Úgy gondoltam, lassan hozzá kellene kezdenem a tervezett, Napló című könyv szerkesztéséhez, ami nem az én életem naplója lesz, hanem annak a kornak a napról napra való megörökítése, amiben mindannyian élünk. A Jóreggelt Európa adja a részleteket, a hajdani rádióműsorom meg ez a blog.
Elkezdtem keresgélni. Találtam egy írást mindjárt a keresgélés első percében 2003-ból, beleolvastam. Aztán mindjárt úgy döntöttem, ezt most ideteszem:
Egy
barátom sötét kedvében azt kérdezte szokásos éjszakai telefonbeszélgetésünkkor,
mit gondolok, milyen kilátásai vannak a jövőre, mire számíthat.
Szeretnél
műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést? Hát távirányítóval ugattatható
robotkutyát? Azt mondta, nem szeretne. Akkor mit akarsz? Miben reménykedsz?
Villámgyorsan tört ránk a barbárság kora, és történelmi időben mérve
villámgyorsan el is fog múlni, de a mi hátralévő éveink nem történelmi idővel
méretnek, hanem emberivel. Semmi esélyünk nincs arra, hogy emberszámba
vegyenek.
Kinek
van? A fiatal, magát demokratának és polgárnak nevező, öltönyös, zseléshajúnak
van?
Igen,
ő azt hiszi, hogy neki van. És nincs? Persze, hogy nincs. Őt fizetőképes
keresletnek hívják. Ha pedig munkahelye a magyar parlament, akkor még szomorúbb
a helyzet, akkor ő az a bizonyos légy a szekér rúdján, amelyik azt képzeli
magáról, hogy ő húzza a szekeret. Egy hatalmi tébolyban szenvedő elmeháborodott
légy, aki státuszára nézve fizetőképes kereslet – ez volna a társadalom vezető
rétege… Akarsz ilyesféle esélyt?
Erőviszonyokról
szólt a műsorom, elmondtam benne ezt a párbeszédkivonatot. Azért választottam
az erőviszonyokat, mert úgy
gondoltam, ideje volna elmorfondírozni azon, ki nyerte a választásokat, és ki
vezeti ezt az országot. De az előző éjszakai telefonbeszélgetés felidézése más
irányba vitte a műsort. Hiszen erőviszonyokról akartam beszélni! Akkor mi a
fenét kotlanék parlamenti és önkormányzati választások fölött? Erőről akarok
elmélkedni, nem két kis csenevész kölyökről, egyik a csont és bőr, inas karját
hajlítgatja, olyasféle duzzanat jelenik meg rajta, mint egy töltelékét vesztett
babzsák, másik a hasizmát mutogatná, fehér kis pocak domborodik ott – az ember
elmosolyodik: hát istenem, nekünk ez jutott. Olykor még mindig bedőlök a
látszatnak…
1963.
november 22-én megölték John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét.
Addig is és még sok évtizeden át utána is azt képzelte a világ, hogy az
Egyesült Államok elnöke a világ elsőszámú, ennélfogva legnagyobb hatalmú
embere. Elég nehéz volt feldolgozni azt a sejtésnél is homályosabb gyanút, hogy
nem ő az, hanem az olajat és vasat bányászó betonagyú barbár, akinek a világról
való elképzelése abban merül ki, hogy még rengeteg olajat és vasat akar
kibányászni, és azt nekünk mind el akarja adni, miközben ő kagylóformájú arany
vízcsapok alatt áztatja magát hihetetlenül büdös fürdőhabokba merülve egy
márványbalusztrádokkal és homokkő timpanonokkal ékesített ház hófehér
plasztikamforákkal körberakott fürdőtermében. És minthogy már 63. novemberéig
is annyit bányászott, hogy az érte kapott pénzért bármit meg tudott venni, úgy
határozott, ezentúl ő mondja meg, hogyan legyen ez a világ. Az olajból és
vasból készít nekünk műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval
ugattatható robotkutyát, a pénzen vesz magának kiszolgáló személyzetet, ezt
politikusnak hívják, és ügyintézőt, ennek bérgyilkos a közérthető neve. Ezek
pedig vesznek újságokat, rádiókat, televíziókat, nevezett tömegtájékoztató
eszközöket rábízzák rosszarcú, rosszjellemű, pitiáner és félművelt
tyúktolvajokra, akik jól értenek azoknak a nyelvén, akik műanyaggrániton
alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát
akarnak vásárolni…
A
II. világháború utáni újjáépítéssel és az emberiség nyúlszerű szaporodásával
együtt járó, minden valamirevaló szociológiai szakdolgozatban központi szerepet
játszó tömegtermelés izzadta ki
magából azt a rossz szagú váladékot, amit hagyománytisztelő filoszok csak
fináncoligarchiának neveznek, mert még nem jöttek rá, hogy ennek semmi köze
sincs az oligarchiához, és viszonylag kevés köze van a finánctőkéhez is. Ez a
megfoghatatlanságától félelmetes hatalom attól borzalmas, hogy nem egyedek
összessége, nincs arca, nincs személyisége. Bemutatom Hlesztakov urat, ismerje
meg Mosca urat, ők a világhatalom – ilyen nincs.
