Öszöd

Öszödöznek a miniszterelnökék, az összes vazallus ott liheg, ki tud nagyobbat mondani.

Fölteszek ide változtatás nélkül két bejegyzést négy évvel ezelőttről:

Megállapodással végződött az a per, amit Such György, a Magyar Rádió volt elnöke indított elmaradt sikerdíja miatt, értesült az Index.

A Suchnak járó bruttó 117 (nettó 80) millió forint a járulékokkal együtt összesen 142 millióba kerül a Közszolgálati Közalapítványnak.

Such György 2012 óta az Országgyűlés Hivatalának főigazgatója, 2006 és 2010 között vezette a közrádiót. A közszférában szokatlan menedzseri szerződése szerint, bruttó 1,8 milliós fizetése nem fix volt: a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált.

Ahogy a rádió helyzete stabilizálódott, úgy nőtt Such fizetése is. 2009 elején 4,3, júliusban már 9,4 millió járt neki. A rádió kuratóriuma azonban ezt már nem volt hajlandó kifizetni.

Such pert indított, 175 milliót követelt és az elmaradt kamatokat. A Kúria először azt mondta ki jogerősen, hogy érvényes volt a szerződés, tehát Suchnak jár a sikerdíj. A jogos követelés mértéke egy másik per tárgya volt – idén nyáron derült ki, hogy a közmédia 274 millió forintot tartalékolt a célra. Ez a per zárult most le azzal a megállapodással, amit tegnap szentesített a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriuma, írta a lap.

Hadd emeljek ki másfél mondatot: "...a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált."

Kevés dologhoz értek, de a rádiózásról van némi fogalmam (néhány napja említettem, volt egy pillanat, amikor úgy látszott, én leszek a Magyar Rádió elnöke - a fent említett pernyertes lett, aki addig annyit tudott a rádiózásról, hogy a vevőkészülékeken van valahol egy kapcsoló, amitől megszólal a doboz. Azt is említettem, hogy a nagykuratórium kinyilvánította, én egyedül többet tudok a Rádióról, mint az összes pályázó együttvéve).

A Pályázati kiírásban kétségkívül szerepelt az "üzleti terv" kifejezés. Aminek soha egy pillanatig sem volt semmi értelme. Ha jól tudom, az "üzlet" lényege, hogy van egy árum, amit eladok, ha többet kapok érte, mint amennyiért előállítottam, nyereséges az üzlet, ha kevesebbet, akkor veszteséges.

A "közszolgálati" Magyar Rádiónak soha nem volt kereskedelmi mércével mérhető áruja, ha még volna "közszolgálati" Magyar Rádió, most sem volna neki. Egy bizonyos ideje voltak ugyan reklámok a Rádióban (ha én lettem volna az elnök, egyik első intézkedésem azok megszüntetése), ezek a reklámok (a pontos számokra már nem emlékszem) egy nagyon kis töredékét fedezték a működési költségeknek.

A Magyar Rádiót mindig is a költségvetés tartotta el, ami azt jelenti, hogy a magyar adófizetők. A szükséges mennyiségű pénzt mindig a politikusok utalták át (az MSZMP Központi bizottsága vagy a parlament mittudomén milyen bizottsága). Minthogy a Magyar Rádió a maga lehetőségeihez képest folyton renitens volt, rendre azzal büntették, hogy a szükségesnél kevesebb pénzt kapott. A fenti újságcikk írója ezt nevezi "masszívan veszteségesnek" - nem kárhoztatom érte, fogalma sincs, miről beszél (bár a helyében én utánanéztem volna bizonyos adatoknak és tényeknek).

Akkor jött egy ember, akit sem szakértelem, sem bármiféle emberi érzelem, sem egy ország kultúrájának ismerete nem kötött a Rádióhoz, és elkezdte módszeresen legyilkolni az intézményt. Azaz különféle módszerekkel (emberi és műszaki leépítések például) drasztikusan csökkentette a költségeket, és az akkor már lényegében a teljes közszolgálati médiát a kezében tartó fideszhez bekötött kapcsolatai révén mind nagyobb összegeket sajtolt ki a létező szocializmus iszonyatosan buta tisztviselőihez képest is mélységesen mély szellemi szinten tartózkodó képviselőkből.

Ezt nevezi a fenti cikk nyereségnek.

A pernyertes kivégezte a Petőfi adót, porig alázta és lényegében feladata teljesítésére végképp képtelenné aljasította a másik kettőt, kasztrálta majd végleg kivéreztette a vidéki és külföldi hálózatot - voltaképpen megszüntette a közszolgálati Magyar Rádiót.

És most még további 142 milliót elvisz, ugyancsak az adófizetők pénzéből - ami jár, az jár.

Félreértés ne essék, velem személy szerint jót tett, ráment volna mindenem az elnökségre, valószínűleg az életem is, a Don Quijoték sosem voltak a racionális viselkedés mintái.

Én csak mélységes undort érzek ennek a rendszernek a működtetőitől. Akik nélkül a csúti briganti mozdulni sem tudna. Ezek között vannak nagy gazemberek, közepesek és egyszerű kis moral insanityk.

Nem tudom, a diadalmas pernyertes ezek közül melyik.

Amikor ő lett a Magyar Rádió elnöke, még nem tudtam róla semmit. Az nyilvánvaló volt, hogy seggnyaló, de a fényesítendő ülep tulajdonosát még nem lehetett azonosítani. Mindenesetre azt mindenki tudta, hogy a nagykuratórium engem választott, az elnökség meg őt hozta ki győztesnek, azaz kettőnk között dőlt el a meccs. Úgy gondoltam, a sportszerű viselkedés íratlan szabálya az, hogy a vesztes gratuláljon a győztesnek. Megtettem. Bementem a Magyar Rádió elnöki irodájába, és azt mondtam, gratulálok.

Nem is értette. Először talán azt hitte, azért mentem, hogy leüssem. Aztán láttam az arckifejezésén a felismerést, miért is mentem oda. Ez hülye, gondolta.

Aztán kijöttem. Azóta nem láttam sem őt, sem a Magyar Rádiót, sem belülről, sem kívülről.

Végülis mindössze 55 (ötvenöt) évet töltöttem ott. 

Aki a Magyar Rádió történetének egyik leggyalázatosabb politikai disznóságát elkövette, az a mostani pernyertes volt. Akit ezért már soha többé nem fognak felelősségre vonni, mert ha jól tudom, a tett elévült.

A másik valamivel korábbi:

Na tényleg, érjünk már egyszer a végére ennek a Gyurcsány-kérdésnek. Annyit tudok róla, mint bárki más, sosem találkoztam vele. Az intézkedéseit ismerem, a nyilvánosság előtti fellépéseit. Meg azt, hogy nyilvánosságra került az öszödi beszédének egy részlete, egy hamisított, végtelenül aljasul kivágott és szétmosott montázs. Engem akkor már régen eltávolítottak a Rádióból, de nemrég ért véget az Rádió elnökségre kiírt pályázat, amin a csupa fideszrajongóból álló nagykuratórium a fogát szíva azt az ítéletet adta tovább a kuratóriumi elnökségnek, hogy engem javasolnak, mert az összes többi jelölt együttvéve sem tud annyit a Rádióról, mint én. Aztán persze helyreállt a világ rendje, nem én lettem a Magyar Rádió elnöke, hanem a fideszjelölt, nem tudom, ha akkor már Gyurcsány a miniszterelnök, alakulhatott volna-e így a dolog, hagyja-e fideszkézre kerülni az akkor még elsőszámú választásnyerő eszközt - már mindegy. Egy bizonyos, volt némi esély, hogy 2006-ban én vagyok a rádióelnök. Akkor pedig a következőképpen alakulnak az események: megérkezik valahová a Rádióba a hangfelvétel (bármelyik portára vitték is, onnan már csak felelős beosztású ember engedheti be). Most megint naivista vagyok, természetes, hogy azt már várták az elnökségen, de engedjünk a korabeli elbeszélésnek, valaki leadta a portán. Így is, úgy is eljut a dolog az elnökhöz.

Aki akarta, tudta rólam, hogy undorodom a politikusoktól. Nem volt nehéz tudni, elmondtam sokszor, ki is rúgtak érte mindegyik kurzusban. Azt is lehetett tudni, hogy nincsenek pártpreferenciáim, legföljebb az undortáblázatomon vannak szintbeli különbségek. Ennélfogva biztosan lehetett volna számítani arra, hogy a hangfelvétel meghallgatása után bekéretem a Rádió két legjobb riporterét, előkerítem Gyurcsányt és a teljes hangfelvételt az öszödi mittudomén miről, aztán a rendes adásmenetet megszakítva eleresztem a rendszerváltás utáni legvagányabb politikai műsort.

