Ébresztő 9 és fél

(Gondolkoztam, ezt ide föltegyem-e, ennek a szövegnek a legnagyobb része innen van, csak régebbről. Aztán úgy döntöttem, fölteszem, részint mert nem mindenki hajlandó visszamenni régebbi bejegyzésekhez, részint mert április 6. után ezek az írások kaptak egy sajátosan pikáns ízt, részint mert az idetett zenék még inkább átalakíthatják a tavalyi jegyzetek hangulatát. Ami itt következik, az utolsó utáni műsorom a Pacsirta rádióban.)

A múlt héten már végleg elköszöntem, ez már nem is az Ébresztő, ez csak annak a lecsengése, afféle búcsú, ha megbocsátják, az én személyes búcsúm mindentől, ami az úgynevezett közéletet jelenti, a közszereplésnek a napi politikával is foglalkozó részét. Holnaptól cinkosnak állok. Amennyiben igaznak fogadjuk el Babits Mihály állítását, mely szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. Nincs több mondanivalóm, holnaptól a politikai osztálynak eufemizált bűnbanda azt csinál, amit akar, szavam sem lesz, elég volt.

A most következő zenét sokan és sokféleképpen eljátszották már, ha jól tudom, Bing Crosby kezdte 1932-ben. De így, ahogyan Tony Scott, soha senki, ezt felelősségem teljes tudatában állítom. Brother can you spare a dime szabad fordításban azt jelenti, öcsi aggyá má’ kőcsön egy tizest. Tony Scott így játssza, úgy szól a klarinétja, mint a prímás hegedűje, amikor egy különlegesen szép és fájdalmas hallgatót játszik. Csak azért kezdem ezzel a mai műsort, hogy előre vetítsem annak a hangulatát, ami a Pacsirta rádió hallgatóira vár. Nem ebben a műsorban, az országban. Kezdhetnek hozzászokni.

Öcsi aggyá má’ kőcsön egy tizest. Felolvasom a Jóreggelt Európa című blogomnak egy január 26-i bejegyzését. Szó szerint, bárki ellenőrizheti, egy betűt sem változtatok rajta.

„Megmondjam, hogyan lehetne az úgynevezett baloldalnak megnyernie az április 6-án esedékes választásokat?

Jó, megmondom. (Igen, ebben a kérdésben benne van, hogy a jelenleg elképzelt módon nem lehet.)

Sajtótájékoztató a Jókai utcai székházban. A pulpituson az elnök. A szöveg: megvolt az évértékelő, megvolt a jelölésem, én vagyok a baloldal miniszterelnök jelöltje. Gondolkoztam. Nem tartom alkalmasnak magamat ennek a feladatnak az ellátására. Én ezt a választást nem tudom megnyerni. Sokkal jobban értek ahhoz, hogyan kell a háttérből mozgatni embereket, milyen tanácsokkal kell segíteni őket, sokkal jobban tudom, mit kell tenni, mint tenni azt, amit kell. Úgyhogy bemutatok valakit a sajtó képviselőinek, akit alkalmasnak tartok erre a feladatra. Szabó Tímea. Várja a kérdéseiket.

Akkor az elnök odamegy az első sorban megüresedett székhez, ahonnan felállt Szabó Tímea, és leül. A sajtó ettől a pillanattól kapkodni kezd, fogalma sincs róla, mit kellene tennie, mit kellene kérdeznie. Aztán a dolog valahogyan majd rendeződik.

Ott van a pulpituson egy nő. Majd ő segít. Az ilyen helyzeteket a nők tudják kezelni. Az ilyen helyzetben, amikor ennyire reménytelen egy választást megnyerni, egy nőhöz kell fordulni.

Szabó Tímeának hívják. Elsöpörné a ma kormányzó pártot. A hátralévő idő neki bőven elég volna.

Én szóltam.”

Ennyi. Ezt január 26-án írtam. A női név esetleges volt, nevezettet éppúgy nem ismerem személyesen, ahogyan mást sem. Javaslatom eredményét tudják. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha megteszik, amit leírtam, ha nem nagyképűsködnek, ha nem gondolják magukat sokkal nagyobbnak és sokkal fontosabbnak, mint amekkorák és amilyen fontosak. Az ismert eredménynél rosszabb aligha születik.

