A napi hírek között olvastam az Antall József Tudásközpontról. Érdekes, hogy nem bírom megszokni ezeket a gusztustalanságokat, megint felfordult a gyomrom. Hozzá jött még a szerencsétlen kisgazda "méltóságteljes" temetése a Bazilikában. Ahol jelen volt az összes szemforgató senkiházi, akik sokszor sokféleképpen rúgtak bele abba a szerencsétlen paprikajancsiba, mire sikerült kicsinálniuk. És most ott ájtatoskodnak a nemzet legfenségesebbnek tartott, számtalanszor lejáratott díszletében, megadván a "végtisztességet" valakinek, aki életében sem érdemelt semmiféle tiszteletet, és aki nem lett jobb azáltal, hogy meghalt, ahogyan egyetlen pojácát sem magasztosít fel a halál.
Csak idemásolom egy régi jegyzetemet, hogy ne kelljen keresgélni.Antall József Tudásközpont
Elolvastam egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.
Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.
Mindig van lejjebb.
Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.
Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide (az interjú a néhai fiával készült):
„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?
Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.
Kikre gondol?
Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.
Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?
Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”
Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.
Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.
Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)
Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.
Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.
Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)
Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.
Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.
Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.
Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.
Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak, (sajnos) lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.
A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.
1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.
Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.
A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.
A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.
A többit elmondtam tegnap.
És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.
Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergelyaz ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.
Ez van.
