A vitakultúráról

Még nem akartam szólni. Csak mert nem akarok senkit riogatni, de egyrészt már késő, másrészt talán még lehet valamit tenni.

Elmesélek egy helyzetet. Valamikor érintettem a történetet, de akkor más okból, bizonyosan nem ilyen élesen, mint ahogyan most vagyok kénytelen felidézni.

Bölcsészkar, harmadév, világirodalom. Rendesen XIX. század, szemináriumon is azzal illenék foglalkozni. A szemináriumot Pándi Pál vezette, igazi nevén Kardos Pál, Kardos László professzor örökbe fogadott fia. Vonalas kommunista hírében állt, én ezt nem vettem észre, ha valami feltűnő volt rajta, az a fölényes és lazán, humorral előadott tudás, és a hallgatók emberszámba vétele. Utóbbit akkor csak az igazán nagyok merték megengedni maguknak. Az utolsó előtti foglalkozáson azt mondta, megjelent egy könyv magyarul, nem nagy példányszámban, de lehet még kapni, a híre mérsékelten terjed, nem nagyon szeretjük. Írtak róla egy-két kritikát. Ha van kedvünk, olvassuk el, nem éppen a tanrendbe illeszkedik, kortárs regény, egy negyvenvalahány éves angol tanárember írta. A következő, a szemesztert befejező szemináriumon azzal foglalkoznánk, ha mi is úgy gondoljuk.

Mi is úgy gondoltuk. William Golding, A legyek ura. Azt írta róla a magyar hivatalosság, hogy antifasiszta mű. 1963-ban ezzel a varázsszóval már lehetett olyan könyveket megjelentetni, amiről ezt írták, az volt az első enyhülés első éve. A legyek ura persze nem antifasiszta mű, én rögtön, abban az évben megvettem (akkor még volt pénzem könyvre), attól tartván, hogy bezúzatják. Jelentéktelen, vacak kis külső, könyvtáram egyik dísze, 11 000 példányban adták ki, ez a szám körülbelül egy mai 4-500 példánynak felel meg.

A szemináriumon először a kisztagok kezdtek beszélni, egymás szájából véve ki az "antifasiszta" szót. Sokáig hallgattam, aztán megszólaltam csak arra emlékszem, hogy ezt majdnem suttogva tettem, és valami olyasmivel indítottam, hogy a kurva szentségit. Aztán már ordítoztunk is egymással, mert a kisztagok nem annyira meggyőződéses ifjúkommunisták voltak, mint inkább gyávák, mint később kiderült, elsősorban Pánditól, a hírétől féltek. De amiket mondtak, azoknak volt alapja, azt még meg is csavarták, időnként élveztük is az érvek ütközését

Aztán győzött az értelem, az antifasiszta hívők beadták a derekukat. Művészettörténetre akkor még nem lehetett bejutni másképp, csak jóval az átlagosan okos ember szintje fölött (mindannyiunknak az volt a második szakja). Igazán akkor nyugodott meg mindenki - engem is beleértve -, amikor gyakorlati jegy gyanánt mindannyian jelest kaptunk. Pándi nagy pozőr volt, rendesen elő is adta a dolgot, hangsúlyozván, hogy az aznapi teljesítményünket díjazza ezzel a jelessel.

Miniszterelnökünk és az ő seggnyalói nem vitaképesek. Ezek valamennyien iszonyatosan buta alakok, a legegyszerűbb fogalmak megértése is meghaladja a képességeiket. Ezeknek hiába mondanám, hogy a kurva szentségit, magyarnak lenni nem kiválóságot jelent, magyarnak lenni nem érdem, ami a más nemzetek lakói fölé emeli hazánk fiait és leányait. És azt is hiába mondanám, hogy ugyanez vagy legalábbis hasonló a helyzet a kereszténységgel. Nem akarnának meggyőzni arról, hogy nincs igazam. Nem azért, mert tudják, hogy ekkora marhaságokat csak rémületesen ostoba ember beszél, hanem ezeket a bornírt förtelmeket alapigazságnak tartják, amiről nemhogy vitatkozni nem lehet, kérdezni sem. Sok hasonló szellemi képességű lénnyel volt dolgom gyerek- és ifjúkoromban, mint amilyen a csúti tróger, pontosan tudom, mi történik, ha az ilyennek ellentmondanak, ha meg akarnak értetni vele valamit, ami ellenkezik a mélysötét fejében folyamatosan bugyogó mocsárbűzzel. Nem vitatkozni lehetetlen, veszekedni is. Pofázóóó baszod, amíg be nem verem. És már közeledik is. Ha még egyszer megnyikkan, aki állítani mert valamit korábban, ami ellenkezik a másiknak a világról alkotott képével, akkor telibe kapja. Egyszerűen fölösleges belekezdeni is.

Namármost. Ezt tudta az ember, ha szembe jött valaki a Lujza utcában, vagy összetalálkoztunk a Teleki téren. Ott vérmérséklet és fizikum kérdése volt, mond-e valaki olyat, aminek némi értelme van, és amitől éppen ezért a csúti beteghez hasonló szellemi szinten élő szénlehordó megsértődik. Én éppen mondhattam volna, sok verés és megalázás után akkorára nőttem, hogy ők féltek tőlem, nem én tőlük, de inkább nem mondtam semmit, ami fölhergelhette volna a másikat. Megtehettem, ott a nyolcadik kerületben semmi nem múlt a fogalmak tisztázásán.