Ezt az előző, januárban írt jegyzetemet azért olvastam most fel, mert nem akarom, hogy azt gondolják, utólag vagyok kíméletlen, miért nem szóltam hamarabb. Szóltam, nem is egyszer. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy nem hiába beszélek, de azért csak mondtam a magamét, bár senki sem kérdezett. Azt ne tessék kérdezni, miért nem kérdezett senki, mert úgysem mondom meg.

Na jó, mégis megmondom, most már mindegy. Hosszú ideig azt hittem, az úgynevezett politikusnak van annyi esze, hogy körülvegye magát okos emberekkel. Saját magánál okosabbakkal. Ilyenek nyilván számosan vannak, mert ha az illető olyan okos volna, hogy magánál okosabbat már csak nagyon nehezen talál, akkor nem ment volna politikusnak. Egy idő után rájöttem, hogy a saját magánál okosabbat kereső ember szellemi szintje olyan magasan van, ahová nem láthat fel, aki politikusnak megy, ennélfogva nem is kereshet saját magánál okosabbat, minthogy nem tartja elképzelhetőnek az ilyen ember létezését, lévén a politikus saját maga szerint a legokosabb a világon, valamint kiválasztott és lángoszlop. Az a feltételezésem ilyenformán megalapozatlan volt, hogy engem egyebek között azért nem kérdeznek, mert nálam sokkal okosabb, a tárgyhoz lényegesen jobban értő emberek vannak a politikus környezetében, ez ugyanis nem volt szempont.

Mondom, szóltam én már korábban is, például tavaly november 24-én. De aztán úgy gondoltam, most egy darabig nem szólok, mert még azokat is elriasztom, akik már rájöttek, hogy tehetetlenek és alkalmatlanok ezek a magukat ezer néven nevező politikusok (az úgynevezett ellenzék), nincs más, ezekkel kellene valahogyan elintézni, hogy a magyar történelem relatíve legkártékonyabb alakzata (az úgynevezett kormány) távozzék végre az életünkből. Nincs más, ezek vannak, majdcsak megállapodnak valamiben, hogy szeretik egymást vagy nem, hogy összekapaszkodnak, vagy úgy tesznek, mintha minden vágyuk az együttélés volna, csak előbb meg kell kérdezni a mamától, szabad-e, bánom is én, valami csak lesz, és valahogy csak meg tudjuk majd jegyezni, mi a nevük.

Gondoltam, nem fogom még én is bántani őket, arra itt van a Fidesz kihelyezett bambatagozata, élén a csücsöri, beszédhibás elnökkel, elég bajt csinálnak azok egyedül is az ellenzéknek.

Ezen a beszédhibáson kicsit eltűnődtem, mert mint tudjuk, hátrányos helyzetűt nem bántunk, de hát beszélni meg lehet tanulni, akár családilag, akár önerőből, miért kell a sok hendikepet még azzal is súlyosbítani, hogy az illető úgy beszél, mintha több friss citromkarika volna a szájában. (Vannak beszédhibások, akiknek elnézem, hogy valamilyen oknál fogva elmulasztották a többé-kevésbé helyes kiejtés megtanulását, sőt olyanok is, akiknél már észre sem veszem, de ehhez egyéb emberi értékek szükségesek, és semmiképpen sem súlyosbító értéktelenségek.) Na szóval, erről a bambatagozatról már régen lehetett tudni, hogy kevés hathatósabb propagandistája van a kormánypártnak, mint ők, most még esetleg eljut a fülükbe, mennyire megvetem én is a magát ellenzéknek nevező konglomerátum fantáziátlan együgyűségét, még inkább felbátorodnak, és még a nyíltan zsidózó fasiszta pártot is felhozzák.

Megtették. Hiába fogtam vissza magam, hiába próbáltam úgy viselkedni, mintha minden szép és jó volna, a bambatagozat zsigerből tette tönkre a minimális esélyt is, hozott megszámlálhatatlan szavazatot pártunknak és kormányunknak, intézte el, hogy a fővárosban 18:0 helyett 9:9 legyen az eredmény. Ilyen megátalkodottan ostoba képződménnyel tényleg nem lehetett számolni, és most még büszkék is magukra, hogy bejutottak a parlamentbe.