Győrffy Miklósnak, Szénási Sándornak, Rangos Katinak, Szilágyi Jánosnak nélkülem is lett volna annyi esze, hogy ott és akkor rögtön kipréselje Gyurcsányból, ki lophatta el és vágatta meg a felvételt, de ha nem, én bizonyosan közbeavatkoztam volna. Egy jó riporternek sokféle módszere van arra, hogy neveket kapjon. Mi marad? Az például, hogy az azóta nyíltan fidesznyikké váló akkori legfőbb tisztségviselő vagy bejön vagy nem, egyik jobb, mint a másik, mert a helyzet csirájában fojtja meg a karaktergyilkosság lehetőségét. A sok kis ócska nyavalyás napvilágra kerül és eltakarodik, a többi kis ócska nyavalyás meg kénytelen beállni az egyetlen ember mögé, aki a magyar történelem ezer éve során először és máig egyedül ki merte mondani, hogy hazudtunk. Nem ő hazudott egyedül, hanem mindannyian, ők is, mi is. A többi, a legférgesebbjétől megszabadított ócska nyavalyás kénytelen lett volna véget vetni a hazudozásnak, nem egy politikailag megroggyantott ember kezdi rendbe tenni a gazdaságot a vizitdíjjal és az egyetemi tandíjjal meg egyebekkel, hanem egy normális, a párttársaival egyetértésben működő miniszterelnök. És akkor nem elsöprő fideszgyőzelem nincs, hanem semmilyen... És akkor majd jöttek volna más ócska kis nyomorultak, és megpróbálták volna tönkretenni az embert, aki véget akart vetni a sok évszázados, kóros hazudozásnak, melldöngetésnek, öncsalásnak. Mert annak természetesen nem lehet véget vetni... Jó, tudom, persze, hogy tudom.

Ez Gyurcsány tragikai vétsége. Az egyetlen emberé, aki ezt a tömeggyilkos gazembert, ezt a büdösbunkó parasztlumpenprolit el tudná takarítani. Dőljenek hátra, törődjenek bele, a primitív gyűlöletrakás marad, mert a színpadon játszó szereplők azt akarják játszani, hogy Gyurcsány a gazember.

Ha megkérdeznék őket egyenként és egyszerre, nyílt színen, ha valakinek egyszer volna annyi esze, hogy összehozza a jelen sokféle ócska nyomorultját, mondanák már meg, miért is Gyurcsány a gazember, mit tett, amiért a személye elfogadhatatlan, vajon mit mondanának?

Ha én kérdezhetnék, ha a régi, élőadásbeli gyakorlatomat még föl tudnám éleszteni, ami arról szólt, hogy nincs mellébeszélés, a valóságnak megfelelő választ akarom hallani, akkor mi lenne az?

A válasz nyilvánvaló: ki akart minket húzni a megszokott posványból, azt akarta, hogy nézzünk végre szembe magunkkal. Azt akarta, hogy hagyjuk abba a hazudozást.

Hááát. Ez tényleg megbocsáthatatlan.

Szövegnagyarázat

"De már ezeket a kapcsolatait sem építheti túl sokáig a miniszterelnök: 2022 után maximum egy eljelentéktelenedő, korrupt ellenzéki párt elnöke lesz, nem egy EU-s tagállam miniszterelnöke."

Hogy tetszett mondani az ifjú elnök úrnak? Mi lesz a jelenlegi miniszterelnök? Nem bíróság által szabályszerűen, nagyon hosszú időre elítélt rab? Az a bizonyos, az ifjú pártelnök által beígért felcsúti per tényleg Mészáros Lőrinc ellen fog indulni? Tökön rúgjuk a miniszterelnök lovát? Annak a szerencsétlen analfabétának legföljebb annyit lehet mondani, hogy ejnye-ejnye, többé ilyet nem szabad ám, aztán egy kézmozdulattal kitessékelni.

Pártelnök lesz a jelenlegi miniszterelnök? Komolyan? Ott folytatjuk, ahol abba sem hagytuk? Elítéljük esetleg a talpasokat, de a főbűnöst, milliók megnyomorítóját, tízezrek rablógyilkosát arra ítéljük, hogy egy eljelentéktelenedő párt elnöke lesz?

Netán a pártelnök úr is úgy gondolja, ahogyan az elmúlt évtizedekben már sokszor elmondtam, leírtam: pártelnököt és egyéb főpolitikust nem bántunk, hogy az övével azonos bűnök elkövetése után mi is büntetlenül távozhassunk?

Nálam elvágta magát a pártelnök úr. Egy pillanatig azt hittem, tévedtem vele kapcsolatban, midőn beígérte a kemény és következetes elszámoltatást és büntetést. Egy fenét tévedtem. Valamikor 2019 novemberében írtam le másodszor, "...olvasom, hogy a Momentum nevű párt már tör előre, remek, nem kell hiányt szenvednünk kicsi senkiházi despotában, készülődik a következő (én szóltam, jóval több mint egy évvel ezelőtt)." Közeledik a városi kiadás.

Hazugság

Földesi Tamás, a Jogi Kar hajdani dékánja írt egy tanulmányt a hazugság és a büntetőjog összefüggéseiről. Ebből most csak a legfontosabbat, a minket leginkább érdeklő mondatok esszenciáját írom le: a hazugság önmagában nem büntetőjogi kategória, de számos BTK-ba ütköző cselekedet alapul hazugságon. Mindenekelőtt a csalás. A csalás alapja a csaló hazugsága, amennyiben valami olyat állít, ami nem felel meg a valóságnak. Bár a csalás csak abban a pillanatban válik bűncselekménnyé, ha az okozott kár összege meghaladja a 20 000 (Húszezer) forintot, nem olyan nehéz átváltani a történelmi hazugságot forintban kifejezhető összegre. Pontosabban nehéz, mert az eredményül leírható összeg az ismert számokkal nem kifejezhető, csak a milliárdnak a nem tudom, hányadik hatványával.

Jónéhányszor használtam ebben a blogban az öncsalás kifejezést. A magyar nép évezredes öncsalása a történetírók hazugságaira épül. Tetszett figyelni? Történet és nem történelem írókról beszélek. Akiknek a bűnén semmit nem enyhít az, ha átvesznek, folytatnak hazugságokat. Ha nem tudják, hogy amit írnak, hazugság, akkor azért, ha meg tudják, akkor azért.

Balogh László Levente, a Debreceni Egyetem oktatója egy tanulmányában (A politikai hazugságokról) elég szép összefoglalását adja ennek a jelenségnek, mindössze a „politika” szót kell a „történésszel” helyettesíteni. Ezt annál is könnyebben megtehetjük, minthogy a magyar „történészi” munkák úgyszólván mindig a politika megrendelései, de legalábbis tudható igényei szerint íródtak.

„… a politika és igazság viszonyának alább leírt átalakulását az egyszerűség kedvéért a hanta fogalmával kísérlem meg összefoglalni, amely a bullshit szalonképes változata. Ebben a beszédmódban nem annyira az igazság direkt elrejtéséről van szó, mint inkább a tények iránti érdektelenségről. Politika és igazság viszonya úgy alakul át, hogy a hazudozás és igazmondás relevanciájára vonatkozó megfontolások egyre inkább eltűnnek. Aki ezt követi, nem foglalkozik az elmondottak érvényességével, közömbös a dolgok igaz vagy hazug minőségével szemben. A hantázók azért állítanak valamit, hogy magukról egyfajta képet sugalljanak …”

Visszaérkeztünk Földesi írásához, a hazugság büntetőjogi felelősségéhez, miközben gazdagodtunk egy új szóval a magyar történetírást dominálók megnevezésére: hantázók.

Ettől a pillanattól nagyon fogok vigyázni, hogy finoman, nagyrészt áttételesen fogalmazzam meg az itt következő leírásokat és jellemzéseket, mégis csak Magyarország miniszterelnökéről van szó. Bár semmiféle hivatalnak, semmiféle címnek és rangnak nem jár semmiféle tisztelet, azt kizárólag a hivatalt betöltő tudja kiváltani a közönségből, most mégis úgy teszek, mintha a magyar miniszterelnökség jelentene valami méltóságteljeset, valami figyelemreméltót, amivel másképp kell foglalkozni, mint például egy disznóhizlaldával. Nem tudom, miért teszek úgy, hiszen az illető hivatalhoz képest inkább egy disznóhizlalda számíthat megkülönböztetett tiszteletre, de én most erőt veszek magamon, és még attól is tartózkodom, hogy párhuzamot vonjak a magyar miniszterelnökség és egy disznóhizlalda között, pedig ez a párhuzam szembeötlően kínálja magát, amennyiben kevéssé hatásosan működő disznóhizlaldák vezetőinek el kellene menniük tapasztalatszerzésre, ha ismerni szeretnék a gyors és rendkívül hatásos hízás receptjét. A magyar miniszterelnök nyilván készséggel ajánlaná fel a szakértelmét, milyen szívesen avatta be a hozzá látogató, nemzetközileg is nagyra értékelt tudóst, az idei Nobel-díj várományosát a saját széthízottságának részleteibe – bár lehet, hogy ezt nem jól tudom, az mindenesetre bizonyos, Magyarország miniszterelnöke igazán otthon van a disznó-témában. A disznó hellóröfileg való üdvözlését illetően is. Valamint az öltöny ledisznólkodását disznó alapanyagú pörköltszaft által, unokai közreműködéssel, mely unoka nyilván a miniszterelnökségen lakik, ahol reggelire disznópörköltet kap a nagyapjától. Aki a miniszterelnökségről kimegy az utcára a pörkölttel összekent öltönyében, és még büszke is rá. Ami különben teljesen rendben van, úgy is mondhatnám, a megfelelő embert a megfelelő helyre, a mi országunk kultúrájának a színvonala körülbelül a disznóhizlalda által megjelölhető magasságban van, hagyományainknak abszolút megfelelően:

„Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született. 
Debreczenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debreczenben!” mert Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét ollyan városban proclamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „A ki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.”

