Egy új mértékegység

Ostoba emberek ostoba tetteit nem szokás elemezni, még akkor sem, ha az ostobaság kártékony aljassággal vegyül. Ostoba pártokat meg kiváltképpen nem, mert ez már önmagában tautológia, amennyiben a "párt" második szótári jelentése az "ostoba" és az "ostoba" minden szinonima szótárban azonos fogalomnak van jelölve a "párt"-tal - legalábbis az általam szerkesztett szótárakban.

Most mégis kivételt teszek, mert úgy látom, van itt egy párt, amelyik mélyen az ostobaság (más néven párt) szintje alatt helyezkedik el, ami azt jelenti, hogy a civilizált ember szótárában egyelőre nincs kifejezés... dehogy nincs, miket beszélek. Ha valaki olyan sötét ostobaságot akar jelölni, amire eddig nem volt szó, sőt körülírni sem lehetett, mert a "fertőző, beteg, rémületes, pusztító" szavak együttes alkalmazása sem fejezné ki, sőt meg sem közelítené a leírni kívánt fogalmat, csak egy új jelzőt kell odatenni (más mondatrészekként illetve szófajként is használható): elempé. Így. Egyszerű, nem? Hat betű, eredetileg egy betűszó volt, három nagybetűből állt: LMP, de ez megtévesztő, első pillantásra azt hinné az ember, jelent valami mást is, mint az ostobaság kifejezhetetlen legalját, pedig nem, dehát így akkor is zavaró, az elempé egyszerűbb, kifejezőbb, jelentése azonnal nyilvánvaló. Esetleg ha mértékegységnek akarjuk használni, akkor talán praktikusabb a betűszó, a képlet könnyebben kezelhető: 1 LMP mondjuk egyenlő 0,95 fideszszel. Vagy itt egy másik alapegyenlet: 1LMP=0,82MSZP, és innen már remekül lehet tovább számolni a felállítható aránypárral (azért ilyen alacsony értéket képvisel az MSZP, mert elég sok századot le kell vonni az elempé fogalmához szorosan hozzátartozó aljas gazemberség összetevő viszonylagos hiánya miatt - az MSZP-t jellemző riasztó butaság még az aljasságot is elnyomja ugyanis, amennyiben megengedjük, hogy az aljassághoz azért kell egy minimális mértékű agytérfogat).

Az elemzés alanya a "kétgyermekes édesanya", akiről csak most tudtam meg, hogy tavaly jelen volt Tusnádfürdőn, és a hajdani november hetediki díszelnökség drapériával takart, hosszú asztalának egyenesági örököseként felállított díszelnökségi díszasztal mögött ült mint a díszelnökség egyik tagja, vidám vihogásokkal harmóniában a díszelnökség egy másik tagjával, az állott fejhúsból mintázott debreceni, korlátozott mozgásra és hangadásra képes figurával. A harmonikus vihogásnak ez a fajtája kizárólag azonos színvonal esetén képes létrejönni, ilyenformán igazolva látom a nemrég felsejlett gyanúmat, miszerint a "kétgyermekes édesanya" beiskolázása esetén nem volna javasolt a "kislétszámú"-ként nevezett oktatási formáció - oda azért okosabbakat vesznek föl.

További elemzést igényelne, hogy még egy elempé esetében is kirívónak és megmagyarázhatatlannak ítélhető cselekvéssor (a Tusnádfürdőre való elutazás) miképpen keletkezik. Aztán az ebből következő másik mozdulat: a díszelnökségbe való beülés. Majd a vihogás.

Dehát nem véletlenül féltem én már az elején ettől az írástól. Gondoltam, hogy nem bírom majd végigcsinálni, elég nyilvánvalónak látszott, émelygéssel kezdődik majd a szervezetem védekező mechanizmusának a beindulása, aztán vérnyomás emelkedés, fejfájás, nem kell ez nekem.

Úgyhogy ne haragudjanak, itt befejezem. Legyen elég a mérce, amit az olvasónak átnyújtottam, ezentúl könnyebb lesz a piszkos, jellemtelen, ragályos butaság meghatározása.

Azért vigyázzanak. Ha ilyesmit tapasztalnak, nagyjából 0,5-ös elempé mutató fölött már tanácsos legalább a mentők és a rendőrök értesítése, 0,7-nél meg már egyenesen felelőtlenség nem hívni a tűzoltóságot is. A katasztrófavédelmet azért nem szabad ebbe bevonni, mert nekik elég védeni a csúti briganti által megtestesült katasztrófát.

Ünnep

Ezen is túl vagyunk. Nálam minden évben tovább tart, amíg magamhoz térek az undorból.

Nemzeti ünnep volt. Legutóbb az ötvenes években utasította Rákosi apánk a Meteorológiai Intézetet, hogy a május elsejei felvonulásra napsütést ígérjen, idén októberben megértük, hogy a csendes eső vörös riasztással marassza otthon az "ellenzéket". Otthon is maradt. Jól tette. Így valamivel kevesebb politikus tépte a pofáját a pesti srácokról.

Nemzeti ünnep. Említettem már nyáron (Nemzeti ünnep - 2017. július 25. kedd), listavezetők vagyunk, világbajnokok, ennyi nemzeti ünnepe egyetlen országnak sincs. Ezeken a napokon a hőseinket ünnepeljük. "Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége." (Brecht: Galilei élete) 

A mi szabadságszerető népünk ünnepel. Szabadság, elvtársak! Így kellett köszönni az ötvenes évek elején. Boldogság! Így köszönt Varga Géza, a Magyar Rádió rendezője mindenkinek. Sosem tudtam megfejteni, tudatában van-e annak, milyen mélységig ment le ezzel a köszönéssel az ironikus keserűségbe, kérdezni nem mertem, sértés lett volna feltételezni, hogy ez nem szándékos.

Szabadság, boldogság. Ha megengedjük, hogy egy népről, nemzetről szólva használható a szabadság és a boldogság fogalma (szerintem nem), akkor tegyük fel a kérdést: Magyarország szabad és boldog-e. Volt-e valaha szabad és boldog?

Ugye nem kell válaszolnom?

Mari néni és Lajos bácsi? Az más. Ők szabadok és boldogok. A mi kutyánk kölyke van a kormányrúdnál. Ő a kormányzó, nem? Majd emelek, azt mondta a drága. Egyem meg neki a szivit.

A probléma csak az, hogy Mari néni és Lajos bácsi mindig boldog volt, amikor azt mondták nekik, hogy ők boldogok (azt most kérem ne, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, most nem az Újszövetség baromi marhaságairól van szó).

Öt nap múlva ünnepeljük a "forradalom és szabadságharc" leverésének évfordulóját. Azt tetszik mondani, ilyesmit nem szokás ünnepelni? Máshol talán nem. De Magyarországon? "Takarodj ki a pincémbű, maj hagyom, hogy temiattad lűjjék széjjel a házat!" Vagy idézzek még egy másik mondatot? "Nem megmondtam, hogy ezt is a büdös zsidók csinálják?" 

Az ország népe alig várta, hogy vége legyen. Nem kell itt fölfordulást csinálni, kinek jó az! Lop ez a mi kormányzónk, aszt mondják. Hát aztán! Attú lop, akinek van, jól teszi!

Két-két és félmillió szavazó a felmérések szerint. Persze. Amíg ez a briganti a "kormányzó". A valódi kemény mag, a hithű náci bagázs néhány százezer. A többi?

A többi legyint. Nincs mit tenni. Úgyis ezek nyernek. Mindig ezek nyernek.

Boldogság.

Ízetlen

Egy hírportál már elvágta magát nálam, jóval azelőtt, hogy lement volna kormánykutyába. Az origó felületessége és ostobasága úgyszólván felkínálta magát későbbi gazdáinak, de mondom, én már sokkal korábban elviselhetetlennek tartottam, és még véletlenül sem kattintottam rá.

Most itt a következő hírportál. Jó ideje idegesít a nagyképűségük, a magyar nyelv és helyesírás alapfokon sem ismert szabályainak ordító megnyilvánulásai, a "véleményvezérség" taszító manifesztálása, de ez a mai "tudósítás" mindent alulmúl - soha többé meg nem nyitom ezt a lomtárt.

Íme:

Egy év próbaidőre ítélte a floridai bíróság Tiger Woods-ot, miután elismerte bűnösségét gondtalan vezetés bűntettében. A sportolót még május végén tartóztatták le, miután fogalmatlan állapotban találtak rá autójában. Woods égő lámpákkal, a kormányra borulva aludt, miközben keresztben parkolt egy bicikliúton. 

A gondtalan-gondatlan, íztelen-ízetlen fogalompárok jelentései között való különbségtételt már régen nem várom el magyar újságírótól. Bár ebben az esetben annyira nem volna nehéz. Dehát mit várjunk attól, aki képes leírni azt, hogy "fogalmatlan állapotban"? El lehet hinni bármit azoknak, akiknek ilyen baromi rendetlenség van a fejükben? Örültem eddig sem éppen felhőtlen, meglehetősen ritka találkozásainknak. A kormánynak való négykézlábra ereszkedést már nem várom meg.

Harminc év

Sietek kijelenteni, lehet, hogy nincs igazam. Ez persze mindig így van, úgyszólván természetes, de néha nem árt külön hangsúlyozni.

Azt olvastam, hogy a spanyol főügyész lázításért vádat emelhet a katalán vezetők ellen, minek következtében az illetők 30 évet kaphatnak.

Nem sokat tudok Katalóniáról, az átlagosnál azért többet, de ez most nem fontos. Az teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy ez a függetlenesdi ostoba emberek kártékony akciósorozata, aznap leírtam a véleményemet, amikor erről szavaztak (A népszavazásról - október 2. hétfő). Mondtam az elején, lehet, hogy tévedek. Nem valószínű, de lehet.

Egyvalami bizonyos, ettől kezdve nem tévedek. Gyönyörű volna, ha a spanyol főügyész vádat emelne, és ezeket a bődült barom politikusokat valóban bevágnák a kóterba 30 évre. És ezzel végre precedenst teremtene, hogy nem lehet büntetlenül hergelni a hülye tömeget.

Lázítás. Így hívják. Büntetőjogi kategória. Minden nyavalyás politikus meggondolná, meddig lehet elmenni (semeddig) a gyűlöletkeltésben, a nacionalista indulatok gerjesztésében, egy ország, egy nép tönkretételében.

Harminc év. Gyönyörű volna.

A csúti briganti sebesebben nyalogatná a szája szélét.

Balázs Péter

Nagyon szépen kérem, szóljon valaki ennek az iszonyatosan buta asszonynak, ennek a "kétgyermekes édesanyának", hogy az a kulimász, aminek a bűzét érzi, nem a magyar közélet elviselhetetlenségéből kenődik rá, hanem - ismét engedelmet kell kérnem finomlelkű hölgyolvasóimtól, amiért kénytelen vagyok pontosan fogalmazni - a miniszterelnök seggéből, amit önfeledten és folyamatosan, ám egyelőre talán még tudattalanul nyalni méltóztatik. Minden egyes megnyilvánulása a jelenleg rabló banda további gaztetteinek készít finom, meleg ágyat.

Eddig is elviselhetetlen volt az ostobaságnak ez az elsöprő megnyilvánulása, de néhány napja végképp nem értem, hogyan lehet továbbra is úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Néhány napja ugyanis valaki előállt a legkiválóbb javaslattal, amit már én is elképzelhetetlennek véltem: javasolt egy embert, aki tényleg meg tudja oldani a jelenlegi helyzetet, a valószínűleg egyetlent, aki Gyurcsánynál is biztosabban, simábban és fölényesebben képes volna eltakarítani a csúti brigantit. És nem utolsó sorban, aki a közvélemény gyűlöletét nem vonta magára, aki a megnyert választások után is tudja, mit kell tenni, azaz tud kormányozni. Hogy miért gondolom így? Mert olyan. Egyszerűen olyan az ember, majd máskor esetleg elemzem, most csak azt mondom, őrá vártunk.

