A megélhetésiekről

Azt olvastam, hogy az írást megjelentető hozzátartozója, aki külföldre ment és ott él, nem "megélhetési" meg nem is kalandvágyó, mert ottani polgárral házasodott. Amiből arra következtetek, hogy a többiek viszont azok, mind, akik elmentek, megélhetésiek vagy kalandvágyók.
Ezen a megélhetésin elgondolkodtam. Pejoratívak a kifejezés felhangjai, mintha a bejegyzés szerzője is úgy értelmezte volna. A "megélhetési" először politikussal volt kapcsolatos. Akkor sem tetszett, mert rossz, erőszakolt szócsinálmány, de a politikushoz valamennyire illik, még akkor is, ha a jelentése ki van forgatva. Most azokat, akik elmentek, azt a sok százezer, közel egymillió embert megélhetésinek hívjuk? A széttépett családok, a telefonon, skype-on (vagy úgy sem) elérhető gyerekek, unokák ezzel a szótorzszüleménnyel írhatók le?
Megélni az képes, akinek van pénze arra, hogy ennivalót vegyen és számlát fizessen. Másra többnyire nem jut vagy alig. Ez a megélhetés. A létfenntartáshoz szükséges minimum. Aki pénzért megy politikusnak, nem a megélhetésére elérhető pénzért megy, hanem zabrálni. Befektetett munka nélkül gazdagodni, elszedni mások pénzét. Ez a világon mindenütt így van, némely helyen talán kevésbé arcátlanul kivitelezve, mint Magyarországon.
Nem tudom, ki milyen körülmények közül választotta az esetek többségében bizonytalant. De amennyire a velük foglalkozó statisztikákat és szociológiai irodalmat ismerem, úgy vélem, a többség nem a létminimum alatt nyomorgók tömegéből ment el, azok itthon vannak.
Azt sem tudom, a "kitántorgók" közül mennyien gondoltak bele abba, hány százalékot képvisel a vágyaikban a több pénz és hányat az emberi méltósághoz közelítő élet. Úgy értem, nem tudom, mennyire tudatosodott bennük az itthoni folyamatos megaláztatás, a naponta izzóra hevített gyűlölet, a szüntelen hazugságáradat. Hogy nemcsak a reménytelen anyagi helyzetükből menekültek, hanem azért is, mert nem akarták látni tovább a magyar történelem eddigi legundorítóbb és legostobább figurájának  a tombolását. A seggnyalók rajongását. Az ország és a nép lassú, de biztos pusztulását. De abban majdnem bizonyos vagyok, hogy már látják, mitől szabadultak meg. Hogy a többség már nem akar hazajönni. Hogy egyre pontosabban körvonalazódik előttük a saját jövőjük és a gyerekeiké. Hogy ők sosem lesznek angollá vagy németté, de a gyerekeik már most azok. És még mindig jobb kisebb-nagyobb honvággyal, darabokra szaggatott magyarságtudattal emberi körülmények között élni, mint ebben az országban eltűrni, hogy idegennek, hazaárulónak nyilvánítsák azokat, akik soha nem is akartak foglalkozni a "hazafiság" fogalmával, mert magától értetődőnek tartották a magyarságtudatukat, nem attól függőnek, hogy ócskalelkű emberi selejtek miképpen ítélkeznek róluk.
Egyvalami talán elgondolkodtató, de az is lehet, hogy csak a saját fájdalmam miatt kapaszkodom valami messze lebegő reményfoszlányba: ha ezt a beteg, fertőző gócot, a csúti primitívet sikerülne nagyon rövid időn belül eltakarítani, akkor itt olyan újjáépítésbe kell fogni, amilyen 45-ben volt (azt most hagyjuk, mi lett belőle, az most nem szükségszerű). Az új élet teremtéséért sok áldozatra lehetünk képesek, azért talán hazajönni is érdemes...
Áááá, ugyan már.

Rendhagyás

Ezt itt nem ellenőriztem, mindjárt megteszem. Tudom, fordítva kellene, de most eltekintek a hír közlésének alapszabályától, mert ez gyönyörű akkor is, ha nem igaz:

Egy rajzfilmről

Vannak ám torzak itt Németországban is a politikusok között, a hely szelleme hiába más, a hüllőagyú itt is elsősorban a zsigeri indulatai szerint él, a politikus meg eleve csak az ilyen indíttatású emberfajtából bújik elő. Jó, itt azért nehezebb tökhülyének lenni, más a napi környezet, itt a politikus is úgy nő fel, hogy utcán, boltban nem lökik félre, hanem rámosolyognak és megkérdezik, mit szeretne meg ilyesmi, de valaminek mégis kell lennie, amitől például olyan keresztények mutálódnak, amilyen ez a minap említett Manfred Weber.

Olykor mesét nézek az unokámmal. Nem vagyok híve a tevékenységnek, de a bigott tévéellenzőkkel sem értek egyet, néha ilyen is kell. Azaz mégsem.

Ma reggel ültünk a kanapén, vártuk a nagymamát, valami nagyon finomat talált ki a pici lánynak, be volt kapcsolva a televízió, mesecsatornát kerestem. Az itt nem könnyű, az én fiam meg az ő felesége nem fizet elő semmire, nem érnek rá tévét nézni, délután és este vagy saját mesét olvasnak a kicsinek, vagy játszanak valamit, ezért aztán a néhány "magától" bejövő adó nem kínál nagy választékot. A filmen, amit találtam, egy majomszerű figura idétlenkedett cilinderben és csokornyakkendőben, a rajzolt alakoknak a hangokat adó színészek itt is abban a hitben mennek be a stúdióba, hogy minél hülyébb hangon kukorékolnak és vihognak, annál élethűbbek lesznek, de az én unokám valamire felfigyelt, hagytam az adót, és kissé elkalandoztam, azaz nem érzékeltem a képernyőn történteket. Amikor magamhoz tértem, egy járműben ült a majom meg két kisgyerek, és egy vércsatornában utaztak. Egy piros hajú bohóc figyelte őket, kiderült, hogy az egy orvos, és azért látjuk az érhálózatot a röntgen készüléken(!), mert a majomnak furcsán dobogott a szíve, és ezért kellett orvoshoz menni. Hamarosan kiderült, hogy a szíve rendben van, csak éhes volt.

Átkapcsoltam egy sportcsatornára, ott éppen síeltek, akkor megérkezett a nagymama a reggelivel.

Azt még el tudom képzelni, hogy a világnak ez a boldogabbik része valahogyan majd kiiktatja a politikusait, van rá példa, Svájc, Norvégia, Finnország lakóinak nagy része nemcsak nem ismeri a miniszterelnök nevét, azt sem tudja, hogy van ilyen funkció.

A kereskedelmi televízió meg a bulvársajtó nehezebb eset. Virulensebb a politikusnál is, én ebben a pillanatban kiirthatatlannak vélem. Bár a jelzett országokban kevesebb saját csatornát és kevesebb szennyes újságot tapasztalok (már amennyire ezek az interneten keresztül láthatók), de a technika nem ismer természetes zsilipet, a lágy fekália mindenhová beömlik.