Ott tartottam, hogy tavaly november 24-én próbáltam figyelmeztetni a magát ellenzéknek képzelő formációt, mint azóta tudjuk, teljesen sikertelenül.

„Először számtant tanultunk az iskolában, aztán algebrát, aztán matematikát. Most inkább nem fárasztanám az olvasót azzal, mi a különbség a számokkal foglalkozó tantárgyak között, állapodjunk meg abban, hogy ezek közül a számtan a legegyszerűbb, első általánosban tanítják. Összeadás, kivonás, szorzás, osztás, a fiaim ezeket a műveleteket már négyéves korukban is el tudták végezni, igaz, nem jártak óvodába, így a közösségi oktatás pusztító módszereivel csak hatévesen találkoztak.

Akárhogy is, az alapműveleteket nyolcéves korban már lehet tudni, és bár külön történelmi szakmunkák nem foglalkoznak annak részletezésével, mióta nem beszélhetünk magyar oktatásügyről (tudomásom szerint még soha nem volt ilyen), azért az feltételezhető, hogy összeadni és kivonni minden kisgyerek tudott már évszázadokkal ezelőtt is. Írni, olvasni nem, de számolni meg kellett tanulni.

Eddig megvolnánk. A kérdés most már az, milyen esetekben nem jut eszébe valakinek, hogy számoljon. Mi akadályozhatta meg például Kossuth Lajost egy nagyon egyszerű számtanpélda megoldásában? Abban, hogy egy kivonás elvégzésével megállapítsa, mennyivel kevesebb ember, ágyú, puska, kard képezi a magyar haderőt, mint amekkorát az osztrákok képesek mozgósítani. Ez már önmagában elrettentő mennyiség. Ehhez jön még a megharagított orosz cár és az ő hadereje (összeadás, majd újabb kivonás), az így kapott szám semmiféle kétséget nem hagy: az úgynevezett magyar szabadságharcnak semmi esélye nincs nemhogy a győzelemre, arra sem, hogy néhány ember kivételével a magyar harcolók életben maradjanak. Ehhez képest a monoki ügyvéd rémületes szónoklatokkal tüzelte az iskolázatlan, leginkább ösztönéletre képes parasztokat és a náluk alig valamivel tanultabb képviselőket (érdekes, utóbbiban mennyire nincs semmi fejlődés), hogy menjenek neki a náluk összehasonlíthatatlanul erősebbnek. Ilyeneket mondott, hogy „…úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek.” Meg hogy „…Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!” Aki ilyen mondatokat ki bír ejteni a száján, az bármi egyéb aljasságra is képes, az olyan tudatállapotban van, hogy nem lehet alkalmas semmiféle számtani művelet elvégzésére – ez nyilvánvaló.

Nem érdemes ugyanezt az effektust elismételni 1956 kapcsán, és visszamenni a magyar történelem évszázadaira sem időszerű addig, amíg esély sincs rá, hogy e néhány alapművelet segítségével értelmezzük és értékeljük zendüléseinket és hadakozásainkat az elmúlt ötszáz évben. Szorítkozzunk annak megállapítására, miszerint a magyar történelmet jobbadán az átlagosnál is butább emberek indulatai formálták az ismert folyamattá, akik rendre sorsfordítónak ítéltek bizonyos pillanatokat, amik nem voltak azok, de ők addig erőszakoskodtak, amíg ezt az ostobaságot a közember is magáévá tette, és kaszát kiegyenesítve rohant beteljesíteni beteg emberek szóvirágos lázálmait.

Ahelyett, hogy megragadta volna azt a lehetőséget, amit az összeadás és kivonás kínált a legegyszerűbb gondolkodású embernek is.