Tetszik már sejteni, miről van szó? Ezen a szinten egyszer csak nincs tovább, mert nincs hová menekülnie a széthízott gazembernek, marad a pusztítás, az egyetlen módja a felelősségre vonás ideiglenes elkerülésének. Minden háború úgy kezdődik, hogy az egyik oldalon elfogynak az érvek. Itt nincsenek, soha nem is voltak, innen a következő lépés a háború kirobbantása. 

A kérdés csak az, sikerül-e elszigetelni a mi világszép miniszterelnökünket a többi, vele egy követ fújó baromtól vagy nem. Attól tartok, a sok ostoba európai teszetosza ezt nem tudja. Attól tartok, még mindig azt hiszik, amit Chamberlain hitt a múlt század harmincas éveinek a végén, hogy odamegy és majd megszelídíti a vadállatot (Hitlert). Ez itt nagyságrendekkel van az alatt. Most még. De már régen nem szelídíthető. 

Két Carmen

Játsszunk egyet, ha van kedvük. Ez itt a képen egy zseni, a szónak a teljes, klasszikus értelmében, ami azt jelenti, hogy a művészetével előbbre vitte a világot, nélküle más, valószínűleg fakóbb lett volna a hangversenyek zongora stílusa, hangja, technikája. Egész ifjúkoromban az ő lemezeire vágytam (élő koncertjére? ugyan már, egy rohadt imperialista, elképzelni sem lehetett), aztán végre az enyhülés elhozta a Columbia meg a Deutsche Grammophon utánnyomásokat.

Vlagyimir Horovic orosz családba született Kijevben, a szovjet borzalom elől még idejében elmenekültek, 1989-ben halt meg New Yorkban, 86 éves korában.

Ez itt az egyik átirata, Liszt után ő volt a legszellemesebb és legtermékenyebb muzsikus, aki zongorára költött át például operát, pontosabban annak egy "keresztmetszetét". Ez itt valamennyi közül talán a legnagyobb bravúr, Bizet Carmenje.

Attól tartok, időről időre majd ide-oda kell ugrálni a fenti és az alanti felvétel között, hogy a legérdekesebb részek különbségeit alaposan lássák-hallják. Azt tudniuk kell, hogy Horowitz (Amerikában már így írta a nevét) nem utolsó sorban a fantasztikus, utolérhetetlen tempói által vált bőven életében legendává. Úgyhogy először a tempók közötti különbséget figyeljék. Ugye nem kell mondanom, Vang Judzsa ugyanazt játssza, Horowitz átiratát.

Aztán ha kicsit visszamennek az elejére, hallgassák meg azt a kopogást (staccato), ahogyan ez a világ csodája lány kezdi a darabot. Aztán mindjárt az elején azt a kitartott esz hangot, amit nem tudom, hogyan csinál, az hagyján, de Horowitz sem tudta, mert ha tudja, ő is így szólaltatja meg - legyen elég annyi, hogy ez így technikailag szinte lehetetlen. Még valami, bocsánat, hogy a saját rögeszméimmel fárasztom önöket, egy zongorista kvalitásait nagy részben a pedálhasználatán át mérem, azaz mennyit, mikor és hol zenget. Rosszul vagyok azoktól, akiknek a keze alatt zúg a zongora, mint egy katedrális harangjátéka, rögtön gyanússá is válik, vagy nem érti a darabot, amit játszik, vagy kevés hozzá a manuális felkészültsége. Na jó, mondom, senkit sem akarok befolyásolni, de hallgassák meg így is Vang Judzsa Carmenjét. A szempontom végig érvényes (gyakran látni is lehet, mikor lép a jobboldali pedálra, hallani persze végig), de különösen a végén, az általa alkalmazott auftakt után (Horowitz nem áll ki), 2 perc 25 másodpercnél érdemes nagyon figyelni, ahonnan a szerző egyáltalán nem veszi le a lábát a zengetőről, Vang meg jóformán rá sem lép.

Félreértés ne essék, Horowitz nem lett kisebb a szememben. Csak nem volna jó ezt hihetetlen lányt a természetes fejlődés egy állomásának tekinteni. Ő körülbelül olyan korszakot meghatározó zseni, amilyen Horowitz volt. Egyike azoknak a rengeteg dolgoknak, amiket sajnálok, hogy már nem fogok megérni az a pillanat, amikor ez az egész szakma számára nyilvánvalóvá válik.

Visszamenjünk?

Olvastam egy kiváló, elkeseredettségéhez képest csöndes és visszafogott írást (Kolozsvári Szalonna - Molnár Bálint: Nekünk a szabadság csak bajnak van...), abból idézek egy félmondatot:

Már egyszer megírtam, igaz, Ady már száz éve megírta, most újra ezt javaslom: hagyjuk Európát és menjünk vissza Ázsiába...

Nem kell visszamenni. Ott vagyunk. Sosem jöttünk el onnan. 

Mondok egy egyszerű földrajzi tényt, jó? Ázsia tőlünk keletre van. Igaz? Igaz. 

Most akkor mondjanak nekem válaszként tőlünk keletre egy európai országot. 

Figyelek. 