Ezeket a szörnyeket etetni kell, a minőség nemhogy nem lehet igény, kifejezetten kontraindikált. Ki is termelték már maguknak a megfelelő személyzetet, most inkább nem írom le a kívánalmakat, pedig nem volna túl bonyolult feladat, milyen tulajdonságok szükségesek a moloch zabáltatásához.

A manfredweberek ezeken nőnek fel.

Két nagy karrier

Szívesen emlékezem és emlékeztetek a régmúlt ismert és a széles tömegek számára kevésbé ismert, kiváló emberekre. Nem szívesen emlékezem viszont olyanokra, akik nem a kiválóságukkal tűntek ki és tűnnek ki ma is. Nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, most kivételt teszek, olykor muszáj olyasmiről is beszélni, amiről csak az képes, aki elég régen él és elég sokat tapasztalt, és akinek a helye a világban olyan, hogy jellegzetes nézőpontból tekinthet bizonyos emberekre.

Egy öreg férfiú arcvonásaiból elég nehéz visszakövetkeztetni a fiatalkoriakra, olykor szinte lehetetlen, de nekem ez valamiért mindig nagyon jól ment, talán azért, mert az arcokhoz illesztendő nevekben viszont irtó rossz vagyok.

Láttam ma a neten egy alakot, megjelent a Televízió épületében valahol várakozó képviselő hívására, úgy is mint felelős beosztásban lévő. Azt mondta, őt Dobos Menyhértnek hívják, a tisztségét nem bírtam megjegyezni, de az nem is fontos, nyilván elég magas. Először csak a szokásos ellenérzést fedeztem föl magamban a megjelenő figurával szemben, de mire leült, rájöttem, hogy akár némi elismeréssel is viseltethetnék iránta, hiszen ő vállalta, hogy - helyettesítendő egy pocsolyagerincű, ócska legfőbb elöljárót - odamegy arra a helyre, ahol nyilvánvalóan kínos percek várnak rá. Nem tudom eldönteni, a Dobos Menyhért nevű annyira érzéketlen vagy annyira buta, hogy képtelen felmérni a helyzetet, mindenesetre valahogyan vállalta, hogy részt vesz egy beszélgetésben, amiből nem jöhet ki másként, mint szánalmasan, esetleg a hevesebb érzelműek számára gyűlöletesen (a győzelmi jelvényeket csápolókról engedelmükkel nem kívánok megemlékezni).

Rákerestem a nevére, mert valami rémlett, hogy már láttam valahol. Az van az életrajzában, hogy "1969-ben lett a Magyar Televízió munkatársa videó- és hangtechnikusként". Ez történetesen az én búcsúm éve, annak az esztendőnek a végén csaptam rá az ajtót a Stúdió-osztály vezetőjére, bizonyos Lénárt Istvánra, aki később a rádióműsoraim egyik legszorgalmasabb hallgatója lett, és ahogyan ő mondta, bocsánatot nem kér, csak az életével mutatja, tudja, hogy igazságtalan volt - isten éltessen, Pista. Remélem, még él, bár sokkal idősebb volt nálam, neki köszönhetem, hogy nem maradtam szóra alig érdemes operatőr egy lassan, de biztosan mindenkit felfaló, hatalmasra duzzadt intézményben. Nyolc éves működésem alatt közelebbi kapcsolatba leginkább a műszakkal kerültem. Nem plebejus érzelmeimtől vezérelten, nem is azért, mert - lévén az adások többsége elektronikus kamerákkal adott - tőlük függött, én mekkora "művész" vagyok (egy-egy operatőrt mennybe meneszthettek, de tönkre is tehettek), hanem mert a legjobb szakemberek és a legemberibb emberek közöttük voltak, az összefüggés talán nem véletlen. Mócsi Laci, az I-es (később a IV-es) stúdió főnöke, Dinnyei Jancsi, aki talán már a PYE-I-es kocsin is dolgozott, aztán ő avattatta fel velem az EMI kocsi nagy zoomját (a kamerám a Halászbástyán állt, az adásnyitó képen a margitszigeti víztorony lanternájáról indítottam, majd lassan nyitva egész Pest látképén álltam meg) vagy Hidvéghy Sanyi, a legfiatalabb fővilágosító, aki végtelen türelemmel tanított az új lámpapark tulajdonságaira, mind olyan emberek voltak, akiknek a barátságára máig szívesen emlékszem.

Namármost. Az én távozásomkor az elektronikus kamerák képét még Telerecordingra (TR) rögzítették, ez a későbbi szalagos (kazettás) képmagnó professzionális elődje volt - a videó kifejezést még nem ismertük. Viszont legalább nem is vonták össze a hanggal, amennyire tudom, ez a mai napig így van, ez ugyanis két külön, egymástól úgyszólván csak különböző terület. Azaz videó- és hangtechnikus senki sem lehetett. Az életrajz úgy folytatódik, hogy Dobos Menyhért "1976-tól képmérnök". Nem tudok ilyen beosztásról, de egy bizonyos, a később megjelölt Tanulmányok címszó alatt ez olvasható: "1969 Landler Jenő Híradásipari Technikum, híradásipari technikus", ott pedig nem képeznek mérnököket. Azaz tanúi vagyunk az utólagos nagyot mondásnak, ellenőrizni nem fogja senki, de mennyivel jobban hangzik a valóságnál. Mondom, valami rémlett, hogy már láttam valahol. Valahol, valamelyik vezérlőben talán. Vagy inkább egy stúdióban mikrofonosként? Nem emlékszem. De a legszebb most jön, a lyuk az életrajzon (egyenesen Gádor Béla színdarabjának címét kölcsönvéve): 1992-től médiamenedzser, osztályvezető... és így tovább. Azaz 16 év kimarad, majd egyszer csak a kisfiúból nagyfőnök lesz. Az egyre följebb kerülések esztendői: 2000., 2010., 2011.

Én érteni vélem, hogy ma miért éppen azt a jelentéktelen, megjegyezhetetlen technikust küldték tárgyalni az országgyűlési képviselővel.

Aztán van itt még egy látványos karrier.

Rádiós pályafutásom során sokszor adtam munkát az állandó vidéki tudósítóknak. Köztük a pécsinek, akivel öröm volt dolgozni, mert pontosan teljesített és korrekt munkákat adott le. Sokáig tudósított Pécsről, abszolút alkalmasnak tartottam a kis vidéki stúdióban végzett szerkesztői és riporteri feladatok ellátására. 2004-ben távolítottak el végleg a Rádióból, addig nem hallottam, hogy az akkor már 55 éves Belénessy Csaba különösebb kvalitásokat mutatva üstökösként röppent volna fel a rádiós műsorgyártás mennyboltjára. Ám 2010-ben fölfedezhetett magában valamit. És ezt a valamit mások is fölfedezték, mert Belénessy Csaba mindenféle vezérigazgató lett, a távirati irodánál is, televíziószerű kitüremkedéseknél is - érdekes, rádióval mintha nem foglalkozott volna, pedig olyat már látott.

Annyira sajnálom, hogy ennyire vak voltam e kiváló ember zsenialitását illetően. Nem is értem, hogyan fordulhatott ez elő.

