Gyermekéhezés

Szóljon valaki ennek a pocakos falusi futballistának, hogy gyerekek százezrei éheznek Magyarországon. Hogy nincs mentség a stadionépítésekre, a Kossuth térre, a Várkertre, a förtelmes szobraikra és egyéb emlékműveikre. És nem lesz bűnbocsánat sem - ha netán komolyan gondolja nyálas vallásos megtérését (nem hiszem), de legfőképpen nem lesz fölmentés a köztörvényes bűnök alól - az emberiség és emberiesség elleni bűncselekmények nem évülnek el.

Szóljanak neki, hogy bűnhődni fog. Most szóljanak, mert most még azt hiszi, ő szent és sérthetetlen, mint minden nyavalyás despota, mint minden fasiszta vagy kommunista tömeggyilkos.

Szóljanak neki, hogy bűnhődni fog.

Pártok

Ha elnézik nekem, a napi eseményekről mondanék valamit. Olvastam egy képaláírást az egyik napilapban, ideírom szó szerint: „A kritika a civilek dolga, a politikai alternatíva állítása a pártoké.”

Nem! A jóisten szentséges szerelmére, nem! A pártoknak nincs semmilyen dolga, legkevésbé az, hogy megmondják, másoknak mi a dolga, például a „civileknek”. A pártoknak már régen el kellett volna takarodniuk förtelmes töltelékükkel, a politikusokkal együtt (nemcsak itt, Magyarországon, hanem mindenütt a világon). Sokszor elmondtam, annak idején a rádióban is, itt ebben a sorozatban is: az emberiség legkártékonyabb képződménye a politika és az ő erőszakszervezete, a párt. Döbbenten és végtelen szomorúsággal szemlélem azt a korlátolt, fantáziátlan toporgást, ahogy még az általam okosnak tartott emberek is tehetetlenkednek – hát igen, a pártok nélkül persze nem megy, mert a törvények ugyebár, a törvények szerint ugyebár csak pártok indulhatnak, és a tömeg milyen tehetetlen a politika nélkül.

Nem! A tömeg azért tehetetlen, mert bedumálták nekik, hogy a törvényeket a pártok gusztustalan, nyúlós és büdös televényéből felszínre nyomakodott arrogáns alakok hozzák, akiket közmegegyezéssel a nép képviselőknek nevez, holott a saját érdekeiken kívül nem képviselnek senkit és semmit, a saját érdekeiknek meg a természetes fejlődés mindenáron való akadályozása felel meg, létüknek ez az alapja. Hatalmuk van hozzá. Ők legalábbis azt hiszik, hatalmat kaptak a „választóktól”, pedig egy frászt. Szolgálatért nyavalyogtak, hogy hadd szolgálják a kedves népet. Az embereket, a lakosságot, mindenkit, semmi mást nem akarnak, csak szolgálni, majd meg fogjuk látni. Aztán egyszer csak hatalomra kerülnek, a birka nép meg nem mondja, hogy nem erről volt szó, beletörődik. Ad ezeknek a senkiháziknak rengeteg pénzt, lakást, autót, testőrt, szolgákat (a legpazarlóbb épületek mindenütt a templomok és országházak), és a saját nyakára ülteti őket, eltűri, hogy parancsolgassanak, lopjanak, hazudjanak. Aztán várja, hogy a haza fényre derüljön.

Nem derül. Mert a politika nem intellektuális tevékenység, a politikusokat állati ösztönök vezérlik: a dominanciára törés, azaz a hatalomvágy és az erőforrások megszerzésére irányuló, az útból mindent félresöprő düh, ez az ember nevű, alapjában véve primitív faj esetében a pénzszerzés dühe. A homo politicus eleve önmagában való ellentmondás, a politicus nem lehet homo, csak animal, animal politicum, mert ösztönéletet él, legyőzni a fajtársat, és egyedül birtokolni ételt-italt, mindent. Ideírhatnám, hogy tisztelet a kivételnek, de nem írom, mert nincs kivétel, a szándék önmagában kizárja a tiszteletet – aki ma politikusnak áll, tudhatná, mit tesz, ha olyan lényegre tapintóan nem is, ahogy föntebb leírtam. Csak egy pillanatra kell magába néznie, és rögtön látja, az a szándéka, hogy másoknak előírja, hogyan legyen, holott ő maga sem tudja. Tudniillik nincs mit tudni, mert amiről a politikus azt képzeli, ő ért hozzá, ahhoz nem lehet érteni, minthogy nem létezik. Pénzügy, iskolarendszer, egészségügy, építés, közlekedés, szállítás, jog (törvények) – ezek létező dolgok, ezekhez értenek emberek. Ezek lehetnek ügyek, amiket intézni kell. Ezeknek az ügyeknek az intézése az a szolgálat, amire egy társadalomnak szüksége van. De ezekhez nincs szükség miniszterelnökre, államelnökre és egyéb hátramozdítóra (azért nem mondok léhűtőt, mert az már valami ezekhez képest, a lét hűteni kell, azaz tenni valamit).