Amíg gondolkoznak, ajánlok szempontokat, pontosabban nem ajánlok bizonyos szempontokat. Semmiképpen se induljanak ki Európa földrajzi meghatározásából. Igaz, egy svéd katona és geográfus, bizonyos Philip Johann von Strahlenberg 1730 körül az Urál hegységről azt állította, hogy az látszik Európa keleti határának, de ezt szerintem csak azért tette, hogy minél nagyobbnak látszódjék ez a földrész. Aztán a további keleti határral, valamint a délivel se foglalkozzanak, mert akkor Grúzia és Azerbajdzsán is Európa, sőt a bizonytalan "Kaszpi-tenger" meghatározás (ami különben egy tó) alapján Kazahsztán is Európa meg Törökország is. És ha a különféle Európa-bajnokságokat vesszük alapul, akkor még Libanon és Izrael is Európa. 

A gondolkodási idő lejárt. Európa elsősorban nem földrajzi kérdés, Európa egy mentalitás. Ahogyan - úgy tudom - Amerika is meg a többi földrész is az. Senkire sem akarom rádumálni sem az én Európa-felfogásomat, sem a különféle sztereotípiákat, használja mindenki a sajátját. Tudnak mondani tőlünk keletre akár egyetlen európai országot? (Annyit hadd segítsek - ne kelljen térképet nézni -, hogy az úgynevezett balti országok északra vannak, a Finnország vonalban, nem keletre.) 

Nyilván nem mindenki olvassa a készülő könyvem fejezeteit, úgyhogy annyit muszáj mondanom, abban egyebek között arra a kérdésre keresem a választ, miért lett ez a nép olyan, amilyen ma, volt-e valaha más, mint összevissza hazudozó, öncsaló, történelemhamisító, melldöngető kihaénnem, és ha volt, az mikor volt. Közel 100 oldalnál tartok, de még nem jutottam el a honnak az ő foglalásáig, amivel csak azt akarom mondani, elég körültekintően járok el a múlt felfejtésében. Minthogy nem tartok a poén lelövésétől meg attól, hogy akinek kedve van egy ilyen könyvet elolvasni, az majd azért nem fogja elolvasni, mert most előre megmondom: soha egy pillanatig sem tartoztunk Európához. Az a földrész a mi nyugati határunknál kezdődik. Ez akkor is így volt, amikor István nagy nehezen eljutott a döntésig: itt marad, mert nem tehet mást, nincs már hely máshol, és azóta nincs semmi változás. 

Egy vagy két történész nem egészen száz éve (bocsánat, most nem nézek utána pontosan) kitalálta ezt a „kalandozások” címszót egy történelmi korszakra, ezzel elképzelhetetlen károkat okozva a magyar történetírásnak, mert szinte lehetetlenné tették az alaposabb kutatást és az összefüggések keresését egy mindennél meghatározóbb időszak feltárására. Sok évszázada él „a magyarok nyilaitól ments meg uramisten” kezdetű hablatyolás, amire olyan fene büszkék vagyunk, hogy csak úgy dagadunk tőle. Pedig csak egy kicsit kellene elgondolkozni azon, olyan nagy dicsőség-e közel száz éven át gyilkolni és rabolni járni idegen országokba. És ami ennél sokkal fontosabb, vajon tényleg lopni mentek az 5-10 000-es létszámú magyar lovascsapatok? Miért nem gondolkozott el soha egyetlen történész sem azon, hogy egy nomád nép alaposan megfogyatkozott seregei folyton visszatérnek egy bizonyos helyre, pedig 6500 évig az volt a gyakorlatuk, hogy ha egyszer elindultak, akkor mindig ment az egész pereputty. Az ember nem lopni és nem hadakozni jár 2500-3000 kilométerre, hanem valamit keresni. Mondjuk például hazát. Mert ahol abban a pillanatban tartózkodik, ott nem a gyepű védi őt, hanem ő védi a gyepűt. Miért nem gondolkozott el egyetlen történész sem azon, hogy a különféle nyugati leírások között nincs egyetlen alapos és hiteles sem, hogy az összehasonlíthatatlanul fejlettebb (minden szempontból, haditechnikában is) nyugat miért tűri egy ázsiai horda „kalandozásait”? Hogy nem vertük a nyugatot, hanem azok vertek el minket, amikor elegük lett a szúnyogcsípés jellegű kellemetlenkedésekből. 

Ezek csak kiragadott gondolattöredékek egy eredetileg nem történelmi munkának indult, de fokozatosan azzá váló könyvből, aki akarja, becsületszóra elhiszi nekem, elég komoly kutatások állnak a fenti mondatfoszlányok mögött. 

Azt ebben a pillanatban még nem tudom, az I. István nevű csak a magyar történelem egyik legostobább uralkodója volt, vagy egy megátalkodott gyilkos, a kettő nem zárja ki egymást, de az bizonyos, nagyszerű tettével, a kereszténység felvételével egyetlen centiméterrel sem kerültünk közelebb Európához. Ami meg az államalapítást illeti, arról ugyebár már szinte mindenki tudja, hogy nem sikerült. Ha alaposabban belegondolunk, azzal áltatjuk magunkat, hogy azért 1990-ben végre összejött - nézzenek körül. Ugye nem komoly ez a megállapítás? Ebben a pillanatban úgy fest a dolog, hogy a csúti beteg éppen készül hűbérbe adni az országot, ahogy a feudális magánbirtokkal sem lehetett mást tenni, amivé a mi szent királyunk eszkábálta a maga nomád, ázsiai népét. 

Szóval kedves kolléga, Molnár Bálint, nincs teendő. Maradunk, ahol eddig is voltunk, Ázsiában.