Isten áldásáról

Mondanék valamit erről a kereszténység elleni támadásról. Amit az "ellenzéki" képviselők foganatosítottak meg az utcán lévő puccsisták. Meg ha már belekezdtem, úgy általában ezekről a mai keresztényekről. A civilizáció és a kereszténység viszonyáról. Mindegynek látom, milyen nemzetiségűek, itt van például ez a Manfred Weber nevű német keresztény, aki Magyarországot ítélte el a szavazatával. Egy magyar kereszténynek erről vajon mi a véleménye? Tetszik, hogy egy kétlábonjáró lehet olyan baromian ostoba, minek következtében elítélhetőnek tart egy országot? Vagy amikor ezt teszi, akkor éppen nem keresztény? A kereszténység esetleg nem valami állandó állapot, hanem szabadon választott gyakorlat? Vagy például mi a helyzet azzal, hogy isten áldja Amerikát? Úgy általában az egyház és állam szétválasztásának jegyében, itt a XXI. század elején. (Isten áldja Amerikát, ezt mondják a különféle szónokok a beszédeik végén, a Föld egyik legfejlettebbnek tartott országában. Ennek a mondatnak mi a viszonya a civilizációhoz? Melyik isten? Mit tegyen? Áldja? Azt hogy kell? És ha netán kiderülne, mi a teendő annak érdekében, hogy a cselekvés áldásnak minősüljön, én komolyan nem tudom elképzelni sem, milyen mozdulatsor vagy milyen beszédelemek szükségesek ehhez, akkor az áldásnak a tárgya az Amerikának nevezett földrész (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) mint kontinens, és ha igen, akkor annak a földje (hegyek, vízrajz), vagy bele kell érteni a növényzetet és az állatokat is? Esetleg a természeti környezetet is, úgymint felhők, ciklonok, tornádók, működő tűzhányók, hogy ezek a kataklizmák fent nevezett áldással működjenek, vagy azokat nem kell megáldani? És ha nem, az általuk közelebbről meg nem jelölt isten tudja-e, mit kell megáldania és mit nem, ha erre külön nem hívják fel a figyelmét? És mi a helyzet Manituval, az észak-amerikai őslakosok istenével? Vagy az nem isten? És a bevándorolt, de különösen ott született muszlimok istene? Az is áldja meg Amerikát, vagy akármilyen áldást nem fogadnak el? És mi a helyzet az emberekkel? Azokat is meg kell áldani? Csak a fehéreket vagy az arabokat meg a kínaiakat, filippínókat, japánokat is? És ha igen, ők mit szólnak ahhoz az áldáshoz, amit egy számukra idegen „civilizáció” szónoka kér rájuk? És a mormonok? És a katolikusok meg a protestánsok? Komolyan kérdezem, mert tényleg nem tudom, ők ugyanahhoz az istenhez fohászkodnak? Gyanítom, az álnaiv kérdésemre az a válasz, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élő embereket kéretik megáldani, amilyen magas ennek az országnak a fejlettségi szintje, ez az összes ott élő polgárra vonatkozik. Legalábbis a többségre. Vagy majdnem. Némelyek szerint a feketékre azért nem, mások a muszlimokat hagyják ki, megint mások a zsidókat, de ezt egyetlen szónok sem mondja, csak utólag gondolja. De akkor miért nem azt mondják, hogy az áldásra irányuló igény az Amerikai Egyesült Államokban élő emberekre értendő? Vagy az isten azt anélkül is tudja, mert az isten mindent tud? Akkor viszont minek kell folyton felszólítani az áldásra, nyilván tudja, hogy a 21. század amerikai embere igényli az isteni áldást, pontosan úgy, ahogyan a tűzbe bámuló ősember vágyott valami ilyesmire. Azóta lett Szent Péter templom, amit egy zseniális ember épített, és amely épületnek végső soron (ha alaposan belegondolnak) nincs köze semmiféle istenhez, de a ma áldásért fohászkodó és a Kelet-Afrikában 150-160 000 évvel ezelőtt tűzbe bámuló között nincs lényegi különbség.)

Bizonyára senkinek nem mondok újat, aki olvasta bármely írásomat, vagy hallgatta bármelyik műsoromat, amikben szó esett a kereszténységről - finoman szólva nem vagyok barátja a vallásnak, azon belül kiváltképpen nem a kereszténynek mint az egyik legerőszakosabbnak és legképmutatóbbnak a világ nagy vallásai közül (talán nem is "egyik"). De most, hogy minden eddiginél primitívebben hivatkoznak ezek a tökkelütött szerencsétlen seggnyalók a kereszténységre, amennyiben a tüntetések a keresztényeket támadják, van egy eddig soha föl nem tett kérdésem.

Tud nekem mondani valaki egyetlen olyan jótéteményt, pozitívumot, amit a kereszténység hozott az emberiség javára? Nem az egyes, magát kereszténynek, azaz vallásosnak mondó emberről beszélek, aki mindenféléket képzel a maga fohászkodó, túlvilági lényekkel való kommunikációkkal ámított lelkének üdvéről, amitől ő képes jól érezni magát, kizárva minden evilági, esetleg más embert is jóérzéssel eltölthető tevékenységet (lehet ezt másképp fogalmazni, a lényegen nem változtat). És nem is az "egyházi" művészetek alkotásairól, elmondtam néhányszor, az egyház a megrendelő, a vallás a témát adja, az ábrázolás esetleges. Mutatok példát. Ez itt a világ egyik legcsodálatosabb épülete:

Esetleg meg tudja mutatni valaki azt a részletet, ami kifejezetten a vallás szellemének jellegzetessége? Ami valamelyik khmer istenkirály sajátos kinyilatkoztatásának látható jele? Ha esetleg ezekre a kérdésekre nincs értelmes válasz, arra talán van, miképpen következik a vallások különbözőségéből ennek az épületnek a különbözősége a fenti, angkoritól:

Esetleg tud valaki elemzést adni Pallasz Athéné templomának szembeszökő jegyeiről, ami az istennő lényéből, valamint a görög mitológia (különben csodálatos) meséiből eredeztethető?

Én nem tudok ilyeneket, de szívesen tanulok bárkitől bármikor. Addig is, amíg valami meggyőzőt hallhatok vagy olvashatok, egyelőre annyit tudok mondani, hogy a kereszténység elleni támadást a világ eddigi legkártékonyabb szellemi mozgalma elleni támadásnak tartanám - dehát a francnak sem jut eszébe támadni a kereszténységet. Ha netán volna valakinek ilyen szándéka, az bizonyosan nem a fröccsöntött műanyag keresztényeken kezdené, ezeken a szemforgató aljas ájtatosokon, hanem keresne valami "igazi" keresztényt.

Azt ne kérdezzék, ilyet hol lehet találni, nem tudom, mi az.

