Az történt, hogy egyetemista korom első évében megismerkedtem minden idők egyik legkiválóbb professzorával. Bóka Lászlónak hívták, remélem, van még hallgatója a Pacsirta rádiónak, akinek mond valamit ez a név. Egy szeminárium után összeszedtem minden bátorságomat, és az akkor már élő legendának, a professzorok professzorának, az irodalomtudományok végső fórumának azt az első pillantásra végtelenül arcátlannak tetsző javaslatot vezettem elő, hogy én írnék majdan egy doktori disszertációt Rejtő Jenőből. Arra számítottam, hogy hasonlóképpen fogok járni, mint Samuel Bronson a Fehér foltban, midőn felvételét kérte a marokkói rendőrség főfelügyelői karába: kérése gyorsan járta meg az összes fórumokat, mert 10 perc múlva az utcán volt. Mondom, felkészültem rá, hogy a sötét szarukeretes szemüveg mögül haragos pillantás villan majd rám, ehelyett a tudós arcot derű lengte át, és néhány másodperc múlva mindössze annyit mondott: nehéz lesz könyveket szereznie… majd adok kölcsön.
Attól kezdve a professzor minden szabadidejében péhowardoztunk, megtisztelő elismeréssel adózott az átlagosnál átfogóbb tárgyismeretemnek, és abban maradtunk, hogy kutató és elemző munkám végre az őt megillető helyre emeli majd Rejtőt. Elintézte, hogy a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat külön egyetemi engedéllyel Rejtő könyveket rendeljen nekem az újvidéki Fórum kiadótól, azok meg is érkeztek, aztán Bóka László meghalt. A gyászidő elteltével végigböngésztem a témavezető professzorok névsorát, ám a kínálat olyan hervasztó volt, hogy rútul megfutamodtam, azon a bizonyos könyvtári polcon egy említésre nem méltó nyelvészeti munka fogja most a port. A szépreményű Rejtő monográfia a mai napig nem készült el, és én már régen tudom, hogy nem is fog elkészülni soha.
Tetszik kérdezni, hogy na és akkor mi van? Megmondom. Az van, hogy az irodalomtudomány művelői elsősorban hivatkozásokat olvasnak. Felhasznált irodalomjegyzékeket. Pityi Palkó kap egy Kossuth díjat vagy Cocan Cocunek odaadják a Goncourt-t, akkor a felkentek föllapozzák a megfelelő címszót és megkeresik a hivatkozásokat: ki milyen tanulmányt írt megbabérkoszorúzott szerzőnkről. Talál, mondjuk 21-et, akkor azt mind elolvassa és a 21-ből ír egy 22.-et. Jó, van, aki a díjazott művet is elolvassa, de az nem jellemző és főképp nem fontos.
Tetszik már érteni? Ha én akkor megírom azt a monográfiát, akkor született volna az elmúlt 52 év alatt 2 tudományos értekezés, amely vitatja az én tételeimet, 43, amely más szórendben leírja ugyanazt, mindegyiknek a címe úgy kezdődik, hogy „Kiegészítések a Rejtő Jenő című monográfiához”, és lehet, hogy készült volna egy olyan is, amely tényleg kiegészít. És akkor Rejtő Jenő most létező író volna az irodalomtörténet-írás magasztos régióiban is, mert akkor úgy volnánk vele, mint a sarki autóbalesettel, amely este látható a TV Híradóban is, azaz megtörténtnek tekintjük. (Mert ha nincs benne az esti TV Híradóban, akkor nem is bizonyos, hogy megtörtént, mert csak a saját szemünkkel láttuk.)
Hát ez az én bűnöm, ami csak egyféleképpen nyerhet bocsánatot. Ha most ünnepélyesen megfogadják, itt, a számítógép hangszórója előtt, hogy ahányszor csak hirtelen rájön önökre az ellenállhatatlannak tűnő inger, mely hivatkozások olvasására sarkall, leülnek egy hangulatos olvasólámpa fénykévéje alá, néhány percig küzdenek a kísértéssel, aztán levesznek a polcról egy Rejtő regényt és a kétségkívül csábító strukturalista elemzés helyett elolvassák, mondjuk Az elátkozott partot.
És még valamit meg kell ígérniük. Hogy az én mulasztásom következtében ebek harmincadjára került írót soha többé nem tekintik szabad prédának. Hogy aki ezt mégis megteszi, azt valóságos börtönbüntetéssel sújtják, legalább öt évvel, filmforgatókönyv írás esetén tíz-tizenkét évvel.
