Van valami bajuk az amerikai elnökkel?

Nézem egy ideje ezt az amerikai elnököt. Nem programszerűen, előre megfontolt szándékkal, csak mikor az utamba kerül, a hírcímszavak böngészésekor.

Én nem tudom, mi bajuk van vele. A világsajtónak meg a többi politikusnak (már akinek).

Tökéletesen megfelel a hivatalának. Megtestesíti, megjeleníti azt a képet, viselkedésformát, ami egy amerikai elnöktől elvárható. Végre valaki. Az eddigiek - több kevesebb sikerrel - megpróbáltak úgy tenni, mintha a funkciójuk valami emberszabásút feltételezne. Mintha értelmes cselekvéssor volna kívánatos a munkakör ellátásához, mintha köznapi ésszel követhető volna az amerikai elnöknek nevezett vásári komédiás tevékenysége.

Ez az előző, Obama nevű például a teljes kudarc. Annyira nem volt semmi köze az amerikai elnökség lényegéhez, hogy az már botrányos. Beszélt, mozgott, mosolygott, megpróbált embernek látszani - többször is föltettem magamnak a kérdést, mi szükség van erre? Az intézmény lényege ettől nem változik, legföljebb néhányan elbizonytalanodnak, hogy ez így most micsoda. A magyarországi szájszélnyalogató modortalan kültelki tróger például folyamatos pánikban töltötte magányos óráit, éjszaka izzadtan és sikoltozva hánykolódott, mert úgy látszott, ilyesféleképpen kellene viselkednie egy miniszterelnöknek, akármilyen kicsi is az a szemétdomb, ahol ő kukorékol.

Most végre megnyugodhatott a szentem, most már majd hamarosan elénekelheti a Kossuth téren is a fehérvári huszárokat, akik sok kislányt meghágtak, mert most végre azt látja, ami ennek a foglalkozásnak a lényege, a természetes megjelenési formája.

Az amerikai elnök ugyanis lényegileg egy pojáca, egy paprikajancsi, egy magát illegető celeb, aki akkor érzi magát elemében, amikor tömegek csápolnak alant a dísztribün előtt, kicsi zászlókat lengetnek, vicces papírkalapokat tesznek a fejükre, nemzeti színű lufikat eregetnek, és nemzeti színű nyalókákat nyalogatnak. Akkor ő, az amerikai elnök vidám vigyorral az arcán különböző alakokra mutogat, kézen fogva magával vonszolja rikító színekre mázolt, élemedett feleségét, akinek különben az égvilágon semmi keresnivalója nincs sem az ilyen eseményeken, sem sehol másutt, és akkor a végén az amerikai elnök beleüvölthet az éterbe, hogy isten áldja amerikát (na jó, Amerikát).

Ha mindehhez kanárisárgára festeti a koponyáján lévő szőrzetet, rémületes majompofákat vág (© WS), hülyeségeket beszél, magát a világ legnagyobb emberének képzeli, akkor a produkció teljes siker, mert pontos. Ilyennek kell lenni.

Nem viccelek ám. Ez véresen komoly. Tényleg ilyennek kell lennie.

A következményeit majd meglátjuk. Vagy nem. Mert a következő háború után nem nagyon marad olyan, aki lát. Bármit.

Ezt tudják nyújtani

Itt van ez a szép, nagydarab tejbetök, aki folyamatosan polgármester (nem tudom, hogyan vannak vele, én émelyegni kezdek, amikor ezt a förtelmes szót meghallom - a Bürgermeister legalább olyan ostoba németül, mint a belőle készült tükörfordítás, ahogyan a Vorsitzenderből lett elnök is /bár az már szép, hogy "nyelvújítóink"  az elölülnökből legalább az ölült elhagyták/, amivel csak azt akarom mondani, a tanácselnök sem volt jobb).

Ez a szerencsétlen, nyilván jobb sorsra érdemes hivatalnok olyan magabiztos lett a "saját" városában, hogy úgy érezte, odaállhat nagyképűsködni egy ország elé.

Ha arra járnak, szóljanak neki, maradjon ki ebből. Egy melák bobby, aki utcai egyenruhásnak talán még alkalmas volt, tiszti kinevezést kapott, örüljön neki, ne akarjon főkapitány lenni.

Kevés gusztustalanabb dolgot tudok elképzelni, mint amikor egy politikus lehazugoz valakit. Az különösen undorító, ha ezt egy másik politikussal teszi, akivel kompániában hazudozott évekig. De a legaljasabb dolog az, amikor azt hazugozza le, aki a politika történetében egyedülállóan ismerte be, hogy hazudtak. Félre tetszett érteni az úgynevezett öszödi beszédet, az akkori kormányfő nem azt mondta, hogy ő hazudott. Hazudtunk. Ezt mondta. És ez így pontos. Mindenki hazudik ugyanis attól a pillanattól, amikor úgynevezett politikusnak áll.

A délmagyar tejbetök egyszer sem szólt, hogy hazudnak. Még akkor is kushadt, amikor Gyurcsány felszólította, vele együtt hagyja abba a hazudozást.

Nem hagyta abba.

Ez volna a "baloldal" miniszterelnök jelöltje?

Ha egy kicsit belegondolok, hát persze.

Annyira szánalmas.

A kutatókhoz

"Egy új tanulmány szerint a balettnek a belső fegyelem pozitív hatásai mellett negatív hatásai is lehetnek a táncos mentális állapotára nézve."
"A tanulmány 33 táncos tanuló, 39 zenész hallgató és 41 olyan fiatal válaszait vetették össze, aki nem tanul sem zenét, sem táncot. A válaszadók mindegyike 9 és 16 év közötti volt. Ez ugyan egy szűk mintavétel volt, de az eredmények még így is érdekesek lehetnek.
Sok sportághoz hasonlóan a tánc bizonyos formái, legfőképpen a balett hatalmas fegyelmet és fizikai igénybevételt kíván meg a táncosoktól a folyamatos versenyhelyzet miatt."