Ahhoz képest eddig jó

Van egy kérdésem. Mi történik, ha a csúti futballistának valaki azt tanácsolja, vonja vissza a "rabszolgatörvényt", mondja azt, hogy oppardon, hibáztak, nem gondolták át alaposan, minden marad a régiben? Jó, tudom, ez lehetetlen, nemcsak a futballista buta, mint a főd, a tanácsadói is, de játsszunk el a gondolattal. Mit tesz akkor az ellenzék és a tüntető tömeg? Ja jó, kössz, akkor hazamegyünk, minden oké?
Nem az a baj, hogy a törvényt senki nem érti, bízvást kiindulhatunk abból, hogy amit ez a tömeggyilkos banda akar, az jó nem lehet. Hanem hogy ez valami olyasmi, mintha valaki a földön fektemben éppen véresre rugdosna, és én törött bordákkal azt hörögném, piszkos a cipője orra, törölje meg.
Nem egyes törvényeket kell megszüntetni, nem "hibás" intézkedéseket kijavítani, a rendszert kell elsöpörni. A csúti gazemberét különösen és az 1990. óta fennálló gyalázatot általában. Azt a rendszert akarjuk felépíteni, amit Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke a pártjával és a jórészt ostoba ellenzékével együtt lehetetlenné tett.
Tiszteletreméltónak vélem, amit az "ellenzéki" képviselők tesznek, különösen az eddigi tevékenységükhöz képest, nagyon jó volt a kerítésen átmászás például. A főügyész kiiktatásáról és a televízió helyretételéről való nézeteiket is reálisnak látom, az erőszak szervezetek meggyőzésére bizonyosan több és minőségileg más eszközt kell használni, nélkülük a célok nem elérhetők, kezdetnek jó a rendőri munka túlóráztatásáról szóló szöveg, de kevés - nem a bakát kell átállítani, hanem néhány főtisztet. Remélem, Vadai Ágnes és még néhányan, akiknek ez a dolguk, ismerik az állományt annyira, hogy tudják, kivel kell kezdeni és hogyan. Sokan emlékeztetnek a romániai évfordulóra. Ne legyen követendő példa Ceaușescu kivégzése. Nem mintha a csúti géniusz bármivel jobb volna, hanem - sokadszor mondom - mert a halál nem büntetés. Ennek a potrohos kerti gipszárunak még évtizedekig látnia kell, hogyan épül lakható hellyé az ország, amit ő megpróbált porig rombolni, hogyan kezd a fényre óvakodni a sötétségbe taszított nép. És évtizedekig gyakorolnia kell az általa annyiszor eldödögött munkát, pontosan azt, amit ő olyan nagyra tart, és aminek persze nincs semmi értelme (kapálás reggeltől estig az ugaron).
De - még egyszer - ez a "rabszolgatörvény" jelszavával nem fog menni. Így ez senkit nem érdekel a világon, itt Németországban nem hír, az euronews francia nyelvű adása rászán ugyan egy percet, de a felirat ott is a "loi esclavagiste" kifejezést manifesztálja, senkit nem érdekel. Legfőképpen azért nem, mert ez így tényleg semmi, nem fontos, egy kormány esetleg kissé hibás intézkedése, majd megszokják. A hozzátett másik négy pont is kevés, mert nem erről van szó, nem szabad olyat követelni, amiről mindenki tudja, hogy a teljesítése nem old meg semmit.
Egy nyavalyás diktátor elűzése a tüntetések célja, az megér egy elemzést a megfelelő műsorokban, az megjelenik mindenhol a nagyvilágban. A tömeg követelése, mint mindig, most is világos és lényegre törő, tessék elhinni nekik, azt akarják, hogy a hízott gazember eltakarodjon.
Úgy legyen.

Csak csöndesen és óvatosan és kíméletesen

Előre bocsánatot kérek, indulatos leszek, cserébe viszont rövid.

Belenéztem egy hírműsorba. Azt mondta ott a tudósító riporter, hogy mennek az emberek valahonnan valahová, méghozzá tüntetni. Azt mondta a riporter, hogy békés tüntetés lesz.

Tessék szíves lenni hazamenni a jó büdös francba. Ez egyszerűen hihetetlen. A tegnapi nikotex balhé után arra a következtetésre tetszett jutni, hogy legyen békés tüntetés? Szépen kérem, mondják meg nekem, minek?!  Az a békés tüntetés mire jó?

Nem látták tegnap a kínos vigyort a fiókdiktátor fején? Nem látták, ahogyan nyalogatta a száját minden idők leggyávább despotája pusztán attól, hogy néhány belvárosi figura fütyült az ország házában? Most akkor legyen egy kis békés tüntetés, hadd jusson némi levegőhöz a beszari focista, szegénynek olyan rossz napja lehetett tegnap, az első rendőrségi sprayfújás hírére valószínűleg bebújt otthon az ágy alá, a házat meg körülvették a páncélautók.

Békés tüntetés. Segítség! - suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit... Tényleg, ha lehetséges, tessék szíves lenni lábujjhegyen közlekedni, és hangos szó ne essék. Még megijednének szegények a kormánypártnak nevezett rablógyilkos bandában, nincsenek szokva lármához meg renitenciához, miféle dolog volt az tegnap. Isten őrizz, azt folytatni, még a végén kifogyna a spray a rohamrendőrök készletéből és újat kellene vételezni. Nem szabad ilyesmiket. Csak békésen, hogy senki meg ne hallja.

Persze amíg nem sikerül megtölteni a Kossuth teret sem, addig én például mi a nyavalyának megyek oda faluról? Hogy na majd most? Ugyan már.

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Tegnap fütyültek az Országházban. Úgy értem, sípoltak. Gondolom, játékboltokban lehet kapni ilyen fütyülőket, valamikor trafikban is lehetett. Játékfütyülő. Futballbíróknak hangosabb van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy futballbíró síppal jobb lett volna.

Kicsit kiabáltak is. Méltatlankodtak. A parlamenti viceházmester (még egyszer mondom, nyilván sokan nem olvasták régebben, azért viceházmester, és nem házmester, mert a házmester azért  mégis egy elit foglalkozás volt, annak például kellett tudnia írni, hogy a lakónyilvántartó könyvet vezetni tudja, a vicinek meg semmit sem kellett tudnia, általában primitív, durva, modortalan lumpenek töltötték be ezt az állást, amilyen a jelenlegi "házelnök", primitív, durva, modortalan lumpen, ezért nem nevezem házmesternek), egyszóval a parlamenti vici a maga kültelki tempójával vett részt az eseményben. Ismertem ilyet annak idején, a Szerdahelyi utcában lakott a Digósanyi. Azért hívták így, mert a Víg utcai kapitányságon az írnok melléütött az írógépen, mikor a jegyzőkönyv felvétele alkalmából le kellett volna írnia a Sanyika csúfnevét - Dugósanyinak hívták ugyanis, kicsi volt és buta, mint a föld, de a bátyja késsel járt és mindenkibe beleszúrt, aki gyengébb volt nála, ezért féltek a Dugósanyitól, aki a jegyzőkönyv inspirációjára azontúl Digósanyi néven vonult be a nyolcadik kerület dicső történelmébe. Ez a szerencsétlen kis görcs beszélt úgy a többiekkel, amikor a háta mögött tudhatta a bátyját, ahogyan tegnap a parlamenti vici lökte keresztül a fogain a beszédhibáktól alig érthető, proliartikulációval gyorsított szavakat.

