Amerikai fogócska

Volt egy játék, kerestem a mindent tudó interneten, nem találtam, lehet, már csak én emlékszem rá. Nedeczky Edit (isten éltesse sokáig, úgy tudom, még él), írta a Charade címen beérkezett amerikai film szinkronszövegét, ő a semmitmondó Társasjáték eredetit nem tartotta meg, hanem nagyon szellemesen megváltoztatta Amerikai fogócskára - ő még nyilván hallott erről a játékról. Mindenesetre ideírom a lényegét: minél több résztvevő van, annál érdekesebb, minthogy a fogó nem kizárja a játékból azt, akit megfog, vagy teszi új fogóvá (sokféle szabályváltozata van az egyszerű fogócskának), hanem csak megállítja. Akit elkapott, az megmerevedik széttárt karokkal, és várja a szabadítót. Ez bármelyik játékos lehet, aki odafut, megérinti a széttárt karok valamely pontját, és a megérintett ismét szabadon futhat a fogó elől. Ezt a játékot akkor nyeri meg a fogó, ha az összes résztvevő kitárt karokkal áll, azaz nincs többé senki, aki szabaddá teheti őket. A játékot éppen ezért  szinte lehetetlen megnyerni. Nekem egyszer sikerült, az ötvenes évek elején, akkor éppen a Semmelweis utcában laktam. Géperejű jármű nem járt arra, autót hetente egyet-kettőt láttunk, miénk volt az egész belváros. Befuthattuk a teljes Semmelweis utcát, a Dalmady Győző utcát végig a Kammermayer Károly térig, onnan vissza a Gerlóczy utcán, voltunk vagy tizenöten. Majdnem bizonyosan köztünk volt Lajos Mari, gyerekkori "első szerelmeim" egyik legfontosabbja, ő az első emeleten lakott a 14-es számú házban, mi a másodikon, aztán Danyi Attila, a hatvanas évek zenekarai között jelentősnek tartott Scampolo majdani zenekarvezető muzsikusa. Sokan néztek minket az ablakokból, úgy vélem, mindenki a fogónak drukkolt, ő volt ugyanis igazán reménytelen helyzetben...

Csak azért említem ezt a játékot, mert szólni akarok a közeljövő politikaformálójának, pillanatnyilag úgy fest, Magyar Péternek hívják az illetőt, hogy abba kellene hagyni a 2026-os választásokról való képzelgéseket. Nemcsak azért, mert ezt a köztörvényes bűnöző bandát lehetetlen a Magyarországon "választásnak" csúfolt kutyakomédiában legyőzni. Hanem azért is, mert ha netán mégis, akkor következne az, aminek a lágy változatát 2002. és 2010. között már láttuk, az állandó zaklatásokat, tévéostromot, tankelkötést, és ami tényleg csak egy könnyű szórakozás volt ahhoz a véres háborúhoz képest, ami egy "választási" vereség után következne. Tessék szíves lenni végre kihúzni a fejeket a homokból és körülnézni: ez a csürhe tényleg iszonyatosan buta, tehetségtelen, gerinctelen alakokból áll, de annyira nem hülyék, hogy ne tudnák, egy akármilyen "demokratikus választás" elvesztése után nekik végük van, a szó szoros értelmében. Olyan teszetosza, ostoba szájtáti utód nem jöhet, aki nem vágja be ezeket életfogytiglanra a kóterba, mellékbüntetésképpen teljes vagyonelkobzással, az utolsó fillérekig, kivétel nélkül az összes briganti minden összerabolt pénzét beleértve - ezermilliárdokról van szó. Ezek már jóideje az életükért küzdenek, ha nagy részük tudattalanul is, egyre gátlástalanabbul, egyre primitívebb eszközökkel és főképp egyre durvábban. Amit mostanában látunk, az a részeg duhajkodás az utolsó szabad éjszakán, az a haláltánc, a zsigerből fakadó tombolás.

Nem kellene megvárni azt a pillanatot, amikor nekifognak a végső őrjöngésnek. Most kell elkezdeni egyenként megállítani őket. Módszeresen, körültekintően, vigyázva, hogy a még szabadon lévők közül egy se közelíthesse meg azt, aki már mereven áll, akit már kiiktattak a játékból. Amíg csak egy futhat még a fogó elől, addig nincs vége.

