Haydn

Egyszer majd elmondom (ha lesz egy kis időm), miért tartom számon Haydnt Mozarttal és Beethovennel együtt és velük minimum egyenrangúan a zenetörténet csúcsának.

Most csak egy szonátát teszek ide, tudom, kezdők számára nem a legjobb bevezetés a kamarazene, de ez olyan, hogy egy négyévesnek is tetszeni fog... na jó, inkább negyven, de annak tényleg. A szerelemről van szó ugyanis. Mármint arról, hogyan fordul a bolondozás mindinkább ellágyuló, majd elgondolkodó érzelmekbe, hogy ugyanis mi van, ha az ember beleszeret ebbe a lányba.

Nézzék Lang Lang arcát, minden rajta van. Ahogy visszatalál ahhoz a motívumhoz, amivel kezdte az incselkedést, ahogy mindinkább elcsodálkozik, hová jutott, miféle bakugrásokból lettek komoly lépések, amikkel körbejárja a kedvest, aztán végül megint előjön a nevetés, de kicsit már ott van benne a kérdés, mi van, ha ez nem is olyan vicces.

A második tétel a zavarról szól. Hogy ejnye már, nem erről volt szó, itt most komolyan elindulunk egy skálával, egyik hang után a másik, a mellette lévő, mert most nem érünk rá figyelni - véletlenül be is esik egy félhang (amit a huszadik században majd blues-hangnak fognak nevezni), jé, de érdekes, ezzel talán lehet valamit kezdeni, ez szép, ez nagyon szép.

A kislánynak is tetszik. A harmadik tétel már arról szól. Hogy milyen jó volt az elején azzal a vidám kis motívummal kezdeni, lám, mi lett belőle. Kis tánc lett belőle, kis ugrabugra... De ennek most hamar véget vetünk.

Az utolsó akkord azt mondja, azért ez komolyabb, mint gondoltam.

Lang Lang méltó Haydnhoz. Nekem ő a primus inter pares.

Mínuszos hír

„Nincs hozzáfűzni valója az Európai Bizottságnak Orbán Viktor Tusnádfürdőn elmondott beszédéhez – közölte Jonathan Todd, a brüsszeli testület szóvivője. Mint mondta, Magyarország az Európai Unió tagja, az uniós szerződés aláírója, ami kötelezi a tagállamokat, hogy megőrizzék, fenntartsák a demokratikus értékeket.”

Erről beszélek 24 éve. Hogy ne tessék elemezni. Nem kell a levéltetűt mikroszkóp alá tenni, mert elefántnak látszik, holott csak levéltetű. Ami itt fönt olvasható, annak kellene etalonnak lennie. Ez a beszéd egy mínuszos hír a lap alján. Egy gyenge képességű köztörvényes bűnöző mind súlyosabb képzelgései, a saját szánalmas világának projektálása – tipikus kórkép. Egészségügyi intézmények dokumentációi között kell őrizni.

Torgyán, Szabó János, G. Nagyné Maczó, Dénes János, meg a többiek – a hozzájuk hasonló képességű sajtómunkások csináltak belőlük valakit, holott senkinek is súlytalanok voltak.

Nem kell megbotránkozni hatalmi tébolyban szenvedő, buta emberek megnyilvánulásain, mert akkor mindenki azt hiszi, hogy a megnyilvánulás által valami jelentős esemény történt. Nem történt. Blablabla. Ami ezekből a locsogásokból, hőbörgésekből tett formájában megvalósul, az szinte elhanyagolható. Azzal persze már kell foglalkozni. Stadionnal, Kossuth térrel, gyerekek elöl elrabolt milliárdokkal. De elemezni!

Ugyan már.

Visszamaradottak

Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.

Ezt Lao Ce mondta két és fél évezreddel ezelőtt.

Az úgynevezett baloldal bűnsegédi bűnrészes abban, ami itt ötödik éve zajlik. Az úgynevezett demokráciában egy gyenge képességű köztörvényes bűnöző abban az esetben kerülhet kormányra, ha az ellenfele nála is gyengébb képességű köztörvényes bűnöző.

Ezt meg én mondtam. Most.

Zene gyerekekkel

Legutóbb szóba hoztam Boglár Lajos szülővárosát, Sao Paulot.

Ezt a flashmobot véletlenül találtam, muszáj megnézniük. Sok van, mi csodálatos, de (Szophoklészt kissé átalakítva) a zenénél nincs semmi csodálatosabb, kiváltképpen, ha gyerekek csinálják. Ha aztán ilyen gyerekek (a Párizsi Konzervarórium növendékei), így, ilyen helyen (az Állami Képtárban Sao Pauloban), ezt a művet játszva, akkor már tényleg nincs semmi csodálatosabb.