Ezt állapították meg egy kutatás kutatói a kutatásaik eredményeként. Van valami hervasztó abban, hogy a kutatóknak ennyire nincs fogalmuk arról, mit beszélnek.

1. A belső fegyelemnek nincsenek pozitív hatásai, ezzel szemben viszont úgyszólván kizárólag negatív hatásai vannak. A "belső fegyelem" tudományos neve a neurózis.

2. A balettos és a muzsikus hivatásában nincs semmiféle versenyhelyzet, ami bármilyen fegyelmet és fizikai igénybevételt kívánna. Van viszont a pontosságnak és az alkalmazkodóképességnek az a mértékű kívánalma, ami sehol máshol nem ismeretes, a sportban a legkevésbé. Egyetlen tizedmásodperccel elkésett vagy rosszul kivitelezett lépésen felborulhat egy előadás, egy félrefújt, -ütött, -húzott hang következtében széteshet a zenekar.

A sportban a váltók kívánnak pontosságot és alkalmazkodóképességet, de egy atléta vagy sífutó életében és sportpályafutásában ezek csak pillanatok, hiba esetén pedig nem történik semmi különös, az "előadás" megy tovább, egy csapat lemarad.

Egy üstdobos nem akar jobb lenni a hárfásnál - nincs versenyhelyzet. Egy hegedűs, aki a hatodik pultnál ül, nyilván szeretne koncertmester lenni, ezért sok helyen sokmindent meg is tesz, de ha az előadáson akar jobb lenni az ötödik pultosnál, egy közepes hallású karmester a koncert után kirúgja - nincs versenyhelyzet. A balettnövendék, aki leghátul táncolja az egyik hattyút, bárhol próbálhat versenyezni az első sorban táncolóval, de a Hattyúk tava előadása alatt ez lehetetlen - nincs versenyhelyzet.

Csak hihetetlen koncentráció van a pontosság és alkalmazkodás legtökéletesebb formájának az eléréséért, ami nélkül ezek a művészetek működésképtelenek lennének - és amik ellenkeznek az ember természetével.

Kutató hölgyek és urak. Csak mondom. Egy esetleges következő kutatáshoz.

A verseny, a másik legyőzése nehezen elnyomható, természetes viselkedés, minden emberben megvan, így születünk.

A pontosság és az alkalmazkodás tanult, szerzett képesség. Állandó működtetése fárasztó.

Ilyen egyszerű. Ha már kutatni tetszik.

Testről és lélekről

Enyedi Ildikó bánja, hogy elmondta a véleményét. Nem vonja vissza, nem változott a véleménye, csak úgy véli, nem kellett volna elmondania. Mert így most a véleményéről beszélnek, nem a filmjéről (a véleménye az, hogy ami Magyarországon történik, az szégyen, és ez őt félelemmel tölti el).

Most voltam kenyérért a boltban. Nagy falu ez, nem mindenki ismer mindenkit, meg aztán még csak két éve lakom itt. A pénztárnál utánam következő kitette a szállítószalagra a megvásárolandó újságját. Az volt az érzésem, provokációnak szánta (nem írom ide az "újság" nevét, bármilyen piszkot ez a blog sem bír el), jelezte, hogy ő bizony odaadó híve a jelen rendszernek. Nem ismerem azt az embert. De egyetlen mozdulattal elérte, hogy ne is akarjam megismerni. Nem tudom persze, hogy harsányan és arrogánsan náci vagy csak egy szájszélnyalogató sunyi - a mozdulata az előbbire engedne következtetni. Dehát tudjuk, maga az "ideológia" a gyáva csúszómászókat vonzza. Akik miatt Enyedi Ildikó sajnálja, hogy elmondta a véleményét.

Sose sajnálja. Amíg egy "újság" megvásárlásával lehet manifesztálni az ócskalelkűséget, amíg készülhet olyan nyomdatermék, amiből sugárzik a gyűlölet, amíg ezek a mélysötét butaságban tartott lények határozzák meg a napok hangulatát, addig itt filmmel, színházzal, könyvvel nem lehet elérni semmit. A képletes orrba vágás, amit a magyarmagyarok kapnak egy-egy ilyen mondattól, sokkal hatásosabb. Már amennyire.

A menekültekről

Hátha nem mindenki látta ezt itt. Mindjárt mutatom, csak előbb demagógiát követek el, súlyosat.

Ez a lány itt Szíriából menekült, 16 éves. Ha a hízott falusi jobbszélsőn múlik, talán már nem is élne. De Kimiya Zare szerencsére nem erre jött. Németországban befogadták, és adtak neki lehetőséget, hogy egy tehetségkutató műsorban énekeljen.

Namármost. Ilyen hang és ilyen muzikalitás annyi volt az alkalmazott zene történetében, hogy az egyik kezem összes ujját nem kellene használnom, ha meg akarnám számlálni őket. Egyelőre Billie Holiday-t tudom felsorolni.

Dehát a csúti szotyolaköpködő szerint ezeknek nincs itt semmi keresnivalójuk. Ha csak azért kell majd felelnie, amit a honi kisgyerekekkel meg a menekültekkel csinált, az már tízszeres életfogytiglan.

És még mindig itt van.

A kereskedőkről

Zimány Linda sajtóközleményt adott ki: szakítottak Kedves Ferenccel 

A Life.hu-nak juttatott el a szakításáról sajtóközleményt Zimány Linda.

Tetszik csodálkozni, miért olyan a világ, hogy az emberi fajhoz tartozó egyedek émelyegnek, bárhová néznek is? Mert az idomított főemlősök formálták a maguk képére.

