Írom a Sötét tavasz című könyvemet. 48-49-ről szóló játékfilm, regényre hasonlító formában elbeszélve. Könyvfilm. Vagy filmkönyv, ahogy tetszik. Nem azért ilyen kacifántos, mert ki akartam találni valamit, ami még nem volt a világirodalom történetében, hanem mert másképp nem tudom elmondani, amit akarok. Ha film lesz belőle, akkor rengetegen fognak belepiszkálni, ezt a könyvet egyedül írom, ez olyan, amilyennek én akarom.
Napi 7-8-10 órát olvasok. A film (könyv)
történelmi alapja hiteles kell, hogy legyen, a történelem valós alakjain semmit
nem idealizálok és nem is csúfítok, nagy részük csúf anélkül is.
Tudomásom szerint soha senki nem írt
semmilyen összefoglaló munkát arról a borzalomról, amit a történészek a Népek
tavasza hangzatos metonímiájával jelölnek, ezáltal pontosan az ellenkező
hatást tulajdonítva az 1848-as forradalmaknak, mint amit azok a világtörténelemben
jelentenek: a felvilágosodás meggyilkolását, az emberélet értékének
devalválását, a jog torzulását. Az emberréválás folyamatának lassulását, majd
zuhanását a XX. században, ami azóta sem állt meg, ami olyan alakokat terem,
amilyen a Magyarországra rászabadult felcsúti primitív vagy a Szovjetunió
legaljasabb korszakait is alulmúló kágébés suttyó tömeggyilkos.
Nem hiszem, hogy a könyvem megjelenése majd bármit
megváltoztat, de bizonyos idő elteltével nyilván mind többen lesznek, akik e
könyv inspirációjára hajlamosak elmorfondírozni egy alapigazságon: adatokat,
dokumentumokat, tényeket nem lehet „véleményezni”, „értelmezni”, legföljebb egy
ideig (esetünkben hosszú ideig) elcsalni, hamisítani, széthazudni.
A Népek tavaszán belül tartjuk számon a mi
dicsőséges „forradalom és szabadságharcunkat”, makacsul nem véve tudomásul,
hogy az nem volt forradalom és nem volt szabadságharc, csak borzalmas és
racionálisan indokolhatatlan tömeghalál. Március tizenötödikét egy különben
bizonyára kiváló történész elnevezte „törvényes” forradalomnak, aminél nagyobb
marhaságot nehéz lett volna kitalálni, de így legalább a „forradalom” szó
tovább élt, pedig már nyilvánvalóvá vált, lassan a köznép számára is, hogy néhány
ember könnyű tavaszi sétáját, minek során még csak pofon sem ütöttek senkit,
nem lehet forradalomnak nevezni. Aztán lett később háború, amit egy hőbörgő,
giccses szóvirágokkal a népet butító exhibicionista és az ő csatlósai provokáltak,
amit 1849-ben csak azért nem tárgyaltak „háborús bűnök” címszó alatt, mert a
jog még nem jutott el odáig. Amit nem a Habsburgok „kényszerítettek” rá a
magyarokra, hanem az okos és tisztességes emberek (Széchenyi, Deák, Szemere és
még sokan névtelenek) intelme ellenére a jelzett szlovák, éppen ebből fakadóan a
maga mély magyarságát agyonhangsúlyozó ügyvéd húzott rá a magyar népre.
Közeledvén az „ünnep”, úgy gondoltam,
megosztok néhány dokumentumot ennek a blognak a hűséges olvasóival, legyenek
legalább néhány ezren, akik már most eltöprenghetnek, miért kell nekünk
összevissza hazudoznunk kisebb nagyobb megszakításokkal több, mint 170 éve. Nem
akarom a szükségesnél hosszabbra nyújtani ezt az írást, ezért bizonyos részeket
csak vázlatosan említek – mindjárt itt, az elején például azt, hogy Magyarországon
nem volt forradalmi helyzet 1848-ban, semmiképpen sem olyan, ami hasonlítható
lett volna mondjuk az úgynevezett „nagy francia forradalomhoz”. Ott legalább voltak
erkölcstelen, gyűlölt királyok, közismert szeretőkkel, förtelmes feleségekkel,
volt gazdasági válság, becsődölt merkantilista gazdaságpolitika, több vesztes,
drága háború, a király rendeletileg adóztatott, a rendi gyűlést nem hívták
össze, mindezek miatt sorozatos felkelések, éhséglázadások, sztrájkok – itt mindebből
semmi, csak a szokásos langyos állóvíz, sorsukba évszázadok alatt beletörődött
jobbágyokkal, tehetetlen és értetlen, nagyon vékony kis polgársággal, ostoba,
gyűlölködő köznemességgel, még ezeknél is ostobább főnemesekkel. Az a „nagy
francia” lehetett volna figyelmeztető precedens, rossz ómen, de nem lett, mert a
világ történészeinek és politikusainak a meghatározó többsége már akkor is
olyan dühítően korlátolt volt, amilyenek a maiak. Pedig voltak többen is, akik
már akkor szóltak. Például Edmund Burke 1790-ben, azaz még a korzikai káplárnak
nevezett Napóleon, a világ egyik legundorítóbb gazemberének pusztítása előtt
leírta: „…gyűlölöm, megtagadom s örökre elutasítom a francia forradalmat,
egész véres történetével, förtelmes elveivel és mindörökre átkozott vezetőivel.
