Pilinszky

Száz éves volna. Ugyanazt a lányt szerettük. Az én későbbi első feleségemet. János korábban ismerte. Nem hiszem, hogy lett volna esélye, akkor sem, ha én nem jelenek meg Á. életében, mint ahogyan Mészölynek és Kormosnak sem volt, azaz nem én voltam a győztes vetélytárs, ők nem illettek egy náluk sokkal fiatalabb, nagyon szép és nagyon okos lányhoz. Mészöly Miklós elegánsan eljátszotta, hogy nem haragszik, de élete végéig hűvös maradt és viselkedett, mikor találkoztunk – eljátszotta az idősebb és persze jelentősebb pályatársat, aki ráadásul a világon a legszebb férfi. Kormos Pista inkább szomorú volt, de nem utált, még kedves, közeli ismerősei közé is fogadott, mikor megtudta, hogy Á. Vackornak szólít engem.

Pilinszky félmosolyos fájdalommal vette tudomásul, hogy ő is a vesztesek közé tartozik, ő volt az egyetlen, akit érdekelni kezdett az a nála majdnem 22 évvel fiatalabb, hozzá képest hatalmas emberpéldány, hogy vajon az agya helyén is izmokat hord-e, vagy lehet vele beszélgetni. Ami azért is különös volt, mert nem szeretett beszélgetni. Napról napra kerültünk mind közelebbi barátságba, és nem találtam benne semmi önzést – nem akart általam találkozni Á.-val. Szóba sem hozta soha, még akkor sem, amikor Á. elment Párizsba és ott is maradt.

Szűkkörű társaság jött össze valahol (nem emlékszem, ki volt a házigazda), ahol mindkettőnket ismertek, János lágermúltját és az én siralomházban töltött hónapjaimat is. Azt kérték, meséljünk.

Pilinszky rám nézett. Tudta, hogy én soha egyetlen szót sem szólok 56-ról, a benne való tetteimről meg végképp nem. Hallgatott egy ideig. Aztán azt mondta, inkább ti meséljetek. Ti mindennap változó életet éltetek akkor. A láger meg a börtön mindig ugyanolyan. Nektek vannak emlékeitek. Nekünk nincsenek.

Száz éve született, november végén. Nem tudtam. Most tudtam meg, hogy Jelenits István megemlékezett róla.

Áldás, békesség

A bulvártódítás legújabb, valószínűleg immár kiirthatatlan megnyilvánulása az áldott karácsony kívánása. Százból száz ember nyilvánvalóan nem tudna válaszolni a kérdésre, mit jelent a szó. Méltatlankodva közölnék, hogy isten áldásáról van szó, miféle hülye kérdés ez. A baj az, hogy pontosan ez itt a kérdés lényege: az mi? Mármint az isten áldása. Az hogyan történik? Miből tudom, hogy az isten áldása folyamatban van, esetleg már meg is történt? Kizöldül a fű a kertben? Több pénzem lesz? Esetleg jön a gyermekáldás? Azaz megáld az isten egy gyermek születésével (úgy tudom, azt nevezik gyermekáldásnak)? Dehát ha az isten áldására várok, sosem fog gyerek születni a családban. Amit annak a gyereknek a születése érdekében először is tenni kell, azt sokféleképpen nevezték már, isten áldásának még soha. Legalábbis én még olyat nem hallottam, hogy gyere fel hozzám, isten áldásához érzek erős ingert. Flóra, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket, írta a világirodalom legzseniálisabb költője, ahelyett, hogy isten áldására vette volna rá a szerelmét.

Csak azt akarom mondani, hogy az áldás egy értelmezhetetlen igéből képzett, tartalommal megtölthetetlen főnév, minthogy a cselekvés folyamata, lezajlása leírhatatlan, meghatározhatatlan, ennélfogva a mozgalmas igéből kimerevített főnév sem tölthető meg értelmes jelentéssel. Legjobb esetben annyit tudunk kihozni ebből, hogy bizonyosfajta emberek, például papi személyek mindenféle gimnasztikai gyakorlatokat végeznek, ezeket az épelméjű szemlélők varázslásnak, hókuszpókusznak nevezik, majd midőn a papi személy befejezi ezt a mozgáskombinációt, akkor azt mondják, hogy meg van áldva a disznóhizlalda. A kerékpárút, nyilvános vécé, strandfürdői csúszda – ilyesmiket szokás megáldani manapság. Előfordul, hogy ennek az áldásnak a következtében helyenként vizes lesz a mérleghinta, mert a pap svédtornájának egyik kísérő jelensége az is, hogy a megáldandó tárgyat lespricceli úgynevezett szenteltvízzel, de az viszonylag hamar felszárad. És akkor itt állunk például egy megáldott pálinkafőzdével, ami pontosan olyan, amilyen az áldás előtt volt.

Említettem már, hogy egy rendes kézikönyvtár egyik legkevésbé nélkülözhető darabja az etimológiai szótár, az komoly és alapos munka eredménye, a nyelvtudomány  fundamentuma és végső fóruma. Ezzel a szóval ez sem tud mit kezdeni. Az „ősi finnugor” kezdetű magyarázatból soha semmi jó nem jött még ki, az mindig azt jelenti, hogy a keresett jelentés a múlt homályába veszett. Esetünkben azt mondja a szócikk, hogy alapja az ál szótő, ami eddig rendben is van, de nyomban ezután sajnos rá akar venni az összevetésre az osztják álljtá és a cseremisz ultém szavakkal, melyek közül az előbbi azt jelenti, elátkoz, az utóbbi meg azt, imádkozik.