Ne-ne! Ne azt tessék kérdezni, kik hallgatnak erre a két névre (én sem tudom, nem is érdekel), hanem hogy miféle sajtó az, ahol befogadnak egy ilyen "közleményt". Miféle nyilvánosság az, ahol bárki úgy vélheti, az ő bármilyen magánélete bárki érdeklődésére számot tarthat? Jó, tudjuk, a majomszabású emberek nagy többsége nyalogatja a szája szélét, valamint csorgatja a nyálát, ha a magához hasonló majomszabású emberek üzekedési szokásairól értesül.

Ezredszer kérdezem: mi volna, ha senki nem tartaná életben az állati ösztönöknek a nagy nyilvánosság előtt zajló taglalását? Mi történne, ha (kizárólag a hatályos törvények alkalmazásával) egyik napról a másikra beszüntetnék a bulvársajtót és a kereskedelmi "műsor" szolgáltatást, működtetőiket pedig különböző időre (mindenképpen sok évre) börtönbe csuknák előre megfontolt károkozásért, tömeggyilkosságért, a természetes emberi fejlődés különös kegyetlenséggel való akadályozásáért és így tovább? Mondom, hatályos jogszabályok tiltják azt, amit ezek a gazemberek elkövetnek. Mi történne, ha eltűnne az éteri és nyomdai szenny?

Semmi. Semmi nem történne. Ezek a lények szépen végigkapálnák a hátralévő életüket, elalvás előtt olvashatnának sajtóközleményeket zimányilindáktól (de semmi mást). A nép, a majomszabású emberek tömege pedig kapna újságot, rádió- és televízió műsorokat. Lassan megszoknák. Különben az élet menne tovább, és néhány évtized múlva a csúti futballistához hasonló betegek a libalegelőre meszelt fehér vonalakat nézhetnék az öltözőbarakk elé kitett tornapadról.

Tovább most nem is megyek, de ha veszik maguknak a fáradságot, és néhány percig elgondolkodnak a világ"politika" jelenlegi állásáról, nem sok logikai lépcsőn kell felhágniuk, amíg eljutnak a tömegmédia és a putyinok, trumpok kifejlődésének összefüggéseihez. Isaac Asimov 1942-ben kezdte írni az Alapítványt. Ez a zseniális, trilógiává bővült mű megjövendöli a kereskedők uralmát. Újra el kellene olvasnom, de mintha még ő sem látta volna annyira torznak a jövőt, mint amelyen lett.

Néhaiak

A napi hírek között olvastam az Antall József Tudásközpontról. Érdekes, hogy nem bírom megszokni ezeket a gusztustalanságokat, megint felfordult a gyomrom. Hozzá jött még a szerencsétlen kisgazda "méltóságteljes" temetése a Bazilikában. Ahol jelen volt az összes szemforgató senkiházi, akik sokszor sokféleképpen rúgtak bele abba a szerencsétlen paprikajancsiba, mire sikerült kicsinálniuk. És most ott ájtatoskodnak a nemzet legfenségesebbnek tartott, számtalanszor lejáratott díszletében, megadván a "végtisztességet" valakinek, aki életében sem érdemelt semmiféle tiszteletet, és aki nem lett jobb azáltal, hogy meghalt, ahogyan egyetlen pojácát sem magasztosít fel a halál.

Csak idemásolom egy régi jegyzetemet, hogy ne kelljen keresgélni.

Antall József Tudásközpont

Elolvastam egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide (az interjú a néhai fiával készült):

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak, (sajnos) lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergelyaz ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Ez van.

Hittérítők

"...dél-koreai misszionáriusokat utasítottak ki Kínából."

Csak azért nem kérdezem, mit gondolnak, milyen vallásra akartak téríteni, mert a misszionárius szóban már benne van (elvileg persze lehetne más is, de úgy tudom, nincs még egy olyan erőszakos vallás, mint a kereszténység).