Bossa nova

A nagy futballnemzetek mind szétestek most már – kivéve a németeket.

Kezdte Uruguay. Folytatta Magyarország, következtek az olaszok, most a brazilok. (Engedelmükkel nem tartottam soha futball „nemzetnek” a spanyolokat, az argentinokat végképp nem, az angolok meg szülőatyának bizonyára jók voltak, nemzetközi szinten soha nem számítottak, ahogyan a franciák is csak hullámvölgybe érkezve viríthattak, a hollandok meg még úgy sem.)

Ezek közül igazán a brazilokat sajnálom, nem a jelenlegi futballcsapatukat, azok egy magyar vidéki sörmeccs színvonalán játszottak, hanem az országot.

Ifjúkoromban többször készültem oda, Boglár Lajossal, minden idők legkiválóbb néprajztudósával bújtuk volna az amazonas-i őserdőket, ő el is ment, én nem kaptam útlevelet. Ahogy múlik az idő, mind erősebb az érzésem: ő volt a legjobb barátom (ráadásul az egyetlen), írtam már róla többször, okosabb, műveltebb, tökéletesebb emberpéldánnyal én soha nem találkoztam. Rengeteg és kikezdhetetlen jóindulattal tekintett le az emberiségre a maga százkilencven valahány centis magasságából, tizenöt nyelven beszélt (ebbe a különféle indián nyelvjárásokat nem számítottuk bele), vendégprofesszora és díszdoktora volt a világ jelentős egyetemeinek, olyan természetes egyszerűséggel adott elő bármelyik világnyelven, mintha az igazán a legkevesebb volna, ami egy ember életéhez magától értetődően hozzátartozik. Valamivel több volt harminc évesnél, amikor megismertem, már akkor bölcsebb mindenkinél, akikkel életem során találkoztam. Amit a dél-amerikai kultúráról tudok, tőle tudom. A dél-amerikai zenegyűjteményem legnagyobb részét tőle kaptam, mindig hozott valamilyen lemezt, amikor hazulról hazajött (Sao Pauloban született, ott élt tizenegynéhány éves koráig, ott is kezdett iskolába járni), egy idő után a kisfiaimra is gondolt, az egyik piaroa törzs varázslójával készíttetett nekik csörgőt, tolldíszt, egyszóval mindenféle varázsszereket.

Sosem voltam Brazíliában, de mindig szerettem őket, most már tudom, hogy ez az érzemény egy barátság természetes hozadéka.

Néhány hét múlva lesz tíz éve, hogy Boglár Lajos meghalt, december végén lenne 85 éves.

Tartozom annyival az emlékének, hogy legalább jelképesen átküldjem az óceánon az együttérzés tömjénfüstjét – ennél a 7:1-nél nagyobb tragédia aligha érhette volna azt a népet.

Persze kiheverik, ott van nekik a bossa nova. Az Ipanemai lány, Astrud Gilberto, akinek az elsődleges közlési formája szerintem nem a beszéd, hanem az ének.

És ott van még Jane Duboc. Hozzájuk a jazztörténet általam legnagyobbra tartott két muzsikusa, Astruddal Stan Getz, Jane-nel Gerry Mulligan. 

Németország-Brazília 7:1

Bocsánat, ezt én sem gondoltam. A vb előtt bizonyos voltam benne, hogy a németeket kell megvernie annak, aki világbajnok akar lenni, eddig azt csináltak, amit akartak (még a teljes világsajtó is bedőlt nekik az amerikaiak elleni meccsen, nem tudom, hogyan sikerült nem észrevenni, tízet is rúghattak volna, ha nem vigyáznak, kettő a maximum, hogy az USA jusson tovább), de ezt a tegnapit nem gondoltam.
Összeomlottak a spanyolok, várható volt, hogy egyszer ez a brazilokkal is megtörténik. De az nem, hogy éppen most.
Kicsit sajnáltam őket.

Hazahívó

Most hallom, hogy az Mszp-korifeus kiment Brüsszelbe EP-képviselőnek, és az ottaniakat akarja megnyerni a programjának. Van ennek neve is, hazaváró programnak hívja. Haza akarja hívni azokat, akik külföldön dolgoznak.

Háromszor visszakérdeztem, mert a butaságnak az a mélysége, ahol a képviselő úr tartózkodik, onnan, ahol én állok már nem látható. Azt hiszem, ez alulmúlhatatlan. Régóta nagy a verseny a két „nagy” párt között, azt azért nem hittem volna, hogy a kormánypárt stupiditásban utolérhető.

Föl lehetne tenni rengeteg kérdést. De minek?