Komolyan nem értem, ki hogyan veszi magának a bátorságot, hogy förtelmes ízlésének langyos váladékával összekenje Rejtő Jenőnek akár csak egyetlen sorát is, hát még elkövesse azokat a hihetetlenül aljas és primitív merényleteket, amelyek „eredményeképp” különféle, Rejtő műveire hivatkozó, ostoba kompilációk tolakodhatnak elő gusztustalan szülőcsatornákból. Mozgóképcsíkok és hangömlenyek ragacsos nyomsávja jelzi a minden emberi érzésből kivetkőzött kultúrhiénák lakomájának szikkadt maradványait. Meztelen diplomata- és Férjhez menni tilos-féle szörnyek tanúsítják, hogy felsőoktatási intézményt látogatott emberek olvasni sem tanultak meg, és (nem tudom, melyik a rosszabb) minden feszélyezettség nélkül képesek lopni. Miért, tessék mondani, miért?! Miért éppen Rejtő?! Csak nem azt képzelték az ő műveihez kézmosás nélkül közelítő „alkotók”, hogy az általuk világra kínlódott torzulatoknak, amelyek moziban, televízióban, rádióban szennyezik a környezetet, bármi köze van Rejtő Jenőhöz?
Ígérjék meg, nem hagyják, hogy a Rejtő műveket búcsúban játszott bábszínházi tréfáknak tekintsék, alkossanak csatárláncot, építsenek barikádot, álljanak élő falként az Előre tolt helyőrség felé csettintgetve, szájat nyalogatva közelítő paraziták elé, vessenek véget a gyalázatnak! Hogy nem engedik a magyarországi kedves vezetőhöz hasonlóknak, hogy Rejtő Jenő nevét a szájukra vegyék.
Legalább addig, amíg majd jön egy felhős tekintetű 19 éves egyetemista, aki nem adja fel, és elhelyezi végre Rejtő Jenőt az őt megillető helyen, fekete félvászon kötésben, az Akadémiai Könyvtárnak egy félreeső polcán.
A múlt héten valakire vagy valamilyen produkcióra azt mondtam, hogy zseniális. Hajlamos vagyok ilyeneket mondani, pedig tudom, ilyenkor csak lusta vagyok a megfelelő jelző kiválasztására, egyszerűen csak tódítok, valami nagyot akarok mondani.
Megszületünk, növekszünk, ennek érdekében eszünk-iszunk-alszunk, aztán meghalunk. Mindehhez nincs szükségünk mikrohullámú sütőre, sem hűtőszekrényre, nem kell hozzá villanyvasaló, versenyautó, hipermarket, játékautomata, elektromos kávédaráló, sőt, talán még géppisztoly és atombomba sem. Születni, funkcionálni és elmúlni lehet bármiféle segédeszköz nélkül is. Gáztűzhellyel meg turmixgéppel persze könnyebb, mentőkocsival, steril szülőszobával, bébitápszerrel és egyszer használatos pelenkával, zenélő bilivel és teleszkópos járókával gördülékenyebben érhető el a biológiai lét csúcsa, ultrahanggal, tomográffal, EKG-val és kromatográffal részletesebb képet kapunk rohamosan közelgő halálunk okairól, de még egyszer mondom, ezek nélkül megvolnánk. Meg is voltunk, elég hosszú ideig.
Az emberiség nagyjából 2 millió éves fennállása óta – ez ugyebár hozzávetőleg 70 000 generáció és nagyon sokmilliárd egyed – néhány tucat embernek köszönhetjük a jelenlegi civilizációt. Azaz néhány tucat zseniális elme találmányának, a keréktől napjainkig. Engedelmükkel nem számítom ide a létfenntartáshoz szükséges, ösztönalapon létrehozott eszközöket, a kőbaltát, ruhát, cipőt, konyhát, sőt még a tüzet sem. De a kereket, az írást, a dongaboltozatot, a könyvnyomtatást, a gőzgépet, az elektromosságot már igen. Mindent összevetve és valamivel kézzelfoghatóbb átszámítással élve, ha az emberi faj létrejöttét úgy vesszük, mintha 24 órával ezelőtt történt volna, akkor a jelenlegi fejlettségünk szintjét a legutóbbi 4 perc alatt értük el. Azaz a Homo habilis megjelenésétől kezdve eltelt 23 óra 56 perc addig, amíg valaki feltalálta a kereket és azóta összesen 4 perc Neumann János számítógépéig.
Mi fért bele ebbe a négy percbe, azaz most már reálisan az elmúlt 6-8 ezer évbe? Alapvetően fontos dolog nem sok, a leglényegesebbeket már föl is soroltam. Bizonyos esetekben a fejlődést én inkább cifrázásnak nevezném, némelykor inkább visszafejlődésnek, utóbbit azért nehéz észlelni, mert a sebesség, a sorozatgyártás és a reprodukálás szédületes méretei elfedik a lényeget.