Ügyintézőket tessék keresni, olyanokat, akik a jeles ügyben a legjobbak. Technikai kérdés, abban a pillanatban, ahogy kizártuk a pártokat. Mondok példát, jó? Itt volt ez a több tízezres tüntetés, azt mondták, nem volt politikus, nem tudták, mit tegyenek. Pedig csak oda kell menni az ország házához, és kizavarni onnan az összes politikust. Volt már ilyen. Aztán nekiülni a tárgyalásoknak, kiválasztani a tömegből azokat a hiteles embereket, akik alkalmasak az alkalmas emberek kiválasztására. Öt, hét, kilenc ember kiválasztására, akik formát adnak a további technikának. Aminek a leglényegesebb eleme, hogy nincs semmiféle „krácia”, sem demo, sem bármi egyéb (kratein – jelentése: uralkodni). Senki nem uralkodhat senkin, az együttélés alapja a teljes szabadság, aminek egyedüli korlátja az orvoslásból ismert szabály, a nil nocere, azaz a nem ártani. Nincs uralom és nincs fenyegetés, csak törvény van, aminek lényege ugyanaz a szolgálat, ami az ügyintézők kötelessége. Mindenki teszi a dolgát, mindenkinek az a dolga, amihez ért. Ehhez mindenekelőtt a politikusokat kell eltávolítani, az „örökös miniszterelnököket”, akik gyerekkorukban már arra készültek, és az összes hozzájuk hasonló bűnözőt.

Tudom, persze, hogy tudom, ez nem megy egyik napról a másikra. De egyszer valahol el kell kezdeni. Miért ne lehetne éppen itt, Magyarországon? Állítólag világtendencia a politika „leértékelődése”. Valószínűleg sehol nincs egyrakáson annyi köztörvényes briganti egy parlamenten belül, mint nálunk. Ezzel szolgáltathatnánk példát a világnak. Hogy mi kezdjük megtisztítani az életünket.

A Menon Clubhoz 6.

-      „Amikor megtudtam, hogy a gróf ezúttal ide hívja ezeket az embereket, izgatott lettem, pedig névről már mindenkit ismertem. Ő azt mondta, tőlük függ most a világ sorsa. Tőlük, nem Hitlertől, Göringtől vagy Churchilltől? A gróf azt mondta, Hitler és az összes többi esetleges, ezek döntik el, mi lesz és azt is, ki hajtja végre, amit ők akarnak.

-      Szikár és tömör összefoglalása a lényegnek.

-      Ezek? Dehát ez iszonyú. Hitler mindent elsöprő tombolása esetleges, azért ő van ott, ahol van, mert ezek itt őt akarják? Ha egy szelíd, okos, jóravaló ember felelne meg az érdekeiknek, jó, tudom, ez képtelenség, de ha egy halk szavú szerzetes kéne nekik, akkor most az lenne a kancellár? Ezek a jellegtelen, az átlagosnál is szerényebb képességű alakok döntenek például az én sorsomról?

-      Az egész világéról. Mit várt? A Walhalla feltámadt hőseit villogó kardokkal és arany vértben?

-      Tudja mit? Azt vártam! Most hogy mondja, igen, valami ilyesmit. Wotant, de legalább Alberichet, ezeknek még ősz szakálluk sincs, ezek egyszerűen csak törpék.

-      Ne becsülje le őket. Alberich ezekhez képest állhatatos jellembajnok.

…

Sándor-Metternich két tenyerével letámaszkodott a kerevet selyemszövetére, és nézte az öt férfit, amint egyre jobban belemelegszik a disputába.

A lány megállapítása tökéletesen helyénvaló. Az ember nem ilyennek képzeli a végzetet vagy mi a fenét. A sors könyvében meg van írva, esetleg Isten kegyelméből elrendeltetett, hogy a világ ilyen lesz vagy olyan. Úgy volna természetes, hogy hatalmas erők gigászi küzdelme dönti el az élet és halál dolgát, és nem az ilyen figurák. A Walhalla aranyvértes hősei Odin parancsára majd vezénylik a német hadsereget, hogy merre menjen és miért, miközben Wotan égnek emelt karral azt énekeli, hogy Loge, Loge. És akkor felcsap a láng. És a vezér előremutat csillogó kardjával, mely kardnak fénye a többi nagyszerű alak csillogó kardjának fényével bevilágítja a Walhalla mind az ötszáznegyven termét, és a hadak megütköznek.

