára, akkor minden rendben van, a juhász nyugodt lelkiismerettel adhat számot a gazdának, akkor is, ha nem tud számolni, mert a két halmaz azonos, minden birka megvan. Ha viszont több a kukoricaszem, mint a birka, akkor következik a számonkérés. Akár a farkas vitte el a hiányzó birkát, akár csak elkóborolt, de a juhász nem vette észre, egy bizonyos, nem tud számot adni a hiányzó háziállatról, annak pedig következményei vannak. Ezek sokfélék lehetnek, de minket most csak egy szempont érdekel, a szám nagysága. Hogy mekkora a hiány.

Évtizedek óta mondom, írom, az élet alapja a természettudomány, az emberi élet számokon nyugszik, a számok alakulásától függ. Mi hasznom van nekem abból, hogy ön meg tud oldani egy bonyolult képletet, kérdezte az üzletember a matematikust. Az a haszna, válaszolta a tudós ember, hogy életben marad. Ha az haszonnak nevezhető, tette hozzá már csak magában. Az élet a törvények függvénye, a törvények alapja meg minden esetben a matematika…

Egy pillanatra itt most meg kell állnunk. Törvényekről beszélek, a földi létet alapvetően szabályozó rendszerről, azaz a természeti törvényekről. Amivel az ember nagyképűsködik, és amit minden civilizált nyelv – abszolút helytelenül és minden alap nélkül – ugyancsak törvénynek nevez, az parancsolatok, rendeletek, szabályok gyűjteménye, de nem törvény. Az ember rendszerei változtathatók, és változnak is időről időre, hogy ez a változtathatóság milyen nevetségesen súlytalan építményt jelent, azt éppen 2010. óta tapasztaljuk, az idő múlásával mind keserűbben. A törvény nem változtatható, nem függ attól, kinek milyen kedve van, a törvény  független az embertől, nincs rá semmilyen befolyásunk, az egyetlen lehetőségünk a felismerés. Sem Newton, sem Einstein nem talált föl semmit, mindössze felismertek bizonyos törvényeket. Talán nem kell mondanom, a Newton 1. és 2. törvénye nem azt jelenti, hogy ezeket a törvényeket ő találta ki, a tömegvonzás vagy a derivált fogalma az ő felismerései. Még valami. Nem arról van szó, hogy Einstein okosabb volt, mint Newton, az e=mc2 törvénye természetesen létezett a 17. században is, csak azt akkor még nem lehetett felismerni. Mint ahogyan az ókorban pontosan úgy terjedtek az ionok, mint a 20. században, azaz minden adott volt például a mobiltelefonáláshoz, mégis várni kellett rá ezeréveket.

Mindebből az következik, hogy minél távolabb van valami a matematikától, annál kevésbé alkalmas bizonyos rendszerek működtetésére. Ízlés dolga, lázba hoz-e valakit egy bonyolult egyenlet megoldása, de nem volna szabad, hogy ízlés dolga legyen egy ország gazdasági rendszerének a működtetése. Minél több egy rendszerben a számokkal nem leírható elem, a rendszer annál labilisabb, a hibák lehetősége annál sűrűbb és esetlegesebb. Egy ország lakosainak életminősége alapvetően a gazdaságtól és a jogrendszertől függ, ahogy hígulnak ezek a diszciplínák, azaz minél több vélemény és magyarázat foglalja el a számok helyét (vagy minél több hamis számmal igyekeznek elfedni a politika hazugságait), úgy romlik az országlakosok életminősége. Az oktatás és az úgynevezett kultúra ugyancsak ezekre a számokra épül, de ezekkel már bonyolultabb a helyzet (egy könyvkiadó például akkor jó gazdasági egység, ha jók a számai, de ezeknek a számoknak egy jelentős része az írók által létrehozott könyvek minőségétől függ – ez jelent irodalmi és kereskedelmi minőséget – az „írók, alkossatok remekműveket” felszólítás viszont a korabeli Szovjetunióban sem működött).