Aztán az "ellenzék" kivonult. Nem használnám ezt az igét, ha tudnánk értelmezni az egyes kifejezéseket, mert az "ellenzék" inkább kitakarodott, de lehet mondani vonulásnak, amióta a magyar sajtó nem ismer más fogalmazási lehetőséget, csak azt, hogy az elítélt bűnözőnek be kell "vonulnia" a börtönbe. Ez is ilyesféle vonulás lehetett. Aztán testületileg odaálltak a mikrofonok elé duzzogni.

Megmondom, mi a bajom ezzel. Azon kívül, amit már elég sokszor elmondtam, hogy ugyanis egy vicc az egész társaság, de még jellemgyenge és ostoba is, amióta a jelenlétével asszisztál a csúti beszédhibás randalírozásához (érdekes, észrevették, a mi közjogi méltóságaink mind súlyosan beszédhibásak, és mindegyik úgy harapja el a hadarva kiköpött szavak végét, ahogyan azt annak idején a fővárosi végeken élő szénlehordók és piaci stricik tették - erről jut eszembe, egy sajnálatosan megbántódott hozzászóló már többször a fejemre olvasta, hogy én alázom a trógereket, mert az illető nem tudja, hogy ez a szitokszó onnan származik ugyan /sacktrager - teherhordó, sőt a trágár szavunk is innen való/, de semmi köze a foglalkozáshoz, faragatlan, aljas emberre mondják, hogy tróger), azon kívül képtelenek valami olyasféle cselekvésre, amivel minimálisan volna igazolható a létük.

Erről a Digósanyiról eszembe jutott egy közel öt évvel ezelőtti bejegyzésem, hadd tegyek ide abból egy részt:

Néhány napja egy különben jó újságíró írt egy cikket, amiben megrótta Gyurcsány Ferenc pártját a Hír tévé elküldése miatt. Az illető újságíró nyilván öblös merőkanállal eszi a liberalizmust, ami rendben van, egy ifjú ember legyen liberális egy egész kerület helyett, vagy legyen olyan radikálisan lázadó, aminek a lendületével kisöpri a környezetéből az összes liberálist, én nem bánom, ha egy cikkben indulatos felhangokat találok.

De a bölcs liberalizmustól, a kioktató megengedéstől rosszul leszek. Amikor a szabadelvű felhívja a figyelmet az általa amúgy nem kedvelt ellenfelet megillető szabadságjogokra. Amikor az égre írja a Voltaire-nek tulajdonított mondatot, és onnan olvassa a kioktatandó fejére, mert annyira tetszik neki, mégis csak egy zseniális ember mondta: „Helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”

Van egy rossz hírem, Voltaire ezt nem mondta. Mondhatta volna, a humora, a szarkazmusa bőven elbírna egy ilyen nyilvánvalóan bombasztikusnak szánt mondatot, hogy  felbillentse a kor páncélinges szentenciákat harsogó írástudóit, de nincs nyoma annak, hogy ezt ő mondta volna. Ha pedig nem Voltaire mondta, máris elvész a szarkazmus lehetősége, és abban a pillanatban ez a mondat egyszerűen egy fellengzős magamutogató szenzációéhségéről szól, hogy ugyanis milyen nagyszerű ember az, aki ilyeneket kitalál. Körülbelül olyan, mint aki Gyurcsányt kioktatja a Hír tévé jelenlétének szükségességéről, mondván, mi nem vagyunk olyanok.

Mármint hogy milyenek? Nem vagyunk olyanok, akik képesek különbséget tenni gátlástalan, köztörvényes bűnözők és nagyjából egészséges, ép érzékű emberek között? Úgy fest a dolog, hogy tényleg nem. Vagy érdektelen a distinkció, a gátlástalan bűnözővel pontosan ugyanúgy kell bánni, mint a pozitív erkölcsi mércével mérhető emberrel? Netán az 1990. óta ismert, dermesztő liberalizmussal van dolgunk, ami szerint mindenki egyenlő bánásmódot érdemel, és éljen, valamint virágozzék a mindenekfelett való szólásszabadság, nem teszünk különbséget martalócok és gyenge hajadonok között, a kívül-belül tarfejű, bontatlan hentesáru nálunk egyenlő jogokat élvez egy kedvesnővérrel a szeretetszolgálattól?

Szépen kérem, tessék szíves lenni ezt abbahagyni. Szerte a balliberálisnak csúfolt, eltartott kisujjú médiában. Ha lehet, most rögtön. A macskafogó egy jópofa rajzfilmötlet, elöl bemegy a tömeggyilkos gengszter, hátul kicsusszan az illatos réten virágot szedő bájtömeg, de nekünk nincs ilyen gépünk. Olyanokkal kapcsolatban tetszik úri viselkedést követelni, akik az emberi társas érintkezésnek az alapelemeit sem képesek felfogni, nemhogy alkalmazni. Egy vérben forgó szemekkel hörögve, késsel támadó előembert nem lehet megállítani azzal, hogy várjon egy kicsit, üljünk le, beszéljük meg, önnek nyilván nehéz gyerekkora volt, és szeretethiányban szenved.

Olyan jó volna végre megérteni, Magyarországon nincsenek politikai berendezkedésnek nevezhető viszonyok. Van ugyanis egy formáció, egy képződmény, ami úgyszólván minden jellemzőjében egy vasreszelék halmazra hasonlít, amit magához rántott egy elektromágnesmag. A vasreszelék egyes szálainak nincs semmiféle önálló tulajdonsága, részei egy összekapaszkodó, a csüngésből a mágnesmag felé igyekvő mozgással leírható tömegnek, ezek egymással felcserélhetők, ennélfogva összetéveszthetők, amint a mágnes valami módon elveszíti a vonzásképességét, például kihúzzák a konnektorból, a vasreszelék széthullik.

Az effajta alkalmi képződményekhez való tartozás könnyen átlátható, rendkívül egyszerű összetevőkből álló egyedek létformája, értelmetlen törekvés őket egyenként lajstromba venni, az odatartozás meghatározó kötésén kívül nincs olyan vonásuk, ami megkülönböztethető volna egy másikétól. Az egyetlen említhető tulajdonságuk egy jellembeli fogyatékosság, ami kiiktatja ösztöneik közül a rossztól való irtózást.

Nincs kedvem összeválogatni és egyenként megnevezni azokat az ismertető jegyeket, amik fölöslegessé, sőt lehetetlenné teszik az emberi párbeszédet a kormánypártnak nevezett konglomerátummal, a folyamatos és szünet nélküli köpönyegforgatás és vele járó hazudozás, az ország felosztása, aminek eredménye a másik oldal megalázása csak néhány apróság a felsorolhatók közül.

Tényleg nem tetszett észrevenni, hogy amit tizenkét éve hirdettek meg betemetni, az nem árok, hanem szakadék? A haszon- és hatalomvágy súlya alatt keletkezett. És ebből a tizenkét évből nyolcat az úgynevezett baloldal töltött kormányon, azaz elvileg ők voltak az erősebbek, ők aztán igazán temethettek volna. Ha hagyják nekik. Ugye nem tetszik azt hinni, hogy ez a szájtáti, tehetségtelen banda erősebb volt egy pillanatig is? Ezüsttálcán kínálta fel az általa levágott fejeket, Gyurcsányét, a rádiósokét, televíziósokét, az újságírók utolsó mohikánjaiét, ezüsttálcán és remegve a félelemtől, mert megrémült egy alaktól, aki csorgó nyállal bömbölve követelte vissza a homokozóját, a benne lévő lapátokkal és vödrökkel együtt. Mert nyilvánvaló volt, hogy ez az alak mindent meg fog tenni, ami törvénytelen, de semmit, ami törvényes, hogy a homokozó ismét az övé legyen.