A parasztbácsi és a zsiráf

A minap ejtettem néhány szót a "műsorvezető"-nek nevezett izéről, amiről az anekdotabeli parasztbácsi jut eszembe - megállván a ketrec előtt az öreg nézi félrehajtott fejjel a kifutóban sétálgató zsiráfot, majd némi morfondírozás után kijelenti: ilyen állat nincs. A múltkor felsoroltak mellé (bemondó, riporter, szerkesztő) odatehető még egy elnevezés, bár a szerkesztő is magában foglalja meg a riporter is, azért említsük meg.

Tegnap megnéztem a JFK című filmet, annak az elején egy ember a televízió képernyőjén (eredeti dokumentum) bejelenti, hogy meghalt John Fitzgerald Kennedy. Nincs odaírva, ki az, de akinek valaha köze volt a tömegtájékoztatáshoz, az tudja, hogy az illetőt Walter Cronkite-nak hívták, akit meg olyan mértékig érdekelt az ő munkássága, mint engem, az azt is tudja, hogy 2009-ben halt meg, nem sokkal a 93. születésnapja előtt.

Broadcast journalist. Ez a neve a foglalkozásának angolul. Magyarul nem tudom mondani, minthogy valójában angolul sincs értelme, csak ott egy közös megegyezés folytán mindenki érti, hogy a broadcast már nemcsak a rádiót jelenti, hanem a televíziót is (a szó tükörfordítása széles szórás, a rádióadás feltalálásakor találta ki valami homályos agyú, aztán amikor jött a televízió, azt is hozzácsapták, ma már minden angol anyanyelvű tudja, hogy ez a szó nemcsak a farmerek kifejezése, amikor a vetőgépen átállítják a magok szórásának méretét).

Magyarul van rádiós zsurnaliszta meg van televíziós zsurnaliszta (az újság és az író itt csak újabb képzavar), és hiába van olyan, aki mindkét intézményben dolgozik, akkor is vagy az egyik vagy a másik (Cronkite is rádiós volt előbb).

Dehát nem is ez a baj. Hanem hogy akármi a neve magyarul, nincs sem rádiós, sem televíziós zsurnalisztája a magyar médiatörténelemnek, aki Walter Cronkite-tal összehasonlítható volna. Mert nincs hiteles magyar újságíró. Különben nemcsak a rádiózás és televíziózás történetében nincs, az újságírás történetében sincs (az újság is médium, azaz a média része, mielőtt még valaki most hirtelen át akarná vágni a gordiuszi csomót).

Mielőtt elkezdenek olyan nevekkel bombázni, mint például Mátrai Betegh Béla vagy Hámos György, Ember Mária, a Rádióban Balyó Mária vagy Hámori Éva, Kovalik Márta, a Televízióban (a korábbi rádiós) Kovalik Károly vagy Balogh Mária, Molnár Margit, sietek különbséget tenni a híralapon dolgozó, politikai újságíró és az összes többi között. A fentebb nevesítetteket a közvélemény nem is gondolja újságírónak, mert újságíró az, aki hírrel dolgozik, hiszen a nevében is benne van: az új dolog, azaz az újság tőle származik. (Éppen ezért én például soha nem tartottam a hírrel dolgozókat rádiósoknak, mert nem is azok, többször be is bizonyosodott, ők nem sokat törődtek és nem is sokat tudtak a rádiózásról, aminek különben műsoridőben is csak töredéke - 7%-a - a hír és a hírrel kapcsolatos bármilyen magazin vagy egyéb program. Ugyanez igaz a televízióra is.) A lényeg az, a névvel említettek lehettek hitelesek, de hiába voltak azok, a rádió, a televízió és az újság azok által hazudott, akiket a közvélemény újságírónak tart. Hiába vannak a magyar médiatörténelemnek még élő és sokkal több már halott alakjai, akik kiváló újságírók voltak, egyikükből sem lehet soha Walter Cronkite, mert nincs olyan, akiről azt lehetett mondani, Ő (ide egy nevet tessék behelyettesíteni) azt mondta, és akkor mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez az igazság, ez a valóság. Cronkite mondott valamit, és 250 millió amerikainak az számított, amit ő mondott, nem volt kivétel.

Magyar újságíró - ugye tudják - nem a tehetség hiánya miatt nem lehet soha hiteles, hanem a médiára települő magyar politika miatt. Bocsánat, hogy a saját példámmal jövök, dehát azt ismerem legközelebbről, én mindig tartózkodtam attól, hogy a híralapú újságírásnak akár csak a közelébe kerüljek (egyetlen egyszer foglalkoztam külpolitikával, amikor a volt főszerkesztőm befogadott a Szabad Földhöz, mert valamiből élnem kellett, mivel már mindenhonnan ki voltam tiltva és a Központi Bizottság tárgyalta a politikai megbízhatatlanságomat, akkor Eck Gyula azt találta ki, hogy olasz, német, francia és angol lapokból fordítsak a nyugati világról szóló "kis színeseket", azaz lényegében bulvárhíreket), csináltam mindent, aminek nem volt köze az aktualitáshoz, de a politika így is mindenhol megtalált. Sűrűn jártam raportra, pedig - még egyszer - nem dolgoztam hírrel. Akkor mit tehetett volna bárki, akinek az volt a napi kenyere, akinek hazudnia kellett, mást nem tehetett? Engem csak havonta egyszer-kétszer rendeltek be a különböző szintű pártszervek, én csak nem hallgattam el olyan tényeket, adatokat, amiket kellett volna - mondjuk minden "testvér" rádióban tudták, hogy engem "úrnak" kell szólítani, minthogy nem vagyok elvtárs (nem vagyok párttag), vagy egy másik példa, a március 15-ről szóló műsoromban a teljes szövegű 12 pontot olvastattam be, nem a miskároltat (lásd: "Unió Erdéllyel"), ráadásul Darvas Ivánnal, akiről mindenki tudhatta, hogy 56-os elítélt, és így tovább. De nekem nem kellett hazudnom.

