Megy az ünneplés. A Himnuszt és annak költőjét ünnepeljük ( a költőjével nem is volna bajom). Nem véletlen ez a harsogás. Gondoltam, ideteszek egy részletet az Ezerév című könyvemből, legalább az a néhány ember olvashassa, aki ezzel a bloggal tölti olykor az idejét.
Jöjjön a válasz ennek a könyvnek a központi kérdésére: hol veszett el a mi nemzeti nagylétünk.
Sehol. Nem volt nekünk olyanunk soha. Régi dicsőségünk sehol sem késel az éji homályban, nem is késelt soha, mert nemcsak nemzeti nagylétünk nem volt, régi dicsőségünk sem. Zalán meg soha nem futott. Legalábbis előlünk bizonyosan nem. Mellesleg a fene tudja, ki volt az. Meg aztán – bármilyen kellemetlen – bizony elronthatott minket egykoron a vad tatár khán xerxesi tábora, ami hagyján, de a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma is. Ezenkívül Árpád hős magzatjai egyrészt nem léteztek, másrészt – ebből fakadóan – sosem voltak hősök, valamint nem virágozának fel. Egyetlen másodpercre sem.
Hát igen. Az is
kérdés, a baromian kártékony magyar történetírás mellett mi legyen a magyar
irodalomnak ezekkel az égre író pufogásaival. Ezekkel a magasztos hazugságokat
összevissza dobáló, (nem szívesen mondok ilyet) dagályos és éppen ezért
meglehetősen vacak verseivel. Mit kezdjen a Szózattal Szilárd Leó,
Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert, Kármán Tódor, Munkácsy Mihály, Paál László,
Goldmark Károly, László Fülöp, Víg Tamás, Doráti Antal? Meg az a néhány millió
névtelen, aki önszántából ment el innen, és esze ágában sem volt (most sincs)
ide visszajönni, mert semmi kedve megvárni azt a jobb kort. Buzgón imádkozni sem
akar.
Fene tudja, miért,
de azt hiszem, nincs lényeges különbség a hamis történelem és a rossz versek tanítása
között. Legföljebb annyi, hogy előbbi köztörvényes, büntetendő cselekmény, és
abban a formájában irtandó minden oktatási intézményből. Egy ostobán nyavalygó,
hazug és kártékony nézeteket generáló költemény tanítása viszont lehetséges –
volna, pusztán azért, hogy megmutassuk, hová vezet a fals történelemírás, olykor
még egy nagy költő életművébe is belerondít. Hogy ugyanis ennek a hazug
történelemírásnak a következtében születnek a Himnusz és Szózat
szerű förtelmes, a magyar felsőbbrendűséget és vesztességet egyszerre sugalló, hazug
versezetek, amik önmagukban szinte jóvátehetetlen dúlást vittek véghez a magyar
néplélekben, nagyobbat, mint a kiváltó történelemírás (bővebbet erről Nyáry
Krisztián könyvében találtok, Kölcsey véleményével a saját verséről, a könyv
címe: Általad nyert szép hazát). Persze
ebben az esetben is nagy a tanár felelőssége, eléggé felkészült-e ahhoz, hogy egy
alapos elemzéssel rávezesse a diákokat, mi a baj az effajta véres könnyeket
síró klapanciákkal. Hogy ez nem irodalom, hanem nacionalista faliújság. Hogy
ilyeneket politikus ír, nem költő. Aztán a nebuló azt kezd vele, amit akar. Mindenesetre
egy működő iskolarendszer kevesebb olyan gyereket képezne, aki bömbölve énekeli
vagy hallgatja a Himnuszt, miközben magát szomorú és megalázott embernek
képzelve gyűlöli a világ többi részét, abban a meggyőződésben, hogy ő
megbűnhődte már, ennélfogva ő mindenkinél különb. Holott a múltat nem
megbűnhődni kellene, hanem tudomásul venni a maga valójában, és elkezdeni azt a
jövőt építeni, amit ezer évvel ezelőtt kellett volna.
Adós vagyok a
jelenség (a melldöngetés, tódítás, hazudozás, kisebbrendűségből fakadó gyűlölet
és bosszúvágy) okozóival, a forrásokkal, ahová beszerzésre jártak például még
az olyan költők is, mint a zseni Vörösmarty, a remek Kölcsey és a kiváló
Berzsenyi. Akiktől elvárhatnánk ugyan, hogy ha alaposan olvasni és kételkedni
nem tanultak is meg, legalább kérdezni tudnak (ahogyan kortársuk, Széchenyi
István képes volt erre), de ez a módszer nem tartozott a poétai fegyverzetükhöz.
Pedig latinul természetesen valamennyien tudtak, és ha gondolkodni nem tanultak
is meg Descartes-tól, a „de omnibus
dubitandum est” (az eredeti mű is latinul íródott, nem franciául) legalább
töprengésre késztethette volna kedves mindnyájukat. Nem késztette.