Remélem, képes leszek lemosni azt a gyalázatot, hogy valaha csapdába estem és
helyeseltem ezt az Isten és ember elleni összeesküvést, a világra mért
legsúlyosabb csapást, az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltját.”
Elolvastam többek között egy remek
könyvet, amit – bármily szégyen is – korábban nem ismertem: Batthyány Lajos
az első magyar miniszterelnök élete és halála. Hiteles kútfőkből s kortársak
emlékezéseiből összeállítva. Pest. Kiadja Heckenast Gusztáv. 187o.
A Kiadó közöl egy levelet, gyönyörű
fordításban, mindjárt ideteszem, csak előbb idézek egy másik részletet, egy
közkeletű hiedelmet, aztán e kettőt majd összevetjük.
„Röviden, Batthyány Lajos a
méltányosság, loyalitas, politikai eszélyesség által követelt engedékenység
terére lépett, melyen, a haza iránti szilárd kötelességérzeténél és lángoló s
épen ezért féltékeny honszereteténél fogva, a bonyolódott viszonyok békés kiegyenlítésére
is utat törni ügyekezett. Kossuth ellenben a jogosság szigorú korlátai közé
zárkózott, ha kell a harczra is elhatározottan. Ezen elvkülönbség köztök már a
minisztérium megalakítása előtt is többizben kitűnt zárt tanácskozmányaikban, s
Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie.
Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen
arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette
azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni
előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden
oldalról elismert lehetetlenség.
Ekként lehetetlen lévén Kossuthot
kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire
lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért
beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak
már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén
Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért
igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban
neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek
népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán
elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt
vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a
belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább
óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely
különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét.
A magyar minisztérium névsorának
megerősitése azonban nem a legnagyobb akadályt képezte.
A pénz és hadügy külön választása s
Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a
legnagyobb nehézség. Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S
a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi
visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.”
Emeljük ki innen az egyik legfontosabb,
számtalanszor hivatkozott két mondatot: Bécsben már megbánták a mit
Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére
végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.
Na akkor most
lássuk a fent említett „királyi leiratot”:
„Kedves
öcsém, fönséges főherczeg, Nádor ur!
Azon alázatos felirásból, melyet
Magyarországom rendjei nevében Kedveltséged által kezemhez vettem, megértvén a
hü magyar nemzet kívánságait, semmit nem kések atyai szivem tiszta sugallatából
kijelenteni, hogy mind azon kívánságoknak teljesítésére, melyektől kedvelt
Magyarországom boldogsága és alkotmányos felvirágzása már most föltételezve
van, szívesen forditandom gondjaimat. És ez okból tudtára adom Kedveltségednek,
hogy miután Kedveltséged, mint az ország rendjeinek egy hangú akaratával
elválasztott s általam megerősített nádor és királyi helytartóm, a törvények
értelmében teljes hatalommal fel van ruházva, ezen országot a hozzá kapcsolt
részekkel együtt, a korona egységének, és a birodalommali kapcsolatnak épségben
tartása mellett, az országbóli távollétem alatt, a törvény és alkotmány ösvényén
kormányozni: Én a hü karok és rendeknek egy, a honi törvények értelmében
független, felelős minisztérium alkotása iránti kivánatát elfogadni hajlandó
vagyok; Kedveltségedet egyszersmind felhatalmazván, miszerint e végre a
Kedveltséged által előttem megnevezett férfiakból nekem teljesen alkalmatos
egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre
iránt czélszerü törvényjavaslatok, a karok és rendek által is helyesen
kedveltnek tartott ama legszorosb kapocsnak kellő méltánylásával, mely a
pragmatica sanctio által egyesült s atyai gondoskodásomra egyformán jogositott
örökös tartományaim között létezik, az országos felirásban érintett egyéb
törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek, és további
elhatározásom alá mielőbb terjesztessenek. Adja Kedveltséged e soraim
foglalatját, mely kedvelt Magyarországom mindenkor atyailag ápolt boldogsága
iránti atyáskodó indulatomból származik, mint a Kedveltséged által elébe
terjesztett kivánatokra tett legfelsőbb válaszomat, az ország rendjeinek
tudomására.