1963.
november 22-én talán még volt 10-12 valóságos alak, 10-12 agresszív, faragatlan
tuskó, akik név szerint is megjelölhetők lettek volna mint Kennedy
meggyilkoltatásának elrendelői. Ez volt valószínűleg az első és utolsó ilyen
alkalom. Azóta is ez a néhány, néhány tucat, esetleg néhány száz ember
irányítja a világot, de már nincs köztük megnevezhető egyén. Jelen vannak mind
az öt földrészen, talán ismerik egymást, legalábbis tudnak a többiről. Talán
olyan is van közöttük, akit mi is ismerünk. Mondjuk, szerényen üveggyárosnak
nevezi magát, imád jelen lenni, teszi magát, mosolyog, amikor a kamera
megérkezik, vihogni kezd az élvezettől, amikor megmutatja a smaragdból készült
elefántját, amin csiszolt törtüveglap fekszik, rajta nargilé, olyan szopókával,
amelynek a fájáért egy egész expedíciót küldött az amazonas-i őserdőbe, hárman
meg is haltak, most képzelje, és szörnyülködik. Közben övé a fél gyógyszeripar,
az üveggyárában fiolákat és orvosi műszereket készítenek, mert a legnagyobb
üzlet a világon a beteg ember…
Bár
nem hiszem, mert nem ők szerepelnek, csak az érdekeik, az általuk véghez vitt
pusztítás pedig azért nem igazán látványos még, mert ezek az érdekek egyelőre
igénylik a nagy buta tömeget, minthogy eladni csak annak lehet. Ezért
működhetik demokratikus államrend és népjóléti intézmény, könyvkiadó és
bevásárlóközpont, mert ezek egyike sem szól ellene a tömegtermelésnek, és nem
befolyásolja az újbarbárság korának tömeghülyítő hatását.
Erőviszonyok.
Itthon, nálunk? Hát… van bizonyos fejlődés. Álldogálnak itt tanácstalanul
néhány millióan, és nem hisznek a szemüknek. Nem arra gondolok, hogy a
jelenlegi kurzus tétován néz, hogy itt mi minden történik, és úgy véli, elég
felnőtt ember él ebben az országban, majd megoldják a problémáikat, mert ebben
még lehetne valami rokonszenves is, hogy tényleg, mennyire nem akarnak ránk
települni, bár ügyintézőtől az ember kicsit több határozottságot vár az ügyek
intézésében. Hanem arra gondolok, hogy nem történik semmi a megelőző négy év
ügyeinek tisztázásában. Rosszul láttunk mindent és fals volt a
következtetésünk, itt minden a legnagyobb rendben volt, nem tűntek el
százmilliárdok, és én például tényleg nem vagyok rendes magyar ember, amiért nem
mentem el zászlót lengetve lelkesedni? És nem gondolom úgy, hogy szükségem van
egy Ország Vezérre, hiszen – legyek már következetes – évszázados hagyomány a
mi országunkban, hogy mindig volt Ország Vezér, magyar vagy külföldi, mindegy,
csak mondja meg, mit, mikor és hogyan…
Egyszóval
hogyan is van ez? Azt mondják okos barátaim, hogy megállapodtak. Kicsodák? A
két kis csenevész kölyök? Azaz a magyar politikai osztály? Ugyan! Azért némi
fejlődés csak van, bizonyos dolgokban – nyugodtan állíthatjuk – felzárkózóban
vagyunk. Sokszázmilliárdról van szó, nem politikusokra méretezett összeg. És a
sokszázmilliárd forintban is nagy pénz, nem kell azzal érdemén felül
foglalkozni. Márpedig ha sokat bolygatja az úgynevezett igazságszolgáltatás,
még eljutna azokhoz (amilyen bambák és vigyázatlanok ezek a politikusok, még
hagynák is), akik nem kívánnak a nyilvánosság elé lépni. Tessék elhinni, jobb
így. Mindenkinek. Kiváltképpen a forradalmi romantikára hajlamos újságíróknak. Cikkezett
a magyar sajtó bizonyos pártközeli cégekről. Vannak sokan ebben az országban,
akik egy ideje tudják, hogy legföljebb cégközeli pártokról volna érdemes
beszélni, ha lehetne ismerni a pártot tulajdonló céget, és ha volna valaki
olyan balga, hogy ebben a tárgykörben részletes ismereteket akarna szerezni.