Néhány évvel ezelőtt egy antológiában olvastam egy igencsak jellemző és nagyon szomorú meghatározást egy amerikai emberről, akinek azért nem mondom ki a nevét, mert hívőit nem szeretném megbántani a magam lesújtó és bizonyos szempontból valószínűleg konzervatív véleményével: egyszóval az illető neve mellé, offíciuma meghatározásaként azt írták, hogy művész. Tetszik érteni? Művész. Mint tudják, a művész éppen annyira létezik mint az ital, a textília, a bútor vagy az ebben a műsorban már említett gyümölcs. Az ember nem bútoron ül, hanem például széken, és nem textíliát hord, hanem kabátot. Mi a foglalkozása? Művész. Aha. Hát… ha valaki egy híres színésznőről készült színes portrét benne felejti az előhívó vegyszerben, amitől az piros-zöld-sárga meg mindenféle színű lesz, és utána kikiálttatik a XX. század legzseniálisabb festőjének, az tényleg művész. Egyszóval a fejlődés olykor megakad, némely esetben talán azért, mert nehéz a meglévőnél tökéletesebbet csinálni.
Itt vannak például a hangszerek. Jónéhányszáz éve olyanok, amilyenek ma is. Az utolsó említésre méltó esemény 1840-ben volt, amikor egy belga hangszerkészítő, bizonyos Adolph Sax feltalált egy zeneszerszámot, ami valóban új volt az addigiakhoz képest, a zseniális fából vaskarikát, azaz a rézből készült fafúvót, a szaxofont, amelynek négy különböző hangolású és formájú darabja máig fennmaradt. A többi, zenei hangokat hol sikerrel, hol fülsiketítően utánzó zajkeltő eszközt most azért nem említeném, mert a hangszert szeretném valami módon megkülönböztetni a ricsajszertől.
Most pedig beszéljünk végre valóban a zsenialitásról, erről a könnyedén szétdobált fogalomról. Utánanéztem, nem szívesen foglalkozik vele az enciklopédikus irodalom. Némely lexikonban nem is szerepel, mások egy-két mondattal elintézik: lángész, másoktól eltérő, ilyesmi. Ki a zseni? Legyünk egy kicsit szigorúak, jó? Zseni az az alkotó szellem, aki nélkül az emberiség, a civilizáció nem tartana ott, ahol most van.
A névsoron persze lehet vitatkozni. Hogy az alkotó művészek közé Pheidiaszon, Giotton, Leonardón, Michalangelon, Bachon, Mozarton, Beethovenen, Le Corbusién, Rodinen kívül ki fér be. Nem sokan. Platón, Arisztotelész, Galilei, Newton, Einstein között van-e keresnivalója Toricellinek vagy Leclanchénak, Shakespeare, Moliére, Thomas Mann, Karinthy, a kerék feltalálója, az első hajóépítő… számolgassanak, nincsenek sokan. 120-150 ember. A többi a változatosság gyönyörködtető diadala.
Mondom, lehet vitatkozni, miért hagytam ki Brahmsot és Lisztet, Tizianot és El Grecot, bocsánat, El Grecot nem hagyom ki… Szóval összeállíthatja ki-ki a maga zseni névsorát, ha elég szigorúan teszi, ezt a szempontot figyelembe véve, a végeredmény nem lesz több.
Milyen a zseni különben, úgy külalakra? Olyan, mint a többi ember, mondja Mari néni szeretettel, mert az a jó, ha olyan, mint mi. De hát milyen volna? A legtöbb zseni olyan, mint mi, hogy divatos kifejezéssel éljek, emberből van. Abban ugye egyetértünk, hogy a primitív zseni az volt, aki a sakkjátékot kitalálta. Kaszparov vagy Bobby Fisher? Nem tudom. Stephan Zweig Sakknovellájának és a Polgár lányok neveltetésének ismeretében nem osztanám könnyű kézzel a zseniséget. Ami voltaképpen szorgalom és tréning kérdése, az ha nem is bárkinek, de nagyon sokak számára megtanulható. A Sakknovellában Dr. B. fogságban csak egy sakk-könyvet olvashat, a Polgár lányok gyerekkoruk óta a sakkban éltek – zseniális szorgalom, ilyesmit nem ismerek. Jó, nem értek a sakkhoz, bizonyára kell hozzá valamilyen képesség, mint amilyen a természet gyermeke Centovicz-nak, a Sakknovella másik szereplőjének van, de a zseni…
Aki engem el tud varázsolni, az a zseni – mondta Vásáry Tamás abban a riportban, amit a zsenialitás kapcsán készítettem vele. És voltaképpen innen már nincs tovább. Bemutattam a legnagyobb élő zsenit, akit valaha ismertem, és akiről nem mondhatom el azt, amit Mari néni szeret mondani, hogy ugyanis olyan, mint a többi ember. Vásáry Tamás nem olyan. Ne kérdezzék, miért, miben nyilvánul ez meg, ha gondolkoznék rajta, bizonyára hosszan tudnám elemezni, miben más, mint mi közönséges emberek, de erre nem vagyok hajlandó. Kicsit felületesen nevezhetném a barátomnak, hiszen elég régen elég közelről ismerjük egymást, de nem az, és azt hiszem, nem is tudnám őt úgy kezelni, mint egy barátot… na jó kimondom, van benne valami földöntúli, valami időtlen, nem evilági, azt hiszem, ő az egyetlen, aki érti a zenét.
