Az ünnephez

 

Írom a Sötét tavasz című könyvemet. 48-49-ről szóló játékfilm, regényre hasonlító formában elbeszélve. Könyvfilm. Vagy filmkönyv, ahogy tetszik. Nem azért ilyen kacifántos, mert ki akartam találni valamit, ami még nem volt a világirodalom történetében, hanem mert másképp nem tudom elmondani, amit akarok. Ha film lesz belőle, akkor rengetegen fognak belepiszkálni, ezt a könyvet egyedül írom, ez olyan, amilyennek én akarom.

Napi 7-8-10 órát olvasok. A film (könyv) történelmi alapja hiteles kell, hogy legyen, a történelem valós alakjain semmit nem idealizálok és nem is csúfítok, nagy részük csúf anélkül is.

Tudomásom szerint soha senki nem írt semmilyen összefoglaló munkát arról a borzalomról, amit a történészek a Népek tavasza hangzatos metonímiájával jelölnek, ezáltal pontosan az ellenkező hatást tulajdonítva az 1848-as forradalmaknak, mint amit azok a világtörténelemben jelentenek: a felvilágosodás meggyilkolását, az emberélet értékének devalválását, a jog torzulását. Az emberréválás folyamatának lassulását, majd zuhanását a XX. században, ami azóta sem állt meg, ami olyan alakokat terem, amilyen a Magyarországra rászabadult felcsúti primitív vagy a Szovjetunió legaljasabb korszakait is alulmúló kágébés suttyó tömeggyilkos.

Nem hiszem, hogy a könyvem megjelenése majd bármit megváltoztat, de bizonyos idő elteltével nyilván mind többen lesznek, akik e könyv inspirációjára hajlamosak elmorfondírozni egy alapigazságon: adatokat, dokumentumokat, tényeket nem lehet „véleményezni”, „értelmezni”, legföljebb egy ideig (esetünkben hosszú ideig) elcsalni, hamisítani, széthazudni.

A Népek tavaszán belül tartjuk számon a mi dicsőséges „forradalom és szabadságharcunkat”, makacsul nem véve tudomásul, hogy az nem volt forradalom és nem volt szabadságharc, csak borzalmas és racionálisan indokolhatatlan tömeghalál. Március tizenötödikét egy különben bizonyára kiváló történész elnevezte „törvényes” forradalomnak, aminél nagyobb marhaságot nehéz lett volna kitalálni, de így legalább a „forradalom” szó tovább élt, pedig már nyilvánvalóvá vált, lassan a köznép számára is, hogy néhány ember könnyű tavaszi sétáját, minek során még csak pofon sem ütöttek senkit, nem lehet forradalomnak nevezni. Aztán lett később háború, amit egy hőbörgő, giccses szóvirágokkal a népet butító exhibicionista és az ő csatlósai provokáltak, amit 1849-ben csak azért nem tárgyaltak „háborús bűnök” címszó alatt, mert a jog még nem jutott el odáig. Amit nem a Habsburgok „kényszerítettek” rá a magyarokra, hanem az okos és tisztességes emberek (Széchenyi, Deák, Szemere és még sokan névtelenek) intelme ellenére a jelzett szlovák, éppen ebből fakadóan a maga mély magyarságát agyonhangsúlyozó ügyvéd húzott rá a magyar népre.