A jogrendszer (végülis most arról van szó) látszik a gyenge pontnak, látszólag nehezen mutatható ki a matematika és a jog kapcsolata. Pedig a dolog egyszerűbb, mint amilyennek gondoljuk: itt van az indító példa a juhászról és a birkákról. A jog a számadás és a számonkérés egyensúlyán alapul – ott kell beavatkoznia, ahol ez az egyensúly felborul. A jogrendszer minősége pedig attól függ, hogy a „törvényeknek” nevezett szabályhalmazok mennyire képesek megfelelni a számok törvényének. (Mennyi egy birka kereskedelmi értéke, ha a juhász nem tud fizetni, milyen szankció felel meg ennek a számnak.) A számadás és számonkérés egyensúlya nem értékfüggő, lényegében ugyanúgy kell működnie a gazdag és a szegény országokban, legfeljebb a jogszabályok mennyiségében és minőségében lehet különbség. Ha egy gazdag ország valóban megfelelően használja a matematika törvényeit, a jogszabály gyűjteménye nem lehet sokkal terjedelmesebb, mint egy szegény országé. Minél terjedelmesebb egy „törvénykönyv”, annál labilisabb és áttekinthetetlenebb a jogrendszer, annál rosszabb az ország polgárainak a közérzete.

Nem sorolom az elmúlt négy év gazdasági és jogi bűneit, ennek a bejegyzésnek az elviselhető terjedelmén ez a felsorolás sokszorosan túlmenne, az elmúlt 24 évé meg különösen. Csak a Szabadság téri rendőr dolgát akartam érthetővé tenni: mit kérhetett számon ő, és miről kell majd számot adnia neki. Ez utóbbiban nem a Stabilo toll lesz a legnagyobb tétel.

Ui.: Néhány perccel ezelőtt érkezett hír a számadás-számonkérés egyensúlyának illusztrálására: az EU nem fizet ki „uniós pénzeket”.

Lehet, hogy elkóborolt néhány birka?

2014. április 23., szerda

A lábszagú diktatúráról


Népszabadság, április 22. Czene Gábor publicisztikája.

Ennek az évnek ezt a napját megjelölöm mint a történelem legförtelmesebb cselekményei között az egyiknek a dátumát. Persze hogy tudom, az általam ekképpen számon tartott folyamatok nem egy bizonyos napon szoktak kezdődni, nem annak a napnak az eseményével, így mégis könnyebben azonosíthatók, ha szóba kerülnek. (Például 1963. november 22-ével jelölöm az általam újbarbárságnak elnevezett szenny szétömlését, egyszerűen azért, mert a Kennedy-gyilkosság volt az a pillanat, amikor tudomásul kellett vennünk: a világot arctalan és megismerhetetlen fantomok irányítják, akikről semmit sem tudunk, sem azt, hányan vannak, sem azt, hogy hol, csak egyvalami bizonyos, vannak. Felbérelt és busásan megfizetett bérgyilkosaik egy részét ismerjük, ezeket politikusoknak hívják, az ő gyávaságuk leplezésére szerződtetett végrehajtók viszont éppúgy névtelenek maradnak, mint legfőbb főnökeik.)

2014. április 22-én vált nyilvánvalóvá a magyarországi lábszagú, nyavalyás kis diktatúra léte, ami után a legpuhább gerincű „baloldaliak” is abbahagyhatják annak bizonygatását, mely szerint „itt azért még demokrácia van”, valamint a „pártunk és kormányunk vezetője nem antiszemita, tehetséges politikus”-szerű nyelvcsapások meg az ehhez hasonló seggnyaló törleszkedés is gusztustalanabb mától, mint volt valaha, pedig mindig az volt.

Íme az írás (különben kiváló, a szakma referenciadarabja, azért is ilyen hatásos):