Hányszor használom a szót, anélkül, hogy belegondolnék, mit mondok. Jó, remek, kiváló, nagyszerű, csodálatos, gyönyörű, varázslatos, esetleg fantasztikus, fenomenális….Van egy csomó jelzőnk tetszésünk kifejezésére, de ha valami nagyon jó, egy festmény, egy szobor, egy épület, egy zenemű, egy koncert, egy színielőadás – azt mondom, zseniális. Egy sportközvetítés, egy paródia, egy zsonglőr, egy természetfilm – zseniális? Megválogathatnám a szavaimat. Lehet zseniális egy politikusi szónoklat? Egy látványos cselsorozat után lőtt gól? Mondjuk, mondjuk a szavakat, és ürítjük ki a tartalmukat. Király volt a buli – népszórakoztató tv riportjában valami jó fej mondta ezt a Balaton partján, a kétperces anyagban (megszámoltam) 9-szer. Király volt a buli. Most minden és mindenki király, és minden esemény buli. Haverok, buli. 200 szóból álló szókincs birtokosa hamarosan pályázhat az akadémiai tagságra, és átlag 30-40 szóval élhető lesz az életünk. Haverok, buli.
És én itt a zseni fogalmát feszegetem.
Liszt 15. magyar rapszódiáját játszotta Vásáry Tamás. Mit tetszik gondolni, Liszt zseni volt? Chopin például kicsit lenézte, és saját magát nagyobbra tartotta. Ebben szerepe lehetett az életkorának, egy évvel idősebb volt ugyanis Lisztnél, ami ifjú embereknél még jelentős tekintélyt jelent, aztán bizonyára számított a környezetükben nyilvánított rokonszenv a szegény, csenevész, beteg lengyel iránt, meg az ördög tudja, még mi minden. Az viszont talán már nem is ízlés dolga, hogy Liszt nélkül más lett volna a zenetörténet, nemcsak szegényebb, hanem más. Nem pusztán a művei hiányoztak volna, hanem azok a harmóniai és szerkezeti változtatások, amiket ő hozott a zeneszerzésbe, amik nélkül nincs Brahms, és nincs a 20. század muzsikája, de legalábbis más mindegyik. Chopin nélkül meg legföljebb Chopin hiányzik, az ő hatása a zenetörténetre – hogy is mondjam – elhanyagolható, mondom, miközben nagyon szeretem a muzsikáját, azon kevesek közé tartozik, akinek megszereztem az életművét lemezen, és akit csak azért nem játszottam ifjúkoromban, mert sosem tudtam úgy zongorázni, hogy meg mertem volna próbálni. De Liszt zseni, Chopin meg nem az, ha elfogadják az általam kreált definíciót.
Jó, elismerem, a heroikus polonéz után nehéz azt állítani, hogy Chopin nem volt zseni. Azzal a kérdéssel meg végképp nem tudnék mit kezdeni, hogy aki ezt így eljátszotta 20 éves korában, az zseni-e. De mégis tudok. Elfogultságot jelentek be, így a véleményem nem tekinthető autentikusnak. Akiről szó van ugyanis, az nő, azon belül gyönyörű volt húszévesen. Martha Argerich-nek hívják, és már nem húsz éves. De számomra még mindig ő a zongoristaság, beleértve Szokolovot, Berezovszkijt és Lang Langot is. Mondom, lehet, elfogult vagyok. De aligha lehet azt mondani, hogy tévedek.
Utána néztem egy-két háború történetének, szerettem volna megtudni, mi volt a kiváltó oka, de nem sikerült megtudnom. Gazdasági egyenlőtlenségek, vallási türelmetlenség, területszerzési törekvések, kijutás a melegtengerhez – ezeket ismerjük, nem ez érdekelt. Hanem az a mozzanat, az az utolsó megnyilvánulás, ami után már lőni kezdtek. Nem a szarajevói merényletre gondolok, hanem ami azután történt, de ezekről az apróságokról már nem értekezik a történelemtudomány.