Zenék

Ma lesz a brazil-német. Belenézek, aztán valószínűleg az fog történni, ami legutóbb a hollandok meccsén – összesen körülbelül öt percet láttam belőle, néha odakapcsoltam, néztem néhány másodpercig, ahogy a félvonal tájékán adogatják egymásnak a labdát. Egymásnak, azaz hol csapattársnak, hol ellenfélnek, aztán mikor az ellenfélnek sikerült harmadszor is saját emberhez passzolni, akkor valaki odament, és felrúgta, leütötte azt, akinél éppen a labda volt.

Engem ez nem érdekel. Szinte bizonyosra vehető, hogy ma is ez lesz. Olvasták, hogy a hollandoknak űrutazást ígértek? Annyiba fog kerülni, amennyit a gyengébb csapatoknál játszók egy hét alatt megkeresnek. A jobbaknak egynapi, némelyiknek kétórai fizetése. Ezért aztán piszkosul fognak hajtani.

Nézzék és hallgassák inkább az Ebéne kvartettet. Abban bizonyos vagyok, hogy ma nincs jobb náluk, a Schubert- és Beethoven-felvételeik annyira tökéletesek, amennyire emberi figyelem összpontosítás voltaképpen nem létezik. Nem tudom, hogyan csinálják, mert ezt gyakorlással nem lehet előállítani. De most nem azzal kínálom meg önöket, amit sokan a zeneirodalom csúcsának tartanak (én is), azaz nem a kamarazene csúcsát jelentő vonósnégyessel. Pontosabban a vonósnégyesnek egy sajátos változatát rakom ide, egy átiratot a Pulp fiction zenéjéből.

Na milyen? Itt van egy másik felvétel, ugyanők egy tenorszaxofonossal kiegészítve, és a jelenlegi jazz egyik legfinomabb énekesével, Stacey Kenttel, akit nem azért nem hasonlítok sem iskolához, sem egyénhez, mert nem nagyon szeretem a hasonlítgatásokat, hanem mert nincs hozzá hasonló.

Akinek van Mezzoja, nézze meg csütörtök reggel a Fiction című koncertet, a fenti részletek onnan valók. Én már láttam, föl is vettem, megint megnézem, még most sem akarom elhinni, hogy ilyen van.

Az „ezértérdemesélni” minősítésű élmények közül még egy: Judzsa Vang játssza Ravel La valse-át. Ez a bődületes zenemű főképp zenekari változatában ismert, zongoristák ritkán vállalkoznak az előadására. Elég sok marhaságot olvastam már róla, ezekkel most senkit sem akarok felbosszantani, ne hallgassák keringőként (valse – keringő), ez a legfontosabb. Figyeljék a negyedik, a hatodik perc történéseit, és főképp az előadás végét, ahogy ez a csodálatos drámai érzékkel megáldott lány mind tragikusabbra veszi a rendesen örömzenének írt keringőt, ahogy a végén meg-megbotlik, ahogy a balkéz g-jét keményen megütögeti, kiemelve a többi hang közül, ahogy nem bódultan, hanem szinte a halálba szédülve kóvályog az el-elakadó háromnegyeddel.

Nem értem ezeket a mai fiatalokat, mert pontosan olyanok ugyan, amilyen az én nemzedékem volt, csak sokkal tehetségesebbek, okosabbak és bölcsebbek. Jó nekik. Meg nekünk, hogy hallgathatjuk őket.

A hazáért

Ne tessék sopánkodni, semmi különös nem történt. Egy Neymar nevű futballistának csigolyája tört. Másoknak meg a lábukat törik, megint mások meghalnak. Semmi különös. A gladiátorok is meghaltak. Ha nem haltak volna meg, a kutya nem nézte volna a produkciót.

Neymar hátába beletérdelt egy büdös bunkó, utána ezt mondta: "A pályán a becsületemért, a csapatomért, a hazámért küzdök. Nem akartam ilyen sérülést okozni. Nem is gondoltam ilyesmire, csak meg akartam szerezni a labdát."

Szerintem a közönség nagy részének ez tetszik. Ja az más. Ha a becsületéért meg a hazájáért. Ilyesmikért az ember persze megnyomorít egy másik embert. Meg hogy küzd. A küzdelem, az más, annak a hevében ugye persze hogy történik mindenféle.

Nem tudom, van-e még ember, aki emlékszik, a futball nem küzdelem, főképp nem a becsületért és a hazáért. A futball egy ideig úgynevezett sport volt. Most bizonyos embertömegeknek a fortélyos eszközökkel való kirablása, egyelőre még olykor látványos mozgássorokkal leplezve, de ez nem fog soká tartani, már most gyakoribbak azok a mozdulatok, amiknek az égvilágon semmi közük nincs a futballhoz, úgymint meztépés, pofonrúgás, csípődobás, és amely mozdulatok az esetek többségében a bíró ingerküszöbét sem érik el – ő úgy véli, jól van ez így, nem kell széttördelni a játék folyamatosságát.