A
közelmúltban könnyelműen és meggondolatlanul belebonyolódtam egy vitába, amely
az újságírás és a hatalom viszonyáról szólt, különös tekintettel az újságírónak
a hatalommal szemben való ellenőrző szerepéről. Azt hittem, tizenhárom évvel az
utolsó (eddig utolsó) diktatúra kimúlása után lehet egy nagyot sóhajtani, és
egy nagyjából működőképes intézményrendszerre bízni mindenféle ellenőrzést. A
hatalomét is meg az élelmiszerbolti eladóét is. Értem én, hogy negyvenévi
„sajtóirányítás” után kéjes a hatalom elszámoltatásának illúziója, hogy nagy
érzés lehet úgyszólván következmények nélkül „bírálni” a politikát, csak jó
volna tudni, az újságíró nem arra való, hogy nem működő ellenőrzési hivatalok
helyett ellenőrizzen és legyen hivatal. Az újságíró közvetít. Adott esetben a
hatalom disznóságait a nyilvánosság számára, abban a reményben, hogy a
nyilvánosság ereje rábírja a hatalmat disznóságainak legalább a mérséklésére.
Ez a remény az esetek többségében hiú. Az úgynevezett tényfeltáró újságírásnak
a nevében is benne rejlik: olyan tényeket tár fel, amelyeket a hatalom szeretne
titokban tartani. Ezekhez a titkokhoz többféleképpen lehet hozzájutni.
Feltárásuk a jog, az etika és az életben maradáshoz való ragaszkodás különböző
erősségű kérdéseit veti fel, a titkok természetétől függően. A legritkább
esetben fordul elő, hogy az oknyomozás minden kérdésre tiszta választ ad. A
különféle „kiszivárogtatások” nyomán keletkezett, többé kevésbé ellenőrzött,
erkölcsi aggályok és az értelmesen előre látható kártékony következmények
figyelmen kívül hagyásával közvetített „tényfeltárást” nem szívesen sorolnám az
újságírás vonzó és klasszikus tevékenységei közé. Az önálló, mindenféle
sandaságot kizáró tényfeltáró munka viszont legjobb esetben nyomozói feladat,
kevés újság engedheti meg magának, hogy detektívet tartson. Az újságíró dolga
ezesetben is a közvetítés.
Jó
volna megérteni végre, hogy a Watergate-ügy nem azért lett ügy, mert két remek
újságíró nyomára bukkant bizonyos kapitális disznóságoknak, hanem mert néhány
olajbányásznak és vaskereskedőnek úgy tetszett, hogy legyen belőle ügy, mert az
a Nixon nevű valamiért már nemkívánatossá vált. Úgyhogy a két újságírót először
is életben hagyták (ami nem fordulhatott volna elő, ha olajbányászéknak nem
tetszik a munkálkodásuk), másodszor pedig a megfelelő mértékű ünnepléssel
elejét vették annak, hogy másik két újságíró firtatni kezdje, hogyan
maradhatott életben ez a kettő.