Csak azért szólok most, mert durcipeti kommunikációs fegyelmet kért. Azaz rászólt Lendvai Ildikóra, hogy ne dumáljon. Majd ő (mármint brillantinos durcipeti) megmondja, mit lehet mondani és mit nem. Csak azért szólok, mert ennél a pontnál megérkeztünk a tárogatóhoz és a poklok kapuihoz. A felfuvalkodottságnak ez a mérete ismerős, a következményei is. Engedelmükkel itt most nem elemzem, hogyan jutott el ez a jelentéktelen fiatalember idáig, hogy bajaferik meg szekeresimrék meg szanyiszerű alakok bíztatásával úgy tegyen, mintha érdemei volnának, most csak szólni szeretnék, hogy tessék szíves lenni egy kicsit számolni. Összeadni és kivonni.

Aztán menekülni. Ki merre lát. Egyelőre talán még csak arról van szó, amit ma divatos kifejezéssel úgy mondanak: az ember menti az arcát. Egyelőre ennyi. Az életét talán még senkinek sem kell mentenie, bár ha a stadionépítő marad, elég gyorsan eljuthatunk odáig is – márpedig marad.

Különféle sportolók azt szokták „lenyilatkozni”, hogy a jobbtól kikapni nem szégyen. Én ettől a rémületes marhaságtól mindig igazán rosszul leszek, mert már hogy a fenébe’ ne volna szégyen, hiszen ő volt a jobb – miért? Miért lehetett jobb? Mert tetszett hagyni, hogy valaki jobb legyen, vagy mert tehetségtelennek tetszik lenni, csak ez eddig nem derült ki, azaz szorgalomhiány vagy képességhiány következtében győzött a másik, már hogyan ne volna az szégyen?

De kikapni valakitől, aki még csak nem is jobb? Nem szorgalmasabb, nem tehetségesebb, nem okosabb? Kikapni valakitől, akiben túlnövekedtek a negatív tulajdonságok? Aki nem lehet jobb, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem nevezünk senkit jobbnak erőszakos nemi közösülésben vagy mások megalázásában, egy tömeggyilkos nem jobb, mint a másik tömeggyilkos, nem szoktuk azt kérdezni, ki volt jobb, Hitler vagy Sztálin. Nagyobb gazember, olyan van, de jobb gazember, olyan nincs.

Úgyhogy mondom, nem a jobbtól fognak kikapni. Azért az már nem akármekkora szégyen. Pusztán azért, mert a vesztes még számolni sem tud.”

Ha már Shakira eszembe jutott, hadd tegyek ide még egy felvételt, amin ő énekel. Ez nemcsak azért szól, mert nagyon kedvelem ezt a lányt, és sokra tartom az énekesi képességeit. A zene egy filmből való: Szerelem a kolera idején. A dal címe: La despedida, azaz a búcsú.

Végül egy jegyzet a Jóreggelt Európából tavaly október 27-ről.

„Még egyszer, de tényleg legutoljára, ha nem lett volna elég világos.

Azért kérdőjellel Összefogás az előző bejegyzés címe, mert nemcsak elégségesnek nem tartom az összefogást, szükségesnek sem, sőt lehetségesnek sem. Egyszerűen egy ostobaság, el tetszett késni 23 évet.

Először is kik fognának össze?

Most nagyon jóindulatú leszek és szeretetteljes.

Itt van például a legbelső körökben egy ifjú, az is valamilyen Viktor, a nevét nem bírom megjegyezni, nem is akarom, na az például már annyi kárt okozott, mint kevesen ebben az országban, mégis ott van, adja a tanácsokat, ami a kisebb baj, a nagyobb az, hogy a többiek teszik, amit mond. Nem ő a hibás, ő csak jött, azt mondta, KARESZ HÜJE GYÖNGYI HÜJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. Elhitték neki. Most él, mint Alizka meseországban, nem ért semmihez, beszél mindenfélét, mert hallgatni nem képes.

Ha már betettem ide egy Weöres-idézetet, kívánkozik annak a folytatása is, hogy érthetőbb legyen a pillanatnyi szellemi színvonal az úgynevezett ellenzék különféle szervezeteiben:

Apukám házat épít.

Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel.

Aztán a ház tetejét.

Azután aztán az ablakokat,

nem látunk át rajtuk, olyan feketék,

csak a falakon látok keresztül,

mivel még nincsenek.

De meg kell építeni a falakat is,

meg a szobákat külön-külön.

Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!