Nem találtam feljegyzést arról, hogy egyik politikus azt mondta a másiknak, maga egy tehetségtelen hólyag, a főnöke pedig egy tudatlan, agresszív tulok – mire megjött a hadüzenet. Vagy mindjárt az első ágyúgolyó.
Nem találtam hitelt érdemlő dokumentumot arról sem, hogy valaki azt mondta volna, bocsánat, tévedtem, vagy sajnálom, félreértett, nem úgy gondoltam, minek következtében elmaradt egy háború. Pedig kell lennie ilyesminek. Utóbbira kisebb esélyt látok, de hogy végülis szavak, mondatok robbantják ki a háborúkat, forradalmakat, azt nyilvánvalónak gondolom. Amióta az ember beszélni tud, fegyvernek is használja ezt a képességét, gyilkos fegyvernek. Valószínűleg nincs recept arra, mi a konfliktusok eredője, a szó vagy a mozdulat, azaz a második vagy az első jelzőrendszer, de a kapcsolatok elmérgesedésében mindig ott van a beszéd, fajunk legveszélyesebb támadó eszköze.
Az állatvilágban nincsenek egymás elpusztítására mozgósított hadseregek, az ő rendelkezésükre álló kommunikációs rendszer alkalmatlan tömegek irányítására és főképp fanatizálására, arról nem beszélve, hogy a természet törvényei kizárják a saját faj kipusztításának lehetőségét.
Hallom az ellenérvet: vöröshangyák kontra termeszek. Ám e rovartársadalmak bámulatos szervezőkészsége, és az ember képzelete által militarizált cselekvéssora felfogható úgy is, mint 2-3 oroszlán támadása a zebracsorda ellen – azaz a ragadozó táplálékszerző akciójának egy kétségkívül látványos formája, de semmiképpen sem az emberi hadviselés antropomorfizálható leképezése. Az állatvilág nem visel háborút, nem robbant ki forradalmat, még csak nem is lázad, a felnőtté váló ifjú és erős egyed nem sértődik meg az előtte lévő generációra, hanem felváltja őt a faj fennmaradásának érdekében.
És hallom a másik ellenérvet (ez lehetne akár súlyos és alapos is): az ember törvényei sem teszik lehetővé a saját faj kipusztításának lehetőségét. Ezzel csak az a baj, hogy ez utóbbi nem zsigerekbe épült, hanem csak írott törvény, és mint ilyen, bármikor megszeghető. Viszont az is kétségtelen (Csányi Vilmost idézem sokadszor), hogy a népsűrűséghez, és az ebből adódó alkalmakhoz képest elég ritkán szegjük meg, azaz a legbékésebb faj mégis csak az ember. Csányi professzor egyik példája: egy csimpánzokkal teli autóbusz viszonylag rövid útját sem élné túl egyetlen utas sem.
Akkor mégis minden rendben van, az a néhány világháború és elenyésző számú helyi csetepaté alig csúfítja a történelmi fejlődés vonalát, a biológiait meg minimálisan sem befolyásolja, hiszen az ember felépítése évezredek óta nem változott. Ugyanolyan rosszul tűri például az agressziót, gyűlöletet, megalázást, a rombolást, szeretteinek elvesztését, mint mondjuk a Homérosz-kori ember tűrte volt. Pedig a hüllőagyú (más néven homo politicus) mi mindent megtett embertársainak edzése, tűrőképességének fejlesztése érdekében, hány hadjáratot, felkelést, háborút, forradalmat kezdeményezett és vitt el a végsőkig, hogy sajátmagán és a hozzá idomulókon kívül mindenkit kiirtson – ám ez a puhány bagázs folyton csak kibújik a kemény, a törhetetlen fajta által áldozatokat nem kímélve megteremtett küzdelem alól. Békét, békét akarunk, azt nyekergi, mióta beszélni tud, pedig nagy írók, a nyavalyások által magasztalt gondolkodók is azt mondják: az élet értelme a küzdés, a diszharmónia.
Akkor? Mi a probléma? Azt adják nekünk, amit Goethe, Vörösmarty, Madách akart, küzdelmet. Harcot. Sőt, szabadságharcot és kíméletlen háborút mindenkivel szemben, aki nem híve a nagy nemzeti együttműködésnek. Ami persze nem nagy nemzeti együttműködés, ha egyvalaki nem működik együtt, de ez nem zavarja őket, ez egy olyan együttműködés, amiben rengeteg harc van.