Koreaiak Kínában kereszténységre - ez már önmagában elég groteszk és nem az alliteráció miatt.
Két alak jut eszembe irodalmi élményemből, az egyik Mr. Robin A fehér folt című Rejtő-regényből, a másik Old Shatterhand a Winnetouból. Mr. Robin "hivatásos" misszionárius Lungaországban, Old Shatterhand pedig maga May Károly (Karl May), aki szerényen bújik meg a hatalmas erejű, legyőzhetetlen és egyben ájtatos keresztény fehér vadász és igazságosztó alakjában.
Mr. Robin kedves, rokonszenves ember, a feleségével együtt "szintén bizonyos nyersanyagok után kutatott Lungaországban, ősi, vad, bennszülött lelkeket finomított, és bár ez a cikk itt a földön kisebb kelendőségnek örvend, mint a hasonló módon megtisztított olaj, valahol fent, ahol a földi értékeket más árfolyammal jegyzik, bizonyára igen szép felárral írták be egy nagy könyvbe Mr. Robin felkutatott és salakjából lepárolt nyersanyagát."
A Winnetouból sajnos nem tudok idézni, nekem csak a Móra Kiadó 1966-os, Szinnai Tivadar által "az ifjúság számára átdolgozott" kötete van meg, abban egyetlen szó sincs semmilyen vallásról, de higgyék el becsületszóra, a Kosáryné Réz Lola fordításában megjelent első magyar kiadásban a haldokló apacs főnök utolsó szavai ezek: Winnetou keresztény. Azaz a Karl May nevű hittérítő elveszíti ugyan a legjobb barátját, de diadalmasan tud elszámolni egy újabb keresztény lélekkel.
A Robin atyához fűződő leírás szép és felemelő, mert a magyar irodalom egyik legkiválóbb írójától való (ne tessék csodálkozni, Rejtő Jenőt annak tartom, itt most nem taglalandó okokból és ezzel a véleménnyel egyre többen értenek egyet). De attól, hogy a regény alakja egy kedves és tragikus sorsú figura, a misszionárius nem lesz rokonszenvesebb foglalkozás. Mint ahogy Old Shatterhandet sem azért kedvelem, mert a piszkos csizmájával belegázolt egy indián hitvilágába, hogy ráerőltethessen egy agresszív, fenyegető és minden egyes "hívőt" porig alázó, a totemisztikus meséktől lényegében semmiben sem különböző vallást.
Senkit sem akarok rábírni arra, hogy foglalkozzék az afrikai törzsi vallásokkal, inkább ideírok néhány lényeges tudnivalót a később következő konklúzió könnyebb megértésének kedvéért.
A szinte megszámlálhatatlan afrikai törzsi vallást némileg vállveregető módon animizmusként összefoglaló fensőséges tudomány csak mérsékelten (vagy egyáltalán nem) foglalkozik az afrikai emberek lelkével. Talán nem is vagyok nagyon rosszindulatú, ha ezt a meghatározást - egyes keresztény fogalomalkalmazók szándékából indulva - nem a lélektől eredeztetem, hanem az állattól (anima - lélek, animal - állat, mindkét latin szó eredete a lényre vezethető vissza). Az euroatlanti vallás "magasából" lenéző tudósnépség babonák halmazának nevezte és mélységes megvetésével sújtotta az afrikai népek hitvilágát, pedig csak a sajátjának kellett volna alaposabban a mélyére nézni, hogy rájöjjön, az sem egyéb, mint babonák halmaza.
Az afrikai törzsi vallások lényege a természeti jelenségek és ebből eredően a jó és rossz szellemek tisztelete. A közösségek összetartozásának ez az erős fundamentuma lényegében nem különbözik attól, amit más népek más vallásainak tulajdonítanak. A kereszténységnek az egyik legtaszítóbb tulajdonsága, a saját vallásnak a másokra való erőszakos rákényszerítése általában sikertelennek látszik, a törzsi vallások Fekete-Afrikában a mai napig élnek, a "megtérítettek" vagy fumigálják a keresztény ünnepeket, vagy a sajátjukra jellemző rítusokkal (például dobolással) teszik lehetetlenné a ceremóniák bemutatását.
Csak azt akarom mondani, hogy semmi nem igazolja, ennélfogva semmi nem menti a misszionáriusok arroganciáját (bármilyen szelídnek igyekeznek is látszani), amivel nekiesnek a tőlük különböző embereknek. Ez akkor is védhetetlen és tűrhetetlen volna, ha a kereszténység egy magasabb intellektuális, kulturális és technikai lét zálogát jelentené, de mint már másutt említettem, az emberiségnek egy jelentős része egész ügyes kis fejlődést bírt felmutatni ezer évekkel a kereszténység csapásainak feltalálása előtt, ment volna ez tovább a másfajta babonahalmaz nélkül is. A szakrális terek hiányát (azaz a cifrálkodás nélkül való vallásgyakorlást) az euroatlanti teológiatörténet primitívnek nevezi és lesajnálja, ahelyett, hogy elmorfondírozna a saját csiricsáré, operettlis szokásrepertoárján.
Ritkán értek egyet a jelen kínai gyakorlati megnyilvánulásokkal, de ezúttal teljesen.
Mert alapjában véve nem kedvelem a Robin atyák és Old Shatterhandek vallási gyakorlatát sem.

A barátnőkről

Sosem volt barátnőm. Barátom volt egy, majd' 20 évig, meghalt, hiányzik is, többet tudott az életről, mint bárki, akit valaha ismertem, amennyit csak egy nő tudhat, férfi sosem*. A legjobb (és most már egyetlen) barátom a két fiam mamája, úgy is mondhatnám, a feleségem, de nem szeretem ezt a szót, lekezelő birtoklást érzek benne és nem azt, amit jelentenie kellene, hogy ugyanis félember volnék nélküle.

De barátnőm sosem volt. A barát szónak etimológiailag lehet köze a hímnemhez (szláv eredetű, a fivér, fiútestvér honosodott meg a szerzetesrendekben, a brat-ból, azaz a szerzetbeli testvérből lett a barát), de a belőle kialakult fogalomnak nincs neme. A mai értelemben vett barát nem egy személy, hanem viszonyszó, aminek önmagában nincs értelme, csakis akkor, ha egy szerzetestestvért jelölünk vele. Barkochba játékban nem igazán jó válasz az igen arra a kérdésre, személy-e a barát, ha nem szerzetesről van szó. Az is jobb, minthogy fogalom a közelebbi meghatározás. A barát a barátság személyben való megtestesülése, igényesség dolga, ki mit tart elegendőnek, és ez mind annak függvénye, ki mit ért barátságon, ha a fogalom teljes terjedelmét akarjuk feltárni. Ajánlok erre egy viszonylag egyszerű mondatot: az a barát, aki először jut eszedbe, mikor bajban vagy, és akihez elsőnek sietsz, amikor ő van bajban. A mondat egyszerű, megfelelni a leírásnak nagyon nehéz. Annyira, hogy nekem egy van belőle, akit fentebb említettem. Aki nemét illetően nő, de mint viszonyszó, mint fogalom, nem az. "Csak" barát.

Amit a köznyelv barátnőként használ, az a girlfriend (lánybarát) duplán rossz, a szokásos, gondolkodásra való restségből fakadó, szolgalelkű átvétele. Ez a fajta hölgyismerős nyilván kielégít legalább egy kívánalmat (a szerelemre gondolok), és ha minden jól megy, lehetnek még egyéb jó tulajdonságai is. De szinte bizonyos, hogy nem barát. Nem is várható el tőle, hogy az legyen, a kapcsolat lényegéből hiányzik ez a vonás. Ha nem hiányzik, ha valóban alkalmas a barátságra, akkor viszont nem szükséges a nő toldalék.