Ezzel szemben házmesterek és kupecek akarnak nagyobb életteret és több pénzt. Megalomániás handlék történelmi küldetéstudattal.”

Nem szívesen teszem azt, ami most következik: Wagnerről teszek ide néhány mondatot és némi illusztrációt.

Azért nem szívesen, mert az illető zeneszerzővel engem a világból lehet kizavarni. Felmenőim wagneriánusok voltak, nem a bigott, beteges, megszállott fajtából, csak a feltétel nélkül hívők valamivel elviselhetőbb kasztjából, de ez is elég istencsapást jelentett ahhoz, hogy a gyerekkorom Wagner zenéjének állandó jelenlétével teljen, ráadásul az egyik nagymamám az Operaház örökös tagja lévén állandó páhollyal bírt, ahol nekem „lehetőségem” nyílt az összes előadás végig ülésére, különös tekintettel a Wagner-művekre. Ezek a kötelező jelenlétek azután ritkultak, amikor egy Tannhäuser előadás alkalmával a harmadik felvonás kezdetén hangosan felröhögtem. A szín a keresztutak találkozása, éjszaka, kékes fény dereng, a színpad közepén elöl, közvetlenül a súgólyuk előtt hatalmas fehér halom. Magasztos előjáték, és akkor ez a halom egyszer csak megmozdul és énekelni kezd. A hatalmas fehér halom Erzsébet, Hermann őrgróf szűz és titokban szerelmes, szépséges unokahúga. Megszemélyesítője az akkor már jóval ötven éven és száz kilogrammon felüli Báthy Anna.

Tettem elbírálásánál súlyosbító körülménynek számított, hogy Anna néni a nagymamám egyik legközelebbi barátnője volt, és hiába szerettem őt, és hiába tartottam az egyik legkiválóbb szopránnak (amit különben ő is tudott, és nagyra is értékelt, nem a kisgyerekek körében volt népszerű), azon az estén az előadás botrányosan félbeszakadt, mert az én röhögésem hasonlóan harsány derültséget keltve söpört végig a nézőtéren. Sajnos a nagymamám annyira szeretett engem, hogy cselekedetemet nem követte örökös kitiltás, egy csokor virággal Anna néni bocsánatát is elnyertem, csak a Tannhäuser előadások látogatása alól voltam azontúl fölmentve.

Tizenhat éves koromban kezdtem pénzt keresni, és miután magam tartottam el magamat, merészeltem bejelenteni, hogy Wagnert hallani többé nem akarok. Hosszú évtizedekre száműztem az életemből majdnem a teljes operairodalmat, Mozart, Donizetti és Rossini kivételével a többiek szilenciumot kaptak. Azóta Verdit már rehabilitáltam, de a többieknek nagyon kell igyekezniük, ha be akarnak kerülni köreimbe.

Wagner hiába igyekszik. Nem bírom. Ma is kívülről tudom valamennyi művét, a Rienzit és a Parsifalt is beleértve (ezek voltak apám kedvencei), de ha bármilyen Wagner-zenét meghallok, nyüszítve menekülök.

Ezzel együtt bizonyos mértékig kénytelen vagyok elismerni, nagy formátum. Lármás, egysíkú, baromian unalmas, de megkerülhetetlen. Nézetem szerint éppen a témaválasztásának fensége, a grandiózus és tiszteletet parancsoló témái miatt. A tagadhatatlan drámai érzéke ragadja torkon az imádóit, akik nem látnak át a bombasztikus vagdalkozások alapjában véve primitív zenei sivárságán.

Mégis az ő világát kellett megidéznem, a Walhallát, Wotant és a walküröket, ha ehhez a részhez érnek a Menon Clubban, meg fogják érteni, miért.

Illusztrációnak íme a nagy látványosság (a zenei tűzijátékra gondolok), a walkürök lovaglása a Metropolitanből, egy igazi rendezőzseni jóvoltából tényleg remek élmény, a kanadai Robert Lepage szörfszcénája egészen kiváló.

A Menon Clubhoz 5.

„Kinyitotta az ajtót, félreállt. Sándor-Metternich megállapította, hogy van valami   erotikus a kiejtésében, ami elsősorban azért meghökkentő, mert a német nyelvet társítani az erotikához olyasmi, mint egy rinocéroszról azt állítani, hogy bájos. Már jó ideje becsukódott mögötte a zeneterem ajtaja, mikor hajlandó volt beismerni, ez a lány bármilyen nyelven beszélhetett volna.

A zongora csukott fedelén egy hegedű feküdt, mellette a vonó, egy elefántcsont színű szál elvált a kápától, nagy ívben kanyarodott a zongoratető fényes fekete tükrén. Ébenfából faragott székhez cselló volt támasztva, a vonója a széken. Előtte kottaállvány, kicsit távolabb, a zongorától jobbra egy másik, mindkettőn nyitott kotta. A zongora felhajtott kottatartóján is.