Balázs Péter minden szempontból hibátlan választás. Nincs más teendő, mint az összes pártpolitikus részéről pofa súlyba, tenni, amit ez a kiváló ember mond. Nem kell számolgatni, taktikai változatokat írni, halálos biztonsággal lehet tudni, hogy a fidesz és a nála már semmivel sem nácibb fasiszta banda éppen hogy bejut esetleg a parlamentbe.

Javasoltam már két nőt is, nem vonom vissza, akkor jó választásnak látszottak, azok volnának most is, ők is elsöpörnék ezt a bornírt hájtömeget. De akkor még nem került elő Balázs Péter neve (sajnos nem nekem jutott eszembe).

Még egyszer - lehet, nem utoljára - Balázs Péter. Nincs más lehetőség. A "kétgyermekes édesanyák" porig rombolják azt is, ami még megmaradt ebből a szerencsétlen országból.

P.S.: Nem ismerem személyesen Balázs Pétert. Annyit tudok róla, amennyit bárki tudhat.

Az alkotás lélektana

Talán nem elég világos, amit évtizedek óta hajtogatok, pedig ezt valamikor többszázezres hallgatótábor előtt mondtam, de úgy látszik, senki nem képes belegondolni, felfogni, elraktározni és adott esetben alkalmazni a vitathatatlan alapigazságot: az embert soha nem a legjobb, hanem kivétel nélkül mindig a legrosszabb cselekedetei minősítik. 

Próbáltam így is, úgy is magyarázni, emlegetem a hordó bor-szennyvíz példabeszédet, még mindig senki nem érti: egy kiváló, nagyra becsült, impozáns életmű (hordó bor) válik légneművé, értékelhetetlenné, említésre nem méltóvá egy rosszcselekedet (kanál szennyvíz) következményeként. Egy rosszcselekedet, ami feltárja elkövetőjének akár évtizedeken át leplezett, valódi jellemét, törli mindazt, amit addig "alkotott". Nincs jó gazember. Aki gyilkolt ugyan, nem is egyszer, csak eddig nem jöttek rá, de milyen gyönyörű szobrokat faragott (mellesleg nem tudok róla, hogy egy gazember jó szobrokat tudott volna mintázni bármikor a művészetek történetében).

Vegyünk egy embert, akinek hatalmában volt különféle utasításokat kiadni különböző nagy hatású, az emberek életét kedvezően befolyásoló tevékenységek elvégzésére. Elősegítette egy olyan autó megtervezését, amit még a munkásember is meg tud venni. Kiépíttette ehhez a látványosan fejlődő motorizációhoz Európa legnagyobb országának az autópálya hálózatát. Munkát adatott korábban éhező és megalázott emberek millióinak. Felépíttette a Waldbühnét, a világ máig legnagyobb befogadóképességű koncerttermét, a Berlint körülvevő erdőket ezzel egyszerre örökre védettnek nyilvánította, gondja volt az erdők közötti tavak vízének védelmére, fejleszttette a vasúti hálózatot a levegő szennyezésének visszaszorítására, szerette a kutyákat, megsimogatta a gyerekek fejét, szépen bánt a nővel, akit szeretett. Festett egész jó képeket. Nem zseniális, korszakot jelentő képeket, de a festmények jó mesterembert mutatnak.

Adolf Hitlernek hívták.

Mondjak még ilyen példákat?

Mielőtt elfelejteném. Olvasott, többé kevésbé művelt emberek ilyenkor jönnek elő Villonnal. Ezt is elmondtam már, de most akkor még egyszer: Villon megbocsáthatatlan bűne a homoszexualitása volt, az ő korában halállal büntették. Éppen ennek következtében keveredett mindenféle rossz társaságokba, amiknek tagjai betörtek, verekedtek és egyéb ilyenfajta köztörvényes bűnöket követtek el. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy ezek közül akár egyet is Villon sajátkezűleg tett volna. Ez eddig a tény. Az önmagára vallások nagy valószínűséggel azt bizonyítják, hogy a bűncselekmények elkövetésekor jelen volt, látta, hogy ezeket a dolgokat miképpen kell csinálni, aztán vagánykodott azzal, hogy ő tette. Ez meg a majdnem tényként kezelhető valószínűség.

Nincs zseniális művész, aki közben gazember. Dürrenmatt Írói élmény című remek darabja egy pikáns ötleten alapul: az író előbb gyilkol, méghozzá felderíthetetlenül megtervezve a látogató megölését, aztán ezt megírja. Azt persze Dürrenmatt is tudta, hogy ilyen nincs. Neki sem kellett a valóságban gyilkolnia ahhoz, hogy ezt megírhassa, és mint tudjuk, Dosztojevszkijt is titkos, lázításra használandó nyomda tervezése miatt ítélték halálra, és nem azért, mert baltával meggyilkolt egy öregasszonyt.

Az már csak az én elméletem, hogy kiemelkedő művészi alkotást nem hozhat létre beteglelkű gazember, az ugyanis lehetetlen, önmagában való ellentmondás. Lance Henriksen (ha jól emlékszem) a Tökéletes célpont című filmben játszik egy förtelmes gyilkost, olykor leül egy hatalmas hangverseny zongorához, és egy fantasztikusan képzett muzsikus technikájával játszik valamilyen jelentős zeneművet. Jópofa színfolt a filmben, biztos hatású kontraszt. Csak éppen nincs ilyen. Aki úgy tud zongorázni, mint például Ashkenazy (a film készítésének idején ő volt a legnagyobb), az nem öl halomra embereket - ha nem bánják, azt most nem fejteném ki részletesebben, miért lehetetlen már csak az időtényező alapján is. És ezzel a példával csak egy reprodukáló és nem alkotó művészt említettem.

Na jó. Mindenki mindent úgy ért, ahogy akar. De azt azért rögzítsük még egyszer: az embert soha nem a legjobb, hanem kivétel nélkül mindig a legrosszabb cselekedetei minősítik. 

A színésznő teste

Nem ítélkezem. Azaz nem vádolok és nem védek. De valakinek azt is le kell írnia, ami alant következik.

Alaposabban belegondoltam: a színi világban nincs "írhatnám" ember. Aki benne van, az éli a színházat, filmet, televíziót, rádiót, nem ír hivatásszerűen. Aki meg ír, annak felületes, érintőleges a kapcsolata a színészekkel. Egy embert ismertem közelebbről, aki írónak is jó volt meg valamennyire a komédiások között zajlott az életének egy része - talán még a barátomnak is nevezhetem. Török Tamásról van szó, ő írta például Az eltüsszentett birodalom című, évtizedekig betiltott filmet (csak hogy általánosan ismert adattal is szolgáljak). A vértanú című regényének a fülszövegében van egy - tárgyunk szempontjából - fontos mondat: "A rendezéssel, amely az én hitem szerint mindenekelőtt olvasástudomány, olvasásművészet, az idők során úgy körülfontam, begubóztam magam, hogy egynémely pályatársam igazolására már csaknem kételkedni kezdtem: megtarthatom-e jogomat az írói kifejezéshez is." Tamás elsősorban író volt, a Rádiót és a színházat a munkahelyének tekintette, nem "vegyült". Elvégezte a munkáját, hazament a családjához. Thomas Mann nem tudta volna róla mintázni Tonio Kröger figuráját, Török Tamás kiváló és érzékeny művész volt, aki teljes természetességgel élte a kiegyensúlyozott budai polgár harmonikus életét. A Vár alatt lakott egy kis utcában, szerettem a lakását, a feleségét, nyugalom volt náluk. Tamás nem írt arról, amiről én most fogok, nem is írhatott volna, mondom, ő máshol élt.

Én beleszülettem a színi világba. Azaz születésileg éppen csak mellé, de mikor átmentem a "szomszédba", ott is maradtam. Balatonföldváron a Kulipintyó nevű ház volt a miénk, eggyel fölöttünk állt a Germán-villa, Germán Tibor orvosprofesszor nyaralója. A professzor felesége Bajor Gizi volt, akinek annyira tetszett az a kisgyerek, akit anyám hazavitt a Kulipintyóba, hogy megkérdezte, lehetne-e a keresztanyám. Később általa kezdtem bejárni a Nemzeti Színházba, általa ismertem meg a legnagyobb színészeket. Még később már saját jogon lettem díszletező segédmunkás a Vígszínházban, majd operatőr a Televízióban. És ugyancsak saját jogon, a fentiekkel végig párhuzamosan kerültem be a Rádióba 7 éves koromban mint a Horváth Mihály téri általános iskola kórusának tagja (Lukin László vezetésével), és maradtam ott különböző funkciókban 2004-ben történt végleges eltávolításomig, leghosszabban dramaturgként és rendezőként. Tévéoperatőri munkálkodásom során elég közeli kapcsolatba kerültem a velem naponta együtt dolgozó színészekkel, közülük is elsősorban és természetesen az akkori főiskolásokkal. Egyikük a feleségem lett, többükkel éltem hosszabb rövidebb ideig úgynevezett élettársi kapcsolatban, laktam vidéki színészházakban (így nevezik a vidéki színházak alkalmazottai számára épített, hotelszerű, leginkább csóró házakat vagy inkább emeleteket más épületeken belül)... hosszú meg nem is fontos, a részletek csak rám meg rájuk tartoznak, ennyit is csak azért mondtam, hogy jelezzem, elég pontosan tudom, miről beszélek.

A színi világ minden más világtól különbözik, az összes többi művészeti ágtól is, egy igazán egyszerű oknál fogva: az abban élő emberek a testükkel dolgoznak, a szó szoros értelmében. Ha úgy jobban érthető, a színésznek a teste a munkaeszköze, ahogyan a muzsikusnak a hangszere az, a szobrásznak a véső, a festőnek az ecset. Értelemszerűen másképp is bánik vele, mint bárki más a saját testével, mert rajta (a színészen) kívül senki nem lesz mindennap másik test, amennyiben mindennap egy másik embert kell ábrázolnia. Az arcával, a hangjával, a karjával, a lábával - a többit most nem írom ide, pedig a többi is fontos. (Hogy valamennyire érthető legyen, másképp kell viselnie a testének még a legintimebb részeit is egy színésznőnek, amikor Szép Ernő Tóth Manciját játssza, mint amikor Wedekind Luluja.) Értelemszerűen általában szabadabban is bánik a testével, a színészek nagy többsége tényleg munkaeszközként kezeli, úgy is beszél róla. (Még egy példa: Várkonyi Zoltán rendezte az Amerikai Elektrát - ha csak tehettem, minden színházi próbáját végigültem -, az egyik napon szokatlanul ideges volt. Hátrajött, mindig az utolsó sorban ültem, lezöttyent mellém, és azt mondta, mindjárt felrobban, mert nem működik a jelenet. Aztán egyszer csak felugrott és messziről üvöltött a színpadra: Macám, ha csak húsz centivel odébb raknád azt a hatalmas valagadat, akkor a Téninek nem kellene kitekeredni, és érteném, amit mond. "Macám" a magyar színház egyik legjelentősebb művésznője volt, főiskolai tanár, nagy tekintély, ebben az esetben O'Neill drámájának Christine-je, azaz egy másik "test", mint amikor például Claire Zachanassiánt alakította vagy Filuména Marturanót. Nemhogy nem sértődött meg a mondattól, természetesnek vette. A jelenet különben attól kezdve tényleg "működött".)

Van olyan színész, aki ezt hamar megérti és tudomásul veszi, van olyan, aki leéli az életét, de sosem jut el a tudatáig, hogy az ő teste más, mint a közönséges civil test, mégis természetesnek veszi, és ugyanúgy bánik vele, mint a többiek, és van olyan is, aki tiltakozik ellene, hogy őt formálható testnek kezeljék. Meg olyan is van, aki külön tudja választani a színészt és a polgárembert, az ilyen nagyon ritka. Aztán ezen kívül még nagyon sokféle színész van, de amit föntebb mondtam, az mindegyikükre vonatkozik: a testük a munkaeszközük.

Azt hiszem, nagyon kevés olyan van közöttük, aki ezzel a ténnyel a maga teljes terjedelmében tisztában van. És még annál is sokkal kevesebb, aki tudja, hogy ezzel visszaélni nagyobb disznóság, mint a civil világ bármely területén - de említettem az elején, nem ítélkezem.