Nem kínálok szavakat a barátnő helyett, ha akarja, keresse meg magának mindenki, aki szereti pontosan kifejezni magát. Különben marad a felületesség, az egymást lenéző hányavetiség.

Azt már igazán csak csöndesen mondom, a két fiamon kívül soha senkit nem mutattam be úgy, hogy megemlítettem volna a valakihez való viszonyát. Úgy vélem, az ember "egyedüli példány" (© Kosztolányi Dezső), van neve, az értékeit, valakihez való tartozását majd ő maga megmutatja. Ha akarja.

Mielőtt elfelejtem, én sem voltam soha senkinek a barátja. Vidám hölgyismerőseim (© Rejtő Jenő) vagy a nevemen mutattak be valaki másnak, vagy sehogy. Leginkább sehogy.

*Ha nehezen is, rájöttem, ez így félreérthető. Ő nem egyike a később említett vidám hölgyismerősöknek, olyan viszonyban sosem voltunk. Barátságként kezdődött, úgy is folytatódott.

Názáreti 42.

Azt írtam tegnap, hogy el kellene már számolnom az anyám emlékével. Voltaképpen egyszer már elkezdtem, az előző könyvemben, a Menon Clubban róla mintáztam Klementine-t, szinte pontos mása ez az alak az anyámnak:

A hercegnő Zsigmond kezét nézte, hogy a nagy szelet kuglóf milyen kicsinek látszik benne. Zsigmond mamája vékony kislány volt, öreg szülők második, már nem remélt gyereke, talán ötéves lehetett, amikor először megérkezett Ranshofenbe. Nyaralni vitték, de sokkal inkább azért, hogy megerősödjön a jó dunai, falusi levegőn. Klementine-t először idegesítette a csenevész penészvirág, de olyan csendes, ijedt és visszahúzódó volt, hogy az akkor már tizenöt éves nagylányban először szánalmat keltett, aztán valami furcsa, addig sosem érzett gyengédséget. Kicsit szégyellte. A szolganépnél tapasztalt ilyesmit. A szolgáknál, akik alázatosak. A gyengédség, a simogatás, a szeretet az alázatosságból fakad, ezek nem emberi érzések, ezek a természeti lények megnyilvánulásai.

Huszonnyolc éves volt, amikor a fia megszületett, azt is szégyellte. Az anyaság ösztönös állapot, az anya elrepül, és táplálékot visz a fiókájának, rosszabb esetben megszoptatja, tejet ad neki a saját testéből. Ember ilyet nem tesz. Ha mégis, az szörnyű. És ha fölgerjednek benne animális érzemények, ha félteni, óvni, magához ölelni akarja a gyerekét, az katasztrófa, akkor el kell bújni, és csak akkor előjönni, amikor mindez elmúlt.

A hercegnő nézte, ahogy Zsigmond eszik, és ugyanazt érezte, mint amikor Lindának, Zsigmond mamájának először mondta azt reggeli után, hogy jöhet vele a patakhoz, ha akar. Meg mint amikor a saját fia evett, vagy a fa alatt ülve az ölébe hajtotta a fejét és elaludt.

Nézte Zsigmondot, mert egy jó ideje már túl volt azon, hogy szégyellje, ha úgy érez, mint a szolganép. Azt gondolta, ezt ő olykor már megengedheti magának.

És így tovább, mondtam, a többi magánügy, de ez már megjelent egy regényben, az meg nem magánügy. Ha egyszer valamely irodalomtudós elemzi majd a Menon Clubot, és a hercegnő modelljét keresi, legalább egyenesen tőlem kaphatja a megerősítést, Klementine tényleg minden vonásában az anyám.

Az imádkozásról volt szó tegnap, az amerikai vezérkupec reggelijéről jutott eszembe.

Volt egy másik hír is a szokásos válogatásban, Heidegger antiszemitizmusáról. Hogy ugyanis az öccsének küldött leveleiből kiderül, nincs kétség, miféle "gondolatai" voltak a zsidókról. "Eddig azt gondolták, hogy a XX. század egyik legjelentősebb filozófusának zsidógyűlölete inkább személyes jellemvonás volt, mintsem filozófiájának meghatározó eleme." Tessék nekem megmondani, mi a nyavalya különbség van a személyes jellemvonás és a filozófiájának meghatározó eleme között? Egy ócskalelkű, bornírt lény filozófiája különbözhet a személyes jellemvonásaitól?

Nem is tudom. Tizenhat éves korom körül le voltam nyűgözve az egzisztencialista filozófia minden mondatától, már amihez itthon hozzá lehetett jutni. (Leginkább a Gorkij-könyvtárban olvastam róla, ott is csak oroszul az elítélő ismertetéseket, de azokban legalább voltak idézetek. Valószínűleg Heideggertől is - a fene emlékszik.)

Úgy vélem, azért voltam lenyűgözve, mert tiltott dolognak számított. Akkor kezdett gyanús lenni, amikor Camus Közönyét (L'Étranger - pontos fordításban Az idegen) leegzisztencialistázták, attól kezdve nagyobb távolságot kezdtem tartani, mint különben is mindenféle filozófiai "irányzatoktól". És akkor húztam ki végleg a "fontos" listámról, amikor először találkoztam már közvetlenül Heidegger mondataival, egyebek között azzal, ami az ember létét a halál-felé-való-létként írja le. Aztán jöttek a Heideggeren hízott epigonok, akiknél például ilyenek vannak: „A radikális ateizmus is csak a keresztény tradíción belül lehetséges. Mert az a nézet, hogy a világ teljesen Isten nélküli és Istentől elhagyatott, egy teremtményeinek gondját viselő, transzcendens, teremtő Istent feltételez.”