Hetven évvel ezelőtt a Semmelweis utcában úgy kezdtük, hogy kiszámoltuk, ki lesz a fogó. Ezen mintha most túl volnánk. Most is rengetegen vannak az ablakokban. El kellene kezdeni. Mindenki várja, mi lesz.

Mégegyszer mondom, amíg egy is marad, aki nincs megállítva, addig a játéknak nincs vége.

Ez a játék még el sem kezdődött. Megy a kiabálás, egyre többen vannak az ablakokban, de nem történik semmi.

Az a baj, hogy ezt a játékot az utcán nem lehet lejátszani. 

Talán említettem már, a Jóreggelt Európa című műsoromnak volt egy jogtanácsosa, nagy apparátushoz nélkülözhetetlen funkció, ő mondta egy alkalommal: szerkesztő úr, azt a pert nem lehet megnyerni, amit még el sem indítottunk...

Szólásszabadság

 „A X-en reagált Alexander De Croo arra, hogy az egyik brüsszeli polgármester betiltotta a NatCon nevű rendezvényt, amelyen Orbán Viktor is felszólalt volna. Elfogadhatatlan, ami a Claridge-ben történt.” – írta minderre a belga kormányfő. Szerinte az önkormányzati autonómia nem írhatja felül a szólásszabadságot és a békés gyülekezést garantáló belga alkotmányt. „A politikai találkozók betiltása alkotmányellenes” – írta De Croo.

Ez itt egy mai hír. Nem sokat tudok a belga kormányfőről. De az az érzésem, ő korunk egyik Chamberlainje. Ez az alak  elmenne a náci Németországba, hogy majd ő megmagyarázza Hitlernek, milyen csúnya dolog, amiket beszél – a liberalizmus jegyében. Liberális az egész család helyett. Sőt, az egész háztömbben ő képviseli a liberalizmus teljességét. Miként azok az urak, akik tegnap este az ATV-ben bizonygatták, milyen hiba volt betiltani azt a kis szélsőjobboldali összejövetelt. A jelen nácijainak a gyülekezőjét, aminek alkalmából széthintették volna (ismét, ki tudja, hányadszor) a fröcsögő gyűlölet, a megvetés, a bosszúvágy, a gyilkos indulatok szavait. A szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának jegyében.

Én ilyenkor csak döbbenten nézek magam elé. Amikor ilyeneket hallok, olvasok, nem akarom elhinni, hogy írni-olvasni tudó emberek lehetnek ennyire korlátoltak, bizonyos fogalmakat újra meg újra felböfögő, értelmezni képtelen beszélő fejek.

Tényleg olyan nehéz felfogni, hogy a szólásszabadság nem az összes emberi törvényt uraló, mindenekfeletti jog? Hogy vannak paragrafusok, amik határt szabnak, korlátokat állítanak, amik tilthatnak bizonyos fajta, beszéd útján kifejezett megnyilvánulásokat? Hogy az az újnáci csürhe, körükben a Magyarország miniszterelnökének címét bitorló figurával valami olyanra készült ott Brüsszelben, amit értelmes, akár csak közepesen józan mentalitású embernek meg kell akadályoznia, mert tisztában van vele, hogy az ilyen kitüremkedések által terjesztett fertőzés nagyon gyorsan terjed, és okozza embertömegek halálát.

Ami itt alant következik, elég hosszú, két folytatásban ment műsoromban elhangzott jegyzetem, türelmes olvasóknak szánom. A pontos dátum, amikor elhangzott, ott van a végén.

 

Szavak

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.

Principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

Vegyük, mondjuk Hitler beszédét Nürnbergben. Azok is „csak” szavak. Bár…

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amivel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufemizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad.

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, amelynek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját házatáját sem, most mégis megteszem.

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vizibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és  lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a  határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.”

Kilencvenben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy a naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 

Inflálódnak a szavak. Azaz értéküket vesztik. Király volt a buli – mondta a riportalany. Király volt, mi? Lent a parton végig – kontrázott a riporter. A csajok meg a zenekarok, király volt – fejtette ki bővebben a riportalany. Ilyeneket kell csinálni, amilyen az volt. Király buli volt.