A beszari banda nyolc éven át egyfolytában hátrált, és reszkető kézzel dobálta oda minden holmiját az őket üldözőknek. Pedig csak meg kellett volna állni, dobbantani egy jó hangosat, hozzá kiáltani, hogy hu!, és azok megálltak volna, mert ugyanolyan gyávák és pitiánerek, mint a menekülők, ráadásul gyerek- és szegénygyilkosok, a börtönökben ezeket még a nehézfiúk is megvetik.

Komolyan tetszik gondolni, hogy itt lehet úri módon viselkedni?

Olyan környéken nőttem fel, ahol az erőszak uralkodott. Nekem elég nehéz erről újat mondani, ilyen homokozó után bömbölőket is ismertem. Sok verést kaptam, tört csontom, szakadt arcom, karom, hátam, amíg föl nem nőttem, és amíg erősebb nem lettem, mint a nagy többség. Akkor is nekem jöttek, a Mátyás téren nem a gyáva kis alakok éltek, de egy idő után abbahagyták, mert tudták, hogy visszakapják. Lehetőleg azonnal, és sokkal fájdalmasabban. Mindig úgy, hogy már ne tudjanak mozdulni. És ha később megpróbáltak bosszút állni, akkor is többet, nagyobbat és fájdalmasabbat kaptak. Nem próbáltam senkit meggyőzni, nem próbáltam a lelkükre beszélni, hogy milyen csúnya dolog, amit tesznek. Így lehetett elérni, hogy abbahagyják.

Nem valami liberális dolog, mi? De azzal ide jutottunk, és attól tartok, jutunk még ennél rosszabb helyzetbe is, amíg teszetoszáék árkokat akarnak betemetni.

Az erőszaknak vannak változatai. A nyolcadik kerületben az ötvenes években elég mulatságos lett volna törvényekre hivatkozni, és például Digósanyit perrel fenyegetni. De a 21. században itt Európa közepén állítólag meg lehet szervezni, hogy egy bűnbanda valamilyen módon és szinte bármi áron megkapja a maga törvényes büntetését, de olyat, hogy soha többé ne legyen kedve elölről kezdeni.

Ez liberális érzelmektől elomolva nem fog menni, különösen nem annak magyarországi változatától, ami minden törvénynél fontosabbnak tartja a liberális eszmék győzelmét.

Majd. Amikor a digósanyik megértették, hogy a következő alkalommal még nagyobbat kapnak. Egészen addig, amíg abba nem hagyják.

Abba szokták hagyni.

Eddig a sokéves részlet. Tetszik figyelni, még mindig milyen jólnevelt vagyok? Szelíd és szinte kenyérre kenhető. Még mindig törvényeket és bíróságot emlegetek, mintha ez itt egy civilizált ország volna. Igaz, egy közel ötéves jegyzettel teszem ezt, dehát a puszta idézése azt üzeni, hogy még most is...

És ha nem? Ha tegnap nyilvánvaló lett, midőn a vici felsorakoztatta a karhatalmat, hogy ezek a sarokba szorított patkányok mintájára viselkedő, egyszerű származású figurák csak abból értenek, ha kapnak egyet visszakézből, akkor mi van?

Kitől kapnák? A fütyülőktől?

A vici lejáratása

Ezt én nem olvastam annak idején, csak most Molnár Bálint írásában való hivatkozásként (TGM: Kövér László és az ellenzék becsülete). Hervasztó. Szomorú. De leginkább rémisztő. Viszont ezt nem lehet szó nélkül hagyni, ez mégsem a levéltetű-effektus, nem nagyítunk fel semmit, TGM még most is elég nagy ahhoz, hogy komolyan vegyük, bár szorgalmasan dolgozik azért, hogy elérje, ne legyen érdemes foglalkozni a megnyilvánulásaival. Ez a fenti cím nyáreleji megjelenés, tekinthetnénk akár elévültnek is, de az szörnyű volna, ha bárkiben hagynánk felmerülni a kétséget, nincs-e igaza ennek a fantasztikusan olvasott, kiváló embernek legalább némely részletben.

Megtörten jelentem, nincs. Azért ez ritka, még azóta is, hogy TGM "balra áll egykori önmagától". Amiről én nem pontosan tudom megállapítani, mit jelent, de nem kell nekem mindent érteni. Azért nem tudom megállapítani, mert én még sosem álltam magamtól semerre sem, mert bár sosem gondoltam, hogy a világnak igazodnia kellene hozzám, mégis mindig a világ elmozdulásait láttam egy állandónak tekinthető értékrendtől, amiben én eszmélésnyi korom kezdetétől megállapodtam magammal, amihez képest az éppen uralkodó politikai kurzus hol erre állt, hol meg arra, de én eddig nem láttam rá okot, hogy változtassak a világhoz való viszonyomon általában és az emberhez való viszonyomon különösen. Félre ne értsenek, sosem éreztem magam egyedül ebben a rendben, általam nagyra becsült referencia személyek egész seregéhez tartoztam és tartozom ma is, Lao Cetől kezdve Diderot-n és Karinthy Frigyesen át Ottlik Gézáig. Az a vágy valahogy sosem támadt fel bennem, hogy bármelyik politikus helyzetét tekintsem igazodási pontnak.

Kénytelen vagyok idézni, pedig nem szívesen teszem, ezek a mondatok olyan mértékig méltatlanok egy okos emberhez, hogy jobb volna hagyni, olvadjon csak bele a megvédeni szándékozott sötétségbe, dehát nem lehet, lám olykor így vagy úgy, csak előkerül. "...pedig őt már igen régóta próbálják alaptalan állításokkal lejáratni. Olyan állításokkal, amelyekről én jól tudom, hogy nem igazak – s ezt már korábban föl kellett volna hoznom." Lejáratni - mint tudjuk - azt lehet a közhiedelem szerint, aki a társadalom megbecsült tagja, köztiszteletben áll, hiteles, cselekedeteivel ezeket a tulajdonságokat szilárdítja. Valójában persze egy igazán hiteles, becsülhető embert nem lehet lejáratni, azt mindig saját magának kell kezdenie, lejáratni az ember csak önmagát tudja. A lejáratást végzők általában ócska alakok, akik a saját szintjükre próbálnak rángatni rendes embereket, fordítva ez nem elképzelhető.