„Épül a kormány megszállási emlékműve a Szabadság téren, így hát a minap is kordonbontásra gyülekeztek az emberek. A nejlonponyvára – tiltakozó transzparensek, grafikák és fotók mellé – valaki piros-fehér-zöld szalagokból kirakta, hogy „szégye”. Talán figyelmetlen volt az alkotó, talán elfogyott a szalag. Elég sután nézett ki.
Az egyik tüntető, kétgyerekes asszony, előkereste a filctollát. Általában nála van. Azzal szokta ablakká alakítani az utcákon feltünedező horogkereszteket. Most a csonka feliratot egészítette ki a hiányzó „n” betűvel. Komótosan rajzolgatott, beletelt egy-két percbe, amíg teljessé vált a szöveg: „szégyen”.
Délután fél négy körül járt az idő. Csaknem két órával később, a kordon szétszerelése után, az asszony elindult hazafelé. Barátnőjével beszélgetve sétált, át a Szabadság téren. Barátnőjének furcsa érzése támadt. Mintha követnék őket... Az asszony nevetett. Ne hülyéskedj…
Alig fejezte be a mondatot, amikor civil ruhás rendőrök vették körbe. Öten voltak. Négy férfi és egy nő. Parancsnokuk kissé morcosan afelől érdeklődött, elismeri-e tettét. Az asszony elcsodálkozott. Jesszusom, mit követett el?
Aztán elismerte. Ja, ha arról az „n” betűről van szó, igen, azt ő írta ki.
Az öt rendőrből hárman maradtak. Két férfi és egy nő. Egyikük a célszemélyt tartotta szemmel, nehogy elszökjön. Másikuk elkérte az igazolványait, és nekilátott kitölteni a hivatalos papírokat. Majd felszólította az asszonyt a filctoll átadására, amelyet bűnjelként lefoglalt. A rendőrnő pedig végig videózott. Felvette a teljes akciót, az első pillanattól az utolsóig.
Nyilván kötelező az ilyesmi, ha kirívóan súlyos bűnügyekben kell intézkedni. Mert bizony, ahogyan a papírokat töltögető rendőr néhányszor megjegyezte, ebben az esetben bűncselekmény történt.
Két dokumentum készült. A „Jegyzőkönyv lefoglalásról” címet viselő irat az „1 db Stabilo márkájú filctoll” elvételét rögzíti tárgyszerűen, kitérve az objektív körülményekre is (helyszín, időpont, a rendőrök neve és beosztása, valamint a „lefoglalást szenvedő” kiléte és személyes adatai).
A másik papír a gyanúsított részére szóló idézés, amelynek a Btk. ilyen és ilyen paragrafusa alapján, rongálás vétségének megalapozott gyanúja miatt kell eleget tenni az V. kerületi kapitányságon.
A kétgyerekes asszony, akitől lefoglalták a filctollat, akit a ponyvára írt „n” betű miatt bűncselekmény gyanúsítottjaként beidéztek a kapitányságra – történetesen a feleségem.
Azóta többször elképzelte, ahogyan a tömegben elvegyült rendőrök látják, amint írni kezd a ponyvára, nem lépnek közbe, hanem órákon át figyelik minden mozdulatát, lesik, mikor indul haza, a nyomába erednek, de még akkor se csapnak le, várnak a megfelelő alkalomra, amíg a tér túlsó végéhez ér, jó messze a többiektől…
Próbálom azzal vigasztalni, hogy Mécs Imrével az élen tucatnyi demonstrálóval szemben indult rendőrségi eljárás. Nincs egyedül, jó társaságba került.
Feleségem máskülönben jobban van, már nem sír a felháborodástól. Inkább csak azt a kérdést ismételgeti, amit magyarok milliói tesznek fel maguknak egyre gyakrabban és egyre keserűbben: milyen országban élünk?”

Magyarázzam? Nem hiszem, hogy kell. Inkább csak azt akarom még mondani, hogy szólni kellene ezeknek a „titkosrendőröknek”. Hogy a parancsra tettem kezdetű hebegés már nagyon régen nem működik, azzal majd nem lehet takaródzni, amikor eljön a számonkérés ideje. Ezen a szinten még szokták tudni, vagy legalább sejteni, a számonkérés ideje minden nap elmúlásával közeledik. A vezér, akinek a parancsára tesznek természetesen nem tudja, a diktátorok egyik állandónak tekinthető ismérve, hogy nem tudják elképzelni sem a bukásukat, mondhatnám, lehetetlennek tartják, méretre való tekintet nélkül. Most nem a mélynövésűekre gondolok (általában olyanok, kicsik és csököttek, de ettől még lehetnének normális emberek), hanem a gazemberségük méretére. Ismerünk nagy gazembereket, aztán valamivel kisebbeket, és vannak az olyan jelentéktelen kis senkik, akiknek a napi események sorozata (ezt fellengzősen történelemnek nevezik) olyan széteső struktúrával szolgál, hogy jóideig hagyja az illetőt képzelegni a saját képességeinek nagyszerűségéről, pedig még csak nem is a beteges agressziója lökte fel annak a rosszminőségű emberekből tákolt halmaznak a tetejére, amit ő a kormányának magasztal, hanem az események minden jóindulatra közömbös konstellációja. Az ilyen jelentéktelen fiókgazember abban az egyben hasonlít a leggyalázatosabbakra, hogy saját magát és a hatalomnak eufemizált pöffeszkedést öröknek véli.