Tessék szíves lenni becsületszóra elhinni nekem, van némi fogalmam a tárgyról, az egyetemen öt évig bújtam a nyelvtudomány legrejtettebb útvesztőit, rövid ideig úgy volt, ott is maradok tanársegédnek a finnugrisztikán, az egyetemi doktori disszertációmat is nyelvtudományból (komparatisztika) írtam, ma is elég nehéz zavarba hozni ennek a diszciplínának bármilyen kérdésével. Éppen ezért ne vegyék zokon tőlem, amiért a fenti próbálkozást tudományos csirkefogásnak minősítem. Szemfényvesztésnek. Egyszerűbb volna beismerni, hogy nem tudjuk, honnan származik ez a szavunk, ahogyan azt sem tudjuk, mit jelentett régen és mi a jelentéstartalma most, a legújabb korban.

Mindenesetre ez az „ál” az alapszava az álságosnak, áldozatnak, áldozásnak, sőt az áldomásnak és az álnoknak is, valamint a szófejtő szótár szerint ide sorolandó az ádáz, átkoz is. Az áldottal ellentétben ezekről legalább tudjuk, mit jelentenek.

Mindenesetre megvan az elhülyülés újabb állomása. Egy újabb szó, amit úgy használunk, hogy fogalmunk sincs róla, mit akarunk mondani vele, csak olyan ájtatosan hangzik. Mely szó viszont az áhít származéka, azaz a szájtátó vágyakozás hangulatfestő szavának vallási vetülete. Mindegyik jól illik a szentekhez, a kórházainkhoz és iskoláinkhoz, amiket kizárólag szentekről bírunk elnevezni, jelezve ezzel is a 21. században élő, mindinkább ritkuló emberfélének, hogy gyorsul a visszafejlődés – a kórházak és iskolák színvonala nagyjából a vallásosság szellemi szintjének megfelelő helyeken van.

Várom az áldott újévet.

Fasiszta hazugságok

Olvastam egy recenziót Federico Finchelstein Fasiszta hazugságok című könyvéről. Nincs aláírva, gondolom, a kiadó valamelyik szerkesztőjétől való a cikk. A könyvet még nem olvastam (folyamatban), de lévén a recenzió a lehető legjobb, abból veszek ki mondatokat. Most még nem mondom meg, miért, hagyom az olvasót ráismerni arra a borzalomra, amit ezek nekünk jelentenek, itt és most, 2021 decemberében:

Hannah Arendt 1945-ben azt írta, a fasizmus teljes hazugság volt, és ez szörnyűséges politikai következményekkel járt.

A fasiszták szánt szándékkal váltották valósággá a hazugságokat.

„Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot – írta Arendt –, és azt tették »igazzá«, amit mindaddig csakis hazugság formájában lehetett kimondani.”

A fasiszták valójában arra törekedtek, hogy hazugságaiknak „post facto alapot adjanak a valóságban” – gyakorlatilag elpusztították az igazságot, nem csak elkendőzték azt. Arendt szerint az ideologikus politizálásnak ez a módja elkerülhetetlenül az általunk ismert valóság pusztulásához vezet: a fasiszták hazugságai alternatív valóságot teremtettek.

A fasizmusban a fikció kiszorította helyéből a valóságot, és maga vált valósággá. Akik nem hittek benne, azoknak ezek a fantáziák nem lehettek és ma sem lehetnek elképzelhetők, kizárólag hamis álláspontként, a politika természetére irányuló hiteltelen állításokként. A fasiszták számára viszont épp az ellenkezője igaz.

Elsődleges célja, hogy belülről bontsa le a demokráciát, s közben felülről építkezve modern diktatúrát hozzon létre.

A fasiszta rezsimekben a független sajtót ellehetetlenítették, a jogállamiságot teljesen megsemmisítették.

A fasizmus olyan, istentől elrendelt, messianisztikus, karizmatikus vezetési formában hitt, amelyben a vezér szervesen összekapcsolódik a néppel és a nemzettel is. Ebben a felfogásban a népszuverenitás teljes egészében a diktátor kezébe kerül, ő pedig a nép egészének nevében cselekszik, mert az embereknél is jobban tudja, mit akarnak valójában.

Ebben az értelemben a fasiszták nem egyszerűen hazudtak – becsapták saját magukat is. Ahogy Adorno írta 1951-ben, a „valótlan” fasiszta „bűbájának” hatása alá kerültek. „Az inherens háborús veszély, amit a fasizmus magában hordoz – fejti ki Adorno –, pusztulást szül maga körül, és ennek a tömegek, még ha lappangó formában is, de tudatában vannak. Ha így nézzük, valóban van abban némi igazság, amit a fasizmus saját irracionális erőiről mond, jóllehet a mitológia, amivel ezt az irracionalitást racionalizálni próbálja, teljesen hamis.”

A hazugságokban való hit kialakítása a totalitariánus rendszer követőinek nevelésébe volt beépítve, különösen az elitébe, akik az „ideológiai hazugságokat” „szent és érinthetetlen igazságokká” változtatták át.

De vajon azért hitték-e el a fasiszták a hazugságaikat, mert azokat a vezér hangoztatta? Vagy talán az igazságnak a belső Énből megszülető, „igazabb” formájának érezték őket? Egy fasiszta számára e kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak, és ebben rejlik igazságfelfogásuk ideologikus természete. A fasizmus egy transzcendens mítosszal azonosította az igazságot; ez a mítosz a kollektív tudattalanban gyökerezett, és a vezér tudata révén, azon keresztül vált valósággá. A tudattalan ilyen kivetülésébe vetett hit a fasiszta gondolkodás központi eleme. A kollektív vágyakat a vezér testében, szavaiban jelen lévőnek gondolták.

