Mindig ugyanaz

 A papír súlya nem változott. A pofátlanság súlytalansága sem.

2018. MÁJUS 23., SZERDA

Nemzeti bárgyú

Idén január 10-én tettem föl a Jóreggelt Európa című blogomra az alanti néhány sort és a hozzávaló képet:

Láttam egy képet, idetettem. Harmadszor írom le, amit először májusban rögzítettem. 2017. május 20-án.

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.

De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.

Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.

Ez a kétlábon álló jellemtelenséghalmaz azt állítja, hogy most 2 178 320 postai úton érkezett lapot tárolnak ott mögötte. Azaz sokkal többet, mint amennyivel a számításokat végeztem.

Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nagyságrendeket. Akkor legalább valaki mutassa be a helyes számítást. De addig? Marad az arcátlanság felsőfoka.

Csak azért nem ostorozom magam, milyen lassú vagyok és mennyire nehézkes a felfogásom, mert akkor tényleg mindössze az volt a szándékom, hogy egy nyilvánvaló és ostoba hazugságra hívjam fel a figyelmet. De ez a tény sajnos nem szolgál mentségül arra, miért nem tettem föl egyszersmind a kérdést: mire jó ez. Úgy értem, kinek milyen hasznot hoz. Azt ugye bízvást kizárhatjuk, hogy ennek az akciónak a kivitelezői között volna akárcsak egyetlen egy, aki úgy gondolja, kérdéseket tesznek föl, és őket érdeklik a kérdésekre adott válaszok. Ezek kivétel nélkül rendkívülien buta emberek, de ennyire azért nem. Jó. Akkor? Népszerűbbek lesznek? Szereznek akár egyetlen újabb hívet is? Bizonyítják, hogy itt demokrácia van?

A hívők, a szerencsétlen, mélysötétségben tartott birka nép ettől a levéltől nem lesz még rajongóbb, különben is elég a rajongás eddigi mértéke. Aki eddig nem tartozott a bégető nyájhoz, ettől a levelezéstől nem fog beállni. Magyarországon az írni-olvasni tudók eddig is tisztában voltak azzal, hogy pártunk és kormányunk a magyar történelem legundorítóbb hígfolyós képződménye, a "konzultáció" nem növeli az émelygést, a külföldi politikusoknak nincsenek ugyan meghatározható reakcióik (ahhoz túl gyenge az inger), de azt ott is tudják, hogy ez az akció része egy elmebajos rendszernek.

Lehetne egy olyan okot találni, hogy az országot a hatalmas ülepe alatt tartó, betegagyú alak egyik kényszerképzete szerint rengeteg pénzt kidobálni fölösleges vagy káros dolgokra az olyan, amilyet az úri osztály csinált, ahová ő mindig tartozni szeretett volna, és ő ilyennek véli az úri viselkedést. Ez megalapozott, értelmes magyarázat lehetne, de túlságosan nyakatekert változata a dorbézolásnak, csak van valaki abban a körülötte tenyésző csürhében, aki ennél élvezhetőbbet is ki tud találni.

Szóval miért?

Lehet még az is, hogy ez belekerül nem tudom hány milliárdba, abból valamennyit valaki elzabrál, és odaadja a csúti kezdetlegesnek, ahogy az különben is mindig szokás. Ezzel nem az a baj, hogy mindenki ki tudja számolni, mert a hordóhasú kislétszámút igazából sosem foglalkoztatta, tudja-e mindenki, mennyit rabol el a mások pénzéből, hanem hogy ez tényleg sokba kerül, nem lehet elég nagy a haszon.

Mindinkább hajlok arra, hogy a puszta károkozás egy emelkedett és rafinált indoklás volna erre a tevékenységre. Ezek egyszerűen olyan baromian nyálcsorgató hülyék, hogy nem veszik észre, az akciónak még az ő végtelenül primitív világukban sincs semmilyen értékelhető következménye.