Na jó. A hitelességhez persze még sok más is hozzá tartozik, hitelesnek lenni még egy tízmilliós országban is nehéz. De politikai újságíróként lehetetlen volt. 1990-ig. Azóta más a helyzet. Ha nem bánják, azt most nem elemzem, hányféleképpen hányfelé kellett hazudni, ha valaki ebből a mesterségből akart megélni, nem igazán számít a véleményem, nem ismertem ki magam, azt az egyet tudom, hogy az alkalmazkodóképesség aranyat ért, meg hogy az nekem nem megy.

2010. óta tiszta a képlet: nincs Rádió (amelyik annak nevezi magát, az azt hiszi, a modulált hangok éterbe küldése már elég, hogy rádiónak nevezze magát) és nincs Televízió, akik az ilyen című intézményekben töltik az idejüket, azoknál nem a hitelesség a számon kérendő fogalom. Egy zsiráf alkalmazása nagyot lendítene a helyzeten.

Divatfik

Arról nem tehet, hogy porbafingónak született és az is maradt, arról csak mi tehetünk, hogy lehetőséget adunk neki ilyen külsővel a nyilvánosság elé állni - egy ország képviseletében. Bár azon érdemes volna elgondolkodni, mennyire tökéletesen fejezi ki ez a figura ezt az országot. Dagadtra hízott, egy darab fejhús az inggallér fölött (ezek már nem születési adottságok, ezen lehetne változtatni), rendkívül buta, de legalább agresszív és önelégült tekintet. A többiekkel nem nagyon foglalkoznék, háromról nem is tudom, kik azok, nem is érdekel, az osztrák gyerek meg egyszerűen baromi ellenszenves a lágyan ondolált hajával, a harmonikázó csőnadrágjával, a kinőtt zakójával, a világos acélkékhez kötött barna nyakkendőjével, hogy a polgári családból, Nyitra megyéből származó nagymamám szóhasználatával éljek, egy jabranc (nem tudom, mit jelent, de akikre a nagymamám ezt mondta, azok ilyesfélék voltak).

Megkérdezték a James Bond-filmek jelmez tervezőjét, melyik cég öltönyeibe öltözteti Sean Connery-t (nem Sir, amikor ezt a szerepet játszotta, még nem volt az, mint ahogyan a Bondarcsuk rendezte Háború és béke sem orosz film, hanem szovjet), a jelmeztervező visszakérdezett, mi az, hogy melyik cég, csak nem képzeli, hogy egy olyan angol úr, amilyen James Bond, fölvesz valami Armani-féle konfekció toprongyot? Ezek az egyenruhások itt fent divatos, cipőre rogyó nadrággal szerelt butikrongyokba vannak bugyolálva, egy nem túl elegáns londoni klub portása már a bejárat közeléből is elküldené őket.

Az angol királynő mellett négy angol miniszterelnököt látnak, egyszerű hétköznapi viseletben. Nem divatosan vannak öltözve, hanem úgy, ahogyan egy magára valamit adó férfiembernek illik megjelenni, ha kimozdul hazulról. Egyedül a munkáspárti Gordon Brown engedte meg magának, hogy meleg színcsaládba tartozó, de kékkel, feketével tompított vörösbor-, meggy- satöbbi (a képen nem pontosan azonosítható) színű nyakkendőt kössön egy valószínűleg fekete (grafitszürke) öltönyhöz.

Mint már mondtam néhányszor, a miniszterelnöki beosztást a világ legnevetségesebb és legfölöslegesebb tisztségének tartom, éppen ezért kívánatos, hogy aki ilyen címzéssel veszi föl az adófizetők pénzét rövidítő fizetését, legalább igyekezzék szerényen, minden feltűnést kerülve felöltözni. A divat mint tudjuk a nagyközönség lenézése rosszízlésű, minden egyéb munkakörre alkalmatlan exhibicionisták által, de erre a szörnyűségre szükség van, mert az ember vágyát, ami a paradicsommadárral való összevetésben az embert hozza ki győztesnek, nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ebben az össznépi illegetésben viszont bizonyos feladatot ellátó munkavállalóknak tiltott részt vennie. És talán éppen azért, mert a bármiféle feladat megoldására alkalmatlan miniszterelnök, aki még munkavállalónak sem nevezhető, ezek között is az első helyen van.

Namost mindezekhez képest kiállni a világ elé egy olyan gyűrött gatyában, amit előzőleg több kutyával próbáltak megetetni, de mindegyik kiköpte, egyszerűen arcátlanság. A hordószerűen kitüremkedő sörhasra gombolt, valószínűleg fémszálakból szőtt, a gatyától elütő sötétségű lajbi nyílásába helyezett savanyúcukor színű istráng vélhetően azt az elriasztásra való célt szolgálja, hogy senkinek ne legyen kedve annál fogva a feje körül megpörgetni a viselőjét.