Az idézet 1848-ból való, Petőfi Sándor írta.

Mondom, mostantól alaposan meggondolom, mit írok le, mert a téma különben olyan, hogy a legszelídebb embert is dühkitörésekre ingerli, nehéz megállni az erős szavak használatát. Magyarország miniszterelnöke azt mondta ugyanis, “Hogy egy miniszterelnök azt mondja, hogy hazudtak reggel, délben, este, és utána is helyén maradhat, az nekem mellbevágó, pedig én már sok mindent láttam.”

Most itt nem fárasztom az olvasót, más idézetekkel, egyáltalán, hogy bármilyen példával illusztráljam azt, amit mindenki tud, miszerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke soha nem untatta a nyilvánosságot bármiféle valósághoz illeszkedő közlésekkel. A képlet a legkevésbé sem bonyolult: a hatalomhoz való beteges ragaszkodás, a világ gyűlölete és az ugyancsak paroxizmusig növesztett bosszúszomj nem tűr semmiféle kapcsolódást semmiféle realitáshoz, nemhogy olyan komplikált filozófiai fogalomhoz, mint amilyen az igazság. Az ő verbális és taglejtésekben kifejeződő megnyilvánulásainak motivációja a pszichiátria tankönyv első oldalain olvasható. Azt teszi, amiről úgy véli, hogy azt várják el tőle. Van egy képe azoknak az igényéről, akiken uralkodik – ez a kép viszonylag pontos, minthogy a szavazótábor túlnyomó többségét kitevő csavargók, kiszabadult fegyencek, csalók, zsebtolvajok, közmunkások, nincstelen tanyasi jobbágyleszármazottak, városi lumpenek, gerinctelen sufnijogászok, talpnyaló tisztviselők szellemi színvonala nagyjából azonos a miniszterelnökével, a különbség mindössze az agresszivitás hevességében van. A másik motiváció a már említett gyűlölet és bosszúvágy – szimpla kórisme, zárt intézetben nem is különösebben veszélyes.

A világtörténelem nagy tragédiáinak okozóival nagyjából ugyanez volt a probléma. Az üvöltő kontraszt az illetők képességei és az általuk elfoglalt pozíció között. A rendkívül alacsony szellemi szint, egyszerűbb kifejezéssel élve a mélysötét butaság és a népvezérséghez szükséges minimális jóindulat, akár csekély beleérző képesség között feszülő differencia.

A kóros hazudozás csak egy szimptóma, bár kétségkívül elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy a beteg csak korlátozott mértékben lehessen emberi társaságba bocsátható. Esetünkben a baj ennél sokkal nagyobb.

Lapozgattam a Magyar Nagylexikont, amit én hiányosságaitól eltekintve alap kézikönyvnek tartok, úgyszólván hibátlannak. Kiírok belőle egy címszórészletet, megvilágítandó, mi Magyarország jelenlegi legsúlyosabb gondja.

„…a két világháború között kialakult mozgalmak, ill. uralomra jutásuk után ezek totalitárius berendezkedése, amely egypártrendszerű diktatúrán, szélsőséges nacionalizmuson és korporatizmuson alapul… Közös a fasiszta mozgalmakban a diktatúra bevezetésére irányuló törekvés, a politikai pluralizmus és polgári szabadságjogok felszámolása, a társadalom „egyirányúsítása”, a pártnak és szervezeteinek korlátlan uralma, a tömegek megnyerése szociális demagógiával és soviniszta propagandával…”

Ott van a szövegben a kulcsszó: ez a fasizmus meghatározása.

Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjéből írtam le egy szöveget, ha megbocsátják nekem, hogy egy szovjet filmrendezőt merészelek citálni. Romm maga a film narrátora, itt Hitler egyik beszédéből emeli ki, amit fontosnak tart: „mindent szorgalmának és munkaszeretetének köszönhet. Panaszkodott, hogy életének voltak küzdelmes szakaszai, nélkülözött is, de következetesen törekedett nagy célja felé és végülis legyőzve az óriási nehézségeket elérte azt. Mindig a munkásokra és a parasztokra támaszkodott.”

Hosszú ideje próbálom megértetni a nagyérdemű közönséggel: mi itt a fasizmus éveit éljük. Attól, hogy miniszterelnökünk bizonyos korlátozásokat kénytelen betartani, mert a környezet pillanatnyilag nem kedvez ennek az ideológiának, a lényeg nem változik, a mai Magyarországon a fasizmus irányítja az életünket. A maga hétköznapiságával, a maga iszonyatos népvezérével, aki képes volt kihasználni egy ezeregyszáz éven át megalázott és megnyomorított nép tehetetlenségét.

Szoktuk (én is szoktam) mondani, nem az Európai Unió dolga ennek a förtelemnek az eltörlése. Ezt most ünnepélyesen visszavonom. De. Az Európai Unió dolga, ahogyan a múlt század harmincas éveiben is a szövetségesek dolga lett volna Hitler eltüntetése, csak kissé hamarabb kellett volna azt a szövetséget létrehozni. Ez most adott, mármint a szövetség. Nem tudom, mi következik. Csak rémülten szemlélem a végtelenül naiv Chamberlain-utódok önfeledt játszadozását a demokráciának képzelt homokozóban.

Szóltam már néhányszor. A mi miniszterelnökünk életéről szól a 2022-es választás. Kizárt eset, hogy önként fogja bilincsbe veretni magát. Akkor ugyanis még annál is butább volna, mint amilyen valójában.

Na jó. Sokmindent összehordtam itt, közben igyekeztem leplezni azt a dühöt és elkeseredettséget, amit egy primitív, rosszízlésű, borzalmasan buta alak kiváltott belőlem. Dehát nem erről van szó.

Hanem arról, miképpen vált ez lehetségessé. Az a kérdés, hogy ha csillapul a mérgem, képes vagyok-e megmagyarázni, hogyan juthattunk el idáig.

Legközelebb megpróbálom. 

Berlin mégegyszer

2018 augusztusában voltam Berlinben. Előbb az akkori bejegyzésemet teszem ide változtatás nélkül, aztán egy könyvrészletet:

 

"Megtörtént, következésképp ismét megtörténhet." Primo Levi mondata a maga iszonyatos egyszerűségével azóta kísért, mióta bejártam a berlini Holokauszt-emlékművet.

Történőben van. Nem hiszem, hogy jelentős, nagyhatalomnak beillő ország kell a megtörténéshez. Elég egy fertőző góc. Egy vérig sértett, az ócskalelkűséget a génjeiben hordozó, egész életében bosszúért lihegő nagy rakás bűzölgő gyűlölet. Szóltam már többször, most megint megteszem.

Mentegetik. A csúti beteg gazembert ugyanúgy mentegetik, mint annak idején Hitlert. Hogy nem antiszemita meg hogy nincs diktatúra, majd beszélnek vele. Tömik pénzzel. Akkor majd biztosan jobb belátásra tér, ha látja, hogy szeretik, hogy simogatják a fejét. Ez lesz belőle, ami itt fent meg lent látható. Ha marad ember a harmadik világháború után, aki még emlékezhet.
Iszonyatos, borzalmas élmény a berlini Holokauszt-emlékmű. Azt hiszem, kell mondanom valamit, mielőtt folytatom. A jelen pillanatig nem sikerült feldolgoznom azt, amit a zsidókkal tettek. Sokan tanúsíthatják, alapjában véve szelíd vagyok, soha senkit nem bántottam úgy, hogy először én ütöttem volna, vissza is ritkán - igaz, nem is nagyon akartak megütni, egy bizonyos tömegméreten felüli egyeddel kapcsolatban meg szokták gondolni, kezdeményezzenek-e verekedést. De nagyon nehezen tudom megállni most már sok évtizede, hogy ne csapjak oda, ha zsidózást hallok. Félreértés ne essék, nemcsak nincs sehol zsidó a felmenőim között, nem is ismertem senkit, aki megélte volna a zsidóüldözést, azaz semmiféle személyes érintettségről nem tudok beszámolni, mégis. A leghevesebb érzelemkitöréseket akkor tapasztalom, amikor bármilyen zsidóügyről hallok, a Rádióból való végleges eltávolításom is azért következett be, mert élő adásban mondtam, addig, amíg olyanok nyilvánulhatnak meg, mint az akkori rádióelnök vagy a már akkor is taszító és undorító csúti futballista, addig tekintsenek engem is zsidónak. Nem bírom, na.
És akkor eljutottam egy szédületes város központjába, amiről addigra tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy az volt a náci főváros, és megláttam ezt a hullámzó temetőt, ezt a fényekkel és árnyékokkal rideg egyszerűséggel bánó hatalmas területet.