A verseny állása

„Rendkívül ősi, rendkívül stabil a nyelvünk, sok száz év távlatából is pontosan megértjük azt, hogy mit éreztek, mit gondoltak, hogy gondolkodtak az őseink, hogyan látták a világot, az univerzumot, a földet, és minden, ami azon túl van. 

A mi kötelezettségünk is, hogy műveljük a nyelvet, hogy őrizzük a nyelvet és védjük meg minden külső támadás ellen.”

Valószínűleg nagyon régi a nyelvünk, de nem tudunk róla semmit - legföljebb azt, hogy néhányszáz éves az írásbeliségünk. Abból annyi derül ki, hogy instabil, gyorsan és gyökeresen változó, és egy nem is annyira távoli időben - egy szót sem lehet érteni belőle. Arról meg aztán végképp jobb hallgatni, hogyan gondolkodtak őseink. Egy bizonyos: a nyelvünket semmilyen külső támadás nem éri. Belső annál több, lassan semmilyen köznek szánt szöveget nem lehet elolvasni, én legalábbis minden reggel felrobbanok a dühtől.

Nagy a verseny a magyar kormányban és az egyéb tisztségviselők között a legbutább ember címért. A fenti "mondatok" alapján Kásler Miklós nagyon közel van az abszolút győzelemhez. Már csak a nagyfőnök előzi meg.

Kern és Woody

 Ezt most olvastam:

1983 novemberében, azaz 40 éve mutatták be a Vígszínházban a Játszd újra, Sam! című színdarabot – ami az 1972-ben debütált, szintén ezt a címet viselő filmen alapszik, amelyben Woody Allen és Diane Keaton játsszák a főszerepet. Ezen évforduló kapcsán küldött videóüzenetet Woody Allen Kern Andrásnak, aki a magyar hangja. Ahogy a TikTokon megosztott felvételen kifejtette, köszöni a színész eddigi munkáját, illetve azt kívánja, még 20-30 vagy akár 60 évig folytathassa, amit eddig, és hogy nagy sikereket érjen el. 

Tegnap este ünnepeltük a Pesti Színházban a Játszd újra, Sam! bemutatásának 40. évfordulóját. A jubileumi előadásra eljöttek a darab egykori szereplői is, hiszen a négy évtized alatt a szerepátvételek és beugrások miatt sok színész megfordult az elvált filmkritikus, Allan Felix manhattani lakásán. Egyetlen egy szerepre nem volt soha más jelentkező: Allan-t természetesen mindig, vagyis 523 estén át, Kern András alakította. Páratlan dolog, színháztörténeti kuriózum, hogy valaki ennyi éven át játssza ugyanazt a szerepet. Woody Allen a darab szerzője, és Allan Felix eredeti megformálója az ünnepi alkalomból videóüzenetben köszöntötte Kern Andrást

– írta a Vígszínház szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.

Én ennek nagyon örülök. Még jobban örülnék, ha a sokszereplős ünneplésben legalább egyvalakiben megmozdult volna az emberi és előadói tisztesség, hogy megemlít egy nevet. Aki nélkül mindez nem lett volna. 

Mondtam már, nem írok nekrológot. Pedig egyre többször kellene, ha csak olyanokról írnék, akik nekem valamiért fontosak voltak. Hamarosan egy éve lesz, hogy meghalt Sipos Áron. Aki kitalálta Kern Andrást - majdnem a szó szoros értelmében, mert Woody Allen szinkronhangjaként vált igazán népszerűvé, minden műfajban keresett színésszé. A Játszd újra, Sam egy kedves, jópofa film volt, Zana József szinkronhangjával, el is süllyedt volna a jelentéktelenségben, ha Sipos Áronnak évekkel később nem kerül a kezébe az Annie Hall. Áron szinkrondramaturg volt a Pannóniában, főképp olasz filmeket fordított, az angolban inkább csak afféle kontrollszerkesztőként működött, de ebben a filmben fölfedezett valamit, amiről maga sem tudta, mi az, amíg a finomvágás után nyilvánvaló nem lett: ez jobb, mint az eredeti. Mert Kern jobb Woody Allen, mint amilyen jó maga Woody Allen. Mert Sipos Áron a második mondatnál rájött, még mielőtt fordítani kezdte volna a szöveget, hogy ez Kernért kiált. Mondta ugyan Vas János, aki a Sam szinkronját rendezte, hogy Zana a Woody Allen, Áront nem érdekelte. Úgy döntött, hogy maga fogja megrendezni is. Így aztán készült egy Annie Hall című magyar film, ami kicsit jobb volt az eredetinél. Ahogy Pap Zoltán 22-es csapdája vagy Karinthy Frigyes Micimackója. 