Hogy
provinciális legyek, az Orbán-bányák, és egyéb melldöngetésre inspiráló hazai
ügyek „feltárása” azért lehetséges, mert valakiknek az érdekei éppen így
kívánják. Ezek a valakik lehetnek politikusok, mindkét végről valók, és
lehetnek „üzletemberek”, ugyancsak mindkét végről valók. (Mellesleg mi lett a
feltárás következménye: egy összetört fényképezőgép. Ne tessék azt mondani,
hogy a választások elvesztése, mert azt az előző hatalom hősies
erőfeszítéseinek tulajdoníthatjuk, amennyiben a nagytudású viselkedésformáló
stratégák és a teljes vezérkar mindent elkövetett annak érdekében, hogy az
elveszíthetetlennek látszó választásokat sikerüljön elveszíteni.)
A
lánglelkű újságíró, akinek küldetéstudata van nagy leleplezések és
világmegváltások tárgyában (reszkessetek egerek), engem kicsit riaszt, mert
arra gyanakszom, hogy a nagy lobogástól nincs ideje megtanulni a mesterséget,
és legalább nagyjából megismerni a körülötte lévő erőviszonyokat. Persze, írja
csak meg, hogy mit mondott az akasztós meg a lövöldözős, és tárja föl, és írja
meg, hogy csöpög a csap, meg kosz van az aluljáróban, csak közben nem árt
tudatában lenni annak, hogy “nem a kakas szavára kezd viradni, de a kakas
kiált, merthogy virad”, és közben ne érezze magát hatalomnak. Ám ha mégis
hatalomnak akarja érezni magát, elégedetten akkor nézzen a tükörbe, midőn
sikerült elmagyaráznia Mari néninek és Lajos bácsinak, miért nem lehet
mesterségesen alacsonyan tartani a gyógyszer- és gázárakat, (ami kétségkívül
kicsit nehezebb, mint botrányt harsogni), mert az ismeretek átadásának
képességében tényleg van valami felemelő erő. És az egyetlen hatalom, ami
valóban képes elszámoltatni az ügyintézőket, az a sok-sok Mari néni és Lajos
bácsi, az a nagy buta tömeg, amelyik a tudatlan feje fölé tartja az imént
leírt, semmilyen érzékszervvel nem rögzíthető fantomot, amelynek az az érdeke,
hogy ez a tömeg minél tovább legyen tartható minél nagyobb szellemi
sötétségben. Amely szellemi sötétség további sűrítéséhez járul hozzá az az
újságíró, aki feltár és elszámoltat, ahelyett, hogy a munkáját végezné. Megható
és mosolyogtató látvány a kiskutya, amint a farkát csóválva, ugrásra készen
várja, mikor hajítják el neki a pöttyös labdát, hogy visszahozza. Az újságíró,
aki hatalomnak képzeli magát, erre a kiskutyára emlékeztet, csak nem érzek
meghatottságot, amikor nézem, hogy nem is tudja, most dobják neki... A „hatalom
kontrollálása” szolgálás. Folytonos futkosás a labda után, amit az idézőjel
nélküli hatalom dobál. A tömegtájékoztatás szakmunkásának sok-sok évig kell
küszködnie, amíg megtalálja azt a magaslest, ahonnan méltósággal nézhet körül.
Ahol elhelyezkedve belenyugszik, hogy az a fegyver, amit a függetlenség
pallosának vélt, amivel ifjúkorában csapkodott, rendre olyanokat vérzett meg,
akik meg akarták magyarázni, hogy a függetlenség nem létezik, csak a függési
pontoktól való távolság növelhető – már ha az ember ízlése és tájékozottsága
elég megbízhatóan működik annak megállapításához, hol vannak ezek a pontok és
milyen minőségűek.
Persze
nem volna szükséges feltétlenül barbárrá válni. Nem nagyon szeretem a hangzatos
magyar szólamokat, beleborzongok a „merjünk nagyok lenni” típusú öblögetésekbe,
mindig az a bizonyos felfuvalkodott béka jut eszembe róla, de barbárrá lenni
nem szükséges. A nagy magyar világbirodalmat legföljebb Örkény István
iróniájával látom, de úgy vélem, vannak sajátos adottságaink, amelyekből következhetnek
sajátos erőviszonyok. Intellektuális erőviszonyokra gondolok, a
teljesítőképesség kikényszerített fejlődésére, amelynek eredményeként lehetnénk
akár majdnem olyanok is, amilyennek az előző négyévi kurzus láttatni szeretett
volna bennünket. Majdnem, amennyiben lehetnénk környékünkön a
legtehetségesebbek, legokosabbak, leggyorsabban előremenők, de semmiképpen sem
a legkülönbek meg a többi ilyesféle tulajdonság, amiket most nem részleteznék.