19 000 négyzetméter, 2711 beton téglatest, a tégla magasságának mérete 20 centitől 4 és fél méterig terjed. A tömbök között szűk  folyosók.

Az egyik határoló utcát Hannah Arendtről nevezték el. Csak hogy ne kelljen keresgélni: német zsidó filozófus volt. Oda egy Ben Gurion utcából jutottam el - ő lett Izrael állam megalapításakor az első miniszterelnök.
Nincs szín, nincs felirat, nincs semmi más, csak ezek a betontestek. Hang sincs. Legalábbis én semmit nem hallottam. Pedig a városzaj ott volt, emberek is beszélgettek, de az egész valahogy ellebegett, szétterjedt, fölszállt.
"...ismét megtörténhet..."
Ez a nép itt Németországban képes lehet megakadályozni. Bődületes az a változás, ami itt néhány év alatt bekövetkezett. Történelmi időben mérve néhány nap. Már el sem tudják képzelni, hogy ismét megtörténhet - de mondom, ők itt egyedül is elegendők lehetnek arra, hogy megállítsák azt a primitív, ostoba trógert ott Magyarországon.
Egyelőre nem hiszik el Primo Levinek, hogy ismét megtörténhet.
A németek sok egyéb között ezzel az emlékművel manifesztálják, hogy szégyellik, amit tettek, pedig nem is ők tették. Hogy bánják, pedig ennek a német népnek semmi köze nincs ahhoz a német néphez. Na jó, alig valami.
A magyar történelemben is van sok olyan esemény, amit szégyellnünk kellene.
Mi büszkék vagyunk az ilyenekre.

 

Ez itt egy részlet az Ezerév című, megjelenésre váró könyvemből

 

A  magyar zsidótörvényeket a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával, ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem szégyelli a „holokauszt” címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a krematóriumokban elégetett emberek a  bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik meg, hanem annak okán, hogy zsidónak született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg. Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti, miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan az).

Namármost az atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami  azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak egy faj (az ember) továbbfejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia, azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy  kommunizmusnak nevezett variációját (aminek persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét, amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a vallásosságukra, akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont ésszerűen megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az ő vallásuk, a kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc az emberi fajon, ami még mindig hinni akar, azaz nem akarja tudni, mi az igaz.

Az európai civilizáció nem a kereszténység által, hanem annak ellenére fejlődött. Mindig úgy léphetett egy-egy lépcsőfokkal följebb, hogy a papok kénytelenek voltak engedni a tudomány és művészet szabadságra törekvésének. Ezek ugyanis nem képesek működni semmiféle ideológia nyomása alatt (lásd a hol Zsdanovnak, hol Sztálinnak tulajdonított felszólítást: elvtársak, alkossatok remekműveket – nem alkottak). A kezdetektől számítva sok évszázadnak kell még eltelnie, amíg a kereszténységnek nevezett gyilkos ideológia felismeri, hogy az embert nem lehet abban a butaságban és megalázottságban tartani, amit a papság és az uralkodók ideálisnak és változtathatatlannak ítélnek. Amíg a papság és az uralkodók rájönnek, hogy az emberi kultúra fojtogatásával a maguk hatalmát is korlátozzák, mert lehetetlenné teszik a saját fejlődésüket, amivel változatlanul uralkodhatnak a lázadó közkeresztényen. És még több évszázadnak, mire Cimabue és Giotto megjelenik.

Az európai kultúra annak az ókori görögnek a folytatása, amit a „barbároknak” sikerült átmenteni, pontosabban kimenteni a kereszténység szorító markából. Az iszlám azért maradt a középkor sötétjében, és pusztít ma is középkori primitívséggel, egyedül a fegyvereket átvéve a civilizációból, mert arra soha nem volt a görögségnek semmilyen hatása. Az amerikai földrész bigott vallásossága ugyanennek a hiánynak a következménye: az odavándorolt és az ottani őslakosokat kiirtó európaiak a legprimitívebb néprétegből valók voltak, ők a kereszténységet vitték magukkal, nem a görög kultúrát – Amerikában hiányzott az a „barbár” nép, amelyik ezen a folyamaton változtathatott volna. Az első pillanatban érthetetlennek látszó kontraszt az amerikai magaskultúra világelsőséghez tartozása és a förtelmesen egyszerű szokásokat konzerváló tömegek égre néző ájtatossága között abból a törvényszerűségből adódik, hogy a minőség (az Európából érkező vékony réteget képező szellemi elit) hosszú távon mindig győz a silányság fölött (erre a győzelemre, Washingtonra, Adams-re, Jeffersonra így is majdnem 300 évet kellett várni). Az ugyancsak a kereszténységből előburjánzott politikai „konzervativizmus” ugyanezért nem képes hosszabb ideig megállítani a fejlődést, és bár elképesztő kártékonyságát nehéz felmérni, az emberiség szerencséje a fent leírt törvény működőképessége.

Az egyetemes kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan „sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción, keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény híd-, út- és disznóhizlalda  szentelések jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű konstrukcióját.

Egy pillanatra tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. Ha már az ajánlásom a Színművészeti hallgatóinak szól, ezt a tételt hadd ajánljam az ő figyelmükbe, ott és a többi felsőoktatási intézményben is éppen ez folyik – az emberi szellem fojtogatása. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet követel, megpróbálja hazug és szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség százmillióit…

 

Ez meg itt a fentiek tétova összefoglalása

 

A berlini bejegyzésem óta eltelt közel három évben a mi miniszterelnökünknek sikerült többször hónapokra megakasztani az Európai Unió működését. Azóta is próbálnak beszélni vele, azóta is tömik pénzzel. Azóta sem indult ellene egyetlen per sem, pedig az általa elkövetett bűnök mindenki számára nyilvánvalók.

Az „ellenzék” várja a jövő évi választásokat. Hogy majd akkor.

Tényleg azt tetszik hinni, hogy az a köztörvényes bűnöző, aki ezermilliárdokat rabolt, aki megnyomorított egy népet, aki a keresztény dumájával életképtelenné tette egy ország kultúráját, majd szépen, türelmesen megvárja a választásokat, és előre nyújtja a dagadtra hízott karjait megbilincselésre? Hogy ő nem tudja, egy szabad választás az ő szabadságának a végét jelentené? Hogy a szónak majdnem a szoros értelmében az életéért kell küzdenie, ami eleve kizárja, hogy azok a választások megtörténjenek?

Azt írtam a három évvel ezelőtti bejegyzésben, hogy sok szégyellnivalónk van. Ezek között az eddig eltelt tizenegy év bizonyosan a magyar történelem egyik legundorítóbb, legszégyenteljesebb korszaka. Bővebb magyarázattal kellene szolgálnom, ha azt is ideírnám, ami különben szilárd meggyőződésem, hogy relatíve az elmúlt harmincegy év is az. Erről egyelőre annyit, amennyi a magyar irodalom egyik legnagyobb zsenijének, Rejtő Jenőnek A három testőr Afrikában című könyvében olvasható: „Mansonban csak rossz ételeket főztek. Azt még kibírom. De itt jó ételeket rosszul főznek, és abba meg kell halni.”

Föl kéne szabadulni már

Azt mondta tegnapelőtt két tiszteletreméltó jogtudós, hogy előre szólnia kell az ellenzéknek, jövőre, ha nyernek, el fogják törölni az „alaptörvényt”, és új alkotmányt készítenek.