Most képzeljék el, hogy az a középen fényképezkedő durung egy kedves, szerény, az országot évek óta a felemelkedéshez segítő humanista, aki mindent megtesz azért, hogy ne is tudjanak a létezéséről, hiszen a lehetetlen beosztásától függetlenül éjt nappallá téve dolgozik minden Magyarországon élő magyar állampolgár jólétéért, és bár mindenhová hívják, lehetőleg kivonja magát a nyilvános szereplésekből, de közemberrel és médiamunkással megkülönböztetett figyelemmel bánik, megválogatja, hogy mely politikussal hajlandó szóba állni, a despotáknak eszébe nem jut akárcsak üzenni is ennek a nagyszerű embernek - elképzelték? Nem? Na jó. Ne is próbálják. Nem lehet.

Két zongorás

Harmóniát kínálok.  Egyszerre sokfélét. Egy Mozart kétzongorás szonátával meg ami együtt jár ennek a felvételnek a megnézésével, meghallgatásával.

D-dúr szonáta, K.448. Az első négykezest is Mozart írta, a kétzongorást is, bár vannak zenetörténészek, akik szerint a Bach-gyerekek voltak az elsők, én inkább hiszek Mozart-papának, ő állította, hogy az ő fia. Van egy történet, nekem akkor is tetszik, ha nem igaz, de Mozartra jellemző: azért nem lehetett ezt a darabot négykezesnek megírni, mert a lányok szoknyája akkora, hogy nem lehet mellettük elférni. Ezt a szonátát pedig egy rendkívül tehetséges tanítványával mutatta be 1781-ben, azaz 25 éves korában, a nála két évvel fiatalabb Josepha Barbara Auernhammerral. Olvastam néhány cikket a bemutató történetéről, majd' mindegyik idézi Mozart levelét, amiben szörnyetegnek nevezi ezt a szegény lányt. Még cifrázzák is, hogy annyira rút volt, csoda, hogy férjhez tudott menni. Ez a lány? A jóisten áldja meg a zenetudós urakat, ez a lány csúnya? Ezzel koncertezik Mozart, ez szül négy gyereket a férjének... Na jó, persze hogy mindez akkor is lehetne, ha tényleg csúnya volna. Dehát vagy a természete volt szörnyű, vagy Mozart ironizált.

Arról a bemutatóról nagyjából ennyit, ezt itt alant viszont szerencsére már rögzítették.

Mondjanak híres argentint. Lionel Messi, mi? Még egyet. Maradona. A nagyon műveltek talán még azt is tudják, hogy Higuain is argentin meg Mascherano is.

Ezek itt ketten? Hááát. Ezek itt csak az emberiség legnagyszerűbb emberpéldányai közül valók. Martha Argerich egy évvel idősebb Daniel Barenboim-nál. Mártika nyolcéves volt, amikor először találkozott Danikával egy Buenos Aires-i gazdag zenekedvelő villájában. Azóta ő lett a földkerekség egyik legtökéletesebb zongoristája, Danika meg az én szerény nézetem szerint azon kívül, hogy hihetetlenül nagy muzsikus, még humanistának, világot formáló, azt jobbá tevő embernek is utolérhetetlen.

Ez itt egy egy dialógus. Mint például egy versenymű, de ez "csak" egy szonáta, amiben két zongora párbeszéde hallható. Társalognak. Nincs veszekedés, még vita sem, csak beszélgetés. Az viszont nagyon izgalmas. Hogy kinek mi jut eszébe arról, amit a másik mondott. Néha diadalmasan egyszerre mondják ki a következtetésüket (amikor unisono dörög a két zongora), van amikor egyikük csak éppen annyit mond, hogy' úgy van (Barenboim trillái csilingelnek egy H-Dúr arpeggio-ban), de az igazi csoda a II. tétel. Tessék majd nézni, ahogyan ők ketten figyelik egymást: ennél a látszólag egyszerű résznél lehet leginkább összeakadni, mert itt váltják szinte ötletszerűen a két negyedet a nyolc nyolcaddal, majd csapnak át négy nyolcadba, olyan izgalmassá téve ezt a különben lírai morfondírozást, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Összehasonlítottam más előadásokkal is, az a szédületes, szinte jazzes ötlet sehol nincs, amivel itt Argerich kihegyezi azt a nyolc nyolcadot, amit Barenboim majdnem hogy csúsztatva, off beat-es félreütésekkel játszik, ehhez bizony látni kell a kezét is.

Még valamit erről a tételről, aztán hagyom, hogy átadják magukat a szonátának. Írt Mozart korábban egy másik D-Dúr szonátát (K.381), azt négykezesre. Úgy gondolhatta, azt a fantasztikusan gyönyörű dallamot nem fejtette ki eléggé, itt megtette. Ne szégyelljék, ha a torkukat szorongatja.

Ha már említettem, úgy illik, hogy mutassam is meg, ne kelljen keresgélni a K.381-est. Itt a kép elég vacak, dehát ennél jobb előadást... 3'45" másodpercnél kezdődik az a második tétel. A fene tudja, melyik szebb. De nem kell eldönteni.

Akadémikusoknak

Leírtam - gondolom, elég világosan - az Akadémia tagjainak viselkedésével kapcsolatos véleményemet. A Kolozsvári Szalonnán megjelent ez az írás, a hozzászólásokból következtettem arra, hogy érthető volt. Valaki viszont egy büdös szót sem értett belőle, ő a véleményszabadságra hivatkozva találta felháborítónak azt, ami az én véleményem. Ez eddig rendben van, ez szinte természetes. Ez az alapállás az 1990-ben keletkezett rendszer második legkártékonyabb pártjának, az SZDSZ nevűnek a förtelmes tevékenységéből ered - bizonyos szempontból az illető társaság nem is a második, mert ezt a mostani bagázst is jórészt a belőlük áradó ostoba liberalizmus szabadította ránk. Négy évvel ezelőtt erről már mondtam egyet mást, abból ideteszek néhány sort.