Az
olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák uralkodásának korában még
talán jól is jöhetne, hogy nem vagyunk annyira szem előtt. Pontosabban nem
volnánk, ha sértődött politikusok tele nem könnyeznék a külföldet a rajtuk
esett sérelemmel, amennyiben elvették tőlük a kisvödröt meg a lapátot.
Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmiféle izolacionista, azaz elkülönülési
törekvéseknek, de a magyar művelődéstörténet semmilyen más kultúrához nem
hasonlítható hagyományainak sűrű szűrőjén keresztülengedve a barbárság nyúlós
és rossz szagú levét, átvészelhetnénk a tömegtermelés által agyonnyomott, most
következő néhány áporodott évtizedet.
Ehhez
persze az kellene, hogy a saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában
randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság, amelyik még mindig nem
tudja magáról, hogy csak személyzet az olajbányászok és vaskereskedők és
fináncoligarchák nagy rózsaszínvirágos tapétával borított előszobájában, végre
rájöjjön, mennyire mindegy, övé-e a hatalom vagy az ellenfélé, egyikük sem
számít semmit. Jó, tudom, bizonyára kéjes érzés milliárdokat zsebrevágni, és az
talán könnyebb a végrehajtó hatalom birtoklásának illúziójában, de praktikus
volna végre tudomásul venni: nem hasznos túl sokat birtokolni. Mert egy
bizonyos összegen felül (nem tudom, mekkora ez az összeg) szemet fognak szúrni
némely olajbányász és némely vaskereskedő körökben, pontosabban azok
ügyintézőinek köreiben, mert azok nem szeretik a felkapaszkodott újgazdagokat.
Félnek ugyanis, hogy ennyi kivakaródzott alatt már leszakad annak az
uborkafának sok ága, amelyre ők is csak nemrég kapaszkodtak fel.
És
persze az is kellene, hogy a közszolgálati híradó ne a Csepelen leégett házat
hozza vezető anyagnak, hogy a közszolgálati híradás ne a Magyarok
Világszövetségéről és az MDF véleményéről értekezzék hosszú percekig, mert ez
nem politikai, hanem szakmai kérdés: pillanatnyilag nem ezek a meghatározó
tényezők Magyarország életében, mint ahogy csúf dolog végeláthatatlanul
hömpölygő tömegnek leírni 3-4000 embert, mert az nemcsak politikailag
tarthatatlan egy közszolgálati krónikában, hanem egyszerűen hazugság. Lángoszlopok
és dilettánsok harsognak a magyar sajtóban, diadalmasan ordítják, hogy
szenzáció, pedig csak egy saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában
randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság lármáját
visszhangozzák, ami szenzáció legföljebb annyiban volt négy éven át, hogy ezt
mennyi ideig lehet következmények nélkül csinálni.
Lakik
itt tízmillió ember, törődni kellene velük, foglalkozni a dolgaikkal, intézni
az ügyeiket. Néhányszáz, néhányezer alkalmazott azért kapja a fizetését. És nem
azért, hogy lármázzon. Miféle uradalom az, ahol a személyzet állandóan
ricsajozik, a kertész az ablakom alatt ordítozik a gazdatiszttel?! Ahol minden
reggel arra ébredek, hogy harsog a folyosó a komornyik és a kulcsárasszony
rikácsolásától, a kertben a madarak nem mernek már fütyülni, mert az ispán
minden délelőtt idejön veszekedni az istállómesterrel. Legyen már csönd végre!
Ki a fene kíváncsi erre az állandó, zajos huzakodásra?! Akinek az a feladata,
hogy ellenőrizze a másikat, azt nem azért tartjuk, hogy szünet nélkül
kötözködjön, és a nyakunkra járjon naponta mószerolni, hanem hogy segítsen, ha
olyan okosnak képzeli magát. Van min segíteni.