A szolgahadnak kellene szólni, a névtelen végrehajtóknak, talán még nem késő, mennyi mindent tehetnének nemcsak a saját menekülésük ügyében, hanem azért a 10 millió emberért, akiknek egy csekély hányada beletaszította az országot históriájának legáporodottabb levegőjű gödrébe. És akiknek minimum a háromnegyede könnyen téríthető jobb belátásra, és akik rá is fognak térni erre a jobb belátásra, amint lesz néhány értelmes, valamennyire tisztességes ember annál az elágazásnál, ahol mutatni tudják azokat az irányokat, amerre egy tűrhetőbb élet felé el lehet indulni. A puhagerincű szolgahad, ha megérti, mennyire nincs mentség arra, amit tesz, még le is rövidítheti az időt, amíg ezeket az értelmes, valamennyire tisztességes embereket kitermeli magából a köznép (a démosz), és megkéri arra, intézzék most már ők az ügyeket úgy, ahogyan az eddig is elvárható lett volna. Ha nem hatalmi tébolyban szenvedő betegek furakodnak be a természet által üresen hagyott térbe.

Az április 22-e óta sunyi kis diktátori státuszát teljes terjedelmében kitöltő alak természetesen menthetetlen, valami módon felelni fog a tetteiért, a stadionok és egyéb luxuriózus építkezések árnyékában éhező gyerekek százezreiért (csak remélni tudom, hogy ez a felelősségre vonás egy tisztes büntetőbíróság feladata leend), dehát az efféléknek a bukás volt a sorsa tízezer év óta, kinek ilyen, kinek olyan formában. Ez így van rendjén.


De az a szerencsétlen rendőr, aki fölvette a jegyzőkönyvet… Szóljon neki valaki. Hogy legalább azt a Stabilo tollat nem kellett volna elvenni.

2014. április 18., péntek

48-as honvédek


Olvastam sok finom elemzést a fenenagy kétharmados győzelemről. Van köztük értelmes magyarázat kicsi és lényegében jelentéktelen részkérdésekre. Vannak közgazdasági alapúak meg (hamis) történelmiek. Van olyan, ami fasisztoidnak nevezi a nagyhatalmas kormánypártot és az általa kiépített rendszert. Szívem szerint való megállapítás volna, de attól tartok, túlértékeli a pártot is, a magyar népet is. Pártunk és kormányunk feje nem elég ravasz és főképp nem elég okos ahhoz, hogy képes legyen egy fasisztoid rendszer kiépítésére, a nép meg túlságosan kisszerű annak az aljasságnak a megélésére, ami egy olyan „fejlettségű” rendszerhez szükséges, amilyen a fasizmus.

A dolog ennél sokkal egyszerűbb.

Népünk nagy vezére zsigeri szinten harcos alkat, de egyben kellőképpen gyáva ahhoz, hogy bármilyen valódi harcban részt akarjon venni. Ő 1989. óta vívja a maga harcát, és ma már elmondhatja magáról, hogy ő a magyar történelem egyetlen minden csatában győztes harcosa. Arra ugyanis gondosan vigyázott, hogy ne legyen ellenfél a láthatáron – ő úgy győztes, hogy nincs legyőzött, mert soha senki nem akart kiállni vele, nem volt miben, nem volt ügy és nem volt cél, amiért harcolni kellett volna. A nagy magyar szabadságharcos folyamatosan aratja a győzelmeket, ezt onnan lehet tudni, hogy ő mondja.

Az egész ügyben az a borzalmas, hogy bár fogalma sincs róla, mibe trafált bele, egy olyan szilárd, évszázados alapokon nyugvó mentalitást élesztett újjá, ami 166 éve parázslik a néplélek belsejében, és aminek a lángra lobbantása eddig mindenkinek sikerült, aki tudatosan vagy tudattalanul megpróbálkozott vele.