Tetszik látni a fenti mondatokban valami hibát, ha azt mondom, ezeket a mai Magyarország jellemzésére írták? Arra, amiben 12. éve élünk?

És tetszik érteni, miért mondom 12 éve, hogy ennek a rendszernek a fenntartói, a kormánypárti szavazók bűnsegédi bűnrészesek? Tudatosan vagy tudattalanul „fideszesek”, nagyjából mindegy, egy beteg rendszer beteglelkű fenntartói. Nem „más véleményen lévő” honfitársaink, akikkel majd meg kell békélni, mert az lehetetlen. Hannah Arendt szerint értelmetlen bármilyen vita egy fasisztával. Látjuk 12 éve, ez mennyire igaz. Az a néhány százezer hívő, akik a vezér tántoríthatatlan rajongói, sosem lesznek mások, mint hithű fasiszták – nevezzük őket nyilasnak, kommunistának vagy fideszesnek, mindegy, a diktatúrákat erre a néprétegre lehet bazírozni. Ne, ne, nagyon szépen kérem, ne tessék enyhítgetni ezt a fogalmat, leírtam többször, megint leírom: diktatúra az a társadalmi lét, amelyben egyetlen ember akarata érvényesül. Minden olyan meghatározás, ami ettől eltér, már csak variáció, a diktatúra különböző formáit írja le, de a lényeg ez. Azokkal az emberekkel, akik Szálasi, Rákosi és a jelen magyar miniszterelnök hívei, nincs teendő, a leszármazottaikat kellene olyan oktatási szisztémába illeszteni, ami valamennyire kiemeli őket a sötét butaságból. Magyarországon ez azért nehéz, mert az oktatási rendszerünk alkalmatlan arra, hogy kérdezni, gondolkodni tanítson. Tessék csak egy pillanatra belegondolni abba, hogy itt taníthat több ezer olyan alak, aki tanárnak nevezi magát, miközben tiltakozik az oltás ellen. Azaz képtelen belátni, hogy a maga csökönyös butaságával gyerekek életét veszélyezteti. Hogy ebben az országban a pécsi professzor csöndesen csak annyit mond, nem lát lehetőséget az átoltottság növekedésére. Azaz arra, hogy az uralkodó fasiszta rezsim meri kockáztatni a „népszerűségét” az oltás kötelezővé tételével. Mint az átoltottság növelésének egyetlen esélyével.

A fasiszta rendszer tömegbázisa marad, a butaság és a tehetetlenség lassú sodrása elől kitérni lehetetlen. 1990-ben magunkra maradtunk, nincs több Gorbacsov, aki megmenthetné a most éppen fidesznyilasok pusztításától szenvedő teszetosza milliókat. A tejbetök „ellenzéki összefogás”, ami egy mélykeresztény konzervatív jobboldalit bírt kiizzadni magából megváltónak, gyorsulva halad a totális érdektelenség szakadéka felé.

Folyik a maszatolás, nehogy bárki tisztán láthassa a körülöttünk valósággá vált hazugságot, azaz a fasiszta rendszert. Folyik a törvényesség szétkenése, ami már most lehetetlenné teszi, hogy bármikor kiszabaduljunk egy beteglelkű alak gyűlöletének súlya alól. A Karsai Dániel-szerű, elementáris erővel feltörő ostobasághalmazok széles nyilvánosság elé tárásával különféle fórumok járulnak hozzá az amúgy is szennyezett levegő további mérgezéséhez – hozzászokunk a változtathatatlanhoz vagy végre elszánja magát valaki a radikális tettekre (perek azonnali elindítására), ez itt a kérdés.

Attól tartok, nincsenek csodák. 

Btk 143.

A corrumpo-ere… latin ige jelentése: megrontani, lebontani. Az ebből képzett legújabbkori főnév az én érzékelésem szerint sokat enyhített ezen – a jogosulatlan előnyhöz juttatásban már nincs benne sem a rontás, sem a lebontás, azaz a megsemmisítésre irányuló cselekvés. A társított vesztegetésben sincs.

De engem nem ezért zavar a jelen magyar kormánnyal kapcsolatban állandóan hangoztatott korrupt jelző. Tessék elképzelni egy bírósági tárgyalást, melyben egy családirtót azért fognak perbe, mert letaposta a füvet, amikor bement a házba, hogy megölje az ott tartózkodókat. Mely per a következő ítélettel zárul: a családi ház környezetének esztétikai rongálása, büntetési tétel: nem vagyoni kártérítés, 10 000 forint.

Gondolkoztam egy felsoroláson, amivel súlyossági rendbe szedem a magyar miniszterelnök és tettestársai által elkövetett bűnöket. Nem azért vetettem el ezt az eljárást, mert túlságosan hosszadalmas volna mindent leírni, hanem mert ezek csak technikai részletek. Az ellopott, elrabolt pénz visszaszerzésének módszere ebben a pillanatban kevésbé fontos. Még azt is félreteszem, hogy megmagyarázzam, mi a különbség a vesztegetés, a jogosulatlan előnyhöz jutás és a nagy összegre elkövetett lopás, rablás között. Pedig amit Magyarország miniszterelnöke tesz, annak voltaképpen semmi köze nincs a korrupcióhoz, a csúti gázszerelő nevében elkövetett bűncselekmény sorozat a közpénzek elsikkasztásának, ellopásának, gyakran elrablásának minősített esete.