Mindössze annyit akartam mondani, hogy az a munkaeszköz, a színész teste mindig akként funkcionál, aminek az ábrázolására éppen használják, egy feszített próbafolyamatban olykor napokig folyamatosan. Éppen ezért a színész sokkal érzékenyebb bárki másnál akkor, amikor ez a test megszűnik munkaeszköznek lenni, amikor a sajátja lesz - és valaki még akkor is használandó anyagnak kezeli, azaz lenézi az embert, pontosabban nem is veszi emberszámba.

Szerintem ez rosszabb, mint a hatalom magasából való kényszerítésnek, "egyszerű" erőszaknak  tekinteni a mostanában kicsit túl sokat emlegetett aktusokat.

Ami meg a politikusok műfelháborodását illeti, már megint bele akarnak pofázni valamibe, amiről fogalmuk sincs. Ne akarjanak szigorúbb erkölcsi rendet a színházak táján, mert az nem fog menni, és nem is szükséges, megbénítaná az üzemszerű működést. A jelenleg bulvárosított baj nem megelőzhető. Ócskalelkű gazemberek mindig lesznek, védekezni ellenük szinte lehetetlen.

Én egy megoldást tudok elképzelni - engedelmet kérek finom és érzékeny hölgyolvasóimtól - a megfelelő időben és megfelelő erővel kivitelezett tökönrúgást. Abból nem lehet baj, tessék nekem elhinni. Vagy ha igen, csak a tökönrúgottnak.

P.S.: Napokkal későbbi utóirat, de idevaló. Névvel. Stohl Andrást a tehetségesnél is tehetségesebb színésznek tartottam. Neki illenék tudnia legalább egy töredékét annak, amit itt fentebb leírtam. Ha ennyire fogalma sincs róla, hol és miben él, nemcsak ócskalelkű, még annál is förtelmesen butább, mint amit már szinte természetesnek tartanék.
A megnyilvánulása után valaki tökön rúghatná. Csak úgy, pusztán azért, amit mondott.

A lányok 2.

Tegnap óta töröm a fejem, amióta föltettem a bejegyzést az erőszakról (A lányok - október 20.), milyen mértékű volt az értékcsökkenés, amennyivel esett két ember reputációja az én szememben.

Azon is gondolkodtam, leírjam-e a nevüket. Aczél Endréről is lehetett tudni, hogy róla beszélek az úszókapitány kapcsán, hogy ő mentette föl az erőszaktevőt, és ő kezelte le az áldozatot.

Tegnap Verebes nevét nem írtam le, ő volt az, akivel egy szobában ültünk, már amikor éppen nem stúdióban volt dolgunk. Tegnap ő nem értette, miért kellett "meghurcolni" az úszókapitányt, és azt sem, miért a színházi rendezőt. Utóbbinak egyelőre most sem írom le a nevét.

(Néhány napja sokan kérdeznek, mit szólok Sárosdi Lilla esetéhez, mindazok, akik tudják, hogy az általa megnevezett színházi rendezővel együtt töltöttük kisgyerekkorunk nyarait, és bár gimnazista korunkra eltávolodtunk egymástól, azért az jelentős kapocs tud maradni, hogy ma már egyikünk életében sincs senki, aki régebben ismerne minket, mint mi egymást.

Nem tudok válaszolni a kérdésre, lehetségesnek tartom-e, hogy megtörtént, amivel most tele van a magyar média, 60 éve elmúlt a gyerekbarátság, azóta 5-10 évenként egyszer találkozunk, felelőtlenség, intimpistáskodás volna bármit mondanom.)

Ennyit közbevetőleg, erről nincs és nem is lesz több mondanivalóm.

Aczéllal és Verebessel nem tudok mit kezdeni. Az előbbivel azért nem, mert szinte természetesnek tartja azt, ami az uszodában történt, utóbbival meg azért nem, mert a "meghurcolás" elítélése azt jelenti, nem olyan nagy ügy az egész, jó-jó, szörnyű, ami történt, dehát ez van, attól még az elkövető kiváló úriember és nagy rendező.

Az a bajom, hogy én ezeket a véleményeket is ócskalelkűségnek tartom.

Nobody is perfect - mondja az Osgoodot játszó Joe E. Brown a Van aki forrón szereti című film utolsó mondatával. Senki sem tökéletes. Ezen kívül van még egy idézet, amit itt meg kell említeni, a Bibliából: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek." (Mt 7.1,2) Ami így, ahogy itt áll, egy ugyanolyan marhaság, amilyen az Újszövetség nagy része, még ha szimbolikusan kell érteni, akkor is.

Nem mindegy, ki hogyan nem tökéletes. És nem mindegy, ki hogyan ítélkezik, azaz mi a véleménye bizonyos dolgokról, és azokat kifejti-e (vagy ahhoz is gyáva). Elemezhetném ezt még jó hosszan, nem látom értelmét. Sem Aczéllal, sem Verebessel nem voltam soha olyan közeli barátságban, hogy számítana nekik az én véleményem, vagy fontos volna nekem, mit tartok róluk ezek után - ezért nem írtam le a nevüket korábban. Most is csak azért, mert az utóbbi időben sok lett a névtelenségbe burkolódzó rejtélyeskedés, amiben én olykor fortélyos félelmeket vélek fölfedezni. Különben tényleg nem fontos a két ember neve, a jelenség fontos. Hogy nem a háborúkat kirobbantó büdös bunkó reszkető gyűlölete a legnagyobb baj, mert az "csak" következmény.

Hanem hogy értelmesnek látszó, szakmájukat tehetségesen művelő emberekről is kiderül, érzelmileg leragadtak a Karinthy által zseniálisan ábrázolt gyerekkorban, amiben még lehetett félni a lányoktól, amiben még majdnem természetes volt, amit Karinthy leírt: "Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle butaságon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak?" De amiből ki kellett volna nőni. Karinthy nélkül is, de különösen akkor, ha valaki olvasta a Tanár úr kéremet.

Az embereket mindig a legrosszabb cselekedetük minősíti - ezt is sokszor leírtam már.

Olykor tettnek számít a vélemény kimondása is.

A lányok

"Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az elnézés - miért, miért? A villamosban fel kell állni nekik - a legjobb falattal őket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem kell lehajolni. Tizennyolc éves koruktól kezdve már kezet csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobb oldalra kell engedni őket az utcán. De hát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel, férjhez mennek - attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek - míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez.

De hát miért, miért, miért?

A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos - de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok. Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék - hiszen ennél csak érdekesebb a Torricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?

Miért? Miért?

Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól - ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat."

(Tanár úr kérem - A lányok)

Ezt itt a világ egyik legnagyobb zsenije írta. Én legalábbis annak tartom Karinthy Frigyest, a világirodalom történetében egyedülálló, senkihez sem hasonlítható.

Nem érti a lányokat. Tényleg nem érti. És egy kicsit talán tényleg bosszantják is a lányok. Aztán sok évvel később eljutott oda, ahol valahogyan már mégis csak meg kellene érteni őket. Írt egy filozófiai értekezést a szerelemről, nekilódult, el akart jutni a lányok megértéséig - Egy nőt szeretni, ez a címe az esszének. Szép is, jó is, remek írás, mint minden Karinthy, de a célhoz nem jut el.

Még ő sem.

Mint ahogyan senki.

Sokszor leírtam, az emberiség kultúrtörténete a nőről szól. A lányokról. Minden vers, minden regény, festmény és szobor és minden épület és zene is, minden alkotás, minden ábrázolás, az is, amin egyáltalán nem látni nőalakot, mind a nőről szól. A nők alkotásai is, hiába miszter Darcy és hiába a Kék pillangók (Erdős Renée), azok is a lányokról szólnak. És bármilyen borzalmasan hangzik is, a háborúk is a lányokról szólnak. Azok indítják, akik méregbe gurulnak, amiért nem értik a lányokat. Nem tudják persze, hogy az a bajuk, fogalmuk sincs róla, hogy azt a szerelmet, amit a költők és a festők keresnek, ők bosszúval és gyűlölettel képesek csak behelyettesíteni.

Egy okos fiú ült velem szemben egy szobában a Magyar Rádióban, egy évig vagy talán tovább is. Okos és tehetséges. Ő mondta ma ezt az alant következő két mondatot, az egyiket az úszókapitányról, a másikat egy megalázott színésznővel kapcsolatban.

"Értem a felbuzdulást, de ahogy meghurcolták azt az embert, az méltatlan volt."

"Azt nem helyesli, hogy egy embert „meghurcolnak”, mivel a színésznő nem tudja bizonyítani a vádakat."

Akkor most hogyan legyen tovább? Ő talán nem akar bosszút állni a nőkön, ő talán nem reszket a félelemtől, amikor rájuk néz, hogy aztán a gyűlölettől remegve megalázza őket, mert egyéb közeledési módot nem ismer. Volt több felesége is, az egyiket hagyta ugyan öngyilkosnak lenni, de valószínűleg nem volt szándékos, ő azért talán jószándékú, csak talán ügyetlen. Bár ez a fenti szöveg kicsit közelebb áll az ádáz bosszúból indított erőszakhoz, inkább hasonlít egy buta fajankó megnyilvánulásához, de mondom, talán csak a szája jár. A hímsoviniszta szöveg persze taszító és ostoba, de én tele vagyok jóindulattal, szemtől szembe talán nem ilyen a lányokkal.

Viktória királynő a történészek szerint zavarban volt, amikor kvázi megkérte Albert herceg kezét, mert az évezredek óta mérgező sztereotípia irányította őt is, hiába állt fölötte a rangjánál fogva mindenkinek, az a rang is egy férfiak által kitalált pöffeszkedés, a királyi cím - amit most történetesen egy nő visel, de neki illik úgy viselkedni, mintha férfi volna.

Holott szerintem a világon a legtermészetesebb dolog történt, ha kissé ügyetlenül és értetlenül is, miért történik így: egy nő felhatalmazta a férfit, hogy megkérdezheti, hajlandó volna-e összekötni vele az életét.

Én is úgy mentem haza az iskolából mindennap, mint Karinthy, hogy előttem mentek a lányok,

("Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek.")

és bár én nem ellenségesen néztem őket, miként Karinthy írja, de hozzá hasonlóan értetlenül, és egészen bizonyosan nem irigykedtem, miként Karinthy írja a Tanár úr kéremben, de vágyakoztam arra, hogy legalább egyikük legalább egyetlen pillantásra méltasson. És amikor ez megtörtént, alig bírtam megállni, hogy hátra ne nézzek, kinek szól az érdeklődő tekintet, mert abban bizonyos voltam, nem nekem. Amikor már nagyobbra nőttem, és már nem akartam hátranézni, mert lassan rájöttem, hogy a lányok figyelme olykor nekem szól, akkor is csak csodálkoztam - miért éppen én.

Minden, amit életemben tettem, a lányokért volt, minden jó, amiben részem volt, a lányok jóvoltából volt jó.

Én nem értem azokat, akik ezt a saját életükben nem így gondolják.

A magyarságról

Olvastam egy levelet a kanadai magyarok valamilyen szervezetétől (nem mennék vissza megnézni a pontos elnevezésüket, mert még egy ilyen találkozástól már biztosan elhánynám magam), abban az van benne, hogy aki nem ért egyet a jelenlegi magyarországi nagyszerűséggel, az ki lesz zárva az ottani szervezetből. Mint a hozzáírt véleményekből kiderült, ez a bagázs a kanadai magyaroknak úgy a 10 százalékát foglalja magába, az nekem nem derült ki, ezek mind egyetértenek-e, az kiderült, hogy a további 90 százalék nem véletlenül nem tartja magát odatartozónak.

Dehát ez nem is fontos. A magyaroknál is magyarabbakról morfondíroznék már megint, valamiért nem tudok megállapodásra jutni saját magammal. Nincs kétségem afelől, hogy a véleményem ebben a kérdésben elég közel áll a jogi igazságosság (lásd Radbruch-formula) teljes terjedelmében foglaltakhoz, és úgy vélem, a magánindulatok természetrajzát is értem, még akkor is, ha sem a kívánt módon értékelni, sem elfogadni nem tudom.