Azt hiába magyaráznánk a szabadságharcosoknak, hogy Goethe, Vörösmarty, Madách a harmónia megteremtéséért akarja a küzdést, a mi kedves vezetőnk és az ő kilógó nyelvvel lihegő rajongói pedig pusztítani akarnak. Minden sértő mondatuk provokáció, egy-egy vad arculütés: vedd már észre magad, csórikám, nem vagy közénk való, szívódj fel, ugorj szakadékba, fulladj meg, kösd föl magad, bánom is én, hogyan múlsz ki ebből a világból, csak ne zavard többé fennkölt köreinket.
Sok szakértőhöz hasonlóan én sem voltam jelen a beszéd kialakulásának pillanatában, ennélfogva nem tudom, az eszközhasználat következtében szólalt meg az ember, vagy éppen annak elősegítése érdekében (megbeszélte a magasabb kollégával, hogy ha ő sem éri el a gyümölcsöt, talán kellene egy bot, amivel le lehetne verni), egy bizonyos: az egymás bántásának hihetetlenül változatos módszerei a nyelv által alakultak ki. Uszítani, lázítani, gyűlöletet kelteni szavakkal lehet, a kardot lendítő kéz, az atombombát kioldó mozdulat már következmény, reakció arra, hogy azt mondtad, csúnya vagyok és szegény, és gyenge is vagyok, hát én majd most megmutatom…
Petőfi Sándor Egy goromba tábornokhoz című verséből idézek néhány sort.
„…Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
Tűzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
S akit megszúrok véle, fáj neki
Még akkor is, ha a sír férgei
Cirógatják ott lenn a föld alatt.
Kiírnám önt itt név szerint, de amit
Saját kardjával tenni képtelen,
Tollammal tenni én nem akarom,
Nem fogom önt megörökíteni.
Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
Beszéljen vélem emberségesen,
Mert én ugyan nem tartom magamat
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem."
Lám, miket mondott Petőfi Sándor, hogy a toll hegye fájdalmasabb sebet ejt, mint a tőr. Hogy úgy van. Valami ilyesmit kezdtem mondani az előbb. Lehet sérteni a húst, a bőrt, horzsolást okozni tőrrel, késsel, és lehet sérteni a jóízlést vacak, tehetségtelen produktummal, légyen az festmény vagy kivehető ajtajú NDK turmixgép. De a sértődöttséget a toll hegye váltja ki, azaz a szó.
Az arcon csattanó kesztyű általában szóbeli sértést követett, párbaj ritkán jött létre szavak nélkül. Nem mondom, elképzelhető… vegyük a következő helyzetet: jóképű ifjú férfiember epekedő pillantásokat lövell a gyönyörű menyasszony felé, leányzó lopva visszanéz, tekintetéből vágyódással keveredő kíváncsiság sugárzik. Vőlegény – látván a félreérthetetlen metakommunikációt – odalép az ifjúhoz, és kesztyűjével arcul üti.
Ez most mi volt? Puszta mozdulatsor, a fajfenntartás érdekében megnyilvánuló domináns egyed akciója a gyengébb bika elzavarására? Hát persze, hogy nem. Ott van mögötte a szavakból felépült fogalomrendszer a két birtok egyesítésének veszélyeztetettségétől a „mit szól a báli közönség”-en át annak a futó gondolatnak a megfogalmazásáig, hogy mit képzel magáról ez a ficsúr, azt hiszi, ő szebb, mint én. Egyszóval a némajáték mögött ott van a verbalitás, az embernek a szavak útján való fogalomalkotó képessége. Attól most megkímélem önöket, hogy párbeszédre fordítva is előadjam az iménti pantomimet, talán elhiszik nekem, hogy a szóbeli sértés (ripők, mit képzel magáról!) ott lapul a jelenet mélyén.
Sértő szándékkal azt nem sűrűn mondják egymásnak az emberek, hogy maga olyan, mint az alkonyi égbolt. A ronda fráter gyakoribb. Miért sértő az, hogy ronda? Mondjuk egy ronda embernek. Mert ő akkor is szeretne szép lenni, ha tudja magáról, hogy ronda? Miért okoznak fájdalmat szavak, mondjuk az, hogy anyád? Hiszen az egy szép szó. Persze, ha úgy folytatjuk gondolatban, hogy anyád egy szent asszony, és rajtad meglátszik az ő kiváló nevelése… Ez így elég ritka…
A sértő szándékú szavak zsigeri szintű érzelmeket váltanak ki, meggyalázzák a valami módon mindenkiben élő gyermeki szeretet és tisztelet érzeményét, csúfság, megalázottság, fölöslegesség, keserűség képzetét keltik, egyszóval sértenek egy szókép megjelenítésével úgy, hogy felidézik az ütés, a rúgás, a szúró-vágó eszköz sértésének fájdalmát és az azzal járó félelmet. A sértés az erőszaknak az elsődleges megnyilvánulási formája a második jelzőrendszerben, olyan, mint az ökölbeszorított kéz, amikor emelkedni kezd.
