- Igazán örülök – mondta a nő a hátsó ülésen.
- És? Mi a válasza a futással kapcsolatban? Ó, és a légi felvételekről is akartam kérdezni, mert ugye helyesen tudom, hogy ön nem alkalmaz külön operatőrt, hanem saját maga kezeli a felvevőgépet is.
- Jól tudja, kedvesem.”
Susan Sontag a szépség szörnyetegének nevezte Leni Riefenstahlt, a német kulturális miniszter meg azt írta, hogy „Leni Riefenstahl művészetét beszennyezi szoros kapcsolata a nemzetiszocializmussal”. A német kulturális miniszter – utána néztem – 1953-ban született, ebből a korból és abban az országban élve viszonylag könnyű ítélkezni. A sajnálatos helyzet az, hogy Riefenstahl művészetén nincs semmi szenny, amit ő dokumentumfilmben (azon belül sportfilmben) létrehozott, az a mai napig etalon, minta, ősanyag, forrás, ahogy tetszik, szakmai szempontból vizsgálva az életművet nincs azon semmi szenny, úgy is mondhatnám, csillog a művészete – szennyes az, amit ábrázolt, és szennyes a kor, amiben dolgozott.
Elmehetett volna Németországból. Thomas Mann például elment. Einstein is. Most nem sorolom fel azokat, akik nem mentek el. Azokat sem, akik Magyarországon maradtak 1948. és 1956. után. És ebben az országban hagyták beszennyezni művészetüket a kor által, amiben éltek, és az ország társadalmi berendezkedése által, amit nem választottak ugyan, de jelenlétükkel és munkájukkal eltűrtek. Vagy tegyünk különbséget Hitler és Rákosi vagy Kádár között? Melyik az a szint, ami alatt az ember már nem ír könyvet és zenét, nem fest, nem épít? Kisebb tömeggyilkos még elmegy? Hány embert kell megöletni ahhoz, hogy a gyilkos még szalonképes legyen?
Kérdések. Nem tudom rájuk a választ. Az én tevékenységemet is beszennyezte a létező szocializmus? Nem tudom ezt sem. Hiába, hogy én is „nemet intettem folyton a rendre”, mint Garcia Lorca, nem kaptam útlevelet, csak fegyelmit, minden módon igyekeztek rendszabályozni, de készítettem rádióműsorokat, tévéfilmeket, írtam újságot és könyvet – toltam a rendszer szekerét. Aki meg nem tolta, azt nem engedték, hogy tolja. Ezek az önkéntes emigrációk (külsők és belsők) mindig gyanúsak, általában nem úgy kezdődnek, hogy a művész elvonul, hanem úgy, hogy eltiltják. De lehet, hogy tévedek.
Fokozati különbségek vannak, nem lényegiek.
A fenti idézetben a „nő a hátsó ülésen” Leni Riefenstahl, a Keleti pályaudvar állomásfőnöke legalábbis úgy tudja, mert pontosan olyan, mint a fényképeken, mindenesetre az állomásfőnök a hírforrás, a reggeli és délutáni lapok tőle fognak értesülni, kivel száguldott végig Magyarországon a lesötétített éjszakai különvonat. Leni Riefenstahl érkezése 1941-ben elég szenzációs tudott lenni ahhoz, hogy az újságírók megelégedjenek ezzel az értesüléssel, és ne kezdjenek érdeklődni, valójában miért is érkezett meg az a különvonat a Keleti pályaudvarra, április 3-án, nem sokkal éjfél után. És végképp ne foglalkozzanak azzal, milyen összefüggés lehet a vonat érkezése és Teleki Pál miniszterelnök nem sokkal később bekövetkezett halála között.
Az „Olimpia film”, amiről szó van a Menon Clubban, az 1936-os nyári olimpiáról készült, a „néger, aki a futószámot nyerte” Jessie Owens, a futószám a 100 méteres síkfutás, Leni Riefenstahl persze nem futott, hanem autóval kísérte a versenyt, nézzék meg, 1936-ban még nem volt olyan autó, ami tudta volna tartani Owens sebességét.
Leni Riefenstahl 101 éves korában halt meg 2003-ban, egyszer sem mondta azt, hogy sajnálja, amit a nácizmus évei alatt tett. Ez a következetesség lehet rokonszenves, végülis a munkáját végezte, mint mondtam, a filmekkel szakmailag nincs semmi baj. Ezáltal azt is kinyilvánította, hogy nem tagadja meg sem Hitlert, sem a kort. Lehetnek, akiknek ez a következetesség is rokonszenves. Egy hülye férfitól ezt még természetesnek is tekinteném. De egy nőtől…