Arról itt most nem akarok mondani semmit, amit ez a csúti csóvás gazember a határon túli magyarokkal művel. Azzal már csak azért sem akarok foglalkozni, mert nagyjából értelmes elemzésre készülök, ennek a galandféregnek meg már régen nincs köze semmiféle értelemhez.

"Kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk." És nem jöttek vissza, mert semmi nem változott, legföljebb tovább romlott az ország. Trianon, majd népcsoportok ide-oda telepítése a II. világháború után, aztán Rákosi meg Kádár. Sokfelé szakadt országrészek, még többfelé szakadt hazánkfiai. Betetőzésképpen itt van most ez a briganti, aki miatt megint kitántorgott majdnem egymillió emberünk. Viszont most szabad az út. Kifelé is, befelé is. Szabad itt élni (csöndesen jegyzem meg - erre majd még visszatérek - itt élni mindig szabad volt). Nem kell fájdalmasan nosztalgiázni, ide lehet jönni. Lehet magyarnótázni, pántlikázni, árvalányhajazni, könnyeket hullajtani, nem szükséges Kanadában vagy bármely másik "diaszpórában" szenvedni az elvesztett magyarság hascsikarásszerű görcseitől, a nagy magyar haza szeretettel vár mindenkit, aki odaát utálja a migránsokat és Soros Györgyöt. Direkt jó, ha itt folytatják, munkaerőhiány van.

Vagy esetleg számít valamit, hogy itt nem fizetnek akkora munkabért, mint a "diaszpórában" élők országaiban? Sírva vigadás egy-másfélmillió forintnak megfelelő nyugdíjjal, annál is sokkal magasabb munkabérrel?

Miféle magyarság az, amit a "diaszpórában" tengődők "ápolnak"? Az egyik vízfejű akadémiai seggnyaló annak idején, a Diaszpóra Tanács (brrr) megalakulásakor azt mondta, régi álma, hogy a magyarság újra egyesüljön, "akár csak a kultúrán keresztül is". Jó. Történetesen közelről ismerek ilyen "kultúrán keresztül" való egyesülési vágyat. Piros-fehér-zölddel felpántlikázott teremben magyarnótázó, fütyülősbarackozó, paprikáscsirkéző, hüppögő "kultúrprogram", kiegészítve a Magyarországról hívott "kultúrával": harmadrangú operett primadonna, esetleg szubrett, magyarnóta énekes, táncdal énekes. Ahogyan móricka a magyar kultúrát elképzeli, ahogyan a világban a magyar kultúrát azonosítják a gulaschtschikosos karikás ostoros hortobágyi lovasbetyárral - abszolút nem alaptalanul, hiszen minden idejövő ezt látja a kilenclyukúnál, és ezt látja akkor is, ha hazamegy.

Nincs ebben semmi meglepő, akik annak idején elmentek innen, ezt vitték magukkal. Ez volt nekik itthon is a magyarság, a kultúra. Azért ez a "régi álom" még mindig piszkálja a csőrömet: "akár csak a kultúrán keresztül is"? Mert azért tulajdonképpen persze igazából ez az egyesülés úgy igazi, ha az őshazához csatoljuk például Amerikát, csak az észak-amerikai földrészen (utánanéztem) majdnem kétmillió magyar él. Hát akkor? Érvényesüljön végre az igazság, az erő, a szépség, a tehetség, az ész: legyen a csúti hordóhasú az Egyesült Államok elnöke! Az európai vezetés régóta úgyis az övé, hányan másolják az ő nagyszerű tetteit, tudjuk, hogy világigazgató akar lenni, egyesítsük már a magyarságot! Ja hogy a kanadai magyarok 90 százaléka ezt nem úgy képzeli? Ugyan már! Az a kisebbség. Csak a magyar választási rendszerből kell kiindulni.

Na jó. Még mindig a "kitántorgott" magyaroknál tartunk, a "diaszpóra" másik csoportja nem ide tartozik. Azokról beszélek, akik elmentek, és még mindig szerencsétlen számkivetettnek tartják magukat. Van egy nem is olyan távoli rokonom, akivel sajnos csak már az én felnőtt (igaz, még fiatal) koromban találkoztam először. Egy mondatát idézem (megtettem már sokszor, sok helyen). Akkor mondta, amikor Kádár parancsára megszüntették a keszthelyi "állását" (állományon kívüli segéderő, azaz fűtő volt), és egy parlamenti fogadáson a pártfőtitkár megkérdezte, 56-ban miért nem ment el. Nézze, Kádár úr. Be kell vallanom, a Zsigmond egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy menni kellene. De a Széchenyi azt mondta, nem lehet.

Széchenyi Zsigmond úgy gondolta, a neve, a családja története kötelezi, hogy itt maradjon. A nem történelmi néven élőket semmi nem kötelezte, hogy maradjanak. De semmi nem kötelezte arra sem, hogy menjenek. Mondtam kicsit följebb, szabad volt itt élni, azt senki nem tiltotta (természetesen nem a háború előtti zsidótörvények koráról beszélek, az a gyalázat más).

Ha nem bánják, azt én most nem határoznám meg, mit jelent magyarnak lenni. Vannak elképzeléseim, de azokat nem vélem alapvetőknek. A liberális felfogás szerint magyar (német, francia, hottentotta) az, aki annak vallja magát. Lehet. Nekem ez így egy kicsit kevés. Egy bizonyos, a melldöngető magyar, aki a "diaszpórából" üzeni nekem, hogy miképpen kell élnem és mihez kell tartanom magam, az annyira azért nem rokonszenves. Nem kis részben azért sem, mert például egy Kanadában élő kanadai állampolgár, aki az ottani törvények által szabályozottan él, az én szememben kanadai. A magyarság nevű betegség okozta fájdalmas rohamok ellen meg egyféleképpen lehet védekezni: felvenni (ha már nincs meg) a magyar állampolgárságot és ideköltözni. Haza, ha úgy tetszik.

Mint ahogyan a tusványosi magyar magyarságát is keveslem ahhoz, hogy ott viselkedjék tüntetően ellenem, amiért én arra szavaztam, hogy neki ott Romániában ne lehessen magyar szavazati joga.

Ezt is sokszor elmondtam már, semmiféle kötelezettséget nem érzek az idegenbe szakadt magyarok iránt, mert semmit nem tettem azért, hogy ők idegenbe szakadjanak. Sem az országhatárokat nem rajzoltam át, sem lehetetlenné nem tettem az életüket - és ezzel pontosan ugyanígy van az 1945. utáni, mindenkori magyar kormány, azaz ugyanígy kellene lennie. A másik országba szakadás nem természeti katasztrófa, ami magától értetődően fölkeltené minden tisztességes emberben a szolidaritás megnyilvánulásának igényét. A szülőföld ugyanis nem változott, csak másképp hívják. A hajdani Jugoszláviába szakadt hazánkfiai remekül érezték magukat például Újvidéken (Novi Sadon) és környékén a miénkhez képest nyugati életformában, és bár sokkal gazdagabbak voltak, nem támadt fel bennük az igény, hogy adományokkal segítsék az óhazában rekedteket. A ’45. után kitelepítettek meg éppen a szülőföldjüket veszítették el, odarakták őket, ahol a honfitársaik éltek – magyarországi svábokat Németországba, szlovákiai magyarokat Magyarországra és így tovább. Mindez fölháborító. De nem lehet tenni ellene. Ahogyan az inkvizíció ellen sem lehetett és az egymásnak hadüzeneteket küldő politikusok ellen sem, pedig ezek embermilliók halálához vezettek. Amíg isten haragjával fenyegethetnek a papok és nemzeti érzéseket szíthatnak a politikusok, addig könnyű lesz ezen a síkon intézni a birkanyájként kezelt emberiség ügyeit, addig számítani fog, hogyan lehet gyűlöletet plántálni egy romániai polgárba egy magyarországi polgár ellen.

Nincs lelkiismeret furdalásom, nincsenek érzelmeim sem a Romániában élő román állampolgárokkal, sem a Szlovákiában élő szlovák állampolgárokkal kapcsolatban, bármi jó vagy (istenőrizz) bármi rossz éri őket, annak az országnak a törvényes rendjére tartozik, amelyik országnak az állampolgárai. Azt is sokszor mondtam már, a román, a szlovák, a szerb kormány dolga, országa belügyeibe való beavatkozásnak tekinti-e a jelen magyar kormány különféle, idegenben élő magyar nemzetiségek manipulálását vagy nem, gondolom, azért inkább nem, mert a szavazatvásárlásra odaöntött pénz végülis Romániát, Szlovákiát, Szerbiát gazdagítja.

Alaphelyzet, hogy amit a csúti bornírt tesz, az csak rossz lehet, de ez a határon túli magyarokkal való "törődés" nemcsak azért undorító, amiről mindig mindenki beszél, akinek agyvelő van a koponyacsontja mögött. Hanem azért is, mert az állandó zaklatással akadályozza azt a természetes, mindenki érdekét szolgáló asszimilációt, amivel nyugodtabbá és kényelmesebbé tehetné minden magyar nemzetiségű életét: akadályozza az állampolgárrá válás mentális folyamatát. Hogy az Erdélyben élő végre tudomásul vehesse, ő román állampolgár. Ha valaki folyton azzal nyaggatja, hogy ő mennyire magyar, az csak lelkiismeret furdalást, hamis önismeretet ébreszt.

1919. január 1-én született egy lengyel zsidó apának és egy ír katolikus anyának egy kisfia. Jerome Davidnek nevezték el. Nem tudom, az apja hányszor verte bele a kisfia orrát abba, hogy ő egy lengyel zsidó, a mamája meg abba, hogy ő alapjában véve írnek született (valószínűleg egyszer sem), de tény, a kisfiú felnőtt és 31 éves korában egy könyvkiadónak átadta a The Catcher in the Rye című regény kéziratát, amit magyarul később Zabhegyező címen ismerhettünk meg. Jerome David Salinger a világirodalom egyik legnagyobbja, amerikai író. Ha valaki nagyon akarja, megtudhatja, honnan származik. De ő sosem mondott mást, mint hogy ő amerikai.

Nem tudom, mi lett volna belőle, ha az életét azzal tölti, hogy keresi az igazi identitását a lengyelség és az írség között. Csak azt tudom (mindent, tényleg mindent elolvastam, amit ő írt vagy róla írtak), hogy nagyon sok baja volt a körülötte lévő világgal, de az nem tartozott ezek közé, lengyel-e vagy ír.

Tudok ám még sok ilyen példát. Csak azért nem mondok, mert nem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha ebben a kérdésben létezne valamilyen, minden helyzetre vonatkoztatható igazság és azt én birtokolnám. Bár azt be kell ismernem, a Salinger-történetet ilyen alapigazságnak tartom.

P.S.: Mielőtt túlzott következtetéseket vonnának le: nézetem szerint az egyén kulturális vonzalmai nem befolyásolják egy nemzet kultúrájának a sorsát. Még az egyének összességének a kulturális identitása sem. Fölösleges nagyképűsködni, például az erdélyi magyar kultúra fennmaradása nem az egyes székely paraszt szándékaitól függ. A teljes magyar kultúra meg aztán végképp nem. Legkevésbé attól, mennyire hagyjuk magunkat belehajszolni a kölcsönös gyűlöletbe.

Aki meg elment, azért ment el, mert másképp, jobban akart élni. A zsidóüldözés elől menekülők kivételével ez úgyszólván mindenkire igaz. Másképp élni akkor lehet, ha valaki tudomásul veszi, hogy egy másik nemzet kultúráját választotta. Attól ugyanis még megtarthatja a magyart. Senki nem tiltja.

Asztaloskodás

Ezzel, amit most ideírok, kicsinyítem a bajt, úgy teszek, mintha minden rendben volna, és az a mi legnagyobb problémánk, hogy pusztul a nyelvünk? Azaz nyelvészkedem?