A 48-as honvéd észjárását idézi meg, a 48-as honvéd önképét a világban. És 1848. óta mindenki 48-as honvéd Magyarországon. Ha már éppen nem, akkor volt, legalább az iskolában bizonyosan. Hős 48-as honvéd, győztes, nagy csaták harcosa, aki tűzön-vízen át a hazáért. Megtörhetetlen világverő, mindenki fennakadt az ő kiegyenesített kaszáján. Vagy a kardján vagy az ágyúján, vérmérséklet kérdése, hogy kinek milyen a harcosi alkata. A pákozdi csata. Az volt aztán. Meg segesvár. Lehet, hogy ezt naggyal kellene írni. Mindegy, diadalok sora. Kossuth, Petőfi és Bem apó (az apó 51 éves volt 48-ban, mindegy, apó kellett). Elsöpörtünk mindenkit, menekültek is előlünk. Jelasics például. Az hogy futott. Inalt. Előlünk, 48-as honvédek elől.

Kicsit nehezen indult a dolog, de ezzel nem foglalkozunk. Azzal például, hogy 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot.

Az 1848-as áprilisi törvények között szerepelt a magyar nemzetőr sereg felállítása. El is kezdődött. A jobbágyfelszabadítás és a nemzetiségi törvény is szerepelt, azok valahogy nem kezdődtek el. De a nemzetőr sereg, az igen, mert a magyar úgy tudta magáról, hogy ő egy vitéz nemzet, naná, hogy kell nemzetőr sereg. Azt eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár, de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira kiterjesztették. Lovas vagy gyalogos szolgálat közül lehetett választani, de ha valaki nem lett lovas, annak mindenképpen gyalogosként kellett szolgálnia. Hasonlóan a reguláris alakulatokhoz, a nemzetőrség hadszervezeti alapegysége is a zászlóalj volt. Egy városban általában egy, egy megyében egy-négy zászlóalj volt. A zászlóaljak alapegységei a századok, a századok alapegységei a szakaszok voltak. Még Erdély, a határőrvidék  és Horvátország  nélkül is 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze, ebből elenyésző számú, 6000 lovas nemzetőr volt.

Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető: 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze. Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos, mert először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett visszafoglalnia. Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket a nagyvonalú magyar történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is túlterhelt tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak” említi. Amiben persze van valami, azért lettek viszonylag hosszú idő múlva „császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem lehettek, ahogyan a horvátok sem, ennek a blognak a szorgalmas olvasói már tudják, Kossuth elzavarta őket. De így is, 350-380 ezer nemzetőr, azért az impozáns létszám, nem? Lehetne. Ám ha kicsit följebb csúsztatják a tekintetüket, ott látható: 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot. A lehetséges magyar nemzetőr seregnek nem egészen a fele.

A magyar korona népességének 13 milliójából – megkímélem az olvasót a részletes számolásoktól, csak a végeredményt közlöm – nagyjából 2 millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a durván elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család felépítését), marad körülbelül 1 millió 400 ezer. Ezt a létszámot alapul véve a nemzetőrség (egyszerre, egy seregben soha nem létezett) 350-380 ezre sem valami impozáns, a 172 ezres hadsereg kivált nem az. És bár tudjuk, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, nem szoktunk részletekbe bocsátkozni arról, mi lett volna, ha valóban mindnyájuknak el kellett volna menni. Hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

A magyar főnemességen kívül csak a horvát nemzetiségnek volt „saját” nemessége, a többi nemzetiség a magyar hercegek és grófok uralta falvakban és városokban élt, az ő példájukat látták, az ő viselkedésüket tartották – tudatosan vagy tudat alatt – irányadónak. A Batthyány-kormányban két főnemes neve található (a király személye körüli miniszter Esterházyt engedelmükkel nem tudom komolyan venni). A főtisztek között egy sem.

Szeptember 13-án Batthyány rendeletet adott ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami fényes eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik, azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának. Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre, Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl. A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt. Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb 42 500 újonc kiállítására.

A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg benne volt az egész ország, 127-en nézték, ahogy két újoncot elvittek. Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek egész közelről.

Ami ezután jön, annak a kivonatát már egyszer leírtam március 25-én (Jóreggelt Európa, március 25., A Kossuth-örökségről), de abban a bejegyzésben még csak arra szorítkoztam, hogy megnevezzem az újabb választási győzelem eredőjét, a 48-as honvéd mentalitást: hogyan vált a nép a vesztes harc hősévé, és hitte el ócskalelkű hőzöngőknek, elsősorban a meglógott Kossuthnak, hogy ő a legszabadságszeretőbb és leghősebb minden nép között, csak most eltiporták, de majd talpra áll. Úgy is mint magyar, amikor majd megint hí a haza.