Közeledvén az „ünnep”, úgy gondoltam, megosztok néhány dokumentumot ennek a blognak a hűséges olvasóival, legyenek legalább néhány ezren, akik már most eltöprenghetnek, miért kell nekünk összevissza hazudoznunk kisebb nagyobb megszakításokkal több, mint 170 éve. Nem akarom a szükségesnél hosszabbra nyújtani ezt az írást, ezért bizonyos részeket csak vázlatosan említek – mindjárt itt, az elején például azt, hogy Magyarországon nem volt forradalmi helyzet 1848-ban, semmiképpen sem olyan, ami hasonlítható lett volna mondjuk az úgynevezett „nagy francia forradalomhoz”. Ott legalább voltak erkölcstelen, gyűlölt királyok, közismert szeretőkkel, förtelmes feleségekkel, volt gazdasági válság, becsődölt  merkantilista gazdaságpolitika, több vesztes, drága háború, a király rendeletileg adóztatott, a rendi gyűlést nem hívták össze, mindezek miatt sorozatos felkelések, éhséglázadások, sztrájkok – itt mindebből semmi, csak a szokásos langyos állóvíz, sorsukba évszázadok alatt beletörődött jobbágyokkal, tehetetlen és értetlen, nagyon vékony kis polgársággal, ostoba, gyűlölködő köznemességgel, még ezeknél is ostobább főnemesekkel. Az a „nagy francia” lehetett volna figyelmeztető precedens, rossz ómen, de nem lett, mert a világ történészeinek és politikusainak a meghatározó többsége már akkor is olyan dühítően korlátolt volt, amilyenek a maiak. Pedig voltak többen is, akik már akkor szóltak. Például Edmund Burke 1790-ben, azaz még a korzikai káplárnak nevezett Napóleon, a világ egyik legundorítóbb gazemberének pusztítása előtt leírta: „…gyűlölöm, megtagadom s örökre elutasítom a francia forradalmat, egész véres történetével, förtelmes elveivel és mindörökre átkozott vezetőivel. Remélem, képes leszek lemosni azt a gyalázatot, hogy valaha csapdába estem és helyeseltem ezt az Isten és ember elleni összeesküvést, a világra mért legsúlyosabb csapást, az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltját.”

Elolvastam többek között egy remek könyvet, amit – bármily szégyen is – korábban nem ismertem: Batthyány Lajos az első magyar miniszterelnök élete és halála. Hiteles kútfőkből s kortársak emlékezéseiből összeállítva. Pest. Kiadja Heckenast Gusztáv. 187o.

A Kiadó közöl egy levelet, gyönyörű fordításban, mindjárt ideteszem, csak előbb idézek egy másik részletet, egy közkeletű hiedelmet, aztán e kettőt majd összevetjük.

„Röviden, Batthyány Lajos a méltányosság, loyalitas, politikai eszélyesség által követelt engedékenység terére lépett, melyen, a haza iránti szilárd kötelességérzeténél és lángoló s épen ezért féltékeny honszereteténél fogva, a bonyolódott viszonyok békés kiegyenlítésére is utat törni ügyekezett. Kossuth ellenben a jogosság szigorú korlátai közé zárkózott, ha kell a harczra is elhatározottan. Ezen elvkülönbség köztök már a minisztérium megalakítása előtt is többizben kitűnt zárt tanácskozmányaikban, s Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden oldalról elismert lehetetlenség.

Ekként lehetetlen lévén Kossuthot kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét.

A magyar minisztérium névsorának megerősitése azonban nem a legnagyobb akadályt képezte.

A pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség. Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.”

Emeljük ki innen az egyik legfontosabb, számtalanszor hivatkozott két mondatot: Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.

Na akkor most lássuk a fent említett „királyi leiratot”:

„Kedves öcsém, fönséges főherczeg, Nádor ur!

Azon alázatos felirásból, melyet Magyarországom rendjei nevében Kedveltséged által kezemhez vettem, megértvén a hü magyar nemzet kívánságait, semmit nem kések atyai szivem tiszta sugallatából kijelenteni, hogy mind azon kívánságoknak teljesítésére, melyektől kedvelt Magyarországom boldogsága és alkotmányos felvirágzása már most föltételezve van, szívesen forditandom gondjaimat. És ez okból tudtára adom Kedveltségednek, hogy miután Kedveltséged, mint az ország rendjeinek egy hangú akaratával elválasztott s általam megerősített nádor és királyi helytartóm, a törvények értelmében teljes hatalommal fel van ruházva, ezen országot a hozzá kapcsolt részekkel együtt, a korona egységének, és a birodalommali kapcsolatnak épségben tartása mellett, az országbóli távollétem alatt, a törvény és alkotmány ösvényén kormányozni: Én a hü karok és rendeknek egy, a honi törvények értelmében független, felelős minisztérium alkotása iránti kivánatát elfogadni hajlandó vagyok; Kedveltségedet egyszersmind felhatalmazván, miszerint e végre a Kedveltséged által előttem megnevezett férfiakból nekem teljesen alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok, a karok és rendek által is helyesen kedveltnek tartott ama legszorosb kapocsnak kellő méltánylásával, mely a pragmatica sanctio által egyesült s atyai gondoskodásomra egyformán jogositott örökös tartományaim között létezik, az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek, és további elhatározásom alá mielőbb terjesztessenek. Adja Kedveltséged e soraim foglalatját, mely kedvelt Magyarországom mindenkor atyailag ápolt boldogsága iránti atyáskodó indulatomból származik, mint a Kedveltséged által elébe terjesztett kivánatokra tett legfelsőbb válaszomat, az ország rendjeinek tudomására.