Bécs, Böjtmás
hó 17-kén 1848."
Aláirva:
Ferdinánd s. k.
Tetszik érteni? …nekem teljesen
alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék,
hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok… az országos
felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek
által terveztessenek…
Olyanok legyenek a miniszterek, akik
megfelelnek az udvar igényeinek, és akik képesek felfogni, hogy az érvényes
törvényekkel összhangzó törvényjavaslatokra van szükség. Lát ebben valaki
valami kivetnivalót? Ez itt nem a görög demokrácia és nem is a későbbi skandináv
rendszer. Ez a királyi leirat nem egy „forradalmi” kiáltvány, ez csak azt
tartalmazza, amiben megállapodtak a magyar küldöttséggel előző nap, azaz március 16-án (Böjtmás állítólag
a március „régi” elnevezése, etimológiailag levezethetetlen, eredete
megállapíthatatlan). Ebben nincs semmi olyan ígéret, amit később visszavontak
volna, sőt az áprilisi törvények (amik márciusban már megvoltak, csak április
11-én szentesítette őket a király) sem tartalmaztak semmit, ami ellene szólt
volna a hatályos törvényeknek.
Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogilag két
önálló államból állt, ezeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és
magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és e két minisztérium
költségeinek fedezésére szolgáló pénzügy) kötötték össze. Ehhez a két állam
tízévenként megújított szerződésben járult hozzá, ennek meghatározása és
kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt.
Sem a királyi leirat, sem az áprilisi
törvények nem váltják le Philipp von Krauß pénzügy-, sem Felix zu Schwarzenberg
külügy-, sem Peter Zanini hadügyminisztert, de Zanini április 30-i lemondása
után Theodor Baillet de Latourt sem. A Batthyány-kormány kinevezett pénzügy- és
hadügyminiszterei ilyenformán törvénytelen pozíciók voltak, a különféle külügyi
próbálkozások idegen országokban létesítendő „magyar” követségek (sikertelen)
létrehozására ugyancsak törvényellenesek és mellesleg tökéletesen fölösleges
provokációk.
Emlékeznek a fent idézett sorokra? „…Batthyány
jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen
származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen
arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette
azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni
előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden
oldalról elismert lehetetlenség.
Ekként lehetetlen lévén Kossuthot
kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire
lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért
beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak
már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén
Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért
igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban
neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek
népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán
elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt
vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a
belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább
óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely
különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét…” Ezzel kezdődött.
Kossuthtal senki nem akart együtt munkálkodni, és ezúttal nem a többiekben volt
a hiba. Azt ugyanis mindenki tudta, ami a Batthyányról szóló könyvben is benne
van, hogy „…a pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két
főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség.”
Akkora nehézség, ami már akkor magában
foglalta a későbbi bukást.
P.S.: Egyre szilárdul az a meggyőződésem, hogy ez a 48-as hazudozás semmiben nem különbözik attól, ami a jelenben folyik: mindenki hibás, csak mi nem (lásd például, brüsszeli háborús szankciók meg Soros meg a migránsok a mi inflációnk okozói), a Habsburgok megbánták, visszavonták, bosszút álltak, a horvátok hadat gyűjtöttek, nekünk jöttek... Pedig semmi ilyesmi nem történt, csak mindenkinek elege lett körülöttünk abból az ostoba, kirekesztő, a magyar felsőbbrendűséget hirdető, a megállapodásokat be nem tartó politikából, ami a "szabadságharcnak" eufemizált háborúhoz vezetett.