Szerintem is szólni kell. De nemcsak erről kell szólni előre. Hanem arról is, ami első pillantásra piszok kínos dolog, de valahogyan meg kell mondani, hogy semmi ok az aggodalomra, 2022 után sem fogja elvárni a kormányzó politikai osztály, hogy a nép maga intézze az ügyeit. A megfelelő helyeken a megfelelő időben mindig lesz valaki, aki majd megmondja, mit kell tenni, ha netán a nép valamiben elbizonytalanodna. A jelen ellenzék, a jövőre már kormányzó társaság pontosan tudja ugyanis, hogy Tocqueville közel kétszáz éves mondata ma is érvényes, Magyarországon bizonyosan: „Régi és divatjamúlt szerelmese maradtam a szabadságnak egy olyan korban, amikor mindenki gazdára vágyik.” Itt nálunk semmi nem változott az elmúlt 1100 évben, ide még mindig kell gazda. Cáratyuska, akit vakon kell követni, mert az a világ rendje. A kérdés csak az, hogyan lehet közölni, miszerint a következő „uralkodó” úgy fog uralkodni, hogy azt majd jóformán észre sem lehet venni. De mindig meg fogja mondani, mit hogyan. Anélkül, hogy konzultálni akarna.

Szorongva hallgatom a megbékélésről szóló zengedelmeket. A „tizenötmilló magyar miniszterelnöke” féle baromian ostoba, jóságos körültekintéseket. Nix. Annak tetszik a miniszterelnöke lenni, aki elfogadja kigyelmedet a miniszterelnökének. A fasiszta náci nyilasoknak nem lehet és nem is kell a kedvében járni. A „fideszszavazókról” szóló nyavalygásokat mindig ökölbe szorult gyomorral hallgatom. Először, mert nincs, soha nem is volt annyi millió belőlük, amennyit ilyenkor emlegetni szoktak, és amibe mindig belebetegszem, mert nem létezik, hogy az ilyen számokat emlegető politikus nem tudja legalább nagyjából, miféle csalások következtében jöttek azok a nagy kétharmadosok. Másodszor, mert az a tény, hogy valaki egy olyan bagázsra szavaz, amilyen a jelenlegi kis bimbasi bűnszövetkezete, az maga is bűnsegédi bűnrészes, a „nem tudja, mit cselekszik” nem jelent felmentést, nem kell a hátistenem duma, meg hogy mindenkinek joga a szabad vélemény nyilvánítás, mert a fideszre szavazás nem szabad vélemény nyilvánítás, minthogy kimeríti a BTK több büntetendő cselekményt magába foglaló tényálladékát. Harmadszor, persze nem lehet mindenkit felelősségre vonni, dolgozni kell azon, hogy a megfelelő oktatási intézményekben a következő generáció megszerezhesse azt a viselkedési kultúrát, ami kizárja, hogy fideszszerű homofób, bosszúra és gyűlöletre bazírozó gyülekezetek bármiféle legitimációhoz jussanak. Negyedszer, fölösleges úgy tenni, hogy az a megmaradó kemény mag, amely kitartóan nyilas érzelmű és meggyőződéssel irtana zsidót, cigányt, liberálist és más hazaárulót éppen olyan kedves állampolgár, mint az összes többi, mert ebből az álságos elfogadásból keletkeznek a 2006-os események, amik szemkilövetésként íródnak a történelem lapjaira, és hovatovább nem marad senki, aki emlékszik az elkötött tankra és a Szabadság téri tévészékház kifosztott és szétrugdosott büféjére.

Úgyhogy kérem szépen, ne tessék elkenni ezt a „számonkérésnek” finomított ügyet. A magyar választó, akinek gazda kell, akkor fogja elhinni, hogy nem kell magára hagyottan tévelyegnie a viharos pusztában, ha már most tisztába tesszük: felelősségre vonás és büntetés lesz, méghozzá a megérdemelt mértékű. Mindenki megkapja azt, amit meg kell kapnia, nem mondunk olyan szövegeket, hogy amiket törvényesen bizonyítani tudunk, mert tudjuk, hogy mindent tudunk bizonyítani – mert nem ismeretlen tettesekről van szó, ezek itt az orrunk előtt csinálják a nép megnyomorítását, a bimbasitól kezdve lefelé minden elkövetőig. Akiknek a büntetési tételeit is pontosan lehet tudni, mert az „alapos gyanú”, ami a felelősségre vonás, majd az ítélet alapja, már megvan, kéretik nem szépelegni. A nép, amelyik gazdára vágyik, akkor kezdi magát legalább zsigeri szinten biztonságban érezni, ha az összes köztörvényes bíróságra kerül, ha megmutatjuk, hogy azt többé nem lehet, amit itt elkövettek, miniszterelnöktől az összes minisztériumi osztályvezetőig, televíziós műsorvezetőtől az összes gyalázkodó „újságíróig”.

Németországból a következetesen végigvitt nürnbergi perek nyomán lett az a Németország, ami évtizedek óta ismét méltó örököse a valóban létezett ezeréves kultúrának, ahol ma már valóban el lehet hinni, hogy az a 12 év csak (iszonyatos) kisiklás volt, ami soha többé meg nem ismétlődhet.

A 2022-re itt letelő 12 év relatíve ugyanolyan iszonyatos, amilyen a német náci uralom volt, milliók megalázása és nyomorba döntése, tízezrek halála a következménye. A magyar nép akkor fogja elhinni, hogy most megtörténik végre a rendszerváltás, ha a nürnbergi pereket az eredetihez hasonló módon,  következetesen végigvisszük (és szépen ki is tölti mindenki a büntetését, attól talán nem kell tartani, hogy az Egyesült Államoknak bárkire szüksége lesz a mi pitiáner bűnözőink közül).

Ez a nép ezer éve él az államiság és a szabadságvágy hazugságaiban, ezer éve nem mer egyedül kimenni az utcára. Természetes, hogy nem képes önállóan, igazi szervezetek létrehozásával megteremteni a valódi önrendelkezésből fakadó, függetlenséget jelentő létet. Most végre hozzá kellene fogni annak a megalapozásához, ami országot teremt ebből a 93 000 négyzetkilométernyi területből. Nem lesz könnyű és nem néhány éves program. Ezért kell egyszer s mindenkorra kizárni, hogy fideszszerű kitüremkedések még egyszer itt elkezdhessenek garázdálkodni.

Már most szólni kellene, hogy ez következik.

Ezt nem lehet ám akárhogyan. Ezt szerintem egy férfiember nem tudja megcsinálni, mert egy gazdára váró nép azt azért nem akarja hallani, hogy ő nem mer kimenni az utcára, hogy neki védelemre, gazdára van szüksége. Ehhez egy nő bölcsessége, beleérző képessége és felvilágosultsága szükséges. 

Kínai egyetem

A „tárgyilagos baloldal” azt mindig siet elismerni, hogy ez a kínai egyetem jó egyetem, és arra szükség is volna Magyarországon, csak nem az adott körülmények között. Én meg – ahogy szoktam – csak várok, hogy egyszer végre valaki megkérdezze, miért van szükség Magyarországon egy bármilyen kínai egyetemre. De mert senki nem kérdezi, én most megteszem. Nem azt kérdezem, milyen ismérvek alapján lehet egy felsőoktatási intézmény a világ legjobbjai között, ami egy bármilyen párt ideológiájának az alapján működik, mert az nem kérdés, az egyszerű alapigazság, hogy egy ilyen felsőoktatási intézmény még a legrosszabbak között is csak az utolsó lehet. Hanem hogy egy bármilyen minőségű kínai egyetem miért kellene Magyarországon. Esetleg thaiföldi. Vagy mongol. Indonéz. De az a kérdés is felmerülhet, kell-e nekünk szaúdi vagy bahreini egyetem. Kongói, zimbabwei. Miért kellene? Mi a dolga egy egyetemnek? Egyebek között az, hogy megismertesse és az ifjúsággal széles körben elterjesztesse azt a kultúrát és azt a tudománytörténetet, ami a nemzetére és a nemzetének a környezetére jellemző. Az egyetem azért egyetemes, mert képes lehet (ha akarja, ha feladatának tekinti) az egész földgolyó minden kultúráját bevinni a falai közé. Tanszéki szinten. De a kínai egyetem kínai, a thai meg thaiföldi és így tovább. Remek sinológusaink vannak. Bármit megtudhatunk tőlük Kínáról. Ennyi körülbelül elég is. A kínai kultúra egyetem által való elterjesztése finoman szólva nem kívánatos. Legalábbis egyelőre. Nekem nagyon tetszenek azok a kémtörténetek, amikkel riogatnak, és én is megbotránkozom azokon a súlyos százmilliárdokon, amikkel el akarják adósítani az országot, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mit kezdjünk egy kínai egyetemmel. Minek? Azt szokták kérdezni a nagyon széles látókörűek, hogy miért nem hozzuk ide a Stanfordot vagy a Sorbonne-t. Látszólag jó kérdés, mert azt könnyű belátni, milyen kívánatos volna itthon a világ valóban legjobb egyetemei közül valamelyik.