Az ellenzékinek nevezett körökben ezen kívül vannak még mindenféle egyéb ifjak, akik most baromi elégedettek önmagukkal, mert átvették az első vonalat, és hátrább küldték az öregeket.

Azokkal nem az volt a baj, hogy öregek lettek, hanem hogy fiatalnak is hülyék voltak – mondom még mindig jóindulatúan és szeretetteljesen. Azokat kivéve, akik jók voltak fiatalabban, és jók most is, annyival jobbak, mint voltak, amennyivel bölcsebbek lettek. Nincsenek ugyanis úgy általában szőkék vagy magas termetűek, sőt általában még németek vagy magyarok sincsenek, akiket itt nevezett tulajdonságuk alapján lehetne megítélni. Lao Ce öreg volt, amikor meghalt, Szókratész is, és ha már nála tartunk, Platón is öreg volt, elmúltak 70 évesek, mikor meghaltak, Platón 80 is, hátrább kellett volna küldeni őket, hogy most már ne dumáljanak annyit, mi fiatalok ezt jobban tudjuk? Úgy tudom, Albert Einstein nem nevezett az 1952. évi helsinki olimpián a 100 méteres síkfutás indulójának, és Teller Ede sem jelentkezett reklámügynökségeknél, hogy szívesen írna versikéket női cipők hirdetéseihez. Nem néztem utána, de felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, Marie Curie 65 éves korában már nem gondolkodott el, szeretne-e igazgatósági tag lenni mint a Ford-művek formatervezője, arról meg személyes tudomásom van, hogy Szabó Magda a közelmúltban már nem kérte felvételét az Operaház balettkarába, és szólókarrierről sem álmodozott, pedig – tőle tudom – kislánykorában olykor szerette volna eltáncolni a hattyú halálát. Ők mindannyian tették a dolgukat, öregen, és senki nem akarta hátrább állítani őket. Mindannyian tudták, hogy vannak feladatok és munkakörök, amikre a fiatalok alkalmasabbak, mint ők. Az lehetséges, hogy nevezettek ifjúkorukban meg tudták volna nyerni a 100 méteres síkfutás döntőjét és így tovább, az viszont egészen bizonyos, hogy egy fiatal ember még nem tudja azt, amit egy bölcs öreg már átélt, megtanult, megtapasztalt, és még az sem vehető kész ténynek, hogy öreg korában majd ő is alkalmas lesz, mert egyáltalán nem bizonyos, hogy megéri az öregkort. Amit fent nevezettek már elmondhattak magukról. Tetszik érteni?

Tényleg ennyire ostobának tetszik lenni ott azokban a pártnak nevezett képződményekben? Hogy az egy remek húzás volt, hátrább küldeni embereket a koruk miatt? A műanyag d’artagnan meg továbbra is viszi a szót, csinálja a nagynál nagyobb marhaságokat, a primitív és taszító utcai jeleneteket, pusztán azért, mert ő olyan fiatal? Csak példaként említettem, van még sok ilyen.

Ennek pontosan az ellenkezőjét kéretik tenni. Kérdezni okos és bölcs öregeket. Nem politikusokat!!! Nem volt elég 1989? Ugye nem tetszik azt hinni, hogy az jól sikerült? Ugye legalább sejteni tetszik, hogy ott mindegy volt, kik ülnek azokhoz a kerek asztalokhoz (amik ráadásul négyszögletesek voltak), ott Caligula lova is ki tudta volna csikarni azokat a határozatokat, amiknek az eredményeként aztán 1990-től sikerült igen rövid idő alatt tönkretenni ezt az országot. Nem azért, mert ott csupa buta ember volt (jórészt, az igaz, dehát ez mindenhol így van), hanem mert még az a néhány viszonylag okos is politikai ambíciókkal ült oda.

Az a förtelem, amit politikának nevezünk, túlságosan sok komoly munkát igénylő részterület elől szívja el a levegőt, ezért képes annyi kárt tenni. Vannak országok, amelyek úgy vélik, ők megengedhetik maguknak, hogy politikusok tenyésszenek azokon a helyeken, ahol okos embereknek kellene felelős döntéseket hozniuk, amely országok hirdethetik a demokrácia nagyszerűségét, mert ennek ellenére ezek az országok többé-kevésbé működnek. (Amíg például a Tea Party elnevezésű amerikai Fidesz színre nem lép, mert akkor nyomban kiderül, mennyire működésképtelen a felmagasztalt demokrácia.)