Sándor-Metternich belelapozott a hegedű kottájába. Schubert, B-dúr trió.

Leült a zongoraszékre, ránézett a kottára. A harmadik oldalnál volt nyitva, a felütés után a zongora témáját kezdte játszani, ahol a staccatós kíséret után belép a hegedű, ott hirtelen abbahagyta.

Felállt, elindult az ablak felé, belekotort a zongorafedélen szétszórt kottahalmazba.

Itt nemrég, talán csak tegnap délután házi muzsika lehetett, igazán csak maguknak játszottak, akik játszottak, aztán úgy fejezhették be, hogy hamarosan folytatják. Erre mutatott a csukott zongoratető és a nyitva hagyott klaviatúra fedél, a vonók helyzete, egyáltalán, hogy elöl hagyták a hegedűt és a csellót.”

Schubert B-dúr trió. A 19. század szalonjainak házimuzsika slágere. Talán még a 20. század első három évtizedében is az volt, bár akkor már kevesebben tanultak hangszert. Ezt a művet bárki el tudja játszani, aki a közepesnél kicsit képzettebb, Schubert úgy írta meg. Még a III. és IV. tétel is megoldható, legföljebb a tempón kell kicsit csökkenteni. Megéri, semmi sem hasonlítható ahhoz az élményhez, amit egy zenemű előállítása ad. Tessék megpróbálni egyszer egy zongorán leütni mondjuk egy cét, hagyni kizengeni, aztán onnan számítva… bocsánat, előre szaladtam, ezt azoknak írom, akik még sosem nyúltak zongorához, szóval üssék le azt a fehér billentyűt, ami a két fekete előtt van, az a cé hang, aztán az onnan számított harmadikat (ez az e hang) üssék le egyszerre az előbbivel, ha ez is megvan, akkor vegyék még hozzá az ötödiket (ez a gé), ezzel megajándékozták magukat a legegyszerűbb zenei harmóniák létrehozásával. Most képzeljék el, hogy egy hegedűssel együtt teszik ezt. Ő meghúzza alaphelyzetben a G húrt, egyidejűleg a zongorán megszólaló C-dúr akkorddal. És így tovább. Nincs az a tökéletes hangfelvétel, ami ezzel vetekedne. Mert egy dolog hallás útján részese lenni a harmóniának, és egy másik dolog megteremteni azt. Néhány hanggal akár.

Nem kell közönségnek muzsikálni, sőt, bizonyos szint alatt nem is szabad. A zenei önkifejezés nem az exhibició eszköze, hanem a világ és benne a magunk megismeréséé.

Küzdést kivánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád – mondja Lucifer a Paradicsom színben, megfelelően a 18. századi Sturm und Drang és a madáchi kor nagyromantikájának. Úgy tudom, Goethének, Madáchnak nem sok  küzdésben volt része, nem hallottam róla, a legnagyobb festőknek, építészeknek és szobrászoknak mekkora volt a diszharmónia igénye, és mennyit kaptak belőle, hogy új erőt szüljenek és új világot adjanak, de az én ismereteim szerint Niels Bohr például jól elvolt küzdés nélkül, Le Corbusier viszonyáról a diszharmóniához nincsenek híreim, egyáltalán, a küzdés meg a diszharmónia egész másfajta foglalkozási ágakat idéz fel bennem, ha valaki mindenáron küzdeni akar, ne muzsikáljon, ne is hallgasson zenét, bánom is én, úgy sem tudok az ilyeneken segíteni.

A többieknek ideteszem a Schubert B-dúr trió első tételét. Hátha kedvet kapnak a zenetanuláshoz.

A Menon Clubhoz 4.

"A lány jutott eszébe, aki Salm-Széchy Editként mutatkozott be négy nappal ezelőtt. Egyszercsak elment. Azt mondta, menjen vele szerdán az Operába. Pedig nem is gondolhatta komolyan, mert szerda este Flotow Mártája ment, Zsigmond utána nézett, és az nem létezik, hogy egy ép érzékű, harmincegy éves lány éppen ezen a balsors darabon akar unatkozni. Persze, ha szerdán nem, akkor ennyi volt. És elrohant. Nem mondta, hogy találkoznak-e valaha még, azt sem mondta, hol lakik, semmit sem mondott.”

Előbb elnézést kérek mindenkitől, aki kedveli és jó műnek tartja Flotow Mártáját. Védekezhetnék azzal, hogy ez a „balsors darab” csak Croy Zsigmond véleménye, végülis egy író nem azonosulhat minden szereplőjének minden mondatával, de be kell ismernem, ezúttal tökéletesen egyetértek Zsigmonddal, ez tényleg egy balsors darab, már úgy értem, szerintem is.