Azért nem hozzuk ide ezeket, mert nem jönnének. Tessék körülnézni a világban. Hol van a Stanfordnak fiókintézménye? Leányvállalata. A Sorbonne a 13. század óta Párizsban működik. Mit tetszik gondolni, miért nem terjeszkedik? Nem fogadnák szívesen a világ bármelyik országában? Nem kellene mindenhol egy Yale vagy egy MIT? Egy Oxfordi Egyetem? Az egyetemek nem mennek sehová. Ha valaki a Harvardon akar tanulni, el kell mennie a massachusets-i Cambridge-be, mert a Harvard nem fog idejönni, és magyarországi telephelyet sem fog létesíteni. Az egyetem nem vallás, ami terjeszteni akarja a maga dogmáit és nem tröszt, ami annyi vállalatot akar létesíteni, amennyit csak bír, ezenkívül nem gyárt retikülöket és színes pulóvereket sem, amiket a világon mindenhol eladna a butikjaiban. Az egyetemek nem vigécek, akik másokra akarják tukmálni a portékájukat. Az egyetemek nem mennek sehová, az a kínai is nyugodtan ott maradhat, ahol van, nincs szükségünk az itt nyitandó méregdrága butikjára, ahol a förtelmes politikai dogmáit akarja árulni – ugye nem kell mondanom, annak az égvilágon semmi köze nincs a kommunizmushoz, mely eszmét sokan sokféleképpen próbáltak már meggyalázni, de olyan undorítóan, ahogyan odaát csinálják, keveseknek sikerült.

Volt itt egy új egyetem, azt nekünk alapították, az rólunk szólt, egyebek között ez is volt vele a baj, hogy Közép-Európát annak tekintette, aminek lennie kellene, hogy mindenféle nációk tanulhattak benne közép- és kelet-európaiul, hogy megpróbálta valóban európaivá változtatni a mi sajátos szemléletünket.

A helység kalapácsa, a széles tenyerű Fejenagy rettenetes méretű gezereszt csapott (vagy ne használjak héber eredetű szavakat?) a migrációból a maga természetes paraszti eszével tiltakozva az idegenek bejövetele ellen – szép hagyomány, a mi István királyunk is utálta a pöffeszkedő idegeneket. Most akkor mi van? Fudan egyetem meg jöjjön? Kedves tojásfejű gyermekeim az Úrban, ti akik oly sokat magyarázzátok a világot a magyar médiafogyasztónak, nem kellene egyszer legalább egy keveset foglalkoznotok ezzel az egész népvándorlás kérdéssel? Hogy miért valóban nemkívánatos a nagy tömbök keveredése? Hogy a színes világ nagyon szép, de csak egy bizonyos határig. Én nem tudom meghatározni ennek a határnak a kiterjedését, csak azt a tényt szeretném közölni, hogy az ázsiai, a közel-keleti arab és az afrikai tömbök nem az esetlegesség termékei, nem véletlenül nem sikerül sem hódítások kísérleteivel, sem más módon összekeverni ezeket az atlanti térség kultúrájával. Ne, ne tessék keresztényezni, ennek nagyon kevés köze van a valláshoz, és az a kevés is sokkal mélyebb gyökerekből ered, nem a vallás választja el Európát és az Európa által létrehozott Amerikát a világ többi részétől. Ez tudománytörténet, nincs itt hely ennek még a vázlatos kifejtésére sem, tessék szíves lenni elfogadni legalább tárgyalási alapnak, hogy nincs, nem is lehet és nem is kell, hogy közünk legyen nevezett civilizációkhoz. Szeressük és respektáljuk őket, vegyünk át mindenfélét tőlük, de a tömegeiket és az összkultúrájukat ne. Abból eddig mindig baj volt, most sem volna másképp.

A nagy zabálás

Na akkor öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Nem születési adottság, ha valaki dagadtra zabálja magát. Nem fátum, hogy valaki nem bír ellenállni a sok krumplival feltálalt szaftos pacalnak, sörnek, pálinkának, heló röfi. Ennélfogva nem tapintatlanság nem félrenézni és nem hallgatni róla, ha az ember lát egy széthízott alaktalanságot, sőt. Ha a hordóhasú tolatómozdony egy ország miniszterelnöke, akkor kifejezetten kívánatos szóvá tenni, hogy súlyos kívánnivalók maradtak figyelmen kívül az esztétikumot illetően, hogy a szétfolyó kövérségnek mindenféle kellemetlen üzenete van köztisztséget nem viselő embertől is. Különösen egy olyan figurától, aki néhány évvel ezelőtt megjegyezte, hogy nem bírja kövér katonatisztek látványát.

Úgyhogy ha szabad kérnem, ne tessék leírni, miszerint a főpolgármester elnézést kért, amiért szóvá tette a miniszterelnök kövérségét, mert remélem, nem amiatt kért elnézést. Az illető kövér ugyanis, egy guruló tömb, egy olyan anyaghalmaz, amiből a szobrászok az emberformát szokták kifaragni.

Tisztában vagyok vele, mennyire nem hízelgő, amit fentebb leírtam, dehát nem is akarok hízelegni, sokkal inkább pontos leírását adni egy kellemetlen látványnak, mely kellemetlenségről maga a leírt alak tehet, ahogyan ennek a kellemetlenségnek a mérsékléséről is egyedül ő tehetne, ha a táplálkozását emberi mértékűvé fogná vissza. Tökéletesen bizonyos, hogy ezeknek a tényeknek a rögzítése nem ütközik semmilyen illemszabályba, éppen ezért elnézést kérni is fölösleges.

Az illetőnek a rövid termetére tett megjegyzés egészen más kérdés, azt tényleg nem illik. Arról tényleg nem tehet.

Csak arról tehet, hogy magánbeszédben sűrűn kerül szóba a földbegyökerező megjelenése, az ugyanis szembetűnő. Méghozzá azért szembetűnő, mert nincs egyetlen olyan jó tulajdonsága sem, ami érdektelenné, lényegében észrevehetetlenné tenné az út porához való közvetlen közelségét.

Ismertem kis termetű embereket. Az első főszerkesztőm, akitől az újságíró szakmát tanultam, csodálatos ember volt. Több mint harminc éves ismeretségünk során mindig felnéztem rá, pedig körülbelül két fejjel lehetett kisebb nálam. Haláláig refenciaszemély maradt, neki akartam megfelelni, bármit tettem, mindig az érdekelt, mit szól hozzá. Már régen én voltam a nagy öreg, a fiatalok az én stúdiómba jártak, ha igazán rádiósok akartak lenni, de nekem akkor is Eck Gyula számított végső fórumnak. Soha nem volt szempont, hogy mekkorára nőtt.

Hegedűs Géza nemcsak kicsi volt, még beszédhibás is. Csak éppen nem ismertem olyan embert, aki úgy látta volna a világot és annyit tudott volna róla, mint ő, aki még egy analfabéta szénlehordóban is képes lett volna felébreszteni az olvasás vágyát. Akinek szeretnivalók voltak azok a tulajdonságai is, ami mindenki másnál taszító lett volna. Kit érdekelt, mekkora és miképpen vethető össze a belvederei Apollónnal.

A mi miniszterelnökünk voltaképpen nem engedheti meg magának a kis termetet. Úgy is mondhatnám, viszonyain felül alacsony. Annyi rossz tulajdonsága van, olyan mértékig uralja el a lényét a gyűlölet és a bármi jóra való totális képtelenség, hogy ezek mellé szinte természetes ragadványként járul a kicsisége, az európai férfi átlagos testalkatához mért rövid lába, hatalmas gyomra és az ezekhez illeszkedő slampossága. Az embernek az a benyomása, hogy ez az alak szándékosan, csináltan kicsi, valahogy nem természetes a fejének és a törzsének az aránya. Nyilván nem véletlen, hogy nekem évek óta nyomban egy Ady-vers ugrik be, ahogy a miniszterelnököt meglátom, a Harc a Nagyúrral. Ady már 1905-ben sokmindent látott a jövőből, de hogy még ezt is…

Na jó. Ez mind igaz. Hogy ugyanis nem mindegy, valaki hogyan alacsony, milyen förtelmeket tol bele az emberek arcába. De az kétségtelen, az alap a születési adottság, arról tényleg nem tehet, hogy kicsiként jött a világra és úgy is maradt, ezt tényleg nem illik gúnyolni.

Csak azt ne tessék leírni, hogy a főpolgármester bocsánatot kért a miniszterelnök kövérségének emlegetése miatt. Egy dagadtra hízott alak a saját elhatározása miatt vált dagadttá.

Vive l'Empereur

Heil Hitler! 1945. április 30-án, 56 éves korában végleg lehunyta szemét Adolf Hitler, az ardenneki győztes, Európa huszadik századi egyesítője, a Harmadik Birodalom megalapítója, akit ellenfelei az osztrák káplárnak neveztek. Hatalmának csúcspontján hadserege ellenőrzése alatt tartotta az európai kontinens nagy részét.