Nem. Nem kicsinyítem a bajt, csak magyarázom az ok és okozat egy ritkán taglalt jelenségét, és nem, nem nyelvészkedem, mert az a tanult mesterségem, ennélfogva művelem a nyelvészetet, és nem imitálom, nem kontárkodom bele, nem teszek úgy mintha. Csak próbálok odahatni, hogy ne múljon ki ez az egyedülállóan csodálatos nyelv.

Megint egyszer azt olvastam egy színészről, hogy nem tudom, hány éve színészkedik.

Nem! Azaz lehet, hogy időnként otthon vagy társaságban színészkedik is, azaz hazug viselkedésformákkal próbálja becsapni a környezetét, de ha a szakmáját gyakorolja, akkor csak néhány éve színész, esetleg műveli a színészetet vagy dolgozik színészként, de nem színészkedik, mert az mást jelent.

Sajnos egyetlen nyelven sem tudok úgy, mint magyarul, és bár komparatisztikából (összehasonlító nyelvészet) doktoráltam, azt nem illusztrálom most más azonosságokkal, amit mondani fogok. Azzal hízelgek magunknak, hogy azért, mert ez csak a magyar nyelvben létezik, de félek, inkább csak egyszerűen tudatlan vagyok.

A magyar nyelv toldalékai közül az első, amit a szótőhöz illesztünk, a képző. Sok van, ezek közül az egyik egy igeképző, visszaható a neve, ez a -kodik, -kedik, -ködik. Mosakodik, fésülködik.

Ha ezt a képzőt nem igéhez, hanem főnévhez illesztjük, azzal azt jelezzük, hogy a tevékenység komolytalan, aki annak a foglalkozásnak, amit megjelöl, a -kodik, -kedik, -ködik képzős alakját használja, az egyben értékítéletet is közöl: a tevékenységet nem a jelölt foglalkozás hivatott művelője végzi, hanem valaki, aki utánozza annak a mozdulatait, hasonlóképpen igyekszik viselkedni, mint annak a szakmának a művelője - szobrászkodik például. Egy szobrász sohasem szobrászkodik, egy szobrász tevékenységét sokféle módon le lehet írni (farag, mintáz satöbbi), de ha azt mondjuk, szobrászkodik, azzal lesújtó véleményt mondunk a művészetéről.

A "színészkedik" ennél egy fokkal még rosszabb, mert aki színészkedik, az nemcsak amatőr, sőt dilettáns, az még hazug is, hamis érzelmekkel csalja a környezetét. A futballista például, aki fetreng a földön, mintha lerúgták volna, pedig hozzá sem értek, az színészkedik.

Nem várom persze, hogy ettől a bejegyzéstől egyszerre megváltozik minden, tisztább lesz a magyar nyelv meg ilyesmi, csak megint egyszer arra akarom felhívni a figyelmüket, hogy a nyelvromlást mindig a csúti brigantihoz hasonló, primitív, nagy közönség előtt szennyezők indítják el, aminek a következményei lesznek igazán súlyosak: nem fogjuk érteni egymást. Akinek pedig a gondolatai zavarosak, az zavarosan fogja kifejezni magát, azt pedig egy hozzá hasonló zavaros fejű mértani haladvány szerint fogja félreérteni, a dolog természetéből fakadó rosszindulattal.

A folyamat persze megállíthatatlan. De azért próbáljanak küzdeni ellene.

Gazdagok

Ezen a képen van egy ember, akit én viszonylag közelről ismerek, nagyon régen. A képen lévők mind elégedettek, jól érzik magukat, valószínűleg mind gazdagok is. Az én ismerősöm is. Ő nem valószínűleg gazdag, tudom, hogy az. Nem úgy született, az lett. Nem most, jóideje gazdag már, ami azt jelenti, hogy mindig mindenféle emberekkel jól kellett éreznie magát.

Nem nagyon szoktam én foglalkozni ilyesfajta kérdésekkel, gazdagnak születtem, ha nem tör ki a szocializmus, egyike lettem volna a leggazdagabbaknak. De kitört, én meg szegény lettem. A családomnál pénzről senki nem beszélt, ezt a szokást megtartottam, annál is könnyebben, mert nincs miről beszélnem. Néha átvillan az agyamon, miért nem teszek meg jóformán semmit azért, hogy végre legalább így az életem vége felé gazdag lehessek. Kellene a pénz, a két kisfiam is örökölte a hülyeségemet, kellene segíteni nekik, nincs miből. (Az ugye nem kérdés, mire megyek azzal, amihez értek, az elmúlt 27 évben az számít legkevesebbet.)

És most ránéztem erre a képre.

Ha valaki azt mondaná, ereszkedjem alá egy pöcegödörbe nyakig, annyira, hogy éppen meg ne fulladjak, akkor a két kisfiamnak jut minden, ami kell, megtenném. Ha egy moslékos vödörből kellene kikanalaznom az életben maradásomhoz szükséges kalóriát, és akkor a két kisfiam jómódú lesz, gond nélkül megtenném, erős a gyomrom, volt úgy, hogy proszektúra gyakorlatra a tízóraimmal mentem be a boncterembe, az évfolyamtársaim közül néhányan attól lettek rosszul, hogy én ezt tettem.

De ezt ott fent, ezt nem tudnám. Én ezektől az emberektől undorodom. Olyan rosszul lennék a közelükben, hogy a mentőket kellene hívni, talán még kényszerzubbonyra is szükség volna, megfékezendő esetleges tombolásomat.

Örülök, hogy megláttam ezt a képet. Most már tudom, miért nem vagyok gazdag, és azt is, hogy soha nem is leszek az.

Egy szomorú felismerés

Ha sorolnom kell az undort keltő élőlényeket, valahol a patkány, a mezei poloska és a kifordult bele körül tekergődző giliszta tájékán helyezhető el a politikus mint olyan. Ez az alaphelyzet. Aztán vannak fokozatok és variációk. 

Viszont eddig abban az illúzióban ringtam, hogy a jelenlegi ellenzéki politikusoktól nem mindig kell hányingert érezni. Ez tegnap óta megváltozott. Azok listájára, akiknek nem írom le a nevét még csupa kisbetűvel sem, fölkerült az elempé asszonya is, ennyire iszonyatosan, megátalkodottan ostoba ugyanis nem lehet még egy férfi sem. Hogy ők majd egyedül. És aláírta ugyan a nemtudommit, de a tüntetésre nem megy el, mert akkor Erdélybe utazik. Inkább nem kérdezem meg, miért éppen Erdélybe, mert csak még jobban begurulok és fölkergetem a vérnyomásomat, hogy október 23-án miért megy valaki Romániába.

Ez az ájtatosan erdélyező, magát valamilyen érthetetlen indoknál fogva miniszterelnök jelöltként ajnározó hölgy (ez nálam szitokszó) vagy nem tudja, hogy az önállósági hisztériájával ő a leghűségesebb fidesz szavazó vagy tudja, mindkét eset kimeríti az általános, sok negatív tulajdonságot magába foglaló butaságon kívül  az elvetemültség fogalmát is, a maga teljes terjedelmében. Komolyan mondom, ez az asszony olyan fájdalmasan ostoba, hogy mondat közben váltottam át egy másik csatornára, és még jó ideig nem szűntem meg émelyegni.

Érdekes, mostanában milyen sűrűn ötlenek föl a büntetőjog különféle paragrafusai. Csak eljátszottam a gondolattal, milyen adekvátan fejezné ki az átlagosan értelmes választópolgár igazságérzetét, ha minden egyes elempére leadott szavazat egy év börtönt jelentene ennek az asszonynak. Aztán majd ő leosztaná a párttagok között, akik mellesleg bűnsegédi bűnrészesként saját jogon is bőven beférnének Sopronkőhidán a nehézfiúk közé. Akik a kiskorúak ellen elkövetett nemi erőszak miatt elítéltek mellett egész nyugodtan felvehetnék ezeket a politikusokat is a rendszeresen fenyítendők listájára.

Maradtak még - ez legalább annyira fájdalmas, mint egy nőben csalódni - a fiatalok. A momentum nevű párt. Mondtam már akkor, mikor bejelentették a párttá alakulásukat, hogy ez nem lesz jó, az ilyesmihez képest III. Richárd elhatározása, miszerint ő gazember lesz, csak egy könnyű nyári szórakozás. De a párttá alakulás még nem feltétlenül jelenti az azonnali és teljes elbutulást, valamint lealjasulást - legalábbis én ezzel biztatgattam magam, mint aki félelmében fütyörészik a sötétben.

Tévedtem. Azt jelenti.

Namármost. Ennek a felismerésnek csak egyetlen következménye lehet. Kéretik mostantól minden egyes fórumon fideszesként kezelni ezt a két gyülekezetet. Ők kormánypártiak, ez tegnap óta nyilvánvaló.

Ami igazán elkeserítő, és példa nélkül álló: undorítóbbak és kártékonyabbak a kormánypártnál. Azok ugyanis hallgatólagos beismerésben vannak a puszta státuszuknál fogva. Ez a két ostoba horda meg akkor sem viselkedne az irányultságának megfelelően, ha tudatában volna a szándékának - még akkor is ragaszkodnának az álságos önképükhöz, ami szerint ők ellenzékiek.

Még egyszer, mert nem győzöm hangsúlyozni: kormánypárti fidesznyik mindkét alakulat.

Hirdetni hangosan!

P.S.: Még mindig félek, hogy nem voltam eléggé közérthető: minden egyes szavazat, amit erre a két bandára lead valaki, az a fidesz szavazatainak számát növeli. Itt fentebb némely stílusfordulattal (például túlzás) csak a közérthetőséget akartam növelni. Ebben az utóiratban írt mondatot a szó szoros értelmében tessék érteni. Nincs benne semmi túlzás.

A pernyertes

Megállapodással végződött az a per, amit Such György, a Magyar Rádió volt elnöke indított elmaradt sikerdíja miatt, értesült az Index.

A Suchnak járó bruttó 117 (nettó 80) millió forint a járulékokkal együtt összesen 142 millióba kerül a Közszolgálati Közalapítványnak.

Such György 2012 óta az Országgyűlés Hivatalának főigazgatója, 2006 és 2010 között vezette a közrádiót. A közszférában szokatlan menedzseri szerződése szerint, bruttó 1,8 milliós fizetése nem fix volt: a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált.

Ahogy a rádió helyzete stabilizálódott, úgy nőtt Such fizetése is. 2009 elején 4,3, júliusban már 9,4 millió járt neki. A rádió kuratóriuma azonban ezt már nem volt hajlandó kifizetni.

Such pert indított, 175 milliót követelt és az elmaradt kamatokat. A Kúria először azt mondta ki jogerősen, hogy érvényes volt a szerződés, tehát Suchnak jár a sikerdíj. A jogos követelés mértéke egy másik per tárgya volt – idén nyáron derült ki, hogy a közmédia 274 millió forintot tartalékolt a célra. Ez a per zárult most le azzal a megállapodással, amit tegnap szentesített a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriuma, írta a lap.

Hadd emeljek ki másfél mondatot: "...a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált."

Kevés dologhoz értek, de a rádiózásról van némi fogalmam (néhány napja említettem, volt egy pillanat, amikor úgy látszott, én leszek a Magyar Rádió elnöke - a fent említett pernyertes lett, aki addig annyit tudott a rádiózásról, hogy a vevőkészülékeken van valahol egy kapcsoló, amitől megszólal a doboz. Azt is említettem, hogy a nagykuratórium kinyilvánította, én egyedül többet tudok a Rádióról, mint az összes pályázó együttvéve).

A Pályázati kiírásban kétségkívül szerepelt az "üzleti terv" kifejezés. Aminek soha egy pillanatig sem volt semmi értelme. Ha jól tudom, az "üzlet" lényege, hogy van egy árum, amit eladok, ha többet kapok érte, mint amennyiért előállítottam, nyereséges az üzlet, ha kevesebbet, akkor veszteséges.