A sértés mindig primer, ösztönszintű képzetekkel operál, legföljebb a célszemély szellemi képességének szintje befolyásolja a szavakat, amennyiben egy akadémikus valószínűleg kevésbé érzékeny arra, hogy maga fajankó, mint arra, hogy az ön tézise Hermész Triszmegisztosz óta ismert, de már a XV. században bebizonyították, hogy hamis – ami végülis nem jelent egyebet, mint hogy ön egy műveletlen, alattomos tolvaj.
Maradt három kérdés: ki kit sért, miért és annak mi a következménye?
Általában ki sérteget? Akarnám-e én megsérteni például ezt az imént emlegetett országvezért, pártunk és kormányunk első emberét, a nagy szabadságharcost csak úgy, zsigerből. Mondjuk, megyünk az utcán, találkozunk, és én megsértem… Nem jó a példa, mert legföljebb becsületszóra hihetik el nekem, hogy eszembe sem jutna – nincs rá bizonyítékom. De mondjuk, elképzelhető, hogy Petőfi odamegy ehhez a tábornokhoz, beleköt és elkezdi sértegetni, anélkül, hogy tudná, kiféle, miféle? Lám, még így, hogy vélhetőleg megtapasztalta a tábornok rossz modorát, még így is „csak” egy verset írt róla. És ezzel részéről a dolog el volt intézve.
Sérteni ez a tábornok akar, meg ez az isten rosszkedvében teremtett figura – ez a szabadságharcos, mert valami bajuk van a világgal. Mert sértődöttek. Nem sértettek, sértődöttek – és ez elég jelentős különbség. A sértett tudja, ki vagy mi (milyen jelenség) bántotta, a sértődött általában van megsértve. A sértett az esetek többségében akkor is megbocsát, ha nem kérnek tőle bocsánatot, és elfelejti a sértést, a sértődött nem bocsát meg és nem felejt, hiszen nem tudja, kinek kellene és mit.
A sértett valószínűleg még soha nem sértett meg senkit, és azután, hogy őt megsértették, valószínűleg még kevésbé fog megsérteni bárkit.
A sértődöttet valószínűleg soha senki nem sértette meg, ő viszont valószínűleg meg fog sérteni mindenkit, akit nem áll pillanatnyi érdekében nem megsérteni.
A sértődöttség mélylélektani eredőivel most két okból nem foglalkoznék: először is nem értek a mélylélektanhoz… a másik ok ezek után már nem is fontos.
Annak megállapítását viszont még éppen nem érzem hatásköri túllépésnek, hogy viszonylag könnyű sértődötté válni, és nagyon veszélyes. Olykor olyan emberekkel is előfordul, akikről korábban azt hittük, hogy okosak…
Na itt van például ez az eset, a mama nem engedte gitározni, erről énekelt a Rooftop Singers, és a szabadságharcos egy életre sértődött lett. Vicceltem. Attól fals az egész, hogy az illető nem is akart gitározni. Ha akart volna, Magyarország most nem tartana itt.
Arról van szó, hogy egy rakás sértődött ember szerzett magának úgynevezett hatalmat, a többi meg, a csimpaszkodók, akik azt hiszik, az erőhöz ragadtak hozzá, és nekik mostantól nagyon jó lesz, még nem érezték meg, vagy ha igen, nem hagyják eljutni a tudatukig, hogy ezekből a harcosokból árad a gyávaság kipárolgása, hogy egyebet sem tesznek, mint néznek maguk mögé, van-e ott még fal, aztán néznek körül, hogy ha nincs, merre lehetne menekülni. Én házi használatra patkányeffektusnak nevezem ezt a lelkiállapotot.
Crispian St Peters nótájában van egy sor, ami arról szól, hogy bemegy a sarokba a fájdalmát enyhíteni. Georgie Fame meg – ugyancsak a 60-as évek közepén, mint Crispian St Peters – azt énekelte, hogy takarodj, lódulj. Ezek az angol énekesek mintha tudták volna, mit kell a felvételeikkel illusztrálniuk 2014-ben Magyarországon.
Van ám még ilyen, igaz, ennek csak a címe folytatható tetszés szerint: ha én te volnék. Meg aztán azért is lejátszom, mert úgy vélem, kevesen ismerik, érthetetlen módon nem szerepelt Englebert Humperdinck legismertebb slágerei között. Pedig szerintem ott lett volna a helye.