A szárnyaló szellemre, a világ egyik leghíresebb hadvezérére emlékezünk, aki kiemelkedő katonából lett kiemelkedő politikus. Persze ez utóbbi titulusra több jelentkező is akad, de a valamikori kis piktor, ahogy fiatalkorában nevezték, ugyanolyan fölényesen utasítja maga mögé a nyomába törekvőket, ahogy a háborúkban járatta a bolondját ellenfeleivel közel öt éven keresztül.

Jelenléte 50 000 emberével ér fel a csatamezőn.

A fenti, kurzívval írt néhány mondatban megváltoztattam egy nevet és néhány vele kapcsolatos eseményt, de a fellengzős szavakat durrogtató panegirikuszon nem változtattam, azt pontosan idézem az egyik magyar hírportálról. Idézhetném máshonnan is, attól tartok, nemcsak magyarról, franciáról bizonyosan – az eredeti ugyanis Napóleonról szól. Ő hunyta le a szemét 200 évvel ezelőtt.

Tetszik tudni nekem lényegi különbséget mutatni Napóleon és Hitler között? Nagy Sándor, Batu kán, Custer – mondjak még? A halottak számában és az „elfoglalt” területek méreteiben vannak különbségek, a tömeggyilkos gazemberek mind egyformák.

Azt olvastam néhány napja, hogy ma kétszáz éve halt meg Napóleon. Meg hogy a világtörténelem legzseniálisabb hadvezére volt.

Azt értem, hogy Haydn halálának a kétszázadik évfordulójáról megemlékezünk. Meg még sok ember van, akiről meg kell emlékezni, olyanok is vannak, akik zseniálisak voltak, legzseniálisabbról nem tudok, bár hajlok arra, hogy Mozartot annak tartsam, de ez a magánügyem. Egyvalami bizonyos, ezt már sokszor sokféleképpen elmondtam, leírtam, teljesen hiába, éppen ezért újra leírom: nincs zseniális gazember, nincs zseniális tömeggyilkos.

A franciák úgy ítélik meg az ő honfitársukat, ahogyan akarják, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Napóleon a világtörténelem egyik leggyalázatosabb tömeggyilkosa volt. Én azt is felháborítónak találom, hogy Franciaország nagyra tartja ezt az undorító gonosztevőt, de hogy magyar tömegtájékoztató fórumokon is ilyen förtelmek jelenjenek meg, azt végképp nagyon rosszul tűröm. Mi az, hogy kiváló, különösen zseniális hadvezér? Mi az, hogy katonai zseni? Azt jelenti, az illető egy különösen hatásos gyilkológép, azaz sokkal több embert képes megölni, mint a nála kevésbé zseniálisak. Vegyük illusztrációnak Kutuzovot, akit a világtörténelem igazán „méltán” tart katonai géniusznak, mert keleten ő állította meg Napóleont. Aha, úgy van. És még igaza is volt, azt az iszonyatos alakot valóban meg kellett állítani. Napóleonnak 650 000 (hatszázötvenezer) katonája halt meg az 1812-es „hadjáratban” – milyen érdekes kifejezés, nem? Egy többszázezer áldozattal járó, borzalmas rablógyilkosság sorozat milyen más, ha hadjáratnak nevezzük.

Nem más. Akkor is csak tömeges rablógyilkosság. Annak a 650 000 embernek a nagy részét Kutuzov ölette meg. Igaza volt? Hááát, nem tudom. Hogy lehetett volna-e másképp. De ha nevezett orosz tábornokot ebben az ügyben ártatlannak kiáltjuk is ki, korábban nekiment a lengyeleknek, aztán a törököknek. Akárhonnan nézzük, Kutuzov a cárnak rohanta le és gyilkolta halomra a lengyeleket, és a cárnak próbálta megszerezni a meleg tengert a törökök tömeges megölésének árán. Ez a katonai „zseni” hasonlóan utálatos gyilkológép volt, mint francia kollégája.

Pacifista volnék? Antimilitarista? Minek tagadjam, igen. De attól még tudom, katonákra szükség van. Valamint azt is tudom, hogy MacArthur, Montgomery vagy Eisenhower nélkül mi lett volna a világgal. Meg azt is, hogy különbség van a hódító háború meg a védekező között. Csak azt nem vagyok képes felfogni, a világtörténelem miért a fent nevezettekről szól. A nagy birodalmak dicsőségéről, a kereszténység hadvezéreinek százmilliók halálát hozó pusztításáról. Ment-e ezek által a világ elébb – kérdezem Vörösmartyt nagyjából idézve. Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen, s a rongyos ember bőszült kebele dögvészt sohajtson a hír nemzetére. Róma hatalma megfojtotta az emberiség történetének megismételhetetlenül legnagyszerűbb szellemét, a görög kultúrát. Amit különben korábban már egy macedón is megpróbált, majdnem sikerült is neki, amíg gyilkolta terjeszkedő birodalma népeit, el is tűnt minden, ami az ember alkotó szelleméről szólt – szerencsére az a világbirodalom elég gyorsan összeomlott, a tömeggyilkos macedón meg szerencsére nem élt túl soká, de a dúlás, amit ez az Alexandrosz nevű véghezvitt, nem múlt el nyomtalanul. Komoly lexikonokban a róla szóló címszó alatt többször annyi szöveg van, mint amennyi mondjuk Platónról szól. „A valódi történelemben Arkhimédész, összes tudományos felfedezésével együtt, nyilvánvalóan kevésbé volt jelentős, mint az a katona, aki Szürakuszai bevételekor agyonütötte őt.” Ezt Spengler írta 1918-ban. A történészek és bulvárújságírók által dicsőített hadvezérek, akiknek a tetteivel teletömik a világ iskolásainak a fejét, soha semmi egyebet nem tettek, mint hogy hátráltatták az emberiséget az emberré válás folyamatában. A saját nemzetükhöz tartozókat is beleértve. Hitler megszüntette a munkanélküliséget, autópályákat építtetett, sőt a csodálatos Waldbühne is az ő idejében készült – és? Ugye nem kell a másik serpenyő tartalmát is részleteznem? Code Napoleon, Becsületrend, Nemzeti Bank meg néhány egyéb intézkedés, amit bárki megtehetett volna, ha ideje van rá, amit kikényszerített a kor – és halottak milliói.

Az emberiség legkártékonyabb alakjai a papok, a politikusok és a történészek. Az úgynevezett „történetírók”, akik jórészt tényleg történeteket írnak, ahelyett, hogy a szakmájukat gyakorolva a történelem adatait és dokumentumait rendeznék. Akik önmagát ismétlő förtelemmé torzítják az ember históriáját, olyan eseményekre és alakokra helyezve a hangsúlyt, amik és akik hátráltatják az életet, mert jelentéktelenné szürkítik Arisztotelészt, Newtont, Einsteint, Mozartot, Giottót, József Attilát.

Hitler ügyében megszületett a világtörténelem első bírói ítélete, a nürnbergi per olyan precedenst teremtett, ami elvileg megszüntethette volna a hadvezérek dominanciáját, ami reményt adott arra, hogy a politika attól fogva ellenőrizhető lesz a jog által. A remény elszállt, a politika arcátlansága növekedett, a történészek tovább sorvasztják az agyakat. A három felsorolt foglalkozási ág teremtette negyedik, a hozzájuk hasonlóan pusztító bulvárújságírás gondoskodik róla, hogy a szerencsétlen, rohamosan visszafejlődő ember ne maradjon hősök nélkül. Most felfrissítették Napóleon gaztetteit, a felnövekvő ifjúság számára világossá téve: az igazi életcél, ha tömeggyilkossá válsz. Akkor tiéd a világ és az utókor történetíróinak földig hajló elismerése.

  

Van-e istennek drámai érzéke

Azt most hagyjuk, hogy melyiknek. Amikor ministráltam, és elmondtam a konfiteordeót (confiteor Deo), eszembe sem jutott, hogy vannak másféle istenek is, mint akinek én gyónok. Vagyis az a nagyszakállú, mérges öregember, aki fel volt festve a falra a Jópásztor kápolnában és a Józsefvárosi templomban, ahol ministráltam meg ahol elsőáldozó voltam, akitől félni kellett, mert mindenért megbüntetett. Mire pedig itthon ismertté vált Arthur C. Clarke zseniális novellája, az Isten kilencmilliárd neve, én már régen elköszöntem az emberiség történelmének legförtelmesebb találmányától, a kereszténységtől és ezáltal persze mindenféle istentől.

Idén lenne (vagy inkább volna, mert valószínűleg nem lesz) a hatvan éves érettségi találkozónk. Azért nem lesz, amiért már az ötvenöt éves sem volt, mert  meghalt az osztálytársunk, aki ezeket szervezte. Gimnáziumban a barátom volt, négy évig egy padban ültünk, sokan irigyelték is, mert ő állt legközelebb ahhoz a félliterköpő túridanihoz, a mélyhangú, százkilencven centis gyengék védelmezőjéhez, aki nem félt a lányoktól (dehogynem, csak jól leplezte), akivel bárhová el lehetett menni, mert senki nem mert belekötni, azaz hozzám.