A "közszolgálati" Magyar Rádiónak soha nem volt kereskedelmi mércével mérhető áruja, ha még volna "közszolgálati" Magyar Rádió, most sem volna neki. Egy bizonyos ideje voltak ugyan reklámok a Rádióban (ha én lettem volna az elnök, egyik első intézkedésem azok megszüntetése), ezek a reklámok (a pontos számokra már nem emlékszem) egy nagyon kis töredékét fedezték a működési költségeknek.

A Magyar Rádiót mindig is a költségvetés tartotta el, ami azt jelenti, hogy a magyar adófizetők. A szükséges mennyiségű pénzt mindig a politikusok utalták át (az MSZMP Központi bizottsága vagy a parlament mittudomén milyen bizottsága). Minthogy a Magyar Rádió a maga lehetőségeihez képest folyton renitens volt, rendre azzal büntették, hogy a szükségesnél kevesebb pénzt kapott. A fenti újságcikk írója ezt nevezi "masszívan veszteségesnek" - nem kárhoztatom érte, fogalma sincs, miről beszél (bár a helyében én utánanéztem volna bizonyos adatoknak és tényeknek).

Akkor jött egy ember, akit sem szakértelem, sem bármiféle emberi érzelem, sem egy ország kultúrájának ismerete nem kötött a Rádióhoz, és elkezdte módszeresen legyilkolni az intézményt. Azaz különféle módszerekkel (emberi és műszaki leépítések például) drasztikusan csökkentette a költségeket, és az akkor már lényegében a teljes közszolgálati médiát a kezében tartó fideszhez bekötött kapcsolatai révén mind nagyobb összegeket sajtolt ki a létező szocializmus iszonyatosan buta tisztviselőihez képest is mélységesen mély szellemi szinten tartózkodó képviselőkből.

Ezt nevezi a fenti cikk nyereségnek.

A pernyertes kivégezte a Petőfi adót, porig alázta és lényegében feladata teljesítésére végképp képtelenné aljasította a másik kettőt, kasztrálta majd végleg kivéreztette a vidéki és külföldi hálózatot - voltaképpen megszüntette a közszolgálati Magyar Rádiót.

És most még további 142 milliót elvisz, ugyancsak az adófizetők pénzéből - ami jár, az jár.

Félreértés ne essék, velem személy szerint jót tett, ráment volna mindenem az elnökségre, valószínűleg az életem is, a Don Quijoték sosem voltak a racionális viselkedés mintái.

Én csak mélységes undort érzek ennek a rendszernek a működtetőitől. Akik nélkül a csúti briganti mozdulni sem tudna. Ezek között vannak nagy gazemberek, közepesek és egyszerű kis moral insanityk.

Nem tudom, a diadalmas pernyertes ezek közül melyik.

Amikor ő lett a Magyar Rádió elnöke, még nem tudtam róla semmit. Az nyilvánvaló volt, hogy seggnyaló, de a fényesítendő ülep tulajdonosát még nem lehetett azonosítani. Mindenesetre azt mindenki tudta, hogy a nagykuratórium engem választott, az elnökség meg őt hozta ki győztesnek, azaz kettőnk között dőlt el meccs. Úgy gondoltam, a sportszerű viselkedés íratlan szabálya az, hogy a vesztes gratuláljon a győztesnek. Megtettem. Bementem a Magyar Rádió elnöki irodájába, és azt mondtam, gratulálok.

Nem is értette. Először talán azt hitte, azért mentem, hogy leüssem. Aztán láttam az arckifejezésén a felismerést, miért is mentem oda. Ez hülye, gondolta.

Aztán kijöttem. Azóta nem láttam sem őt, sem a Magyar Rádiót, sem belülről, sem kívülről.

Végülis mindössze 55 (ötvenöt) évet töltöttem ott.

P.S.: Már megint elfelejtettem valamit. Szeptember 28-án föltettem egy bejegyzést az "öszödi beszéd" Rádióbeli megjelenéséről, akkor név nélkül. Ideismétlek egy részletet:

 ..."Egy bizonyos, volt némi esély, hogy 2006-ban én vagyok a rádióelnök. Akkor pedig a következőképpen alakulnak az események: megérkezik valahová a Rádióba a hangfelvétel (bármelyik portára vitték is, onnan már csak felelős beosztású ember engedheti be). Most megint naivista vagyok, természetes, hogy azt már várták az elnökségen, de engedjünk a korabeli elbeszélésnek, valaki leadta a portán. Így is, úgy is eljut a dolog az elnökhöz.

Aki akarta, tudta rólam, hogy undorodom a politikusoktól. Nem volt nehéz tudni, elmondtam sokszor, ki is rúgtak érte mindegyik kurzusban. Azt is lehetett tudni, hogy nincsenek pártpreferenciáim, legföljebb az undortáblázatomon vannak szintbeli különbségek. Ennélfogva biztosan lehetett volna számítani arra, hogy a hangfelvétel meghallgatása után bekéretem a Rádió két legjobb riporterét, előkerítem Gyurcsányt és a teljes hangfelvételt az öszödi mittudomén miről, aztán a rendes adásmenetet megszakítva eleresztem a rendszerváltás utáni legvagányabb politikai műsort.

Győrffy Miklósnak, Szénási Sándornak, Rangos Katinak, Szilágyi Jánosnak nélkülem is lett volna annyi esze, hogy ott és akkor rögtön kipréselje Gyurcsányból, ki lophatta el és vágatta meg a felvételt, de ha nem, én bizonyosan közbeavatkoztam volna. Egy jó riporternek sokféle módszere van arra, hogy neveket kapjon. Mi marad? Az például, hogy az azóta nyíltan fidesznyikké váló akkori legfőbb tisztségviselő vagy bejön vagy nem, egyik jobb, mint a másik, mert a helyzet csirájában fojtja meg a karaktergyilkosság lehetőségét. A sok kis ócska nyavalyás napvilágra kerül és eltakarodik, a többi kis ócska nyavalyás meg kénytelen beállni az egyetlen ember mögé, aki a magyar történelem ezer éve során először és máig egyedül ki merte mondani, hogy hazudtunk. Nem ő hazudott egyedül, hanem mindannyian, ők is, mi is. A többi, a legférgesebbjétől megszabadított ócska nyavalyás kénytelen lett volna véget vetni a hazudozásnak, nem egy politikailag megroggyantott ember kezdi rendbe tenni a gazdaságot a vizitdíjjal és az egyetemi tandíjjal meg egyebekkel, hanem egy normális, a párttársaival egyetértésben működő miniszterelnök. És akkor nem elsöprő fideszgyőzelem nincs, hanem semmilyen... És akkor majd jöttek volna más ócska kis nyomorultak, és megpróbálták volna tönkretenni az embert, aki véget akart vetni a sok évszázados, kóros hazudozásnak, melldöngetésnek, öncsalásnak. Mert annak természetesen nem lehet véget vetni... Jó, tudom, persze, hogy tudom.

Ez Gyurcsány tragikai vétsége. Az egyetlen emberé, aki ezt a tömeggyilkos gazembert, ezt a büdösbunkó parasztlumpenprolit el tudná takarítani. Dőljenek hátra, törődjenek bele, a primitív gyűlöletrakás marad, mert a színpadon játszó szereplők azt akarják játszani, hogy Gyurcsány a gazember."
Aki a Magyar Rádió történetének egyik leggyalázatosabb politikai disznóságát elkövette, az a mostani pernyertes volt. Akit ezért már soha többé nem fognak felelősségre vonni, mert ha jól tudom, a tett elévült.

Megint a kereszténységről

Magyarországon ma keresztényüldözés van - mondta ez a létalatti senkiházi, az ócskalelkű győri főegyházfi. És nem sült ki a szeme, még mindig nem.

Bár volna. Bár eljutott volna oda a világ, hogy azt a kártékony, emberek százmillióinak halálát okozó förtelmes ideológiát, amit kereszténységnek hívnak, legalább már kezdenék üldözni. Dehát virulens, mint minden dudva, kiirthatatlan.

Az egész elnevezésnek a morbiditása még külön undort keltő, akármilyen kicsiség is a keresztény vallás borzalmaihoz képest: szótöve a kereszt, ami akárhogyan próbálják is elkenni, mégis csak Jézus kereszthalálából eredeztethető (mellesleg egyetlen kultúrnyelvben sem szerepel ennek a kórnak a nevében a kereszt, kizárólag a magyarban, angolul és németül christian, franciául chrétien, olaszul és spanyolul cristiano, mely szavak természetesen a Krisztusból, azaz a görög Khrisztoszból származnak mint a héber Messiás megfelelőjéből, azaz "felkentet" jelentenek, ami persze ugyancsak majdnem olyan felháborító, mint a kereszt - Jézus sosem tekintette magát messiásnak, ezt a nevet utólag, az evangélisták kenték rá). Azért ha az elnevezésben nincs is jelen, a keresztben mint jelképben ott van mindenhol az ostobaságnak a Jézus halálából gúnyt űző megnyilvánulása - ugye nem baj, ha nem érdekel, hogy ennek a gúnynak nincs tudatában a folyton keresztet vető, az én szememben ez csak súlyosbító körülmény.

Az ilyen győri püspök jellegű, tésztaszerű térfogatok amúgy elég pontosan foglalják magukba a kereszténység lényegét, a baj csak az, hogy midőn ez a tróger bűnösnek nyilvánítja a lombikbébi szülőket, majdnem kivétel nélkül mindenki azt hiszi, hogy ez ennek az uborkajellegű figurának az aljassága. Pedig nem. Ez maga a kereszténység. (Még néhány ehhez kapcsolódó írás, ha van kedvük és idejük olvasni - ahogy a fentiekben sem, ezekben sem a véleményemet írom, csak szigorú, többfelé olvasható tényeket: Hittérítők 2017. február 13. / Názáreti 37. 2017. január 17. / Názáreti 36. 2017. január 15. / Názáreti 20. 2016. december 16.)

Az anyákról

Úgy tudom, mindenkinek van anyja. Úgy tudom, mindenki az anyja oltalma alatt éli az élete első napjait, hónapjait, éveit, kinek milyen szerencséje van az anyjával. Mindenki éhen halna az anyja nélkül, nem tudna járni, beszélni.

Minden dühös ember a másik anyját szidja. A légyét, amelyik az ételére száll, a kutyáét, amelyik az ugatásával felzavarja, még a kőnek is azt mondja, a kurva anyád, amelyikbe belerúgott és ettől megfájdult a lába. Mindenki, akinek az anyját szidják, azonnal begurul, az ember semmitől sem tud annyira felháborodni, mint attól, ha az anyját szidják. Az állami gondozott is azonnal üt, pedig soha nem látta az anyját.

Minden embernek az anyja a legfontosabb, annak is, aki nem is szereti.

A hímnemű egy életen át nem bírja megbocsátani, hogy a léte egy nőtől, az anyjától függött, amikor megszületett? Hogy egy nő, az anyja marad az első és legfontosabb akkor is, ha soha nem is látta?

Ma este lesz egy dokumentumfilm Spielbergről. Fel vannak sorolva a közreműködők, gondolom, akik beszélnek a rendezőről. Először sok férfi, jó hosszan. Aztán néhány női név.

Shakespeare darabjainak színlapján el vannak sorolva a férfi szereplők, a Hamletben például a sírásókig, Rosencrantzig és Guildensternig. Még Fortinbras is ott van. Aztán jön Ophélia meg Gertrud, Hamlet anyja.

A Rómeó és Júliában Escalus, Verona hercege az első, aztán le az Őrtisztig végig a férfiak. A színlapon az utolsó előtti Júlia. Utána már csak a Dajka.

Miért?

A helyesírás szabályai

A fidesz frakció közleménye:

    "Hadházy Ákosnak kell arra a kérdésre válaszolnia, hogy miért képvisel nyíltan egy külföldi céget szemben a magyar cégekkel a parlamentben?"

A kérdés jogos. Az én válaszom az, hogy nem. Valószínűleg Hadházy Ákosé is az, hogy nem, arra a kérdésre nem kell válaszolnia, hogy miért képvisel nyíltan egy külföldi céget szemben a magyar cégekkel a parlamentben.