Azért nem akarok ezekkel vacakolni, mert most csak egyvalamit teszek világosan érthetővé, miután teljesen hiába próbálok rávenni különféle embereket és szervezeteket arra, hogy pereljék be végre Magyarország miniszterelnökét és kormányát valamennyi bűntárssal együtt.

Talán azért nem volt eddig teljesen tiszta, miről beszélek, mert nem írtam le tételesen. Abban a feltételezésben mulasztva, hogy a jogászok nélkülem is tudják, miről van szó.

Nem tudják.

Talán azért nem, mert esetleg tanulták annak idején, de a gyakorlatban sosem találkoztak ezzel a paragrafussal. És bár a magyar Btk-ban olvasható 1947. óta, sem Rákosit, sem Kádárt nem volt lehetőség perbe fogni, magyar jogász ezt még sosem alkalmazta.

Úgyhogy most segítek, elevenítsük fel az egyetemi tanulmányok egyik részletét.

Fejezetcím: Emberiesség elleni bűncselekmény

Btk. 143. § (1) Aki a lakosság elleni átfogó vagy módszeres támadás részeként…

b) a lakosságot vagy annak egy részét olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik,…

h) politikai, nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nemi vagy más ismérv alapján meghatározható csoportot vagy annak tagját a csoporthoz tartozása miatt alapvető jogaitól megfoszt,

bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

(3) E § alkalmazásában polgári lakosság elleni átfogó vagy módszeres támadásnak minősül minden olyan magatartás, amely magában foglalja az (1) bekezdésben írt cselekmények polgári lakosság elleni sorozatos elkövetését, egy állam vagy szervezet politikájának végrehajtása vagy elősegítése érdekében.

Tessék esetleg mégegyszer elolvasni. Hogy esetleg van-e olyan része ennek a szövegnek, ami nem illik teljes terjedelmében Magyarország miniszterelnökének tevékenységéhez.

A nürnbergi perben tizenkét vádlottat ítéltek kötél általi halálra, azaz van precedens, a fenti nem elméleti szöveg, Nürnberg jelzi a cselekmény súlyosságát. Ahogyan a magyar törvényhely büntetési tétele is: tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

Abban a kérdésben most nem akarok elmélyedni, miképp kell minősíteni azokat a szervezeteket és jogi személyeket, amelyek-akik 12 éve nem tesznek eleget törvény szabta kötelességüknek, azaz különféle nyavalygásokkal szennyezik a levegőt feljelentés, minden fórumon való perbefogás helyett. Akik politikai kérdéssé próbálják semlegesíteni a sorozatos köztörvényes bűncselekményt.

Kétségtelenül nagy munka egy ilyen per, nagy apparátust, rengeteg ügyészt, ügyvédet kell mozgósítani, a lehető legnagyobb termet elfoglalni, itt csak a főbűnösök legalább százan vannak. Ez az alapos gyanú utáni letartóztatások és a vizsgálati fogság hely- és pénzigényével együtt komoly megpróbáltatás. És a főbűnösök elítélése után a persorozatot még folytatni kell, ahogyan Nürnbergben is sorra kerültek még sokan, például a náci főjogászok.

Vagy hagyjam a fenébe az egészet, ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget az önbecsülésünknek, a minimális mértékű méltóságérzetünknek, ami legalább akkor feléleszthető kellene, hogy legyen, amikor emberek tíz-, sőt százezreit nyomorítják és ölik meg a szemünk láttára?

Legyen elég nekem annyi, hogy néhányan itt most fogadkoznak, mi lesz 2022-ben? Most, amikor például a járvány következtében négyszer annyian halnak meg Magyarországon, mint amennyi az Európai Unió átlaga? Amiről nyilván mindenki tehet, elsősorban az orvosok, csak a magyar kormány nem? Egy ilyen förtelmes arcátlanságon is inkább poénkodunk mindenféle fórumon ahelyett, hogy elindítanánk a perek sorozatát?

Ideírom mégegyszer, jó?

Emberiesség elleni bűncselekmény.

P.S: Majd' elfelejtettem, az egyéb, halmazati büntetésektől függetlenül a fenti tényállás bizonyítása után nyilvánvaló a teljes vagyonelkobzás és a közügyektől való örökös eltiltás. Ezenkívül - ha már a csúti gázszerelőt említettem - az igaz, hogy hülyének lenni mindenkinek alkotmányos joga, de ez nem jelenti azt, hogy valaki mentesül a bűncselekményt követő büntetés alól pusztán azért, mert hülyének született és úgy is maradt.

Hatóság

Állami, társadalmi és magánszemélyekre kötelező és kényszerítő erejű intézkedésekre jogosult állami szerv. Kiemelés tőlem, ha valaki esetleg nem tudná, mi a hatóság lényege. Vannak mindenféle hatóságok, kellenek is, ha az állampolgár helytelenkedni akar, legyen olyan intézmény, ami a törvényt érvényesíti.

Van egy olyan képződmény is, aminek Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság a neve.

Innen távozott a közelmúltban 60 millió forintos végkielégítéssel egy hatósági tisztségviselő, aki az Alaptörvény szerint jogszabályt (rendeletet) alkothatott. Nyilván „alkotott” is.