Mi itt Magyarországon nem vagyunk abban a helyzetben, hogy továbbra is politikusok összefogására bízzuk a gyerekeink jövőjét.

Egy tiszta tekintetű ifjú, aki különben okos és rokonszenves, azt mondta jó egy éve, ők keményen dolgoznak mindenféle munkaközösségekben, és hamarosan előállnak ennek a kemény dolgozásnak az eredményével, ami azt tárja majd elénk, miképpen lehet elküldeni a falusi futballistát és csapatát.

Ha jól tudom, ennek a tiszta tekintetű ifjúnak ad tanácsokat az a másik Viktor, ilyenformán kicsit sem csodálkozom, hogy a kemény dolgozás eredményeként sikerült leküzdeniük magukat a béka legalsó része alá. Nem voltam ott, csak következtetek, a munkaközösség többi tagja is hasonló kvalitás lehetett, ha ennyi idő alatt itt tartanak. Azt mondja ez a tiszta tekintetű ifjú (különben az ő nevét le tudom írni, nem pirul bele a képernyő, Bajnai Gordonnak hívják), nem kell sietni, mindennek eljön az ideje. Én viszont attól félek, az ideje már mindennek elmúlt.

Tele van a szájuk a falusi futballista viselt dolgaival, átkozódnak és fogadkoznak, hogy majd hú de el fogják küldeni meg le fogják váltani, dehát az illető viselt dolgait én is látom, és istenbizony nem igénylem annak a megerősítését, amit úgyis látok. Tudják mit? Még az sem érdekel, milyen módszereket találtak ki az önjelölt világigazgató megbuktatására, az ő dolguk, tegyék. Azt szeretném tudni, utána mi lesz. Mit terveztek azokban a munkaközösségekben, mit fognak kezdeni azzal a romhalmazzal, amit maguk után hagynak a leváltottak. Nem arra vagyok kíváncsi, mi lesz a kiirtott fákkal és az egyéb, visszafordíthatatlan károkkal, hanem arra, hogyan lesz ennek az országnak működőképes gazdasága teszem azt. Nem, nem, szerintem azt Mari néni és Lajos bácsi sem gondolja, hogy jön az új kormány, és egyszerre olyan gazdagok leszünk, mint a mesebeli trafikos, csak azt szeretném hallani, mi a teendő a makró és a mikro gazdasággal például, hogy ők tudják, mit kell tenni, és ebben mi a dolgom nekem, és mi a teendője Mari néninek. Hogy Magyarország történetében először nem politikusok fognak dönteni az iskolarendszerről, hanem olyanok, akik értenek hozzá, és nem sámándobos szívcsakra fogja eldönteni, mi legyen a kórházakkal, az orvosokkal és az ápolókkal.

Nem érdekelnek a tagadások, az állításokat szeretném hallani. Én is, Mari néni is. Ne tessék őt lenézni, ő nem azért vevő a primitív szövegekre, mert különféle Viktorok úgy vélik, ilyesmivel kell etetni a jónépet, ezt érti, ezt kapja, hanem mert nem kap mást. Mari néni esetleg nem tudja vagy még inkább nem képes szavakba önteni, de ő alapjában véve nem szereti a tagadást, nem szereti az átkozódást és zűrzavart, ő azt szereti, ha megmondják neki, mire számíthat. Nem egy pódiumról üvöltve, hanem értelmesen, jóindulatúan, okosan. Szereti az okos embereket. Mari néni nem szokott kezet csókolni. Az a tömeg, amiről most mindenki úgy gondolja, hogy stamm fideszes, a kézcsókos, alázatos, félnyilas (vagy egész) rajongó, az a tömeg a véltnek a töredéke. Ez egy szerencsétlen ország, hazug és öncsaló történelmi tudattal, de a népe nem rossz minőségű, semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik. Úgy adódott (persze nem véletlenül), hogy itt mindig a legócskább lelkületű alakok tolakodtak az úgynevezett vezető pozíciókba, egyebek között azért, mert ezek a pozíciók semmit nem tudtak kínálni azoknak az embereknek, akikre szükség lett volna. Az a perspektíva ugyanis, hogy politikusnak lenni Magyarországon kiváló alkalom a következmények nélküli, büntetlen rablásra, a mások megalázására, és az emberek különféle módszerekkel való halálba küldésére, mondom, ez a perspektíva nem vonzó azoknak, akik eljutottak az emberi faj fejlődésének bizonyos fokára…