Ideteszem a nyitányt, tudják, az minden operában az esszencia, a legjobb részeket rakja egymás után a zeneszerző, a nyitány olyan, mint a filmelőzetes, ezt újabban trailernek kell nevezni, mert mi műveltek baromira tudunk angolul, sok állás elnyeréséhez alapfeltétel, hogy kell tudni angolul, magyarul nem szükséges. Egyszóval ez itt a Márta trailere, nem muszáj ám végig hallgatni, tényleg fakultatív, csak ha valaki ellenőrizni akarná a zenei ízlésemet. Esetleg a sajátját.  (A 4. perc táján van egy rész, ami arról értesít bennünket, hogy Flotow behatóan tanulmányozta Rossini munkásságát, különös tekintettel a nyitányokra, gondolta, ő is megpróbál valami hasonlót – nem kellett volna.)

A Menon Clubhoz 3.

„- Az Olimpia filmért odavoltam. Nem akarok túlozni, nem számoltam, de legalább nyolcszor láttam. Az egyik tarokk-partnerem, aki tudja, hogy lelkes moziba járó vagyok, sőt valamelyest értek is a filmekhez, egyszóval ő megkérdezte, és nem volt egyedül, mert azóta már mások is nekem szegezték a kérdést, hogy vajon önnek ugyanolyan gyorsan kell tudnia futni, mint annak a négernek, aki az egyik futószámot nyerte, mert azt a futást végig oldalról lehetett kísérni, és el nem tudjuk képzelni, hogyan lehetne ez másképp, mint hogy ön ugyanolyan gyorsan tud futni. Amit persze egyáltalán nem tartok nonszensznek, különösen most, hogy személyesen is találkozhattam önnel. Jaj, nem tudja elképzelni, milyen óriási élmény ez nekem.

- Igazán örülök – mondta a nő a hátsó ülésen.
- És? Mi a válasza a futással kapcsolatban? Ó, és a légi felvételekről is akartam kérdezni, mert ugye helyesen tudom, hogy ön nem alkalmaz külön operatőrt, hanem saját maga kezeli a felvevőgépet is.
- Jól tudja, kedvesem.”

Susan Sontag a szépség szörnyetegének nevezte Leni Riefenstahlt, a német kulturális miniszter meg azt írta, hogy „Leni Riefenstahl művészetét beszennyezi szoros kapcsolata a nemzetiszocializmussal”. A német kulturális miniszter – utána néztem – 1953-ban született, ebből a korból és abban az országban élve viszonylag könnyű ítélkezni. A sajnálatos helyzet az, hogy Riefenstahl művészetén nincs semmi szenny, amit ő dokumentumfilmben (azon belül sportfilmben) létrehozott, az a mai napig etalon, minta, ősanyag, forrás, ahogy tetszik, szakmai szempontból vizsgálva az életművet nincs azon semmi szenny, úgy is mondhatnám, csillog a művészete – szennyes az, amit ábrázolt, és szennyes a kor, amiben dolgozott.

Elmehetett volna Németországból. Thomas Mann például elment. Einstein is. Most nem sorolom fel azokat, akik nem mentek el. Azokat sem, akik Magyarországon maradtak 1948. és 1956. után. És ebben az országban hagyták beszennyezni művészetüket a kor által, amiben éltek, és az ország társadalmi berendezkedése által, amit nem választottak ugyan, de jelenlétükkel és munkájukkal eltűrtek. Vagy tegyünk különbséget Hitler és Rákosi vagy Kádár között? Melyik az a szint, ami alatt az ember már nem ír könyvet és zenét, nem fest, nem épít? Kisebb tömeggyilkos még elmegy? Hány embert kell megöletni ahhoz, hogy a gyilkos még szalonképes legyen?

Kérdések. Nem tudom rájuk a választ. Az én tevékenységemet is beszennyezte a létező szocializmus? Nem tudom ezt sem. Hiába, hogy én is „nemet intettem folyton a rendre”, mint Garcia Lorca, nem kaptam útlevelet, csak fegyelmit, minden módon igyekeztek rendszabályozni, de készítettem rádióműsorokat, tévéfilmeket, írtam újságot és könyvet – toltam a rendszer szekerét. Aki meg nem tolta, azt nem engedték, hogy tolja. Ezek az önkéntes emigrációk (külsők és belsők) mindig gyanúsak, általában nem úgy kezdődnek, hogy a művész elvonul, hanem úgy, hogy eltiltják. De lehet, hogy tévedek.

Fokozati különbségek vannak, nem lényegiek.