Megnéztem, mit kell tudni erről a hatóságról. Kimásoltam ide a lényegét jelentő tudnivalókat. Tessék szíves lenni nagyon alaposan elolvasni, lesznek kérdéseim, akkor tudunk tovább menni, érdemben megbeszélni a kapcsolódó részproblémákat, ha mindketten tudjuk, miről van szó:

 

Az NMHH a hírközlési ágazat tekintetében külön törvényben foglaltak szerint a következő feladatokat látja el:

1.    nyilatkozik a hatáskörével összefüggő jogszabályalkotási és -módosítási igényekről és javaslatokról,

2.    felméri és folyamatosan elemzi a hírközlési és az ezekhez kapcsolódó informatikai piac működését,

3.    folyamatosan értékeli a hírközlési piac helyzetét, és arról összehasonlító elemzéseket készít,

4.    piacelemzést végez,

5.    eljár a kötelezett szolgáltató számára megállapított egyes kötelezettségek teljesítésével, illetve megszegésével összefüggésben,

6.    eljár a hírközlésre vonatkozó szabály megsértése miatt, illetve szerződéskötéssel kapcsolatos jogviták esetén indított eljárásokban,

7.    ellátja az egyéb jogszabályban foglalt elektronikus hírközlési és postai hatósági feladatokat,

8.    a gazdálkodás körében – e törvényben és más jogszabályokban foglaltak szerint – gyakorolja a rádiófrekvenciákra és azonosítókra vonatkozó állami tulajdonosi jogokat, polgári célú gazdálkodást folytat a rádiófrekvenciák és azonosítók vonatkozásában,

9.  ellátja az egyéb jogszabályban foglalt hatósági és nem hatósági feladatokat.

 

Az első kérdésem: tetszett-e érteni ebből akár egyetlen mondatot is? Csak azért kérdezem, mert a 4. pont például érthető lehetne, ha tudnánk, milyen piacról van szó. Én elég sokat jártam a Fény utcai piacra, amíg a fővárosban laktam, tudom, hogy az a legdrágább, aztán vannak emlékeim gyerekkoromból a Teleki téri piacról, az elég olcsó volt. A nagymamám néha még libát is tudott venni, mert a Kocsis Sanyi mamájától kapott kedvezményt, a Sanyi ugyanis a barátom volt (talán vannak, akik még tudják, Kocsis a Honvéd és a válogatott jobbösszekötőjeként lett az 1954-es berni világbajnokság gólkirálya, 56 után a Barcelonában játszott, és szerintem minden idők kiemelkedően legkiválóbb futballistája). Aztán jártam a Fehérvári úti piacra is, amikor még a Kökörcsin utcában laktam, de hírközlést és informatikát egyik piacon sem árultak vagy ha mégis, akkor egy olyan félreeső zugban, ahol én nem jártam egyik piacon sem. Namármost, ha ezeken a piacokon egyetlen kofa sem tart hírközlést, akkor ez az áru nem lehet valami kurrens, más piacról végképp nem tudok, ahol ilyesmit lehetne vásárolni.

Vannak persze mindenféle hírügynökségek, mint például a Reuters vagy az AP, de ezekhez a magyar hatóságnak semmi köze nincs. Elemzésükre pedig – ha mindenképpen elemezni akar valamit valaki, mely elemzésnek semmi értelme nincs, nem lévén kimutatható, befolyásolható eredménye, sem befolyásoló, orientáló hatása – ott vannak a különféle kereskedelmi cégek, ilyesmire állami hivatalt nem használ az ember.

Ilyen épülettel. A főváros egyik legdrágább helyén. Ahol valamikor a Posta távközlési intézete volt, azaz egy olyan intézmény, aminek még volt leírható funkciója. Ez a ház az, az Ostrom utca és Batthyány utca sarkán.

 

Dehát nem ez a legnagyobb baj. Mármint hogy iszonyatos pénzekért fenntartunk egy gittegyletet, aminek már a tevékenységi körét sem tudjuk definiálni. Hanem az elv, az eredő ok, ami ezt létrehozta.

Kilenc évvel ezelőtt írtam:

Az MSZMP Politikai Bizottságának akarata a Rádió és a Televízió fölötti parancsuralom megszerzésére érthető törekvés volt, minden diktatúra elemi érdeke, hogy a hírharsonák az ő dicsőségét zengjék. (A Magyar Televízióra nézvést van valami megtisztelő abban, hogy a jelenünk nagy hatalmas kétharmados pártja által inspirált rohamosztagok mindenáron a Szabadság téri épületbe akartak betörni még akkor, amikor /látszólag/ a nagy hatalmas ellenzékben volt, azon a szeptember 18-án, holott csak hátra kellett volna fordulniuk, ott drukkolt nekik az ő eszméik szétkürtölésére szakosodott tv „riportere” – elképzelhető-e alkalmasabb médium követeléseik beolvasására? És mégis a Magyar Televízió kellett. Másfelől van valami riasztó is abban a hisztérikus vágyakozásban, amellyel jelenünk nagy hatalmas kétharmados pártja mindenáron az állami hírharsonákat akarta elfoglalni újra, ahogyan tette már egyszer. Persze igaz, az MSZMP politikai hagyományainak legkövetkezetesebb őrzőitől és folytatóitól nem is várható más, legyen minden állami, kórházak, gáz-villany-víz és autópályák, gyógyszert a gyógyszertárból, cipőt a cipőboltból, az Első Titkár – vagy mi most a titulusa – majd bemondja a rádióba meg a televízióba, a nép meg tartozik engedelmesen örvendezni.)