Azért lett a magyar a vesztes harc hőse, a szabadság lánglelkű lelkében lelkedzett lelke, mert akik ezért az eleve félreértelmezett szabadságért effektíve harcoltak, azok meghaltak. A hős túlélők meg azok lettek, akik úgy gondolták, hogy mindnyájuknak el kell menni, kivéve engem. Akik előbb 48-as huszárok voltak, aztán a 48-as betyársereg tagjai, az is lehet, hogy fordítva. Akik történeteket meséltek Rózsa Sándorról, a hős betyárról (ne tessék bántani még gondolatban sem Jancsót, a Szegénylegényekben csak majdnem lényegtelen motívum a minden alapot nélkülöző rózsasándor-romantika, a film nem róla szól), a magyar történelem egyik legkártékonyabb hazugságsorozata is itt kezdődött: ha Rózsa Sándor betyárjai, netán a magyar szabadságharcosok annyian lettek volna, ahányan a bukás után mesélni kezdtek mint hős túlélők, az osztrák és az orosz hadsereg véres fejjel menekült volna a magyar hadszíntérről.

El-eltűnődtem azon, vajon tudja-e a magyar ember, hogy igazából nem különb ő senkinél, csak úgy tesz, mintha az volna, mert az olyan jó.

Nem tudja. Sokféle ember van a világban, olyik még nórmálisnak is látszik, de 48-as honvéd nincs máshol. Itt volt ez az 56, az is nagy szabadságharc volt, annak is voltak hősei százezerszámra, de a 48-as honvéd, az más, ott sokmillióan vótunk, oszt mégis. Hiába, mégis csak avvót az igazi nagy szabadságharc. Kosutapánkkal. Majd megüzeni az megint, akkó megint megyünk, ha egyszer mindnyájunknak kell. Akkó megyünk.


Ez most valami olyasmi vót. Mint kosutapánk. Hát elmentünk.

2014. április 15., kedd

A magyarságról


Szóltak, hogy nézzek meg a neten egy mozgóképet, amin egy emberhez valamelyest hasonlító alakzat tátog, legalábbis úgy mozog egy bajuszra emlékeztető, túlméretezett fehér szőrkazal, mintha alatta egy szájszerű szerv volna. A térnek egy részéből a levegőt kiszorító térfogat hangokat is ad, nehezen értelmezhető, de a tagolt beszédet idéző zörejek törnek elő belőle.

Megnéztem. Semmi különös, csak a szokásos. A térfogat lényegében úgy próbálja rendszerezni a beletáplált magán- és mássalhangzókat, hogy abból megértsem, válogatott kínzások után ki fognak végezni a családommal együtt, mert én nem arra szavaztam, amire ő. Ebből a főemlős formájú gyűlöletkupacból szemmel láthatóan gázok pöfögnek elő, úgy vélem, e gázok mérgezőnek vannak szánva, de minthogy a mozgóképen látható pöfögő néhány másodperc elteltével is funkcionáló állapotban látszik maradni, miután a zörejeket kibocsátotta magából, a gázok emlősre valószínűleg ártalmatlanok. (A szőrkazal különben debreceni színész vagy valami ilyesmi, a nevét nem tudom.)

Azért mégis elgondolkoztam. Nem ennek a fiziognómiai csökevénynek a természeti környezetet szennyező megnyilvánulásán, hanem azon az általánosan elterjedt indulaton, ami fölgerjed, amint szóba kerül a határon túli magyarság. Amikoris én magamba nézek, és minden szégyenérzet nélkül kijelentem: nincsenek érzelmeim a határon túli magyarsággal kapcsolatban, éppen annyira nincsenek, amennyire a namíbiai sivatagban élő busmanok sem váltanak ki belőlem heves rokon- vagy ellenszenvet. Nincs kapacitásom rájuk, úgy is mondhatnám, nem érdekelnek, mással vagyok elfoglalva. A csoportazonosságból fakadó érdeklődésemet (amely érdeklődés különben igen csekély) teljesen lekötik annak a közigazgatási egységnek a gondjai, amiben élek, és amit jóideje Magyarországnak neveznek, 94 éve az ismert határok között, ezeknek a határoknak a 10 éve valamelyest szabadabb értelmezési lehetőségével. Itt élek, ennek az országnak a gazdasági és társadalmi meghatározottságán belül intézem az ügyeimet, nincs igényem arra, hogy ennek az országnak a határait bármi módon megváltoztassam, azt is határozottan ellenzem, hogy erre bárkinek igénye legyen, mint ahogyan elegendőnek tartom ennek a közigazgatási egységnek az intézményeit is. Nem a minőségüket, csak a létszámukat és a hatáskörzetüket. Amíg a nemzeti és a nemzetközi jog másképpen nem intézkedik, nem érzem szükségét annak, hogy beleszóljak egy másik közigazgatási egység ügyeibe, és értetlenül állok az olyan ténykedések előtt, amelyek ezeket a jogokat figyelmen kívül hagyva beleszólnak egy másik közigazgatási egység ügyeibe. Egyszerűbben szólva nincs közöm a határon túli magyarokhoz.