A szóban forgó viceházmester jellegű figurán nincs mit lejáratni. Bármi "lejáratót" közölni róla olyasmi, mint Hitlert lejáratni azzal, hogy szobafestő volt (nem tudom, érthető-e, lényegében mindegy, mit festett, tájképet vagy szobát). A különbség mindössze a két gazember formátumában van, legalábbis ami a tetteiket illeti, amennyiben Hitlernek lehetősége volt kiélni az ösztöneit, a magyar parlament viceházmesterében fortyogó gyűlölet meg egyelőre egy fazék fedőjét sem bírná megemelni - kicsi és jelentéktelen figurának az indulatai is kicsik és jelentéktelenek.
Dehát nemcsak ez a baj. Hanem a következő félmondat: "Ugyanis amikor Kövér László a Társadalomtudományi Intézetben dolgozott, a formális besorolás ellenére ez az intézet már az égvilágon semmiben nem különbözött más kutatóintézetektől..." Sajnálattal közlöm, abban különbözött, hogy az intézmény neve: MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. Azaz minden ott "dolgozó" munkaadója az MSZMP Központi Bizottsága volt. A TGM által említett egyetemek és kutatóintézetek meg nem a Központi Bizottság cégére alatt működtek. Lehet, a különbség árnyalatnyi. Én annál kontrasztosabbnak vélem. Az meg - a cikk szerzőjének engedelmével - senkire sem volt ráírva, hogy "egyértelműen rendszerellenes fiatalember", például rám sem, pedig velem kapcsolatban nem volt nehéz rájönni a rendszerrel kapcsolatos véleményemre, amennyire ez egyáltalán lehetséges, hallani lehetett a műsoraimban, az utókor mégis csak azt látja: munkahelyem a Magyar Rádió. És nem a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának egyik fiókja. Mellesleg tényleg nem tudom, nekem például honnan a fenéből kellett volna értesülnöm arról, hogy egy "fiatalember" azért kérte felvételét éppen a fent nevezett munkahelyre, mert az ő "egyértelmű rendszerellenessége" éppen erre predesztinálta.
Végül, de legkevésbé sem utolsó sorban, ki a nyavalyától várhatnám el inkább, mint TGM-től, hogy semmi módon ne kommunistázzon? Hogy tisztában legyen a fogalom (kommunista) alkalmazásának képtelenségével, tökéletesen mindegy, annak állító vagy tagadó formáját használja-e. Az ő "védence" (ó irgalom atyja ne hagyj el, TGM semmitől sem undorodik?) kommunistázhat, az rendben van, azon a szinten, ahol ennek az alaknak a definíciókat felfogni képes kapacitása tartózkodik, nem kérjük számon a kifejezés értelmezését. De éppen TGM ne tudná, hogy ilyet nem lehet leírni: "Kövér Lászlóról mindettől függetlenül is terjesztik, hogy „kommunista” volt, amiből egyetlen árva szó sem igaz." Mert ez a mondat az illető kommunistaságát tagadja, nem a szóhasználat indokolatlanságáról szól (ha netán nem volna teljesen tiszta, miről beszélek: Aberráció - 2017. november). Hogy minden kétség eloszoljon, íme a folytatás: "Ifjúkorában az volt az álláspontja, amit később elkezdtek „balliberálisnak” nevezni, ami azidőtt „szociális érzékenységgel” (ez is butuska terminus) kombinált szabadelvűséget jelentett, Kövér esetében mindig, annak idején is erős „nemzeti elkötelezettséggel”. Később persze konzervatívabb lett, mint oly sokan." Konzervatívabb? Ne! Komolyan? Addig is konzervatív volt, csak az később fokozódott? Jézusmária. Bocsánatot kérek, nem bírom tovább, tényleg fölkeveredett a gyomrom.
Esendők vagyunk mi mind, persze, gondolunk marhaságokat, olykor le is írjuk őket. De ennyit egyetlen cikkbe belehányva, ezt tényleg nem hittem volna.

A magyar történelem legkártékonyabb figuráiról

Állítólag történelmi távlatból lehet csak megítélni egy politikust. Jól kinéznénk. Mi a fenétől volna egy politikus annyival különb mondjuk egy viceházmesternél, hogy történelmi távlat kelljen a tettei értékeléséhez? Rendesen kiüríti a szemetesedényeket, felmossa az udvart és a gangot, lesöpri a lépcsőházat vagy nem, ezt szükséges eldönteni - félreértés ne essék, nemcsak a viceházmester tevékenységéről beszélek, a politikusnak is ilyesmi a dolga, miért volna ezt olyan nehéz megítélni? Nekem sosem okozott gondot, pedig elég sok politikus és viceházmester ügyködött eddigi életemben. Azért tartom szükségesnek ezt előre bocsátani, mert jó volna tisztán, világosan látni ennek a mi gyalázatos kis rendszerváltásunknak a történetét, benne a meghatározó figurákkal. Most hogy a kormánypárt megemlékezésbe kezdett az MDF betűjelű iszonyatos formációról.

Mindenekelőtt iderakom egy 2015-ös bejegyzésemet, azóta sokmindent elfelejtettünk, pedig nem volna szabad.

Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide:

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak, (sajnos) lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Dermesztő.

Naszóval, csak hogy teljesen világos legyen. Szerintem nincs szükség erre az MDF-es emlékezésre ahhoz, hogy világos legyen: ennek a lényegében förtelmes 28 évnek az ismert módon való alakulásáért és a jelen állapotnak a létéért az elsőszámú felelős az ország 1990-ben "szabadon megválasztott" miniszterelnöke, akit gyalázatos tevékenységében az MDF jelű konglomerátum támogatott. Hogy még világosabb legyen, nézetem szerint az illető - hajdan jobb sorsra érdemesnek vélt, kultúrembernek látszott alak - beírta magát a magyar történelem legkártékonyabb figuráinak sorába. Bizonyos szempontból még ezek közül is kiemelkedik, minthogy az ország történelmének legeslegelső esélyét tette lehetetlenné, a legeslegelső, valóban minden nagyhatalomtól és külső politikai formációtól független állam megteremtése helyett hozott létre egy ásatag, feudális rendszert, ami egyenesen vezetett vissza a középkorba.

Hát akkor emlékezzünk.

A közügyekben való részvételről

Úgy tudom, a vétkesek közötti némaságnak nincs büntetési tétele a törvénykönyvekben. Pedig kellene lennie. 

"Aki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása, az alkotmányos rend elleni szervezkedés, lázadás, rombolás, hazaárulás, hűtlenség, ellenség támogatása, kémkedés készül, vagy még le nem leplezett ilyen bűncselekményt követtek el, és erről a hatóságnak, mihelyt teheti, nem tesz jelentést, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A felsorolt bűncselekmények feljelentésének elmulasztásáért az elkövető hozzátartozója nem büntethető."

Ez itt mintha egy paragrafus volna, még hatályos is. Ha a vétkesek között cinkos, aki néma, akkor a bűnösök között bűnpártoló. Két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Nem büntethető, meg kell büntetni.

Ez eddig világos, ugye?