Elkalandoztam. Ott tartottam, hogy az MSZMP Politikai Bizottságában még magától értetődően kialakult reflex tovább élt a ’96-os médiatörvényben: a politikusok istenadta jussa, hogy irányt szabjanak a Rádiónak és a Televíziónak. A kapkodásban nem volt idejük belegondolni: milyen irányt tartanak kívánatosnak? Mert az évtizedek óta megfélemlített és szolgálatkész médiamunkások persze sietnének előre a mutatott úton, de mi legyen, ha nem tudják, merre vezet? Hagyján, de még azok is zavarba jöttek egy pillanatra, akik korábban sem követték a kívánatos hűséggel a mutatott irányt, mert annak idején az legalább ismert volt, merre van a szembe. Nagyon igyekeztek a ’96-os médiatörvény megalkotói, hogy az ő törvényük lélegzetelállítóan demokratikus legyen, mert ők bizony minden parlamenti pártot jelöltek a felállítandó kuratóriumokba meg az országos gittegyletbe, meg még igazi piacteret is létrehoztak – az eredeti szándék szerint – igazi civileknek (hamarosan kiderült, igazi pártszolgálatosok ők is, nem is annyira bújtatottan), hadd beszéljen bele még egy szervezet valamibe, amihez nem ért. Talán akkor nem tűnik fel, hogy a szocializmus Tájékoztató Hivatalához képest részint megnövekedett a parancsnokló politikusok mennyisége, részint majd’ mindegyik más „ideológia” ködével burkolja körül ellenállhatatlan uralkodási vágyát.

Mindezzel nem csak az volt a baj, hogy e kártékony intézménytenyészet vitte a milliárdokat, hanem hogy valamennyi tisztségviselője halálosan komolyan vette magát, és úgy akart tenni, mintha megszolgálná a fizetését. Azaz kidobott az ablakon az adófizető egy nagy rakás pénzt, legyen, ha már demokráciásdit játszunk, de a hatalom odőrjétől megmámorosodott pártkatonák legalább kétszer akkora kárt okoztak azáltal, hogy még „dolgoztak” is: megmondták, mi hogyan legyen egy olyan területen, amihez még annyira sem értenek, mint bármi máshoz.

Hihetetlen és elborzasztó dolgok ezek, a múlt rémületes kísértetei.

Volt például egy tervezet, a Pártatlanságot és Kiegyensúlyozottságot Felügyelő Tanács, az 10 (tíz) évre is kitilthatta volna a közszolgálati dolgozót, ha helytelenkedik. A műsorkészítő 5 000 000 (ötmillió) forintra lehetett volna büntethető. Az ítélet végrehajtókat a köztársasági elnök nevezte volna ki – na honnan? Nem fogják elhinni: a parlamenti pártok jelöltjei közül.

Ilyesmiket gondoltak úgynevezett „szakmai vitára” bocsátani. Nem tudom, mi lett belőle, de hogy más néven vagy egyszerűen névtelenül működik, az látható.

Ezek komolyan gondolják, hogy a pártatlanságot és a kiegyensúlyozást lehet egy szervezetben, mit szervezetben, egy bolygón említeni. A pártatlanságot, aminek egy közszolgálati műsorszolgáltató esetében olyan természetesnek kellene lennie, mint az, hogy az ember lélegzik, a pártatlanságot együtt említeni a kiegyensúlyozással, azaz a pártos alapon működtetett politikai manipulációval olyasféle szervezetet eredményez, mint az Általános Iskolásokat Tanító és Kivégző Tömörülés. Nekem mint pártatlan közszolgálati műsorszolgáltatónak és tájékoztatónak mi közöm lehet a kiegyensúlyozáshoz? Hogy jövök én ahhoz, hogy az általam működtetett médiumban kiigazítsam azt a valóságot, amelynek a tükrözésére szerződtem, egyebek között annak az evidenciának a hangsúlyozásával, hogy a tevékenységem pártatlan? Ennek az intézménynek (nevezzük nevén, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak) hosszú évtizedek óta megvannak a szabályai, ezeket a szabályokat semmi és senki nem érvénytelenítette, csak évek óta használaton kívül rozsdásodnak. A jelen hazai politikai és társadalmi tenyészeten ez meg is látszik. Ám a pártatlanul működő közszolgálat – ha egyszer visszanyeri eredeti funkcióját – nem tehet mást, mint hogy a szakma alaptörvényeinek megfelelően tájékoztat. Azaz híralapon. A hír szépen és szigorúan leírható fogalom, műbalhék és álcirkuszok nem férnek bele ebbe a definícióba. Az esemény és a teljesítmény avat valakit a hírek szereplőjévé, légyen az fizikaprofesszor vagy utcaseprő, olimpiát nyert kenus vagy mérlegképes könyvelő. A Rádió és a Televízió ugyanis nem a politikusok homokozója. Róluk is csak akkor szól a hír, ha fel tudnak mutatni valamilyen teljesítményt.

Akkor (ezek hét évvel ezelőtti történetek) még azt kérdeztem nyilvánosan, mit akarhatott a törvényelőkészítő szakmai bizottság kiegyensúlyozni? Hogy ha volt egy műsorban állatkert, akkor legyen benne ásványmúzeum is? Ha beszéltünk Mezopotámiáról, akkor legyen szó a kanadai inúit kultúráról is? Vagy mit tetszik akarni kiegyensúlyozni? Csak nem azt, hogy ilyen politikus mellett legyen olyan is? Mi köze van egy közszolgálati műsorszolgáltatónak ahhoz, hogy mit csinálnak a politikusok? Ha az ilyen politikus 9 rész teljesítményt produkál, a másik meg 1 részt, a pártatlan közszolgálati műsorszolgáltatónál az a 9 rész és az az 1 rész fog megjelenni. Sem több, sem kevesebb. És ha a következő nap ez fordítva van, akkor fordítva fog megjelenni. De csak akkor!