A fenti idézetben a „nő a hátsó ülésen” Leni Riefenstahl, a Keleti pályaudvar állomásfőnöke legalábbis úgy tudja, mert pontosan olyan, mint a fényképeken, mindenesetre az állomásfőnök a hírforrás, a reggeli és délutáni lapok tőle fognak értesülni, kivel száguldott végig Magyarországon a lesötétített éjszakai különvonat. Leni Riefenstahl érkezése 1941-ben elég szenzációs tudott lenni ahhoz, hogy az újságírók megelégedjenek ezzel az értesüléssel, és ne kezdjenek érdeklődni, valójában miért is érkezett meg az a különvonat a Keleti pályaudvarra, április 3-án, nem sokkal éjfél után. És végképp ne foglalkozzanak azzal, milyen összefüggés lehet a vonat érkezése és Teleki Pál miniszterelnök nem sokkal később bekövetkezett halála között.

Az „Olimpia film”, amiről szó van a Menon Clubban, az 1936-os nyári olimpiáról készült, a „néger, aki a futószámot nyerte” Jessie Owens, a futószám a 100 méteres síkfutás, Leni Riefenstahl persze nem futott, hanem autóval kísérte a versenyt, nézzék meg, 1936-ban még nem volt olyan autó, ami tudta volna tartani Owens sebességét.

Leni Riefenstahl 101 éves korában halt meg 2003-ban, egyszer sem mondta azt, hogy sajnálja, amit a nácizmus évei alatt tett. Ez a következetesség lehet rokonszenves, végülis a munkáját végezte, mint mondtam, a filmekkel szakmailag nincs semmi baj. Ezáltal azt is kinyilvánította, hogy nem tagadja meg sem Hitlert, sem a kort. Lehetnek, akiknek ez a következetesség is rokonszenves. Egy hülye férfitól ezt még természetesnek is tekinteném. De egy nőtől…

A Menon Clubhoz 2.

„Az egyik lovászgyerek jött, hogy a Bubi fölébredt és éhes. Kimentek az istállóudvarra. Éppen bejött a lot egyik része, ezek vasárnap futnak, gőzölögtek a lovak a hajnali csípős napsütésben. Zvoray ezt szerette igazán, a hétköznapi pályát, a világos és sötétbarnákat meg a zöldeket a lovasokon, a szétült, feketére fényesedett munkanyergeket, a vakrozsdás kengyelvasakat. A versenynap, a jelmezes előadás, az más, annak is megvan a maga szépsége és főképp izgalma, de a kék, vörös keresztszalag és fehér sapka valahogy elveszi ennek a sportnak a méltóságát, az cirkusz a közönségnek, csak tessék, csak folyvást, itt látható a világ leggyorsabb lova, a legkisebb zsoké, a háromfülű tréner, csak tessék, csak tessék, nyert a négyes, második az egyes, harmadik a tizenegyes.

A lovasok leugrottak, a lovászok nagy marék szalmákat szakítottak ki a kazlakból, és nekiálltak csutakolni, és már hozták a következő gruppot, köztük Kamarást, az évjárat legnagyobbra tartott csődörét. Kamarás lógatta a fejét, nagyokat pislogott, félig még aludt. Zvoray odament hozzá, átkarolta a ló fejét.
- Bubi, ne aludj, engem tesznek felelőssé, amiért te mindig alszol, azt mondják, ez azért van, mert én mindent megengedek neked. Pedig ez nem igaz, ezt csak mi ketten tudjuk, mert szivarozni például nem engedlek, pedig tudom, hogy nagyon szeretnél.
A ló fölemelte a fejét, a füleit Zvoray felé fordította, és egy halk, mély dörmögéssel tudatta, hogy mindig nagyon örül, ha láthatja.”


Tényleg Kamarás nyerte az 1941. évi Magyar Derbyt. Őt sajnos nem ismertem (képet sem tudok mutatni róla), de a tulajdonosát, Zboray Lászlót annál inkább, ő még a 70-es években is megbecsült vendége volt a szocialista lóversenypályának. Az akkori igazgató, dr. Fehér Dezső finom úri hangulatot teremtett a galoppon, aki még élt az „ántivilágból”, az legalább egyszer, a Derby napján megjelent a tribünön (Fehér Dezső különben a nagypapám versenylovainál volt kezdő állatorvos).