Nem tudom bizonyítani, de bizonyító erejű jelenségek felsorolásával bárki könnyedén eljuthat ahhoz a létszámhoz, ami a jelenlegi kormánypárt hű és kitartó szavazóit mutatja. Még mindig milliós nagyságrendek forognak értelmesnek nevezhető fórumokon is, holott ez a szám valószínűleg nem éri el az ötvenezret - ebben a pillanatban. Szavazójuk egyelőre valamivel több van, de nem sokkal, az éveleji beszarás nem volt alaptalan, az bizonyos, hogy a csalás százezres nagyságrendű volt, hajdani riportalanyomtól tudom, számítógépben máig végső fórum. A bukás után néhány évvel meg fog állapodni néhány ezernél. Mondok egy példát (sok van), ami a most felhördülőket talán elbizonytalanítja. Tetszik emlékezni az MSZMP nevű pártra? A taglétszámára? A "szavazók" számára? Hazafias Népfront, miegymás. 98-99 százalék. Van ennek a pártnak egy vállaltan, hirdetetten bejegyzett utódja, a Magyar Munkáspárt (a többi, amiket most emlegetni méltóztatik, nem vállalt utód, az "ideológiájuk" nem is hasonlít a nagy elődre). Megmondjam, hogyan áll jelenleg szavazókkal ez a párt? 2009-ben még 27 000 körül volt az 1990. előtti sokmillióhoz képest, a 2014-es választásokon már nem indult, a szavazatok száma valószínűleg kimutathatatlan lett volna.

Ez a kiindulási alap, ebből az következik, hogy van körülbelül hét és félmillió bűnpártoló. Ha ebből levonjuk azoknak a számát, akik mindenféle minimum alatt élnek, négymillió akkor is összejön, akik többé kevésbé tényszerűen tudják, hogy ami ebben az országban folyik, az kimeríti az összes fent felsorolt tényállást, sőt azoknál sokkal többet és sokkal felháborítóbbat is. Ezeknek egyelőre nem kell attól tartaniuk, hogy a főügyész vizsgálatot indít és számon kéri a feljelentési kötelezettségük elmulasztását, de ez a tény csak súlyosbító körülmény, ami a tudat alatt mélyen lefojtott állampolgári lelkiismeret bekövetkező felbuzgását majdan fájdalmassá fogja erősíteni. Ne tessék bízni benne, hogy ebben az országban ez már régen nem működőképes reflex, mert majd tetszik látni, hogy bizony felszínre tör, és akkor majd nem tetszik győzni a másik emberre mutogatni, hogy miatta volt az egész, pedig hányszor tetszett figyelmeztetni.

Én igazából azoknak az embereknek a megnyilvánulásait követem kitüntetett figyelemmel, akik mostanában mind sűrűbben jelentik ki, hogy ők nem politizálnak, ők és az általuk képviselt intézmények nem óhajtanak részt venni semmiféle politikai vitában. Volt tapasztalatom egy könyvkiadó vezetőjével, próbálta összefogni a hajamat a tarkómon, kemény mozdulatokkal beleverendő az arcomat az ő magasztos eszményébe, amit előzőleg szétmázolt az asztalon, ami azt hirdeti, hogy az ő kiadója "politikai vitákban nem vesz részt". Tudják, ebben mi a legszörnyűbb? Hogy még büszke is rá. Maga alá piszkít gyávaságában, és ezt mint követendő példát tárja elém - legyél ugyanilyen hígfosó, akkor leszel méltó hozzánk.
Történetesen a minimális családi örökségem tartalmazott néhány könyvet, a Pallas első kiadása mellett például Thomas Mann Józsefének első kiadását (a nagymamám - azt hiszem - jobban tudott németül, mint magyarul, talán az anyám is). Az S. Fischer Verlage adta ki (nem elírás, ez a neve, Samuel Fischer alapította valamikor a XIX. század végén). Úgy elmorfondíroztam, mi lett volna, ha Fischerék azt mondják az írónak, hogy ez a József politikai vitákat fog kavarni, ne írjon zsidókról a Harmadik Birodalomban, és eltanácsolják (tényleg bezúzták a könyvet, azt nem tudom, a kiadó milyen sorsra jutott, bizonyára ők sem úszták meg szárazon, de úgy látom, ma is megvannak).
Az a baj, hogy még a "magasan kvalifikált értelmiség" sem képes különbséget tenni a politika, politikus és a politizálás  fogalmak között. A politikustól való undor, a politika megvetése senkit nem ment föl a közügyekben való részvétel alól - a politizálás ugyanis ezt jelenti. Vannak kevésbé érintett foglalkozások és vannak kitüntetettek. Utóbbi művelőinek az eltartott kisujja, midőn a politikától való tartózkodásukat taglalják, valójában inkább nevetséges, mint bosszantó, engem mégis felháborít. Pedig nincs igazam, a gyávaság természetes emberi tulajdonság. Lehet, még az is természetes, hogy valaki büszke a gyávaságára. De akkor legalább mondja azt, hogy én fennen hirdetem, és dicsérem a gyávaságot, emberek, kövessetek, garantált a visszafejlődés, lehetünk alázatos rabszolgák, a gyávaságé a jövő. Sosem csináltam közügyet abból, hogy a renitens mentalitásommal kinyilvánítom, miszerint azt a rendszert még nem fedezték föl, ami nekem megfelelne, de 1994-ben mégis elég látványosra sikeredett, amit még évekkel korábban elkezdtem, mert végül 128-unkat távolítottak el a Rádióból, ez már feltűnt a közvéleménynek. Más kérdés, hogy nem történt semmi az akkori "hatalommal", folytathatták a választásokig az ostoba és szánalmasnak látszó dúlásukat (akkor még nem tudtam, milyen, máig ható károkat okoznak). Akkor odajött hozzám egy zenei szerkesztő, kifejezte együttérzését, és mentegetődzött, hogy ő behódolt, dehát neki két gyereket kell eltartania. Mondtam, semmi baj, nekem hármat, de nem vagyunk egyformák, ő képes felelősen viselkedni, én meg nem, ettől megnyugodott.
Sánta Ferenc könyvében, Az ötödik pecsétben van egy zseniális motívum (a regény különben is a magyar irodalom legtetején tartózkodik, kár, hogy ezt kevesen tudják), a szabadulás érdekében kétszer pofon kell vágni a kikötött, vérző foglyot. Ezt egyedül Gyuricza Miklós, az órás teszi meg, akiről így mindenki azt hiheti, gyáva, bármilyen aljasságra képes. Otthon sok kisgyerek várja, a sajátjai és idegenek, akiknek az élete tőle függ - a világirodalom egyik legszörnyűbb döntési kényszere. Ha Sánta soha semmi mást nem írt volna, ezzel a könyvvel akkor is a legkiválóbbak között volna a helye.
Nem én voltam mindannyiszor felelőtlen, amikor a gyerekeimet veszélyeztettem a hatalommal való szembenállásom által? Jó kérdés, mi? A válaszom az, hogy nem. Ha azt kockáztattam volna, hogy kivégeznek, más lett volna a helyzet? Erre a válaszra is van fundamentumom, 1956-ban pontosan tudtam, hogy az életemet kockáztatom, amikor a Rádiótól nem haza mentem, meg akkor is, amikor nem szálltam fel a teherautóra, amin anyám várt a Gyarmat utcában, hogy indulunk Ausztriába.
Akkor nem voltak gyerekeim, akkor nem voltam felelős senkiért.
Ezekhez képest most mi van? Mit félt a könyvkiadó és a többi ócskalelkű, gyáva alak, aki tehetne valamit azért, hogy vége legyen ennek a gyalázatnak? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyelőre nem az életét félti, azt még nem fenyegeti senki.
Egyelőre.