Sipos Áron volt a legbölcsebb ember, akit valaha ismertem, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátomnak tartsam. Amikor az Annie Hallt csinálta, éppen Bécsbe járkáltunk egy osztrák film előkészítése tárgyában, néhány évvel később egy éjszaka felhívott, hogy támadt egy ötlete, amiből filmsorozat lehet - 1985-ben meg is csinálta a TIR-t, az egyik epizódját én írtam Békés Palikával... Milos Forman meg akarta rendezni a Gyertyák csonkig égnek című Márai regényt. Egymás után dobta vissza a forgatókönyveket, pedig olyan is akadt közte, amit Jean-Paul Carriére írt. Végül Áron azt mondta Milosnak, van neki egy barátja, aki nem nagyon hajlandó filmet írni, de Márait szereti is, érti is, próbálom rávenni. Megírtam, Milos Forman állítólag belekiabált a telefonba, hogy na ez az - aztán hamarosan híre jött, hogy nagyon beteg... Mindegy, hosszú. Sok évtizeden át élt egy ember a közelemben, akinek egy-egy fanyar, mindent megvilágító mondatára bármikor számíthattam. Éjjel-nappal. Sipos Áronnak hívták.

Nélküle nem lett volna Woody Allen-gratuláció, sem ünneplés. 

Magasfeszültség

Ezt itt most olvastam az egyik hírportálon:

Becslések szerint Magyarországon minden évben körülbelül 300 ezer madár pusztul el áramütéstől, mondta az Inforádiónak Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője. „Veréb mérettől fölfelé a legnagyobb termetű sasokig, keselyűkig és gólyákig, mindent és bármit fenyeget ez a veszély” – tette hozzá a szóvivő.

Hálózati oszlopok madárbaráttá alakítása Szigetszentmiklóson – Fotó: Kurucz Árpád / Uniomedia

Magyarországon csaknem egymillió oszlop és százezer kilométernyi vezeték juttatja el az áramot a felhasználókhoz. Az egyesület 2010-es tanulmánya szerint rengeteg pénzt emésztene fel, ha ezeket földkábelekre cserélnénk, akkori áron 550 milliárd forintba kerülne.

Lehetne akár legyinteni is az ilyesmire, madarak, kit érdekel. Szerintem egy is sok, nemhogy 300 000, dehát nem erről van szó. Mutatok más képet, ezeket én fotóztam a falunkban:

Az első képen magasfeszültségű tartóoszlopok láthatók a házak tövében, a másodikon a dróthálózat. Hogy ez mit jelent az alattuk élő emberek egészségét szemlélve, azt talán nem kell taglalnom. Hagyjuk most az 550 milliárdot is, minden demagógiába hajló számolgatás nélkül is tudják, hogyan lehetett volna ezt a kérdést már régen megoldani. Esztétikummal itt most nem foglalkozom. Ez itt Ázsia. Közép-Afrika. Európa a mi nyugati határunknál kezdődik. Tessék átmenni Ausztriába, és tessék keresni légvezetékeket. Megmondjam, hányat találnak? Valahol megírtam már, egyszer Sankt Wolfgangban megkérdeztem a szállásadónkat, mióta nincs náluk drót a levegőben. Nem értette a kérdést. Aztán, mikor megmagyaráztam, mire gondolok, azt mondta, ő még csak hatvanöt éves, ő még ilyet nem látott, de régebben bizonyosan volt légvezeték. Szerinte az nem jó. És nem is szép.

Ennyit a madarakról.