Szerencsére 1982-ben kiadták Max Webert is, aki az emberiség egyik legfontosabb céljának tekintette a világ "varázstalanítását" - és akkor valamelyest visszatért a filozófusok iránti bizodalmam, annál is inkább, mert ha jól tudom, Weber nem tekintette magát filozófusnak, mindössze okosabbakat mondott például a vallásról, mint az összes teológus és filozófus együttvéve.

Csak azt akartam mondani, hogy amíg háromezer ember lehajtott fejjel mormolja az "aki ételt italt adott" kezdetű imádságot, addig nincs remény az emberiség fejlődésére. Addig a halál-felé-való-lét marad ennek a fajnak a meghatározó elmélete.

Szedekiás lassan leereszkedett, rátámaszkodott a kezére, leült. Megütögette maga mellett a lépcsőt. Ültek, nézték a tavat.

- Ha istenhez szólsz, azt mondod, Uram. Ha istenről másoknak beszélsz, azt mondod, az Úr. Azt is mondhatnád, az Asszony. Éppen úgy nem mondanál semmit. Isten sem nem férfi, sem nem nő. A főpap a Szentélyben sohasem mondja ki isten nevét, mert fogalma sincs róla. Amióta áll a Templom, a hivatalban lévő főpap évente egyszer bemegy a Szentélybe, maga elé képzel egy szakállas, hatalmas zsidót, és akkor sem merné megszólítani, ha tudná, hogyan kell. Istennek nincs neme és nincs neve. A Tórában az áll, és monda isten, teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Amiből az következne, hogy isten voltaképpen ember, mert olyan, amilyenek mi vagyunk, mert mi olyanok vagyunk, amilyen ő, mert ő a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Ennél már csak az zavarosabb és érthetetlenebb, ahogyan a Tóra szövege folytatódik. Teremté tehát az isten az embert az ő képére, isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. Ami ha jól értem, azt jelenti, hogy isten férfiú is meg asszony is. Az egésznek így nincs semmi értelme. Az ember isteni eredete nem alaki kérdés. Azoknak, akik a Tórát írták, fogalmuk sem volt istenről. Isten nem vezér vagy király, akihez folyamodni kell, engedélyt kérni vagy felhatalmazást. Isten nem bíró, aki elítél vagy felment. Isten nem felettünk van, hanem mellettünk és bennünk. Vagy nincs sehol.

- Akkor miért kellett megépíteni a Templomot? Azért, hogy az ember bemenjen oda, és összebújva, mint a birkanyáj oltalomért bégessen a félelmei ellen? Azért, hogy az ember, ha fohászkodik, bűnbocsánatot nyerjen, mert az önzésével tönkre tett és halálba kergetett másokat? Ha jól értelek, isten a mindenkiben lakozó lélek. Ami félelemmel és önzéssel van körbezárva. És a Messiás volna a közbenjáró, aki az embertől eljut az ember lelkéig, és megszabadítja azt a gyűlölettől, irigységtől, féltékenységtől, felfuvalkodottságtól vagyis az önzésétől és félelmétől. Mindenki Messiásnak születik, de senki sem lesz azzá, mert senki sem lehet a más ember Messiása, csak a saját magáé. Az pedig nem tud, és nem akar lenni.

Názáreti 41.

Legutóbb füstölögtem a washingtoni imareggelin. Remélem, senki nem sértődött meg. Sem a vallásosokat, sem a nyilvánosan imádkozókat nem akartam, nem akarom megbántani. Ami részemről a liberalizmus szinte végtelen kiterjesztésének felel meg, pedig különben nem vagyok hajlamos ilyesmire. Kifejezetten rosszul tűröm ugyanis az illetlen viselkedést. Nem tudom, elég világosan fejeztem-e ki magam a legutóbbi bejegyzésemben: a társasági eseményként végrehajtott imádkozást legalábbis illetlenségnek tartom, de talán még inkább szemérmetlenségnek, faragatlanságnak, az erkölcsi tartás teljes hiányának. Bunkóságnak. Egyelőre hagyjuk magát a vallást, a vallásosságot, beszéljünk csak annak szóbeli kifejezéséről, az imádkozásról. Azaz a könyörgésről, a rimánkodásról, az ismert vagy még inkább az ismeretlen fájdalomtól való rettegés szavakba öntött megnyilvánulásáról, a jajgatásnak, a rémület sikolyának a második jelzőrendszerbe foglalt formájáról.

Közeledvén a felnőtt korhoz végre közelebbről is megismertem anyámat, egyre gyakrabban találkoztunk. Találkozásaink alkalmával egyre több praktikus részletet tanultam meg tőle a viselkedés szabályaiból. Arra már csak a halála után jöttem rá, milyen hihetetlen empátiával vezetett rá ezeknek a szabályoknak az ésszerű eredőire - soha nem mondta, hogy ezt így kell, mindig csak azt, miért racionálisabb úgy, mint annak az ellenkezőjeképpen. Ez annál is inkább igen nagyra értékelendő teljesítmény, mert ő szegénykém a származása folytán meghatározott, borzalmas drillben nőtt fel, abban a légkörben a létezés különböző formái kötelezők voltak, nem értelmesek. 

Anyám elég jó iskolákba járt, és minthogy koránál, társadalmi kötöttségeinél sokkal értelmesebb volt, úgy tanított meg az életben való eligazodásra (azaz a helyes viselkedésre), hogy nem tömte a fejemet a vonatkozó auktorok megjelölésével (és ilyenformán azok kötelező megtanulásával), hanem beszélgettünk. Emlékeim szerint sosem volt témánk a vallás. Amikor én kimutatkoztam a nagyszakállú Istennek, és egy hatalmas, megkönnyebbülést hozó sóhajjal egyszer s mindenkorra elűztem magamtól a vallás mindenféle kitüremkedését, az anyám még nem volt élő valóság, tudtam, hogy van valahol, de nem találkoztunk (pedig ma már bizonyos vagyok benne, a börtönből ő hozott ki, hogy milyen áron, azt most hagyjuk). Később meg nem firtatta, miképp viszonyulok a katolicizmushoz, pedig az ő gyermek- és ifjúkorát eléggé gúzsba kötötte a vallás - érdekes, nem tudom, mennyit tartott meg belőle, gyanítom, nem sokat. Inkább semmit...