Különben ha esetleg a fidesz frakció azt a kijelentését szándékozott nyilvánosságra hozni, hogy Hadházy Ákosnak valamilyen kérdésre válaszolnia kell, akkor a mondatot, ami ezt a közlést tartalmazza, ponttal kellett volna zárni és nem kérdőjellel. A magyar helyesírás (különben logikus) szabálya szerint ugyanis alárendelt összetételű mondatok végén a főmondat értelmének megfelelően kell kitenni az írásjelet. Esetünkben a főmondat ez: Hadházy Ákosnak kell arra a kérdésre válaszolnia. Ha a teljes összetétel végére kérdőjelet tesz a fidesz frakció, az azt jelenti, hogy bizonytalan annak eldöntésében, vajon kell-e Hadházy Ákosnak a kérdésre válaszolnia. Valamint azt, hogy a fidesz frakció nem ismeri a magyar helyesírás szabályait.

Mely szabályok azért is keletkeztek, hogy értelemzavaró hibákat kiküszöböljenek. Bizonyos liberális, magukat nyelvésznek vélő, divatos zsúrfiúk azt hirdetik ugyan, hogy mindenki úgy beszél és ír, ahogy akar, mert akkor az úgy van jól, amikor valaki beszél vagy ír (valami ilyesmi, sajnos nem értem mindig a divatot), de attól még a magyar helyesírásnak vannak szabályai, amiket a Magyar Tudományos Akadémia ad ki, és amiket az MTA Helyesírási Bizottsága dolgoz ki, majd a Nyelvtudományi Bizottság egyetértésével a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya elé terjeszt. Ezek nem éppen gittegyletek, és bár senkit nem büntetnek, ha az általuk kiadott szabályokat megszegik, azért ezeket a szabályokat jórészt illik alkalmazni.

Az általam nagyra becsült liberalizmus esetünkben ott teljesíti ki funkcióját, hogy senkit nem büntetnek, ha nem alkalmazza a helyesírás szabályait. Az illető, aki - esetünkben - ezt teszi, magát bünteti.

Történelmi ismeretek

Rövid bejelentést szeretnék tenni. Azért tartom szükségesnek leírni az alant következő mondatot, mert mind sűrűbben hallom, hogy a csúti briganti azért nem fog megbukni, mert nincs alternatíva, nincs ellenzék, nincs másik oldal meg ilyesmi.

A bukáshoz nem kell alternatíva. A bukást maga a bukott idézi elő, a maga által termelt szeméthalom temeti el.

A világtörténelemnek a mi szotyolaköpködőnkhöz hasonló férgeit soha nem egy másik párt vezére "váltotta le", hanem valahogyan (különböző módokon) elsöpörték.

Nem valószínű, hogy éppen a magyarországi esetben másképp lesz.

Nekem különben már mindegy, ez a gazember hogyan tűnik el. Volt idő, amikor szorgalmaztam volna, hogy törvényesen, a hatályos jogszabályok alkalmazásával kerüljön börtönbe életfogytiglan. Volt idő.

A "kommentekről"

Nem szoktam "kommenteket" olvasni több okból, de most a Kolozsvári Szalonnások felraktak a saját lapjukra egy rakás ilyen förtelmet, belenéztem. Alföldi Róbert azt mondta valahol, hogy fasisztoid irányba haladunk, azzal kapcsolatban hallatta hangját az istenadta nép.

Jelentem, egyetértek velük. Tényleg elég volt a libsikből. Meg a liberál nemtudommicsodákból. Ezeknek a különféle hozzászólási helyekre íróknak tökéletesen igazuk van. Véget kell vetni ennek a határtalan liberalizmusnak.

Vannak különféle eljárások, amiknek a segítségével bármilyen álnéven író "kommentelő" személyazonossága, ennélfogva pontos címe, bármilyen elérhetősége megállapítható. Szépen sorban egyenként mindegyiküket ki kell értesíteni a megfelelő, törvények előírta módon, hogy a hatóságok felelősségre vonják őket. Az általuk ultraliberálisként használt elmélet miatt, aminek alapján úgy vélik, a gyalázkodás a szólásszabadság része, és ők úgy is mint libsik, illetve liberálfasiszták büntetlenül írhatnak bármit.

Nem hiszem, hogy ezek a liberalizmust parttalanul használó kétlábúak megértenék egy egyszerű indoklás alapján, hogy vannak törvények, amiket be kell tartani akkor is, ha valaki annyira liberális érzelmű, amennyire ők azok. Éppen ezért ideje elkezdeni a hatályos jog szerint alkalmazni a megfelelő paragrafusokat, és a büntethetőség felső határát kiszabni rájuk. Természetesen nem szabad megállni olyan törvényhelyeknél, amik az egyszerű becsületsértést, nyilvános gyalázkodást, életveszélyes fenyegetést és az ehhez hasonlókat veszik elő, alaposan végig kell gondolni, milyen hatása van ennek a túlhajtott liberalizmusnak a közéletre, az emberek hangulatára, milyen félelmet gerjeszt, miképpen szennyezi az ember mentális környezetét és így tovább - ki lehet hozni öt-tíz éves börtönbüntetéseket, hogy egyelőre maradjunk az enyhébb változatoknál.

Az ugyanis nem megoldás, hogy letiltanak úgynevezett "kommenteket". Ezek a végtelen liberalizmus elméletét a napi gyakorlatba átültető kitüremkedések csak akkor kezdenek esetleg foglalkozni a liberalizmus jelentésének részletezésével, ha felfogják, hogy a szólásszabadság mint a liberális filozófia része csak addig terjed, amíg más emberek életébe nem gázol bele. Hogy a szólásszabadság és a gyalázkodás két különböző fogalom, a másodiknak az elsőhöz annyira nincs semmi köze, amennyiben egyenesen büntetőjogi kategória.

Nagyon nehéz megérteni az internet működését? Hogy a vázolt gyakorlat nem valami elhanyagolható szórványjelenség, hanem súlyos fertőzés?

Van olyan jogász, jogi fórum ebben az országban, aki vagy ami érvényt tud szerezni a hatályos jognak azon az alapon, amit itt leírtam? Úgy tudom, elvileg van.

Hát akkor?

Már ma elkezdeni is késő.

Belülről rág

Szörnyülködünk. Ha meglátjuk, ha meghalljuk, miket tesz, ha képeket mutatnak az országáról.

Holott nem kell olyan messzire menni. Nekünk is van egy pontosan olyan.

Egy olyan undorító féreg, amilyen még nem rágta ennek a nemzetnek a testét. Pedig a magyar történelem undorító féregségért kiírt vetélkedőjében nagy a verseny. De ez itt nyert.

Egy tanerőről

Olvastam egy ifjú pedagógus levelét. Szomorú. Mármint a levél. Azt írja, ő gyakornok. Nem tudom, mi az, bizonyára valami új beosztásféle, az "én időmben" nem volt ilyen. Aki elvégezte az egyetemet és tanárnak állt, az tanár lett, nem gyakornok - lehet, most másképp van. Dehát az mindegy is.

Az ifjú ember keserűsége okozza a tehetetlenség érzését a magamfajta öregemberben. Nem szeretik a gyerekek, nem becsülik a szülők, a foglalkozásának nincs presztízse, mindenki azt mondja, ő csak fogja be a száját, van két hónap szabadsága. És különben is, amit egy tanár csinál, arra bárki képes.

Szegény. Tényleg sajnálom. Legfőképpen azért, mert nem érti a saját helyzetét. Nemcsak az a baj, hogy a gyerekeket és a szülőket és egyáltalán, az egész társadalmat tartja hibásnak, saját magát kicsit sem, az ilyen azért gyanús. Hanem az a baj, hogy a körülményeket adottnak veszi, a pedagógus megbecsültségének hiányát pedig a fizetések összegében látja, valamint a kor formálta gyerekek érzelmi szegénységében. Leírja a "pluszfeledatokat": dolgozat összeállítás, dolgozatjavítás, piros-feketepontozás, naplóírás, órákra készülés satöbbi.

Hagyjuk, hogy nekem mi a véleményem a dolgozatírás elnevezésű minősített gyermekkínzásról, és hogy ennek folyományaképpen milyen büntetést szabnék ki annak a tanárnak, aki ilyesféle módszerekkel sanyargatja a rábízott diákokat. Azt is hagyjuk, hogy a "piros-feketepontozás" valószínűleg a gyermek minősítésének egy végletekig leegyszerűsített változata (az egyik pont azt jelenti, jó volt a diák, a másik azt, hogy rossz), mely minősítések (lásd még: osztályzás, intő, igazgatói rovó, szülői értekezlet) minden rossz tanár repertoárjában fellelhetők.

Azt ne hagyjuk, hogy az ifjú tanerőnek fogalma sincs arról, rendben van-e az iskolarendszer, aminek a működtetéséhez a leírt eszközök használatosak. Hogy nem látja, a gyerekek őt a rendszerrel azonosítják, mert nem is teszi lehetővé, hogy másképp tekintsenek rá. Végrehajtója ugyanis annak a fegyintézetnek, amit ebben az országban iskolának, azaz oktatási intézménynek neveznek.

Nincs (nem is lehet) annyira jó tanár valaki, hogy ennek a rendszernek az elfogadásával, az eszközök használatával őszinte elismerést és szeretetet lehessen képes kivívni magának. Azok a tanárok, akik megragadtak a mi emlékezetünkben, kivétel nélkül mind tagadták valahogyan a rendszert. A társadalmit is meg az iskolait is. Azzal foglalkoztak, ami a dolga volna ma is egy tanárnak: az ismeretek megszerzésének különféle módjaira hívták fel a figyelmünket, az érdeklődésünket keltették fel. A dolgozatírás kínjainak elvetését nem én találtam ki, Tímár György nevű magyartanáromtól tanultam. A létező szocializmus legrosszabb korszakában jártam iskolába, de egy szempontból ez szerencsés helyzetnek volt tekinthető: az ország legjobb egyetemi tanárait büntették azzal, hogy általános iskolában és gimnáziumban kell tanítaniuk. Voltak persze rossz tanáraim is. Akik dolgozatot írattak, minősítettek és fegyelmeztek.

Kedves ifjú tanerők, ne tessék nyavalyogni. Ne tessék a gyerekekben keresni a hibát. Tessék nekimenni a rendszernek. Ha meg átlagosnak tetszik lenni (amilyen valószínűleg a levélíró), azok mögé tessék beállni, akik összedönthetik ezt a baromi "oktatás"ügyet.

Most még lehet. Ez az egyetlen vívmánya Gorbacsovnak, ami még megmaradt 1990. után. Még el lehet zavarni azokat, akik ezt a förtelmet hagyják létezni.

Őket tessék eltávolítani. A gyerekekkel nincs semmi baj. Őket csak hagyni kell gyereknek lenni.

Ez tényleg ilyen egyszerű

Az angol parlament 1839-ben fogadta el a People's Chartert, aminek az egyik pontja (szabad fordításban) így hangzott: a parlamenti képviselőnek semmiféle vagyona nem lehet, fizetését (megélhetését) kizárólag a parlamenttől kaphatja, más jövedelme nem lehet.

Még egyszer: 1839. Annak a részleteit most hagyjuk, hogyan valósították meg, mi lett belőle (Anglia ma is a legvilágosabb színnel jelöltek egyike a korrupciós világtérképen, ha be tetszik írni a keresőbe a "korrupció angliában" címszót, a motor nem jelez találatot), az adatok azt mutatják, hogy az elképzelés bevált.

Elábrándoztam. Semmi újat nem kellene kitalálnunk. Miután a csúti brigantitól és seggnyalóitól mindent elkobzott a bíróság, és az egész pereputty annak a holminak a birtokosaként lépi át a börtön küszöbét, ami rajta van, az ezt követő első parlamenti ülés elfogadja a magyar People's Chartert, kis híján 180 évvel az angol után, valamennyi parlamenti képviselő, akinek bármilyen vagyontárgya van, azonnal elhagyja az üléstermet, a helyébe választanak olyat, akinek semmije sincs, utána megkezdheti munkáját az országgyűlés. Ahol kivétel nélkül mindenki annyi fizetést kap, amennyiből meg tud élni. Nincs semmilyen juttatás!