Zboraytól tudom, Kamarás hihetetlenül nyugodtan, már-már egykedvűen viselkedett, nem is lehetett ebből a meditatív hangulatból kizökkenteni. A leírás persze így sem lehetne igazán autentikus, mondom, nem ismertem, egy hozzá hasonló karakter viszont állt a pályán, akit egyéves korától a legközelebbi barátomnak tudhattam, a regényben az ő jellemvonásait kevertem Kamaráséival. Pioneernak hívták, csodaszép sötétpej csődör volt, amikor bementem hozzá, a vállamhoz tette a homlokát, úgy beszélgettünk, főképp hajnalban, munka előtt, így kíméletesen ébresztettem, a lovászoknak ilyesmi nincs a munkaköri leírásában. Versenynap reggelén, ha be volt nevezve, Pioneert nem kellett ébreszteni, ebben is hasonlított Kamarásra. Ne kérdezzék, honnan tudta, mikor fut, mert fogalmam sincs. Tény, hogy a telivérnél intelligensebb élőlény alig van a földön (az emberek legnagyobb része nem tartozik az „alig” kategóriába), de ez így is érthetetlen. Élénk lett és érdeklődő, mindent tudni akart, forgatta a füleit, egészen addig, amíg föl nem nyergelték. Akkor megint lelógatta a fejét, és unottan sétált körbe a jártatóban. Beállt a startboxba, az indítás pillanatában elugrott, ahogy kell, de nem voltak saját elképzelései a verseny lefolyását illetően, mint például Iminek, Imperiál apjának. Imi nem tűrt maga előtt lovat, minden versenyét a starttól a célig vezetve nyerte, egyet kivéve, de ez már egy másik történet. Pioneer azt tette, amit kértek tőle. Ha a zsoké várásra lovagolta, akkor ő meghúzódott a mezőny végén, ha elengedték, megindult és úgy ment el a mezőny mellett, mintha a többiek megálltak volna. Előfordult, hogy a lovas tempóérzéke nem működött, láttam a távcsövemen, hogy Pioneer fülei hátrafordulnak, azaz szól, ideje volna sebességet váltani, de nem történt semmi, a zsoké csak ült és várt – kérem, mondta magában Pioneer, én ráérek. Így vesztette el például a Ménesek Nagydíját egy Peleid nevű lóval szemben. Pioneer tudta magáról, hogy mindenkinél jobb, nem kényszerült ő arra, hogy folyton bizonyítson, ha nem akarnak nyerni vele, hát akkor hagyjuk az egészet a fenébe, neki aztán tényleg nem fontos.


Egy reggeli munkát láthatnak, sajnos a pesti gyepről nem találtam felvételt, de lényegében ez is olyan. Olyan ez mindenhol a világon.

A Menon Clubhoz

Megjelenik egy könyvem. Regény az illető, Menon Club a címe és még alcíme is van: A Teleki-merénylet. November 12-én lesz a boltban.

Azt én inkább most nem mondom el, miről szól, két okból. Az egyik az, hogy ha ezt most néhány mondatban el tudnám mondani, akkor azt a néhány mondatot kellett volna megírni. Ha egy könyv közel hatszáz oldal, abban kell egy-két dolognak lennie, ami néhány mondatba nem fér bele – ha a könyv jó. A másik meg az, amiről Ottlik Gézától értesülhettünk, egy könyvről legegyszerűbben úgy lehet megtudni, miről szól, hogy elolvassuk. Ehhez még azt teszem hozzá, hogy akkor érdemes megtudni, miről szól egy könyv, ha az első oldalon megfog. Rutinos olvasók az első bekezdés után szoktak ítéletet mondani – jobbára alaptalanul, ostobán és nagyképűen, amennyiben ugyanis valaki rutinos olvasónak képzeli magát, és nem képes minden egyes betűhöz az újdonság izgalmával közeledni, akkor jobb, ha nem vesz könyvet a kezébe. Semmilyet.

A Menon Clubban van szó zenékről, filmekről, úgy gondoltam, itt most mutatok belőlük. Azt az eljárást fogom alkalmazni, hogy kiveszek egy-két bekezdést a regényből, ideteszem, mellé meg a filmrészletet, zenét miegymást.

Itt van mindjárt egy téli nap az Áfonya utcában, 1941. február 1.