"...a bölcs liberalizmustól, a kioktató megengedéstől rosszul leszek. Amikor a szabadelvű felhívja a figyelmet az általa amúgy nem kedvelt ellenfelet megillető szabadságjogokra. Amikor az égre írja a Voltaire-nek tulajdonított mondatot, és onnan olvassa a kioktatandó fejére, mert annyira tetszik neki, mégis csak egy zseniális ember mondta: „Helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”
Van egy rossz hírem, Voltaire ezt nem mondta. Mondhatta volna, a humora, a szarkazmusa bőven elbírna egy ilyen nyilvánvalóan bombasztikusnak szánt mondatot, hogy felbillentse a kor páncélinges szentenciákat harsogó írástudóit, de nincs nyoma annak, hogy ezt ő mondta volna. Ha pedig nem Voltaire mondta, máris elvész a szarkazmus lehetősége, és abban a pillanatban ez a mondat egyszerűen egy fellengzős magamutogató szenzációéhségéről szól, hogy ugyanis milyen nagyszerű ember az, aki ilyeneket kitalál..."

Az igazán nagy baj az, hogy az Akadémia gyáva és bornírt viselkedésének szavakba öntött megjelenítése nem véleménykérdés. Azaz nem az számít, mi az én véleményem erről és mi a véleménye valaki másnak, ami eltér az enyémtől, sőt annak homlokegyenest az ellenkezője, hanem az, hogy ez a viselkedés (bármelyikünk "véleményétől" függetlenül) emberi normákat sért. A faj fennmaradásának szabályait szegi meg. Próbáltam megértetni, ez nem egy bulvár által meghirdetett játék, amiben vagy van kedvünk részt venni vagy nincs. Ez a létért való küzdelem törvénye, hogy ugyanis a kártékony élősködőt meg kell akadályozni a kevéssé ellenálló emberi szervezetek elsorvasztásában - kinek hogyan tetszik, biológiailag és intézményileg is valós. Ez nem egy lehetőség, amivel a szorgalmasan dolgozó kutatók vagy élnek, vagy nem, ez kötelesség, a természetnek az erősebbre kiadott parancsa, ha meg akarja óvni a fejlődés, az élet esélyét. Az a hozzászóló, aki az ő szent véleményszabadságára hivatkozik (méghozzá következetesen, mondhatnám, megátalkodottan), azt állítja, hogy jogunk van kiállni a hímoroszlán mellett, midőn az sorra gyilkolja a saját ivadékait, és el kell ítélnünk a nőstényt, amiért védeni merészeli a kölykeit.

Ez nem véleménykérdés. Megette a fene azt az országot, ahol az ilyesmit magyarázni kell, nagyrészt azt is hatástalanul.

Még egyszer: tőlem az akadémikus hölgyek és urak egyenként úgy süllyednek bele a saját jellemtelenségük mocsarába, ahogyan akarnak, de a testületnek kötelezettségei vannak. Kis részben saját maguk miatt (azzal már mintha elkéstek volna, lásd a néhány órával ezelőtti bejegyzésemet), de sokkal nagyobb részben ennek a népnek, a nemlétező polgárságnak tartoznak azzal, hogy minden létező eszközzel ellenállnak a csúti briganti hordájának.

Dialógus

A véleményszabadság kinyilvánítójának szeretettel:

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának igazgatója szerint a kutatóhálózat munkatársai idejük egy részében a kormányzat által megjelölt témákon dolgozhatnának. Rudas Tamás arra nem lát lehetőséget, hogy a kormány a tudományos szabadságot korlátozó terveitől teljesen elálljon, szerinte ez lehetne a kompromisszum. A kutatóközpontban többen felháborodtak, úgy látják, Rudas javaslata a vezetői alkalmatlanság jele, a kutatási szabadság önkéntes feláldozása.

Na? Tetszik? Erről mi a szabad véleménye?