Nem elemzem tovább a lehetséges figurákat, nem akarom megmondani, ki tegyen és ki ne, tőlem durcipeti is jöhet, csak azt szeretném, ha valaki közülük felfogná: egyetlen lehetséges teendő van. Véget vetni mindenféle politikai fröcsögésnek, és azonnal összehívni egy valódi kerekasztalt, leültetni okos, bölcs öregembereket (ugye nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az emberek fogalomba a nők is beletartoznak, lévén emberebbek a férfiaknál), és kérdezni őket. Lényegre törő, okos kérdéseket föltenni, és meghallgatni az állításokat. Erre talán még egy politikus is képes. Talán egyszerre több is. Talán képesek lesznek arra, hogy kimondják, ezeknek az állításoknak a végrehajtására jelentkeznek, azaz szolgálatra, ezúttal valóban arra, és nem hatalomra.

Ne tessék siránkozni, hogy kevés az idő, meg hogy nincs „felület”, mert mindent a kétharmad ural. Van még idő, és van felület is. Egy nagy kerekasztalt bárhol le lehet tenni, újság is van, tévé is, rádió is, utóbbiak dilettánsok ugyan, de majd az eseménytől megtáltosodnak – és legfőképpen ott van az Internet, talán hallottak róla. Íme a terep a fiataloknak. Sokkal jobban tudják, mit kell tenni, mint egy akármilyen tapasztalt, bölcs öregember. Kérdezzék meg az ifjakat, hogyan kell használni a világhálót. Megmondják.

Utolsó kérdés: nem tetszik ismerni okos embereket? Tudom. De ott van például Friderikusz Sándor, mennyi fényes elmét talált a néhány évvel ezelőtti műsorához, és mennyit hoz most is? Alkalmas nevekkel és telefonszámokkal én is szolgálhatok.

Hát akkor?

Holnap már késő.”

Remélem, nem kell mondanom, de azért mondom, nem azért olvastam fel ezeket a régi jegyzeteket, mert vagánykodni akarok, milyen okos vagyok, szerintem ahhoz nem kellett túlságosan okosnak lenni, hogy valaki lássa, mi következik be áprilisban. Még csak azért sem, hogy beleverjem a politikusok orrát, mit kellett volna tudniuk már több, mint egy félévvel a szavazás előtt (választásnak mégsem nevezném).

Hanem hogy előkészítsem és megalapozzam azt, amit most mondani készülök: ne tessék fogadkozni, hogy majd ezentúl így lesz meg úgy lesz, hogy milyen nagy munka vár még kedves mindnyájukra – nem vár. Le tetszett játszani, hogy egy színházi kifejezéssel éljek (ezt a szót azokra a kellékekre alkalmazzák, amikre már nincs szükség az előadáshoz).

Lehet hazamenni. Ennyi volt. Az egész garnitúrának, nemcsak a vezetőknek. Semmivel nem jobbak ugyanis a vezetőiknél, azokat megérdemelték, úgy is mondhatnám, nem érdemeltek jobbat.

Majd valaki más. Már Lenin elvtárs is megmondta, ami nem megy, azt ne erőltessük.

Erről jut eszembe, itt van ez a másik képződmény, ez a hatalmas kisebbség, akik most kormányra kerültek azzal a jelszóval, hogy tovább a lenini úton. Ők úgy mondják, folytatjuk, de ez persze onnan van, ahonnan ennek a bolsevista társaságnak minden egyes szava és gesztusa, ez itt a lenini út.

Iszonyatosan nagyot méltóztatnak bukni ennek az útnak a végén.

És az már nincs olyan messze.