Ilyeneket mondtam. Nagyon mérgesen, hogy mégis mit képzelnek.

Na az volt az aranykor. Igaz, a nagy hatalmas kétharmados akkor ellenzékben is simán kirúgatott a Rádióból, amiért merészeltem így beszélni (a másik, az akkor kormányon lévő bagázs meg nézte jó messziről, mi történik, még csak nem is szörnyülködtek, talán egyet is értettek azzal, hogy a hozzám hasonlókat el kell hallgattatni), de legalább még voltak elképzeléseim arról, hogyan kellene működnie rádiónak-televíziónak, és a politikusoknak hol volna a helye ebben a felállásban (kívül, nagyon messze a média háza tájától).

Ma fel sem merül a kérdés, vajon egy politikus miért nem tartja a száját, amikor a közszolgálati nyilvánosságról van szó. Természetessé vált, hogy Rádióban, Televízióban ők az urak. Nincs egyetlen ember ezekben az intézményekben, aki legalább otthon, szűk családi körben, halkan, suttogva megkérdezné: mi az, hogy egy politikus hetente bejár a Rádióba hazudozni és nagyképűsködni, és senki nem fogja meg a karját, és senki nem mondja, na kifelé, ez nem az a hely…

Hát ez az, hogy dehogynem. A Rákosi-rendszerben ugyanígy volt (a Kádárban ennyire undorítóan már nem, de a Párt vezető szerepe akkor is vitathatatlan volt), akkor most mit akarok?

Ismét rögzíteni bizonyos elveket, amiket kezdünk elfelejteni, pedig természetes és nyilvánvaló alapfogalmak.

A politikának és azon belül persze a politikusnak semmi keresnivalója nincs a médiában.

Nem hatóságosdit nem játszhat, nem az a kérdés, irányítson-e, megmondja, mit hogyan kell tenni, hanem arról van szó, a tájékára sem mehet. Nincs ott semmi dolga.

Ésszerű helyzetben a média eltartója a magyar adófizető, felügyeleti szerve a Legfőbb Ügyészség, működtetője egy szigorúan szakmai grémium, követendő törvényei megtalálhatók a PTK-ban és (súlyosabb esetben) a BTK-ban. Azaz ha valakinek valami nem tetszik, följelentést tehet a rendőrségen. Mint megannyi más szakma esetében.

A rádiózás és a televíziózás szakma, ahogyan például az építészet, az erőmű tervezés, a telivér tenyésztés vagy a csillagászat. Azokat a munkahelyeket, ahol a felsorolt munkaköröket betöltő emberek dolgoznak, nem politikusok vezetik, mert nem értenek hozzá, és egyelőre még nincs szó róla, hogy a Központi Fizikai Kutatót valamelyik nyikhaj vezesse, aki mostanában politikusnak nevezteti magát, és ilyen minőségben lop és csal Mari néni és Lajos bácsi csodálatától övezve. A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban éppúgy olyanoknak kellene dolgozniuk, akik ismerik az ottani munkakörök betöltéséhez szükséges szakmát, még élnek ilyenek, egyre kevesebben.

Hatóságok és vezérigazgatók uralkodnak, és viszik el a súlyos milliárdokat, a Rádió és a Televízió pedig halott. Nincs kedvem végignézni ezeknek a hatóságoknak a névsorát, azt sem, mennyibe kerül mindez nekünk, egyet tessék nekem elhinni: iszonyatos károkat okoznak, a létüket semmi nem igazolja, egy működőképes országban az egész társaságot a büntetőjog vonná felelősségre, az elkövetett, súlyos köztörvényes bűntettekre különben nálunk is vannak szankcionáló paragrafusok.

 

Richard Strauss: Burleszk

Ezt azért teszem ide, mert enélkül lehet élni, csak akkor az életnek nincs sok értelme.

Írtam egyet s mást, van köztük egy-két egész jó is, a Názáretiről például azt mondta a könyvet bemutató irodalmár, hogy fél napig nem bírt megszólalni, amikor a végére ért, de én ezt a hatást soha nem fogom elérni. Nemcsak én, senki, aki bármi mással foglalkozik, irodalommal, festészettel, bármivel.

Erre csak a zene képes.

Például az ilyen zene ilyen előadásban.

Törvényes jogtalanság 3.

Ez már tényleg valószínűtlen. Tegnap megint sikerült még mélyebbre taposni a sárba az ellenzéki „együttműködést”. Ki tudja, miért, meghívtak az ATV-be két figurát, akikkel Rónai Egon meg akarta beszélni Fleck Zoltán tiszta és világos eszmefuttatását az esetleges ellenzéki győzelem után következő, azonnal szükséges jogi lépésekről. Nem sikerült rájönnöm, miért kell ezt megbeszélni, és ha mégis, miért nem Fleck Zoltánnal és egy gondosan megválasztott opponenssel, ha izgalmas vitát is akarnak a témából, de nem kell nekem mindent értenem, gondoltam, meghallgatom ezeket a meghívottakat. Az egyiket már ismertem. A funkcióját sosem sikerült tisztán látnom, úgy vélem, ezt az állkapocsvirtuózt azért hívják, mert olyan érdekesen koreografálja a kiejtett hangokat, főképp a különféle spiránsokat. Engem történetesen nem nagyon érdekel az effajta beszédmód, inkább kicsit bosszant, miért nem tanították meg gyerekkorában a kevesebb energiát fogyasztó hangképzésre, dehát ez végülis az ő baja, csak a tévénézőt nem kellene idegesíteni ilyesmikkel. A másik kitüremkedés mindjárt egy olyan prepotens mondattal nyitott, amivel azonnal fölkergette a vérnyomásomat. Türelemre intettem magam, leginkább azért, mert szinte bizonyos voltam benne, nem jól értettem, az nem létezik, hogy egy fityfiritty csípőből akar tüzelni valakire, akinek a szellemi színvonaláig föl sem lát, akinek a teljesítménye arra kellene, hogy késztesse, legalább engedelmet kérjen megszólalni.