Marie McDonald McLaughlin Lawrie következik a mai délután legaktuálisabb dalával. Ha történetesen nem tudnák, kiről van szó, azt is mondhatom, Lulu Kennedy-Cairns fog énekelni, így azért már közeledünk. Lulu néven lett világhírű ezzel a nótával, aminek a végén azt kiabálja, hogy everybody shout now, azaz most mindenki ordítson. Tényleg ideje volna.
Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.
És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.
In principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…
Szavak. Bár… A nürnbergi stadion, a zászlók, a szabályos mértani alakzatokban szabványos, dübörgő ütemben felvonuló egyenruhások nélkül, a pénzarisztokrácia behódoló mozdulatai nélkül, csak a szavak…
Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.
Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.
Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amellyel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?
Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufemizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.
Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…
Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.
Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit pártunk és kormányunk vezérürüje szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. Lényegében elegendő jóideje már az a kolomp, ami a nyakába van akasztva, aki azt hallja, nemcsak követi, fél is tőle. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.
A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.
Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.
Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, amelynek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.
Beszélek én itt sok mindent, most például éppen szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját házatáját sem, most mégis megteszem.
Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.
Eszembe jutott egy naplóm. Volt idő, amikor megengedhettük magunknak, hogy nyaraljunk, 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:
„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vizibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, amely segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.”
1990-ben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”.
Az én naplómból ma legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.
A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan utódaik, a mai bolsevisták teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most ezek az ifjúkommunisták akarják, akik közben megöregedtek, de hosszan kellene tanulmányozni a Szovjetunió történetét, hogy hozzájuk hasonlóan primitív, hithű bolsevikokat találjunk ilyen létszámban. De az igazi abszurdum a vezérük. Ilyen rosszminőségű despota nem volt még a világtörténelemben. Sokszor mondtam már, a többi legalább gazembernek formátum volt.
Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire.
Inflálódnak a szavak. Azaz értéküket vesztik. Király volt a buli – mondta a riportalany. Király volt, mi? Lent a parton végig – kontrázott a riporter. A csajok meg a zenekarok, király volt – fejtette ki bővebben a riportalany. Ilyeneket kell csinálni, amilyen az volt. Király buli volt.
Ezt egy hivatalos, frekvenciaengedélyes magyarországi (véletlenül majdnem azt mondtam, magyar nyelvű) rádióadón hallottam valamikor régen. Le voltam nyűgözve, amint hallják, nem tudom elfelejteni. Haverok, buli. Az előbb azt mondtam, 200-250 szóval tartanak bennünket, most visszavonom, nem számoltam utána, csak úgy kicsúszott a szájamon, nincs az több 70-80-nál. De hát igaz is, minek az a sok szó? Az ilyen Arany Jánosok csak fárasztják az embert. Király volt a buli, ezt mindenki érti és elégedjünk is meg ennyivel. Eladni ugyanis lehet, akár 10 szóval is, cukros vizet literenként 300-ért, 30 Ft értékű textíliából trikót 12 ezerért, emeletes cipőt, orrba karikát, nyakra-combra-karra tetoválást, műanyagcsiga-láncot meg mindent, ami a primitív népek folklórjából megismerhető és nagyüzemi méretekben előállítható. Totemoszlop és varázserejű madártoll korona még nincs, de az valószínűleg nem is lesz a boltokban, mert azoknak az üzenete már kicsit bonyolultabb, és nem lehet ráölteni karcsú női bokákra. Vegyél, vegyél, vegyél, ostoba fogyasztó, van hozzád három kedves szavunk, többet nem is értesz.
Mit mondtam? 70-80 szó? Á, minek az a bőség?
Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna Krisztusában, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.
Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.
Dalida franciául a világon a legcsúnyább kiejtéssel énekelő nő volt, de egy idő után kit érdekel, annyira visz magával a hangja. A prózát különben Alain Delon mondta.
La foule, a tömeg. Piafot a szerelmétől sodorja el, minket… na ezt hagyjuk. Azt sem tudom, ki az a minket.
Említettem a múlt héten az ABBÁt, hát most itt vannak. A győztes mindent visz. Nem kifejezetten arra gondoltak, ami gusztustalanság itt nálunk lesz majd a hét végén, de hát a cím stimmel. Kicsit elkanyarodunk, de nem annyira, hogy elfelejtsük, miről volt szó. A Jefferson Airplane nótája azt kérdezi, nincs szükséged rá, hogy szeressen valaki?
Mondtam vagy két hónapja, ez az együttes hihetetlen, annyira más, mint az összes többi. A következő nótából nemcsak a vágyakozást ajánlom figyelmükbe, hanem azt a két sort is, ami arról szól, hogy jó volna térden állva imádkozni. Némely esetben lehet, nincs más lehetőség?
Akkor marad ez.