2014. április 8., kedd

Ébresztő 9 és fél

(Gondolkoztam, ezt ide föltegyem-e, ennek a szövegnek a legnagyobb része innen van, csak régebbről. Aztán úgy döntöttem, fölteszem, részint mert nem mindenki hajlandó visszamenni régebbi bejegyzésekhez, részint mert április 6. után ezek az írások kaptak egy sajátosan pikáns ízt, részint mert az idetett zenék még inkább átalakíthatják a tavalyi jegyzetek hangulatát. Ami itt következik, az utolsó utáni műsorom a Pacsirta rádióban.)

A múlt héten már végleg elköszöntem, ez már nem is az Ébresztő, ez csak annak a lecsengése, afféle búcsú, ha megbocsátják, az én személyes búcsúm mindentől, ami az úgynevezett közéletet jelenti, a közszereplésnek a napi politikával is foglalkozó részét. Holnaptól cinkosnak állok. Amennyiben igaznak fogadjuk el Babits Mihály állítását, mely szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. Nincs több mondanivalóm, holnaptól a politikai osztálynak eufemizált bűnbanda azt csinál, amit akar, szavam sem lesz, elég volt.

2014. április 1., kedd

Utolsó Ébresztő a Pacsirta rádióban

A minap hirtelen rosszullét fogott el, az első pillanatban nem tudtam, mitől. Aztán gyorsan rájöttem, valaki a szájára vette Rejtő Jenő nevét. Különben nem vagyok kényes az ilyen szájravevésekre, annak idején, amikor még hajlamos voltam rá, hogy eljárjon a kezem, anyázásra meg ilyesmire nemigen mozdultam. Ahhoz azért más kellett, a nekemtámadásnak legalább az első mozdulata, a gyengének gyáva megütése, szavakra ritkán reagáltam. De most fájdalmat éreztem, amikor pártunk és kormányunk hős vezére, a nép nagy tanítómestere, az univerzum ura, aki már a csillagokat is elrendezi, egyszercsak azt mondta, hogy a Seuso-kincsek visszaszerzése rejtőjenői volt. Nagyon mérges lettem. Ne mondjon ilyet. Nem azért, mert már a mondatból kiderül, mennyire halvány fogalma sincs róla, mi az, ami rejtőjenői, minthogy a Seuso-kincsekkel semmi rejtőjenői nem történt, hanem mert egy olyan szájra, ami kizárólag folyamatos hazudozásra, gyalázkodásra, a mások megalázására képes, nem való Rejtő Jenő neve. Egy alantas ösztönök által vezérelt, pitiáner alak ne használjon szép neveket és szép fogalmakat, mert beköpi őket, mint légy a szabadon hagyott kenyeret. De legfőképpen azért éreztem heveny émelygést, mert az én Rejtőhöz való viszonyom bizonyos szempontból különleges, amennyiben vele kapcsolatban bűnösnek érzem magam, és most ismét bebizonyosodott, hogy ez az érzésem alapos. Bűnösnek érzem magam, mert hamar és úgyszólván minden ellenállás nélkül feladtam. Ha nem vagyok kishitű és meghátrálásra könnyen kényszeríthető, akkor most az Akadémiai Könyvtár valamelyik félreeső polcán porosodhatna fekete félvászon kötésben egy doktori disszertáció Rejtő Jenő címmel. Mentségemre annyit tudok felhozni, hogy nagyon fiatal voltam, és az a kor kiváltképpen nem kedvezett a magányos lázadóknak.