Egyszóval fölényeskedtek. Kettő darab szóra sem érdemes, a létét semmivel igazolni nem tudó alak nekiállt felsorolni különféle mondatokat, amik remélhetőleg valamilyen szövegből származnak (ennyit azért megengedhetünk), csak éppen semmi közük nincs a tárgyalandó témához. A lényege ennek a verbális csapkodásnak az volt, hogy az ellenzék az égvilágon semmit nem tehet, mert a jelenlegi jogrendszer egy annyira tökéletes konstrukció, ami lehetetlenné tesz minden lépést. A kártékony ostobaságnak ez a mértéke megdöbbentett. Annyira, hogy még most is inkább csak visszanyúlok egy néhány hónappal ezelőtti bejegyzésemhez, onnan kiveszek egy-két mondatot, nincs elegendő munícióm ahhoz, hogy újat mondjak, vagy legalább azt alaposabban elmagyarázzam.

Egy törvénytelenség eltörléséhez nem szükséges kétharmados többség. A bíróságok nem kétharmados többséggel működnek, amikor bűnözőket ítélnek el, mely bűnözők törvényt szegtek. A nürnbergi perekben ítélkezőknek semmiféle kétharmados többségre nem volt szükségük, hogy elítéljék a náci bűnösöket, akiket a mi regnáló náciainktól csak nagyságrendileg lehet megkülönböztetni. Az esetleg nyerő ellenzék nem ugyanazt, nem is hasonlót tesz, mikor eltörli a jelen rendszert, csak helyreállítja az ország törvényes működését. Azaz, hogy a nyilatkozók szellemi színvonalához fogható mélységekben élőknek is el tudják magyarázni, akik ezt itt olvassák: az esetleg nyertes ellenzék nem ugyanazt teszi, amit a jelenlegi kormánypárt tett, vagyis nem hasonló módszert alkalmaz, hanem a kiiktatott, aljas módszerekkel eltorzított törvényeket fordítja vissza törvényesre.

Mit tetszik gondolni, nehéz ezt megérteni? Mit tetszik gondolni, lehet ezt a tételt értelmes, jogi alapon cáfolni? Szinte kizártnak tartom. Kiváltképpen azért, mert az összevissza karattyoló nagyarcok is folyamatosan azt bizonygatták, mennyire csúnya dolog lenne egy törvénytelenséget egy ugyanolyan törvénytelenséggel eltörölni. Egy felzárkoztatandó (azaz sérült értelmi képességű tanulóknak rendszeresített) osztályból nyilván hazaküldenék az aznapi foglalkozásról azt a nyolcévest, aki egy ennyire ostoba mondatot képes volna kimondani. Ha ugyanis a gyépés odáig képes volt eljutni, hogy megállapítsa, törvénytelen az, amit a szóban forgó kormánypárt tett, akkor már világosan látja, annak az eltörlése nem lehet ugyanolyan törvénytelen. Rónai Egon ezt az evidenciát csak azért nem dörgölte az orruk alá, mert nem tudott magához térni az ámulatból, hogy a szerkesztő miféle lényeket kényszerített rá.

Azt ugye nem kell most részleteznem, miféle jogi etalonokat kell használni a törvények helyreállításának érdekében? Ha valakit mégis érdekelne, mit jelent a címben rögzített törvényes jogtalanság, kérem, lapozzon vissza az azonos című, korábbi bejegyzésekhez, ott elmagyaráztam a fentieknél valamivel részletesebben.

Utolsó kérdés, mit lehet tenni olyan esetben, amikor élő adásban derül ki, hogy a riportalany kártékony és alkalmatlan? Az egyik megoldás az alany szakmai megszégyenítése, de ehhez az alany szakmáját nála jobban kell tudni. A másik, amit örök útravalónak adtam a riporteriskolámban: némi hatásszünet után emkát kérünk, utána már a következő alannyal térünk vissza. Azaz elzavarjuk az illető paprikajancsit a jó büdös francba, majd megkérjük a szerkesztőt, hogy legközelebb maga készítsen interjút az ehhez hasonló alannyal (az emká műsorkitöltőt jelenti, általában zenét).

Az megint egy másik kérdés, a riporter az állásával játszik-e, ha azt teszi, amit mondtam, és ha igen, hajlandó-e rá. Alig tudok valamit az ATV-ről. Ezért nem akarok ennél többet beszélni a dologról. Meg azért sem, mert nem az első eset, hogy köztörvényes bűnözőket és súlyos állapotban lévő elmebetegeket hívnak beszélgetőtársnak. Valószínűleg a sokszínű tájékoztatás totális félreértelmezése miatt.

P.S.: Csak hogy abszolút világos legyen, tisztázzuk a fogalmat: például az úgynevezett alaptörvény nem egy jogilag meghatározható képződmény, hanem egy egyszerű, de rendkívül súlyos bűncselekmény.