Harmadikosok voltunk, amikor egy koraőszi napon lebicikliztünk a Velencei tóhoz. Jött velünk még egy osztálytársunk, nem tudom, miért, egyikünk sem kedvelte, talán nagyon akart jönni, mi meg senkinek sem mondtunk nemet. Visszafelé egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, gyenge voltam, Baracskánál már le is kellett szállnom a nyeregből. Az én két osztálytársam hamarosan visszaszállt a biciklijére, azt mondták, ők megígérték, hogy sötétedés előtt otthon lesznek, és ez így nem fog menni, ha itt csak gyalogolnak mellettem, nagyon aggódnának a szüleik, ha nem érnének haza az ígért időben, majd felhívják az apámat. Otthagytak a baracskai emelkedő alján.

Nem emlékszem, hogyan jutottam el Érdig, csak arra, hogy ott már nagyon rosszul voltam, amikor megláttam egy szőlőskertet az országút mellett. Hagytam a földre dőlni a biciklimet, megpróbáltam lemenni a töltésen, de annyira gyenge voltam, hogy kiszaladt alólam a lábam, legurultam. Éppen egy szőlőtőke alá, amin poros, sáros, pókhálós fürtök lógtak. Letéptem egyet és befaltam, valószínűleg nemcsak a szőlőt, még a szárát is. A másodikat már rendesen ettem, ahogy kell. Jól lettem, felmásztam az országútig, biciklire ültem, sötétedés előtt hazaértem. Akkor fogalmam sem volt róla, mi bajom van, ma már tudom, hipoglikémiás roham jött rám, akkor először, azóta sokszor. Úgyhogy most már azt is tudom, a hazaúton lehettek jobb időszakok, amikor kis időre elmúlt az a baromi remegés, izzadás és gyengeség, ami ezzel a nyavalyával jár. Nem tudtam azt sem, hogy csak enni kell, lehetőleg sok cukrot (szénhidrátot, bármit), és akkor másodpercek alatt elmúlik ez a förtelem, abban az érdi kertben csak ösztönszerűen tömtem magamba a szőlőt.

Elmondtam ennek a történetnek egy rövid részét egy rádióműsoromban, azzal fejeztem be, remélem, az én fiaim sosem fognak azzal hazajönni, miszerint az időben érkezésüknek az volt az ára, hogy az országúton otthagyták a beteg barátjukat.

Akkor már legalább harminc éve nem hallottam az osztálytársamról, addig nem volt érettségi találkozónk, eszembe nem jutott, hogy hallgatja a műsoraimat, nemcsak ő, a többiek is, annak a csupa nagyon okos individuumból álló osztálynak a többi tagja.

Másnap küldött nekem egy Paul Anka lemezt. Aztán lett érettségi találkozónk is. De erről a biciklis kirándulásról sosem beszéltünk. Annyira nyilvánvaló volt, hogy ez nemcsak bennem maradt meg ilyen fájdalmasan kitörölhetetlenül. Nem tudom, kimondta-e valaha, midőn valahol szóba kerültem, hogy mi barátok voltunk, hogy neki is át kellett-e értékelnie a barátság fogalmát. Vagy csak én jöttem rá, hogy ezzel a szóval is dobálódzunk, hogy nem ismerjük az értelmét, hogy nem is fontos, mert nem is akarunk foglalkozni vele, mert akkor elég hamar rájönnénk, ez a szó is olyan üres, amilyen jónéhány más, amiknek az értelmét megismerve sok ócska lételemünktől szabadulhatnánk meg.

Huszonvalahány kitűnő tanuló végzett a Cukor utcai gimnáziumban akkor, fel is vettek kivétel nélkül mindenkit valamelyik egyetemre, ez még egy olyan elitiskolában is ritkaság, amilyen az Apáczai. Huszonvalahány nagyképű, sok kellemetlen tulajdonsággal megvert háborús gyerek fejezte be a középiskolát abban az évben, a néhány érettségi találkozónkon derült ki, hogy még annyira sem kedvelem őket, mint iskolás korunkban – nem volt ebben semmi új, még kevésbé valami megrázó. Egész életemben irtóztam a kitűnő tanulóktól, amikor szemináriumvezető óradíjas tanárként egyszer be kellett ugranom felvételiztetni, egy kolléganőm (ő akkor már adjunktus volt), átjött egy szünetben, hogy miért küldök hozzá olyanokat, akik rám vannak kiosztva. Mondtam, mert ezek kitűnően érettségiztek, és nem szeretnék diszkriminatív tettekkel botrányt kavarni, amennyiben mindegyiket páros lábbal rúgnám ki a felvételiről, mielőtt megszólalnak. Erzsébet csak nézett rám, ahogy szánalmas bolondokra szokás, úgyhogy kénytelen voltam megindokolni, miért mondok ilyeneket: aki mindenből kiváló, az semmiben sem az.

Ez az én biciklikirándulós osztálytársam különb volt a többinél, mert ő okos volt és könnyedén, úgyszólván tanulás nélkül lett kitűnő a bizonyítványa. Vele nem is volt semmi baj, csak az, hogy hosszú ideig azt hittem, a barátom.

Majdnem pontosan három évvel a velencetavi kirándulás előtt, egy keddi nap meleg estéjén (pedig már október vége volt), feljött hozzánk a Jóska, a viceházmesterné fia, hogy a nagymamám engedne el kicsit sétálni. Amint kiértünk a kapun, a Jóska azt mondta, futás öreg, balhé van a Rádiónál, ott a helyünk.

Jóskával úgy ismertük meg egymást, hogy tagja volt a Mátyás téri bandának, akik többek között engem is rendszeresen nagyon megvertek, amikor mentem haza az iskolából. A Jóska cigány volt, a többiek is. Aztán egy nyáron én nőttem több mint tíz centit, és akkor szeptemberben kimentem a Mátyás térre azzal, hogy nekünk elszámolni valónk van egymással. Sok véres seb meg törött és repedt csont van a számlájukon, ezt most kiegyenlíteném. Nicsak, mekkora szája lett az Urifiúnak, mondta Jóska. Nagy verést kapott. Én is. Attól a naptól kezdve segítettem neki esténként leszemetelni. Azaz a kétudvaros, négyemeletes ház szemetes vödreit beleüríteni a nagy szemetes hordókba, azokat aztán kihordani a ház elé, hogy másnap hajnalban a két muraközi lóval járó szemeteskocsis beleürítse a gumirádlis szekerébe és elvigye – akkor még nem volt kukásautó.

Azon a kedd estén nem mentünk haza, ahogy a nagymamámnak ígértük, sőt Jóska soha többé nem ment haza a mamájához. Néhány nappal a keddi este után Jóska belökött engem a Harminckettesek szobra mögé, mert ő látta, amit én nem, hogy a Mária utcából kifordul egy T 34-es, és tudta, amit akkor mindnyájan tudtunk, hogy a városi utcai harc egyik szabálya szerint ha egy tank kifordul egy utcasarkon, akkor az ágyújával belő a forduló után, mert a tankot vezető katona nem látja, mire fordul be, biztos, ami biztos, előbb beküld egy baromi nagy, házakat összedönteni képes robbanó töltényt – ezért volt még évtizedekig romos a nyolcadik és kilencedik kerület majdnem minden háza, ami a saroktól húsz-harminc-száz méterre épült, attól függött, a ruszki löveg tüzére mennyire volt beszarva, még a fordulóban lőtt, vagy csak mikor egyenesbe állt a tank. Mielőtt a Jóska meghalt, azt mondta, csak mert a nagymamámnak megígérte, hogy hazavisz.

A Horváth Mihály térnek a Futó utca sarki végében ástunk egy tömegsírt, abba eresztettük le a Jóskából azt, ami megmaradt belőle, nekem kellett leöntenem oltott mésszel, mert a többiek nem bírták el a vödröt, ő már nem ért be a szobor mögé, az ágyúlövedék deréktól lefelé széttépte.

A nagymamám néha mondta, mikor Jóska bekopogott hozzánk, hogy itt van a barátod, de különben nem volt ez téma. Hogy a barátom a Jóska vagy mi.

Az osztálytársam (akivel kapcsolatban sokszor elhangzott a „barátság” megjelölés a kettőnk viszonyát jelölendő) úgy halt meg pár éve, hogy egy mopedszerű motoros biciklivel ment valahová, és egy autó elgázolta.

Régen nem voltak már érzelmeim, ha felmerült a neve, semmilyen, soha. Ha a barátság szót meghallom, mindig csak a Harminckettesek szobra jut eszembe.

De ez a biciklis halál baromira nem hagy nyugodni. Mi szükség volt erre? Annyiféleképpen meg lehet halni. Ezt miért kellett? Rossz befejezés. Valamire való istennek ezt azért illenék éreznie.