Ezt egy hivatalos, frekvenciaengedéllyel rendelkező magyarországi (véletlenül majdnem azt mondtam, magyar nyelvű) rádióadón hallottam tavaly nyáron. Le voltam nyűgözve, amint hallják, nem tudom elfelejteni. Haverok, buli. A múlt héten azt mondtam, 200-250 szóval tartanak bennünket, most visszavonom, nem számoltam utána, csak úgy kicsúszott a szájamon, nincs az több 70-80-nál.  De hát igaz is, minek az a sok szó? Az ilyen Arany Jánosok csak fárasztják az embert. Király volt a buli, ezt mindenki érti és elégedjünk is meg ennyivel. Eladni ugyanis lehet, akár 10 szóval is, cukros vizet literenként 150-ért, 30 Ft értékű textíliából trikót 12 ezerért, emeletes cipőt, orrba karikát, nyakra-combra-karra tetoválást, műanyagcsiga-láncot meg mindent, ami a primitív népek folklórjából megismerhető és nagyüzemi méretekben előállítható. Totemoszlop és varázserejű madártoll korona még nincs, de az valószínűleg nem is lesz a boltokban, mert  azoknak az üzenete már kicsit bonyolultabb, és nem lehet ráölteni karcsú női bokákra. Vegyél, vegyél, vegyél, ostoba fogyasztó, van hozzád három kedves szavunk, többet nem is értesz.

Mit mondtam? 70-80 szó? Á, minek az a bőség?

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna  Halottjában, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.

 

                                                                                         2001. 04. 08.

Az optimista végkicsengést tulajdonítsák ifjú koromnak, akkor még csak ötvennyolc éves voltam. Nem láttam előre, ami pedig látható volt, hogy a belga miniszterelnökhöz meg a tegnap esti beszélőkhöz hasonló ádáz „liberálisok” el fogják intézni, hogy a csúti futballista visszajöjjön a 2002-es vereség után, ahelyett, hogy már akkor börtönbe csukták volna legalább húsz évre, teljes vagyonelkobzás és a közügyektől való örökös eltiltás mellékbüntetéssel.

Ezek a fent említettek, ezek a megértő és megengedő, a szólásszabadságot sámánista hittel fetisizáló (körülbelül azon a szellemi szinten élő) közéleti véleményformálók nagyon rövid időn belül újabb világháborúba fogják hajtani az emberiséget. A brüsszeli polgármesterek kisebbségben vannak, nem is tehetik a dolgukat sokáig, az ő miniszterelnökük majd a belga alkotmányra hivatkozva szabad politikai rendezvényként jelölve, meg fogja hívni az iráni legfőbb sejhajrát, hogy Brüsszelben jelentse be Izrael megtámadását. A szólásszabadság nevében. Az esemény díszvendégeként jelen lesz Magyarország miniszterelnöke.

P.S.: Még egy mai hír:

Cseh Katalin szerint rossz irány, ha Brüsszelben ugyanolyan eszközökkel lépnek fel Orbánék ellen, mint ahogy Orbán Viktor kormánya „elnyomja a kisebbségeket, felfoghatatlan mértékben terjeszti a konkrétan hazug propagandájukat, megfojtja a civilizált vitakultúrát és nem ad teret más véleményeknek”.

Ha börtönre ítélnek valakit, amiért egy nélkülözőtől ellopja az ételét és a néhány forintját, vagy börtönre ítélnek valakit, mert enni ad egy nélkülözőnek és némi pénzzel segít neki, az nem "ugyanolyan eszköz". Szóljon valaki Cseh Katalinnak, hogy időnként próbálja átgondolni a saját szavainak az értelmét.

Jóreggelt

Ezt itt egy amerikai politikai elemző írta a napokban:

Friedman a jegyzetében arról ír, hogy Magyarország vezetőjeként Orbán olyan ideológiát teremtett, amely más országokra is hatással volt. Ennek két pillére a Magyarországra irányuló migrációval szembeni ellenállás, ami ellentétes volt az európai liberalizmussal, illetve ellenséges viszonyulása az úgynevezett „woke” kultúrával szemben. Friedman szerint Orbán ideológiájának hatása elérte az Egyesült Államokat is, így Donald Trumpot is, akivel márciusban is találkozott.