„A pincében Zsigmond telelapátolta szénnel a kazánt, aztán az alagsori mosdóban kezet mosott. A vastag tejüveg ablakot már félig belepte az angolaknába leszállingózó hó, a láng lobogni kezdett, ahogy a pislákoló parazsat felszívta a szénre a kémény huzata.
A nappaliban Zsigmond felnyitotta a zongora fedelét. Nagy puha csend volt, amilyen csak hóesésben van. Ilyenkor szól legszebben a zongora.
Harminchatban a decembert New Yorkban kellett töltenie. A CMV3 mikrofon ügyében hívták, valami nyüzsgönc amerikai félnótás „feltalálta” a kondenzátor mikrofont, azaz ellopta Neumann találmányát, és bizonykodott, hogy az sokkal jobb lesz a titkosszolgálat műszerállományában, mint amit Croy szabadalma előírt. Persze, mondta Zsigmond, az ügynök majd becsönget a megfigyelendő (lehallgatandó) személyhez, megkéri, hadd állítsa fel az állványt valahol a szoba közepén, arra fölerősíti a mikrofont, és kétségkívül szebb, élvezhetőbb hangot fog közvetíteni. A legkisebb darab, amit ebből a műszaki együttesből elő lehet állítani, az olyan 30 centi hosszú, 6-8 centi átmérőjű, 6-700 gramm súlyú lehet. A hatóköre úgy egy méter, egy rendes háromszobás lakásba kell az ilyen mikrofonból 20-25 darab. Az ügynökök imádni fogják, különösen ha egy hordárt is vihetnek magukkal.
A cégnél, ahol ez a hólyag alkalmazásban volt, Zsigmond találkozott egy édes lánnyal. Ő készítette a mérnökök és technikusok véglegesnek hitt műszaki rajzait. Bubifrizurát hordott és nadrágszoknyát, mint Ginger Rogers a Robertában, az asztala tele volt különféle illatú szappanmaradékokkal, azokkal dörzsölte a finom grafitportól fekete ujjait, mert mániákusan hegyezte a ceruzákat (ez adta különben Zsigmondnak azt az ötletet, hogy a szénpor helyett grafitport használjon, ezáltal a mikrofonok sokkal kevésbé zajosak lettek).
Diane imádta a vaníliás kiflit és a zenés filmeket. Minden este moziba mentek, nagy, félliteres űrtartalmú stanicliból vaníliás kiflit ettek, ennélfogva amikor mozi után ágyba bújtak, a párnának is vanília illata volt. Diane elszántan és minden energiáját beleadva szeretkezett, Zsigmond 1936 decembere óta valamennyi hevesebb aktus alkalmával vaníliaillatot érez.
Karácsony előtt egy nappal a Follow Fleetet látták Fred Astaire-rel, mire kijöttek a moziból, térdig érő hó esett. A taxik is megbénultak, gyalog kellett hazamenniük. Akkor vette körül őket az a csend, ami most, ’41 februárjának első napján, itt az Áfonya utcában lepi a kertet és a házat.
Zsigmond a film nagy slágerét, a Let’s Face the Music and Dance-t kezdte játszani, először közönséges nyolc nyolcadban, aztán kétnegyedes akkordokra váltott a basszus szólamban, majd egy olyan ritmust próbált ki, amit ugyanebben a filmben hallott (vagy egy másikban), itt a nyolc nyolcadon belül az 1, az 5 és a 7 hangsúlyos. Furcsán szólt így ez a szédelgő dallam, de Zsigmondnak tetszett, szélesen szállt a zene, nosztalgikusan. Közben eszébe jutott, beguine-nek hívják ezt a furcsán döccenő, aszimmetrikusnak érezhető szimmetrikus nyolc nyolcadot.”


Croy Zsigmondnak hívják a Menon Club központi alakját, itt éppen zongorázik, mindjárt mutatom, mit, de előbb lássuk a Roberta című filmet, ami meghatározta Diane öltözködését. Vagyis előbb nézzék Fred Astaire-t mint zenekarvezetőt, egy boogie-t zongorázik, aztán közli Ginger Rogers-szel, hogy nem akar táncolni.

Most jön Ginger Rogers nadrágszoknyája – egy számot próbálnak az esti előadásra.

A Roberta 1935-ben készült film, az alapja egy Broadway-musical, mint majdnem minden zenés filmnek. Majdnem, mert a Follow the Fleet – úgy tudom – nem ment színházban. A fő sláger (van több olyan, ami ettől a filmtől vált ismertté) a Let’s Face the Music and Dance. Fred Astaire és Ginger Rogers.

Mutatok egy példát, hogyan játszhatta Croy Zsigmond a Let’s Face-t. Nagyjából, ha elfogadjuk, hogy a bossa nova kialakulásában nemcsak a szamba volt inspiráló, hanem egy másik hangsúlyeltolásos szimmetrikus ritmus, a Martinique szigetről származó beguine is. Azaz hasonló a játékmód, az egyetlen jelentős különbség, hogy Croy Zsigmond nem tudott úgy zongorázni, mint Diana Krall. Megkérdezhetnek bárkit, senki nem fog mást mondani.

Ha már szóba került a beguine, fejezzük be ezt a bejegyzést minden idők leglátványosabb beguine-jével. Ezt a táncot Croy Zsigmond még nem láthatta 1936-ban, mert a Broadway Melody című film 1940-ben készült (mit tesz isten, egy Broadway-musical alapján), ezt csak úgy ideteszem (jó lezárás Fred Astaire itt már az új partnerrel, Eleanor Powel-lel táncol).