Holott az első meztépés természetes következménye egy sípszó, majd egy mozdulat: kifelé innen. Minden futballpályáról, azonnal. Van ugyanis egy szabálykönyv, ami azért nem tiltja fent nevezett akciókat, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy ilyesmi előfordulhat. Persze ennek a szabálykönyvnek az összeállítói még nem tudták, hogy a pályán egyszer majd küzdelem fog folyni a becsületért és a hazáért.

A fantáziátlan teniszezőknek innen üzenem, ha nem elég tehetséges valaki ebben a sportban, és a túloldalon az ellenfél már közel van a nyeréshez, nyugodtan hajítsák át a hálón az ütőjüket. Ha az illetőnek csak a karja törik, annak semmi különös következménye nem lesz, ha fejbe találják és meghal, akkor azt kell mondani, hogy mindez a becsületért és a hazáért történt.

Kereskedők

Most lett vége egy gyalázatosan rossz meccsnek, Németország-Franciaország 1:0. Nem tudom, a nagyérdemű mikor fogja észrevenni, hogy hülyének van nézve, le van sajnálva, a szánalmas lelkesedése remekül kihasználható, az összes kufár az ő ostobaságára bazíroz, de előbb-utóbb észre fogja venni.

Az ugyanis csak az egyik vetülete ennek gusztustalan tranzakciónak, hogy a sportszer gyárosok, a klubhiénák és a gyógyszergyárak betegre keresik magukat, ez régen így van, sokan tudják is, a drukkert meg, aki összekeni az ábrázatát és megvásárol minden förtelmet, amit az övéhez hasonló szellemi színvonalon élő kalmárnépség kitalál, a drukkert mindez nem érdekli, mert még nem látja, hogy már a futballisták is lenézik. Egy csomó kereskedő lézeng a pályán, alig várja, hogy vége legyen ennek a milliárdokat megmozgató cirkusznak.

Ezek ugyanis már rég nem azok az úgynevezett sportemberek, akikben még volt néhány becsülhető tulajdonság, ezek artista képzést kapott kereskedők. A klubjaikban is mindinkább, de a „nemzeti válogatott”-nak eufemizált brancsban végképp semmi más nem érdekli őket, csak a legkisebb befektetéssel elérhető maximális haszon. A nacionalizmus bacilusfészkének legmelegebben alkalmas futballválogatott persze belőlem sem tud kiváltani semmiféle pozitív érzelmet, ez rendben is volna, semmiféle nemzeti nagylötty nem hozott még mást, mint nagy löttyös, kártékony és fertőző indulatokat. De a világ vezető futballhatalmaiban nem a felvilágosult filozófusok tekintik sokadrangú kérdésnek, hogy ők melyik ország szülöttei, hanem a saját testüket áruba bocsátó mozdulatművészeti melléktermékek kalkulálnak a különféle porondokon megkereshető összegekkel. És ezen porondok közül a világbajnokság az aprópénzt jelenti.

A játék már régen nem számít. Ki is nézik azt, aki lelkesedik, aki szeret játszani, azt ugyanis már megtanulták a cinikus és főképp dilettáns értelmiségitől, hogy aki szereti a munkáját, az amatőr. (Mindenhonnan hallani a csodálkozó kérdést, mi történhetett Messivel, az utóbbi időben már nem olyan jó, mint régen volt – még senki nem jött rá, hogy szóltak neki, az úgy nem lesz jó, ha azt képzeli, a játék örömforrás.)

A jégkorong világbajnokságok azért vonzzák a töredékét hajdani közönségüknek, mert ott már régen közismert az alapállás: a Stanley-kupa elnyerése valami, világbajnoknak lenni meg kékszemű, csodálkozó arcú kisfiúk akarnak.

A Bajnokok Ligája még valódi célnak látszik, néhányan a gazdag egyesületek játékosai közül azt még szeretnék. De az okosok, az igazi kereskedők ezzel már régen úgy vannak, mint a legnagyobbnak tartott magyar ellenzéki párt képviselői: nem kell különösebben kapaszkodni, a fizetésüket akkor is megkapják, ha veszítenek. Akkor meg minek annyit rohanni?

A különbség csak az összegben van. Az meg az itthoni politikusnak úgy is reménytelen. Azt csak a vidéki futballista tudja összekaparni. Mondjuk, az ő eszközeihez képest csak felnézni tudok ezekre a világbajnoki bohócokra.