Ezt meg én, három évvel ezelőtt:

A fekély oka pedig az az alak, aki a vastag, áthatolhatatlan butaságán kívül a zsigereiben hordozza az összes rossz tulajdonságot, amivel ember születhet. Aki terjeszti a betegséget. És aki új kórjelenségekkel mélyíti a fertőzést a gyógyíthatatlanságig, a halálig. Aki Magyarország miniszterelnöke. Lényegében 23 éve megszakítás nélkül. Nem árt ezt a tényt minél többször és hangsúlyosan rögzíteni, nehogy legyen az utókorban egyetlen ember is, aki azt hiszi, az a nyolc esztendő, melyről az adminisztratív feljegyzések szólnak mint MSZP-kormányzásról, az netán megszakítást jelentett ennek a falusi futballistának az uralkodásában – akkor is az történt, amit ő akart, a kormánypárt „demokratikusan” kormányzott, azaz teszetoszán totyorgott és maga alá eresztett rémületében, ahányszor a csúti szotyolahéjköpködő megparancsolt valamit a Rádiónak, Televíziónak vagy utcára szólította a híveit. Ahelyett, hogy már akkor lefolytatta volna az összes eljárást, amiknek az alapján Magyarország jelenlegi miniszterelnöke már akkor megkaphatta volna az őt megillető börtönbüntetést, mellékbüntetésként az örökös eltiltást mindenféle közéleti tevékenységtől. Tetszik tudni valamilyen nyomozásról és retorzióról például a 2006-os események után? Hogy ugyanis ki a felelős a TV-székház ostromáért, a tank elkötésével összekötött fővárosi harcokért, a csőcseléknek a lakosságra szabadításáért? Megbüntettek valakit a rendőrfőnökön kívül? Beszél bárki másról, mint a rendőrök „túlkapásairól”? Beszél bárki bármit a valóságról, vagy csak a „szemkilövetés” megy anélkül, hogy valaki valaha látott volna egyetlen dokumentum felvételt egyetlen szem kilövéséről a különben végig közvetített puccskísérletben? Érdekelt valaha valakit a Rádió megsemmisítése egy fizetett maffiózó által, aminek következménye lehetett az „öszödi beszéd” gyalázata, a magyar médiatörténelem legundorítóbb epizódja, ami után sokévtizedes börtönbüntetéseket kellett volna kiosztani, a rádióelnöktől indítva a sunyi MSZP-tagokig? Ha van valamilyen súlyos bűne Gyurcsány Ferencnek, akkor ez. Hogy ránk szabadított egy fasiszta gazembert...

Egyelőre a Chamberlain-metódust látom alkalmazni, („ó, hát nem lehet egy ember annyira elvetemült”), és nem a Kissingeri eljárást, pedig utóbbi ma éppolyan aktuális, amilyen ’90 előtt volt, és éppúgy alkalmazható, sőt egyszerűbben, csak a keresztényfasisztakommunisták pénzzel való tömését kell abbahagyni, a rendszer pillanatok alatt összeomlik. De ehhez valakinek szólnia kellene, mert egyre világosabban látszik, Merkel és a többiek ugyanúgy nem képesek felfogni, kivel van dolguk, ahogyan a harmincas években a finom angol úr miniszterelnök a saját kulturális szintjéről szemlélődött, ahonnan Hitlerig nem lehetett lelátni. Szólni kellene, hogy a veszély nem azzal arányos, amennyivel ez a pöcegödör mellől fölfelé könyöklő, primitív dugó jelentéktelenebb az osztrák tájképfestőnél, mert nem a falusi futballista képességei irányítják az eseményeket, hanem azok a fertőző magok, amiket a Finkelstein-félék nyomnak bele ennek a szétfolyó gusztustalanságnak a szervezetébe, amik aztán ott szaporodni kezdenek, és amit a magyar miniszterelnök széthint a világban a maga „eszméire” mind fogékonyabb tömegek közé. Mely folyamat itt, a góc közvetlen környezetében még talán megállítható, de az epidémia (a koronavírusra dermesztően emlékeztetve) gyorsulva terjed. Nagyon sajnálom, de az általam sokszor idézett alaptétel erre a helyzetre is igaz: ha egy hordó szennyvízhez egy kanál bort adsz, szennyvizet kapsz – ha egy hordó borhoz egy kanál szennyvizet adsz, szennyvizet kapsz. Ez a Felcsútról elszármazott kanál szennyvíz már bele is került a boroshordóba...

Ha egy kérdést fel lehet tenni, válaszolni is lehet rá

Egyelőre csak töprengek, válaszom nincs a kérdésre, pedig nyilván van válasz.