Bécs, Böjtmás hó 17-kén 1848."

Aláirva: Ferdinánd s. k.

Tetszik érteni? …nekem teljesen alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok… az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek…

Olyanok legyenek a miniszterek, akik megfelelnek az udvar igényeinek, és akik képesek felfogni, hogy az érvényes törvényekkel összhangzó törvényjavaslatokra van szükség. Lát ebben valaki valami kivetnivalót? Ez itt nem a görög demokrácia és nem is a későbbi skandináv rendszer. Ez a királyi leirat nem egy „forradalmi” kiáltvány, ez csak azt tartalmazza, amiben megállapodtak a magyar küldöttséggel előző nap, azaz március 16-án (Böjtmás állítólag a március „régi” elnevezése, etimológiailag levezethetetlen, eredete megállapíthatatlan). Ebben nincs semmi olyan ígéret, amit később visszavontak volna, sőt az áprilisi törvények (amik márciusban már megvoltak, csak április 11-én szentesítette őket a király) sem tartalmaztak semmit, ami ellene szólt volna a hatályos törvényeknek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogilag két önálló államból állt, ezeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és e két minisztérium költségeinek fedezésére szolgáló pénzügy) kötötték össze. Ehhez a két állam tízévenként megújított szerződésben járult hozzá, ennek meghatározása és kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt.

Sem a királyi leirat, sem az áprilisi törvények nem váltják le Philipp von Krauß pénzügy-, sem Felix zu Schwarzenberg külügy-, sem Peter Zanini hadügyminisztert, de Zanini április 30-i lemondása után Theodor Baillet de Latourt sem. A Batthyány-kormány kinevezett pénzügy- és hadügyminiszterei ilyenformán törvénytelen pozíciók voltak, a különféle külügyi próbálkozások idegen országokban létesítendő „magyar” követségek (sikertelen) létrehozására ugyancsak törvényellenesek és mellesleg tökéletesen fölösleges provokációk.

Emlékeznek a fent idézett sorokra? „…Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden oldalról elismert lehetetlenség.

Ekként lehetetlen lévén Kossuthot kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét…” Ezzel kezdődött. Kossuthtal senki nem akart együtt munkálkodni, és ezúttal nem a többiekben volt a hiba. Azt ugyanis mindenki tudta, ami a Batthyányról szóló könyvben is benne van, hogy „…a pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség.”

Akkora nehézség, ami már akkor magában foglalta a későbbi bukást.

P.S.: Egyre szilárdul az a meggyőződésem, hogy ez a 48-as hazudozás semmiben nem különbözik attól, ami a jelenben folyik: mindenki hibás, csak mi nem (lásd például, brüsszeli háborús szankciók meg Soros meg a migránsok a mi inflációnk okozói), a Habsburgok megbánták, visszavonták, bosszút álltak, a horvátok hadat gyűjtöttek, nekünk jöttek... Pedig semmi ilyesmi nem történt, csak mindenkinek elege lett körülöttünk abból az ostoba, kirekesztő, a magyar felsőbbrendűséget hirdető, a megállapodásokat be nem tartó politikából, ami a "szabadságharcnak" eufemizált háborúhoz vezetett.