Nem nehéz ám kiszámolni. Elhatározás kérdése. A lényeg az, hogy a képviselő hölgyeknek és uraknak a munkahelyük jelenti a megélhetést - és annál egy kicsivel sem többet. A fizetésüket egy választott kuratórium állapítja meg, a miniszterekével együtt. Akik így végre méltók lehetnek a nevükre: szolgálókká válnak. Azzá, amivé akkor ígérik magukat, amikor rinyálnak a népnek, hogy válasszák őket. A helyzet ugyanis az, hogy a képviselő hölgyek és urak semmivel sem értékesebbek, mint bármely más közalkalmazott.

Megszűnnek a drága minisztériumok, a drága irodák és a drága felszerelések. Az állam fenntart egy (azaz 1) irodaházat, ahová mindenki bejár a maga által választott közlekedési eszközzel, és az irodájában használja az ott lévő holmikat. Amit így nem lehet elintézni, azt nem is érdemes.

Hogy az államháztartás milliárdjairól kell dönteniük? Igen, és? Legalább érdek nélkül tehetik, nincs kísértés. Hogy abból kinek mennyi jut. Senkinek semennyi. Ez a kiírt közbeszerzések alapja.

Hogyan lehet rábízni valakire ilyen összegeket, akinek semmije nincs és még érdekeltté sem válhat? Egy metrószerelvény vezetőjére hogyan lehet rábízni a fizetésénél összehasonlíthatatlanul többe kerülő járművet? Plusz emberek ezreinek az életét.

Hogy az más? Már miért volna?

People's Charter.

Egyik napról a másikra működni kezdene az ország.

A legekről

Nincs olyan, hogy legjobb. Vagy legszebb. Van legmagasabb hegy meg legmélyebb tengerárok, megmérték, tudjuk, hogy van, némelyek ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy megmásszák meg hogy lemerüljenek, remek dolog bizonyára, nehéz lehet, fizikai teljesítménynek (munka szorozva idővel, ha jól emlékszem) egyszerűen fantasztikus, aki megmászta meg lemerült, az nagyon büszke lehet rá, haszna nagyjából nulla. Úgy értem, az emberiség szempontjából.

Aztán vannak a sportban számon tartott világrekordok, oszposz mint a hegymászás - a világ fejlődése egy millimétert nem mozdul előre a leggyorsabbtól, sem a legmagasabbra ugrótól, sem a legmesszebb dobótól, sem a bármilyen világbajnoktól. Elismerendő, ezeknek van szórakoztató funkciója, valamint az is elismerendő, hogy engedi a változatosságot, amennyiben mindig valaki más a világbajnok, és mindig jobb a világcsúcs, ellentétben az alapjában véve unalmas Mount Everesttel és Mariana (vagy Kermadec-Tonga) árokkal.
Az emberi kultúrát előrevivő holmiknak nincsenek legjei. Az egzakt tudományok nem ismerik a legnagyobb számot, a legkisebb természeti törvényt, a legbonyolultabb élő szervezetet. A legjobb vers, a legszebb zene, a legnagyobb regény nem létezik, a legmagasabb épület is csak a bulvár számára épül, a hülye megrendelőnek szempont, az építész mással van elfoglalva.
Ezeket csak azért bocsátottam előre, mert most meg akarom mutatni, a legnagyobb zenemű leggyönyörűbb előadását. Mellesleg tényleg sokan gondolják úgy, hogy Beethoven IX. szimfóniája a zeneirodalom csúcsa, nem is igazán alaptalanul, tényleg ott van a legzseniálisabb 100 (200, 500) között. Más kérdés, hogy ki milyen alapon hitelesíti ezt a rekordot.
Na szóval. Nézzék, hallgassák meg ezt itt lent, és ha a vége felé elszorul a torkuk, és feltolul az a mondat, hogy ennek nincs felemelőbb előadása, akkor ne szégyelljék.
Pedig ez a mű nem is így van a kottában. Olykor be kell várni az érkező zenészeket. De figyeljék meg, mindenki kotta nélkül játszik és énekel. Ázsiában egy európai zeneművet. Nyilván nem hibátlan és nyilván van ennél pontosabb, tökéletesebb előadás. De megindítóbbat, az emberiség fejlődését illetően reménykeltőbbet nem ismerek.

Panni néniről és Ida néniről

"Ezt le kellett írnom... De hátha legalább pár ember megérti és holnap okosabban ébred, mint amilyen hülyén lefekszik ma este. Már azért megérné."

Ezt egy Swan Edgar néven író ember tette föl egy kutyáról szóló bejegyzése végén a Kolozsvári Szalonnán. Nem tudom, ki ő, de nagyon jó. Úgy vélem, inkább író, mint újságíró (ez nem feltétlenül minőségi különbség), humora van, stílusa van - de valószínűleg ifjú még, úgyhogy nemcsak humora meg stílusa van, hanem vannak illúziói is. Nem baj, legyenek, lehet, hogy különben nem írna.

Nem ébred senki okosabban, aki este hülyén feküdt le. Sem attól, amit S.E. ír, sem egyetlen más szöveges vagy egyéb művészeti alkotás hatására. Ez olyan, mint az antialkoholisták klubja, mindenki, aki a klub tagja, egyetértőleg bólint, hogy bizony az alkohol ártalmas. Mindennap meggyőzik egymást a saját, mindegyikük által tudott ismereteiről, és mindennap megelégedetten nyugtázzák, hogy mennyire úgy van, de jó, hogy így egyetértünk.

Ebben a klubban mi egymást olvassuk. Aki este hülyén fekszik le, az nem olvas. Sem ezt, sem mást. Ha mégis, akkor vagy magában káromkodik, vagy úgynevezett kommentben kurvázza le az anyánkat, az felháborodni jár az ilyen oldalakra. Kiélni a gyűlöletét, szelepet nyitni a vinnyogó rettegésének, hátha így elszáll, mert nem tudja, hogy dehogy száll el.

Ebben a klubban mi ezt is tudjuk. A Danubius Rádió kezdeti éveiben, amikor még a Magyar Rádió kereskedelmi adója gyanánt üzemelt, hosszú ideig volt műsoronként 3 000 000 (hárommillió) hallgatóm. Zenéről beszéltem, főképp jazzről, meg lovakról (két vagy három szezonon át lóverseny közvetítéseket adtam, közben ismeretet terjesztettem Széchenyitől napjainkig telivér tenyésztésről, lótartásról), és voltak este 10-től éjjel 2-ig beszélgetéseim azzal a vendéggel, akit éppen jónak láttam behívni. Ezek általában népszerű dialógusok voltak, sok telefont kaptam. Akkor még én sem tudtam, hogy a klubtagoktól. Akik mindazt tudták, amikről beszélgettünk, azért hallgatták, mert szórakoztatók voltak a vendégeim, és talán mindent nem tudtak zenéről és lovakról, de érdekelte őket, amiket beszéltem. A többieknél szólt a rádió. És - már ez is milyen diadal - nem zavarta őket. A műsormérő meg azokat is méri, akiknél csak úgy szól.

A Magyar Rádióban beszéltem sokminden egyébről is. Társadalmi kérdésekről például. Politikáról is. Ezek miatt általában följelentettek. Rádión belül is, azon kívül is (az internet előtt még az volt a divat komment helyett, az nem lehetett olyan szórakoztató, mint a kurvanyád, de gyűlöletfröcskölésnek megtette).

Soha egyetlen ember sem lett okosabb attól, amiket beszéltem. 600 000 alá sosem ment a hallgatottságom, a Betűtenger című, jórészt irodalomról szóló műsoromat is közel egymillióan hallgatták. Kaptam rengeteg levelet, állítólag sokkal több pozitív hangvételűt, mint gyalázkodót. Nem tudom, sosem olvastam el egyet sem, az asszisztenseim meg a titkárnőim feladata volt, hogy kidobják a névteleneket és válaszoljanak a válaszra érdemeseknek. De soha nem mondta egyikük sem, hogy  olvasott olyan levelet, amiben az állt, hogy az írója okosabb lett az én műsoromtól.

Nem változtatunk a közönségünk életén másnap reggelre, sem ténylegesen, sem képletesen.

A diákjaim életén is akkor állt be némi változás, amikor eltávolítottak az iskolából - sokan sírtak és sokan fogadkoztak, hogy aszerint fognak élni, amit tőlem tanultak. Remélem, ez egyiküknél sem következett be. Tőlem csak kételkedést lehet tanulni, tekintélyrombolást, az emberi teljesítmény csodálatát meg ilyesmit, csupa olyan dolgot, amivel a hétköznapokban nem lehet megélni. Sőt.

Az emberek a tanítónénik és tanítóbácsik sokéves tevékenysége által lesznek okosabbak, ha ezek a nénik és bácsik jól teszik a dolgukat. Panni néni és Ida néni tanítványai lettek okosabbak. Panni néni elmúlt 60 éves, mikor engem tanított, Ida néni talán 25 körül lehetett. Oldal Anna és Müller Ida. Ők azon rendkívül kevesek közé tartoztak, akiket nem érdekeltek a körülmények. Akik még bízhattak abban, hogy hamarosan másképp lesz. 1949-50-ben még lehetett. Néhány napig még.

Swan Edgar - ha ő is megfelelően teszi a dolgát - hozzájárulhat ahhoz, hogy ezek a nénik nyugodtan dolgozhassanak. Sok jó íróval, festővel, építésszel, fizikussal és orvossal együtt tehet azért, hogy  az Ida néniknek legyen alapanyaga, legyen miből épülnie, hogy aztán némely kisgyerekek napról napra okosabban ébredhessenek. Hogy később sok jó íróval, festővel, építésszel, fizikussal és orvossal együtt akarjanak tenni az emberiség fejlődéséért.

Hogy soha többé ne uralkodhasson az olyan aljas és buta horda, amilyen például a jelenlegi kormánypárt, egyenesági örököse az összes eddigi kormányzó bandának, visszamenőleg úgy 8-900 évre a magyar történelemben.

Ez nagyjából 50-150 évre szóló program. Ahogy a minap írtam. Attól a naptól számítva, amikor először sóhajthat egy nagyot Panni néni és Ida néni ma élő utódja, hogy na mától lehet tanítani.

Ez a ma nem holnap lesz.

Attól tartok, még holnapután sem.

P.S: Csak hogy világos legyen: igen, tekintélyrombolást írtam. Minden tekintély helyből, azonnal lerombolandó. A tekintélynek van egy állandó szókapcsolatot alkotó párja, a tisztelet. A tekintélytisztelet meg magyarul a címnek, a hivatalnak, a beosztásnak jár, tekintet nélkül arra, hogy az állást betöltő ember alkalmas-e vagy nem (többnyire nem). Az értékes ember ugyanis nem tekintélyes és nem tiszteletet kíván, hanem elismerést, vágyat arra, hogy olyan legyél, mint ő. A tanítványaim, a munkahelyeimen a kollégáim (sosem tekintettem beosztottnak őket), és legfőképpen a fiaim nem azért szoktak olykor kérdezni, mert tekintélyem van bizonyos tudományokban, hanem mert az elmúlt évtizedekben igyekeztem igazolni, hogy értek hozzájuk (elég, ha én tudom, az milyen riasztóan kevés ahhoz képest, amennyit lehetne tudni).
És csak hogy még világosabb legyen, az oktatás nem az egyetemek szintjén kezdődik. Semmilyen szempontból sem. Az oktatás minősége egyedül az első két évben tanítók minőségétől függ. Ott dől el minden. Azután már csak variációs lehetőségek vannak. Az első két évben tönkretett gyereken már szinte lehetetlen javítani. Mint ahogyan az onnan kikerülő, gyermekként kezelt, szeretetet és figyelmet egyként átélt kicsiket nehéz elrontani. Ez azért szokott sikerülni. Ha véletlenül kikerül ilyen a jelen magyar iskolarendszer dermesztő légkörében.