Mi lett volna, ha Magyar Péter tegnap nem mondja azt, hogy százötven év török uralom után hazazavartuk a törököket, hogy negyven év kommunizmusnak is véget vetettünk, mert a magyar egy szabadságszerető nép, azaz mi lett volna, ha nem folytatja ezerév hazugságait? Ha ehelyett azt mondja, 1686-ban Budát nem a magyarok szabadították fel, hanem Ferdinánd katonái, osztrákok, olaszok, még franciák is voltak, magyarokról nem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy százötven évig itt voltak a törökök, mi ebben nyilván jól éreztük magunkat, ha nem, akkor nyilván próbáltunk volna valamit, de nem tettünk semmit. A negyven év kommunizmust is nyilván szerettük, mert azt a két-két és félezer prolit, cigányt és iskolás gyereket leszámítva, akik 56-ban tényleg az életüket és vérüket adták, a többinek jó volt úgy, ahogy volt, ha nincs Gorbacsov, tőlünk ma is mehetne tovább, mint ahogy lényegében megy is, egy primitív suttyó proletárdiktatúrájában élünk a legmelegebb szovjetbarátságban és dominanciában. Ennyit a magyar nép szabadságszeretetéről. De most elég volt a hazugságból, az önámításból, először a magyar történelemben tegyünk mi magunk valamit magunkért, zavarjuk be végre a börtönbe ezt az urizáló csőcseléket, vegyük a saját kezünkbe a saját sorsunk alakítását, nézzünk szembe a múltunkkal és a jelenünkkel, hogy legyen jövőnk...

Valami ilyesmi. Mi lett volna? Kifütyülik? Hazamennek? Ha nem Magyar Péter hagyja abba a hazudozást, akkor ki? Vagy várjunk még? Most nem alkalmas?

Várjuk meg azt az időt, amikor már nem lesz kinek mondani? Amikorra kipusztul a magyarság, megszűnik az ország, ahogyan annak egy hazugságban tenyésző néppel és országgal törvényszerűen be kell következnie?

Eddig még pislákolt valami fény

Tegnap estig kedveltem ezt a fiút. Olykor egész jó műsorokat csinált, és bár egy-két éve már valahogy egyik sem sikerül, azért a tartalomismertetésbe mindig belenéztem, hátha. Ezt a tegnapit soha nem fogom megbocsátani, a Heti napló ezentúl kimarad az érdeklődési körömből.

Sokféleképpen lehet rossz műsort készíteni. De gyalázatosat csak úgy, ahogyan ez a tegnapi készült. A Varga Judit családi életét végeláthatatlan hosszúságban tálaló förtelem akkor is megbocsáthatatlan, ha megrendelésre csinálták, sok pénzért vagy fenyegetésre, akkor kiváltképpen, ha úgy is gondolták, hogy ezt kell tenni. Utóbbi esetben a pályáról való örökös eltiltás a legenyhébb büntetés volna.

Ceterum censeo, ennek az országnak a népe reménytelen, semmi jót nem érdemel. Az egész tömegkommunikációs masinéria, ez az erkölcstelen, tehetségtelen, gerinctelen, ócska, beteg szerkezet Varga Judit "bántalmazását" csámcsogja és öklendezi fel újra meg újra, tényként kezelve azt, aminek a reális valószínűsége nem éri el az 5 (öt) százalékot. Minthogy minden figyelembe veendő tényező ellene szól annak, amit ez az iszonyatosan jellemtelen, fertőzően kártékony nő állít.

Egy hónappal ezelőtt megírtam, nem szeretem a renegátokat. Nem kedvelem Magyar Pétert sem, egyszerűen nem szeretném őt a közeli ismerőseim között tudni. De amit tesz, azt kifejezetten kedvelem. Egyelőre. Figyelmet, támogatást, segítséget érdemel azoktól, akik értenek a politikai marketinghez, ha húsz évvel fiatalabb volnék, kezemben azokkal az eszközökkel, amiket akkor a magaménak tudhattam, én bizonyosan segítenék Magyar Péternek.

Ez a sok nyavalyás, ostoba, primitív alak, akik most képviselik a médiát, napjainkban teszik tönkre az utolsó esélyt, amivel még élni lehetne azért, hogy ez itt egyszer ország és életképes nép legyen.