El kellene számolnom végre az anyám emlékével... Na jó, ez tényleg csak rám tartozik.

Az ember nem sír nyilvánosan, és nem térdel le senki előtt. A mások irántad való megbecsülését nem várhatod, ha magadat nem becsülöd, magadat pedig nem becsülheted, ha hajlamos vagy a megalázkodásra. Az ember azzal sem hívja fel a figyelmet magára, hogy az evőeszközzel hangosan kotorászik a tányérján, meg azzal sem, hogy nyavalyog, milyen szörnyű az élete.

Tetszik érteni? Senkire nem tartozik, hogy imádkozom-e. Magánügy.

Fölvette a botot és a tarisznyát, visszaült a terpentinfa alá.

- Akkor mit akartok a Templomban? Mit akartok Jeruzsálem legnagyobb állatkereskedésében? Mit akartok a pénzváltók között? Azt mondtad az előbb, hogy a főpap lányának a boltjában dolgoztál. Miért nem oda jártok imádkozni? Ott csak egy-két kufár van meg egy-két vevő. Ott azért az isten könnyebben megtalál titeket, mint fent a Mórija-hegyen a vásári tolongásban. Vagy talán attól féltek, hogy a takácsboltban ti nem találjátok istent? Pedig ő ott van.

- Imádkozni a Templomban kell.

- Ki mondta?

Az öregember bizonytalanul körülnézett. Jöttek az emberek a Gihón-forrástól meg a Botránkozás hegye felől.

- Nem tudom, uram, ki mondta. Az ember a Templomba jár imádkozni.

- Az ember sehová sem jár imádkozni. Az írás úgy szól, imádkozzál az Úr előtt, a te istened előtt, de azt nem mondja, hol kell keresned az istent, hogy elé állhass. Az írás csak azt mondja, hogy minden termésedből meg kell adnod a tizedet a lévitának. Te elég öreg vagy ahhoz, hogy még emlékezz, az írás a papokat nevezi lévitának. És az írás azt is mondja, vigyetek kedves illatú egészen égőáldozatot az Úrnak, két fiatal tulkot, egy kost, és esztendős bárányt hetet, és azokhoz való ételáldozatul olajjal elegyített háromtized efa lisztlángot egy tulok mellé, két tizedet egy kos mellé. Hová kell vinned az állatokat és ételeket, öregember?

- A Templomba, uram.

- És hol veszed ezeket az állatokat és ételeket?

- A Templomban, uram.

- Na látod. Mert égőáldozatot csak a magát lévitának nevező pap mutathat be, aki már régen nem Lévi nemzetségéből való, aki attól az időtől fogva csaló, hogy magát papnak nevezteti. Te nem mutathatsz be áldozatot, csak ő, és ő is csak a Templomban. Ezért hiszed, hogy imádkozni a Templomba jár az ember. A Templomba akkor menj, ha a papot akarod hizlalni, mert az írás úgy rendelkezik, hogy övé az állat egy része. A legjobb része. Amiért korábban neki fizettél, és most visszaadod neki. Ha istennel van beszélnivalód, menj a Gecsemáné-kertbe vagy menj föl a Golgotára, vagy kerüld meg a Mórija-hegyet és menj az Emmaus felé vezető úton, menj bárhová, csak minél messzebb a Templomtól.

(Ezt a részt - hosszabban - egyszer már idéztem december 15-én, de most igazán idevaló.)

Fejeket lehajtani, imához

"...erkölcsi emelkedettséget és sajátos erőt sugároz, ha a világ minden részéből érkező több mint háromezer politikus és közéleti személyiség együtt imádkozik."

Ha esetleg csodálkozott valaki, hogyan választhatták meg ezt a savanyúcukorhajú handlét az Egyesült Államok elnökének, akkor itt van rá az egyik magyarázat.

Imareggelit esznek. Háromezren. Meg van terítve, és mielőtt enni kezdenek, lehajtott fejjel imádkoznak. Van előimádkozó is, az megköszöni az ételt meg az italt, aztán mindenféle alakok beszélnek, köztük a csücsöri árvalányhajas is.

Engedelmükkel nem teszem ide sem a képeket, sem a szövegeket. Ezt a rémületes összejövetelt olyan szánalmasnak, szomorúnak és egyben olyan dühítőnek tartom, hogy csak forr bennem a tehetetlen méreg.

Én a halotti tortól is rosszul leszek, amikor mindenféle ájtatos képű rokon nekiáll zabálni anyuka még ki sem hűlt holtteste fölött, meg vedelnek is, és igazi könnyeket bömbölve rúgnak be, mint a szamár.

Ez ott Washingtonban valami ilyesmi volt. Vártam, hogy behozzák a lovak lábszárcsontjait, hogy bemutassák, mielőtt a gazda mellé temetik, aztán a feldarabolt lótetemet megsütve, kumisszal leöntve elfogyasztja a nagyérdemű gyülekezet.

Mondtam valahol korábban, a fejlett országokban már nincs statisztikai adat a keresztények számarányáról, akkor azt is mondtam, hogy az Egyesült Államok ebből a szempontból sem tartozik a civilizált társadalmak közé, ott egyszerűen nem illik nem vallásosnak lenni. Nem kapja meg a munkát, aki az állásinterjún beismeri, hogy ateista.