Lakik
itt tízmillió ember, aki nyugalmat szeretne. Csöndet a személyzeti fertályon.
Tessék végre felfogni, nem tetszik fontosnak lenni! Big Brotherek uralják az
életünket, valóságsók söpörnek végig az országon, tenyészik az úgynevezett
plázakultúra, ócska, ízléstelen rongyokkal és gyomorkaparó konzumkajákkal
rombolják a gyerekeink egészségét, kétszáz szó, döngő diszkózene, aminek a
ritmusa és hangereje a droghullámzással harmonizál, egy laposra sütött
darálthúsdarab két szénhidrátkorong között – legyen elég ennyi, csak ne
kérdezzen az a kölyök, mert akkor kiderül, hogy nincs neki értelmes válasz.
Akkor annyit tud mondani a megfoghatatlanul az Atlanti térség fölött lebegő
hatalom, amelyet az egyszerűség kedvéért ma olajbányásznak és vaskereskedőnek
nevezek, hogy azért vagy, fiam, mert nekem vásárlóra van szükségem, akinek
nincsenek kétségei afelől, hogy az a sok szar, amit eladok neki, az a
boldogság. Haverok, buli. A tömegtermelés fundamentuma a tömeg, a tömegből
pedig az annak természetéből fakadó barbárság kipárolgása teremti meg azt a
hangulatot, amelyben bármit bármennyiért el lehet adni, amelyben lehet olcsón
venni pirosan világító műanyagparazsat, és amelyben egy Van Gogh festményt le
lehet rángatni a sokmilliós divatholmi szintjére.
Tényleg
azt tetszik gondolni, hogy ezzel a civakodó, rossz kofatempóval tönkre kell
tenni újabb négy évet, tényleg azt tetszik gondolni, hogy ez a felelőtlen
fenekedés a megfelelő eljárás, hogy mindegy, milyet hazudunk, csak nagyot
szóljon – abban a környezetben, ahol élünk, ahol úgy alakulnak az erőviszonyok,
hogy már csak néhány ostoba lakájra van szükség, és nem lesz régész, aki olyan
mélyre tud ásni, ahol megtalálja azt a kincset, amit a magyar művelődéstörténet
évszázadok alatt létrehozott?
Ha
tudomásul kell vennünk, hogy az olajbányászok és vaskereskedők és
fináncoligarchák keleteurópai pribékjei átvették a tényleges hatalmat, ha egy
ideig nincs remény arra, hogy e pribékek bizonyos szolgálói civilizáltan
viselkedjenek (legalább az Országházban), ha az általunk választott ügyintézők
nem képesek összefogva komfortossá tenni ezt a 93 000 négyzetkilométert, az
újbarbárság tarolását csillapítani sem tudják, akkor legyen már végre legalább
csend és nyugalom. Kérjük szépen. És köszönjük a megértést.
2003 márciusában még nem tudtam, hogy rövidesen végleg el fognak távolítani a Rádióból, akkor még kaptam egy Pulitzer-díjat, úgy vélem, azért, vegyem végre észre magam, és fogjam be a szájamat. Nem fogtam be. Valamit viszont megsejtettem, ami azóta bizonyossággá vált, ez sem nyerhette el az akkori hatalom tetszését, kiemelem ezt a részt:
Hanem
arra gondolok, hogy nem történik semmi a megelőző négy év ügyeinek
tisztázásában. Rosszul láttunk mindent és fals volt a következtetésünk, itt
minden a legnagyobb rendben volt, nem tűntek el százmilliárdok, és én például
tényleg nem vagyok rendes magyar ember, amiért nem mentem el zászlót lengetve
lelkesedni? És nem gondolom úgy, hogy szükségem van egy Ország Vezérre, hiszen
– legyek már következetes – évszázados hagyomány a mi országunkban, hogy mindig
volt Ország Vezér, magyar vagy külföldi, mindegy, csak mondja meg, mit, mikor
és hogyan…
2003-ban már az Ország Vezér irányított, akkor még azt hittem, a hatalmon lévők egyszerűen csak beszariak. Már nem hiszem azt.