Nagy költőink (és
a többiek) beszerzési forrásairól, a Hungarus-tudatos
történetírókról kell néhány mondatban megemlékeznem és a hozzájuk szorosan
kapcsolható meseirodalomról. Ezt
azért szükséges tisztázni, mert a reformkorban élők még semmit nem tudhattak
sem Anonymus, sem Kálti Márk művéről (hacsak be nem kéredzkedtek a Bécsi Udvari
Könyvtárba – ennek sehol sincs nyoma), valamilyen közvetítőkre volt szükségük,
akik még ismerhették a két „alapművet”, vagy legalább olyat, aki még láthatta.
Werbőczy
Tripartituma legföljebb azért érdemel említést, mert az ő megállapítása,
miszerint nem létezett törvénykönyv az övé előtt, legalábbis érdekes, talán
tanulságos is. A két slágerszerző, ugyancsak a XV. századból (Bonfini, Marzio)
meg a „barbár” Thuróczi a közvetítők közé tartoznak, az olaszok csak
áttételesen, mert őket a nemzeti vagánykodás nem motiválta, nem érezték
feladatuknak bizonyítani, hogy a magyar nép van olyan értékes, mint bármelyik
európai, sőt. Thuróczi meg a másik véglet, őt már a kortársak is
elviselhetetlennek tartották.
Van egy érdekes
vonulat a XX. századi visszatekintésekben, amik úgy bontják „irányzatokra” a
magyar történetírást, ahogyan a fontoskodó, magukat teoretikusoknak képzelő
jazz- és cikizene „elemzők” teszik ezt a könnyűzene különfélének vélt változataival:
ott, ha két hang valami módon eltér egymástól, már más besorolást kap (egyik
kedvencem a gothic metal és a gothic rock, ahol már azt sem sikerült
fölfedeznem, hogy bármely két egész nóta különbözne egymástól vagy bármi mástól,
hóttegyforma az összes, és az illető stílus annyira emlékeztet a gótikára, mint
egy földbevájt kunyhó – a szó második jelentésére, a barbárra, vadra persze annál inkább). Ezek a könnyűműfajban utazó
történészek arra az eredményre jutottak, hogy a „humanista” (ez már nagyon jó)
történetírás „felbomlott” a XVII. században. Addig nyilván egységes volt. Látnak
ők „felekezetivé váló történetírást”,
ezenkívül „erdélyi, sőt tiszántúli
történetírást”. Ezen kívül van „jezsuita”,
illetve „protestáns”, aztán „forrásgyűjtő” meg „forrásközlő”, valamint a Bél Mátyás-féle „honismereti iskola”. Itt is van egy kedvencem, a „tudományos történetírás”, ami ugyebár
nyílt beismerése annak, hogy van nem tudományos történetírás is. Ehhez csak
annyi a hozzáfűzni valóm, hogy úgyszólván csak az van, például az itt felsoroltak.
A Hungarus-tudat abból a különben reális
felismerésből táplálkozott, hogy a nyugati történetírás nem vesz tudomást Magyarországról.
Jónéhányan akkor úgy gondolták, ezen változtatni kell, megírták hát a maguk
történelmi munkáit, és például Nadányi
János Florus Hunaricus-a meg is jelent angolul (1663-ban), korabeli
állítások szerint vették, mint a cukrot. Otrokocsi
Fóris Ferenc, Enyedi Gáspár, Timon Sámuel, Inchoffer Menyhért szépen
körbehivatkozták egymást, sorra írták a magyar múltról szóló értekezéseket –
ezekkel két baj van, mindkettő súlyos. Az egyik az, hogy az ő apologetikusnak
szánt munkáik nem elsősorban védekeznek, hanem nagyszerűbbnek ábrázolják a
magyar történelmet helyből, mint amilyen a nyugati történelem nekifutásból.
Azaz folytatják az istváni hagyományt a „pöffeszkedő külföldiek” lenézésével,
hogy ugyanis hol vannak ők tőlünk. A másik pedig annak az Anonymus-tól Kálti
Márkon, Küküllei Jánoson, Bonfinin, Brodaricson, Istvánffyn átívelő szokásnak a
természetes átvétele, hogy mesélnek arról, amit ők magyar történelemnek
képzelnek. Skrupulusok nélkül, egy pillanatig sem belegondolva abba, hogy talán
nem ártana valami minimális mennyiségű konkrétum. Ne legyünk telhetetlenek, ne sóhajtozzunk
az angolszász modellről, ami két különböző helyről származó hiteles forrás
nélkül semmit nem fogad el létezőnek – nekünk elég volna egy is. Csak hát annyi
sincs. Nem baj, mesélünk helyette. Árpádról, honfoglalásról, Vajkról, egymástól
veszik át a szebbnél szebbnek tartott történeteket. És ezekből ír förtelmes
verseket Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty. Olykor még Petőfi is...