Egy időben a Ferenciek terén lévő templomba kellett járnom vasárnapi nagymisére. Szégyelltem magam, mikor például letérdeltem egy vadidegen ember mellett. Mi a fene köze van neki ahhoz, hogy én itt most térdelek. Úgy is mondhatnám, térdre vagyok kényszerítve. Mert különben csak úgy eszembe nem jutna letérdelni. Aztán előre mentem az oltártól elválasztó kerítéshez, ott is le kellett térdelni, kitátani a szájamat és hagyni, hogy egy másik, ugyancsak vadidegen ember a nyelvemre tegyen egy fehér kerek papírdarabot, ami fel fog ragadni a szájpadlásomra, akárhogy próbálok bamba arckifejezéssel nézni magam elé félig nyitott szájjal, az ott úgyis felragad. Ráadásul mindig láttam magam előtt (ja nem mondtam, szemet becsukni), ahogy otthon, a Jópásztor kápolnában kimegyek a hátsó udvarba, és a falikútról engedek vizet az áldozó ostyás urnába, de előbb ki kell nyitni a csapot, hogy a rozsdamorzsákat a lefolyóba engedjem - egy ministránsnak kötelessége mindenre figyelni. Ennek a gyereknek itt, aki a puccos belvárosi templomban tartja az urnát a mosott ruhájú papjának, nyilván nem egy sáros udvarból kell hoznia a vizet.

Ülnek a terített asztaloknál lehajtott fejjel és imádkoznak. Aztán telerakják a szájukat, és egymásra félig rágott falatokat köpködve beszélgetnek. Emelkedetten. Háromezren. Gondolom, van só is az asztalon. Az a rontások ellen való. Amikor a homo erectus ledöntötte a mamutot, ott is összejött a horda, imádkoztak, aztán nekiestek.

Ugye nem tetszik azt hinni, hogy ez más?

... "egy amerikai elnöknek - függetlenül attól, hogy milyen hátországgal választották meg -, el kell ismernie, hogy a kereszténység ereje, a hitbéli erő nélkül ő sem érvényesülhet, nem lehet sikeres".

Ezt a magyar miniszter mondta, ő ott volt a reggelin. Ez állítólag valamilyen pap vagy mi.

Nálunk is lesz imareggeli. Már szervezik. Államilag. Politikusoknak lesz, ellenzékieket is meghívnak. Ahogy én ezt a lábszagú, bárgyú ellenzéket látom, ezek el is fognak menni rá.

A nemzeti imareggelire.

P. S.: Nem különösebben fontos, mert talán eddig is érthető volt, tudom, nem ez volt az első nyájimádkozás, a lényeg az, hogy ilyen az ország, hogy eddig is benne volt a lehetőség egy ilyen fejhús megválasztására, most következett be. Azt is tudom, hogy az Egyesült Államokban talán a legmagasabb a diplomások aránya, de mint tudjuk, azért ez nem abszolút mérce egy ország szellemi színvonalát illetően. Egyrészt mert nem ismerjük a diplomát osztó intézmények minőségét (nem mindenki a Stanfordon végez), másrészt van az alapmondat, miszerint ha egy hordó szennyvízhez egy kanál bort adunk, szennyvizet kapunk, ha egy hordó borhoz egy kanál szennyvizet adunk, szennyvizet kapunk. És - mint ugyancsak tudjuk - abba a hordó borba nem egy kanál szennyvíz került.

A vagyonbevallásokról 2.

Felmerülhet a kérdés, mi lesz, ha összeáll a nyomozótestület, és elég jól végzik el a munkát. A jelenleg bitorló bűnbanda megkapja a megfelelő büntetést (én a tényleges életfogytiglant tartom megfelelőnek), az utolsó fillérig való vagyonelkobzással megnyílik a lehetőség a gyermekéhezés teljes felszámolására...

Na jó, ne szaladjunk ennyire előre. Nem fogják megadni magukat. A legjobb eset, ha elmenekülnek Szibériába, az oroszok nyilván nem adják ki őket (Rákosit sem adták ki, pedig annak a bűnei messze voltak a csúti stadionépítőétől), de valószínűbbnek tartom, hogy a szájnyalogató beteg nyílt, fegyveres terrorakciókba kezd, ebben az országban mindig van olyan marha, aki nem látja, hogy abban a helyzetben már másik talp után kellene nézni, ennek a nyalása többé nem kifizetődő. Azaz nem ússzuk meg büntetlenül ennek a hatalommániás dühöngőnek a sokéves dúlását, dehát nem is volna igazságos megúszni: mi szabadítottunk magunkra egy rablógyilkost. Egyszóval itt harc lesz és rombolás - és aztán?

Ne tessék félni. Összeomlás után az értelmes, tehetséges emberek jönnek, a hordóra hízott csúti fajtája nem szeret építeni. Egy darabig nincs demokrácia, úgynevezett szakértői kormányzás teszi lehetetlenné, hogy a nép tiporja ismét sárba a saját jövőjét jelöltjei megválasztásával. Amíg azok intézik az ügyeket, akik értenek is hozzá (az ügyintézéshez), addig a Trumpoknak, LePeneknek nincs esélyük. A népuralom csak akkor jön vissza, amikor már megint lesz mit tönkretenni.

Sokadszor ismétlem: vér, verejték, könnyek - másképp nem lehet eltakarítani a szotyolaköpködőt.

De ahhoz előbb kell az a négy ember, akikről tegnap beszéltem. Minimum négy. Tudok mondani neveket, de természetesen nem itt. Bízom ugyan mindenkiben, aki ezt a blogot olvassa, de sok tízezer között lehet olyan, aki siet jelenteni.

Még valami. A hágai bíróság lefolytatja a pert, és foganatosítja is az ítéletet. De a csúti mészáros hadserege ellen egyetlen katonát sem fog küldeni.

Azt a harcot nekünk magunknak kell megnyerni.