Magánvadász

Volt a Magyar Rádiónak egy elnöke, akit valamikor egy ország  tévénéző férfitársadalma  talált tetszetős külsejű lánynak, és aki abban az időben még valószínűleg az is lehetett, nem tudom, én sosem kedveltem ezt a test- és arckaraktert. Rádióelnök korában már úgy nézett ki, mint egy fellépés közben megőrült műlovarnő, úgy is viselkedett. Ifjabb korunkban többen tartottunk vele többé kevésbé jó kapcsolatot, mire rádióelnök lett, többünket utált eléggé látványosan a világnézetünk miatt, ő ezt politikai nézetnek nevezte, de azt hiszem, egyedül engem tüntetett ki a fenekedő gyűlöletnek azzal a mértékével, hogy addig nem nyugodott, amíg egy sereg jogász segítségével el nem távolított a Rádióból. Na ő jelentette ki magáról, hogy ő nem közszereplő. És mint ilyennek, neki van magánvéleménye. Akkor már nem voltunk beszélőviszonyban, csak leveleztünk, pontosabban ő küldözgetett leveleket, amikben vagy fenyegetett vagy próbált egzecírozni, pedig többen figyelmeztették, az nem jó, ha szakmailag kísérletezget velem (végül valamelyik kiváló jogász rájött, hogy a nyugdíjazásom a biztos tipp, csak kényszer szabadságra kell küldeni, amíg be nem töltöm a hatvankettőt, akkor elvette a műsoraimat, a munkatársaimat, a rádiós igazolványomat, és ötvennégy évi rádiósság után kitiltatott még az épületből is). Ezt csak azért mondom, mert ha nem cirkuszhercegnőként viselkedik, szóltam volna, egy rádióelnöknek nincs magánvéleménye. Akkor sem, ha úgy véli, ő nem közszereplő, amiről mellesleg nem tudom, mit jelent, mert ha tudnám, abban az esetben azt is tudnom kellene, milyen egy magánszereplő, de azt végképp nem tudom. Úgy mellesleg - ebből kiindulva - az sem teljesen világos előttem, hogy akinek van egy magánvéleménye, annak azon kívül van-e egy közvéleménye is, és ha igen, mikor melyiket használja, mely distinkción az sem változtat, ha utóbbit "hivatalos" véleménynek nevezzük, mert arról sem tudom, micsoda. Pontosabban tudom: egy jellemgyenge alak ostoba megnyilvánulása. Az a helyzet ugyanis, hogy egy bérszámfejtőnek sem lehet kétféle véleménye. Azaz lehet egy olyan, amit nem mer kimondani. Viszont tudja, mi az, amit az adott fórumon elvárnak tőle. Na ha az utóbbit kimondja, akkor van baj, akkor jelentkeznek a gerincproblémák.
Bizonyára több helyen többen szóvá tették, csak már megint én nem olvasok eleget, hogy vadászni vadászként akkor lehet, ha valakinek az a mestersége. Mármint hogy ő vadász. Azaz amint ebben a szép magyar szóban benne is van, vadgazdálkodással foglalkozó mezőgazdász. Ha nem az a foglalkozása, akkor nem vadászként vadászik. Azaz nincs olyan, hogy bizonyos esetekben ő egy magánvadász, aki háziállatokat gyilkol, más esetekben meg egy szétfolyó, büdös erkölcsi pocsolya, ami "miniszterelnök helyettes" néven párologtatja azt a szagot, amit elsősorban a nyelve csapásainak segítségével visz be a szervezetébe.
Egy miniszterelnök helyettes magánszférája a WC-re korlátozódik. Az egyetlen hely, ahol akár magánvadász is lehet. Belenézhet a tükörbe, és halkan azt mondhatja, én vadászként vadászok. Halkan. Mert ha a WC-ből kihallatszik, az már ott kívül nem a magánszféra.

A szellem rendje

Talán nem volt elég világos, talán túl röviden intéztem el. A Magyar Tudományos Akadémia tagjairól szóló megemlékezést. Afelől nincs kétségem, finom voltam és visszafogott. De egy hozzászóló a Szalonnán hervasztóan nem érti, miről van szó, és attól tartok, nincs egyedül.
Hogy világosabb legyen, előbb összefoglalom egyetlen mondatban a lényeget: itt nincs tornából felmentett. Senki. A kutatóintézetekben szorgalmasan dolgozók sincsenek fölmentve. Sőt, az sincs, aki a hozzászólásában védi őket. Tőlem. A szorgalmasan dolgozás nem ad mentességet.

Hadd tegyek ide egy idézetet. Spengler könyvéből való, A nyugat alkonyából. Spengler következtetéseivel nem kell mindig egyetérteni, sőt lehet rá haragudni is a véleménye miatt - de a megállapításai, a történelem tényeinek meglátásából fakadó leírásai zseniálisak, mert halálos biztonsággal képes elkülöníteni a lényegest a felületestől.

A város szellem. A nagyváros „szabad szellem”. A polgárság, a szellem rendje a vér és a tradíció „feudális” hatalmai elleni lázadással tudatosítja különös létezését. Megdönti a trónusokat, és a jogokat az ész nevében, de mindenekelőtt a „nép” nevében - amin persze innen kezdve kizárólag a városok népét értik - korlátozza. A demokrácia az a politikai forma, amelyben a parasztoktól a városi emberek világnézetét követelik meg. A városi szellem megreformálja a koraidők nagy vallását, és az ősi rendi vallás mellé polgári vallást állít: a szabad tudományt.

A szellem rendje folyamatos árulásban van. Azt nem mondhatom, hogy a magyar polgár áruló, mert - ellenkező híresztelésekkel szemben - ez a fogalom nem létezik. A XIX. századi reformkor óta mindig megpróbál kialakulni, egyszer a kiegyezés utáni néhány évtizedben majdnem sikerült is, de akkor jött a világháború, ami nemcsak a boldognak látszó békeidőket söpörte el, hanem a születés kínjaival elfoglalt polgárságot is. Kiderült, hogy az úgynevezett magyar jobboldal butaságának a végtelen ereje nemcsak arra képes, hogy hadakat üzenjen, arra is, hogy ellentmondást nem tűrően beledöngölje a talajba a tanult embert, az értelem szellemét. Arisztotelész polgára, a vagyoni helyzete és műveltsége révén önálló ítéletet alkotni, a többi hozzá hasonlóval együtt despota nélküli közösséget fenntartani és vezetni képes városlakó soha nem volt ebben az országban, és úgy látom, ennek a létrejöttére most van a legkisebb esély. A polgár három jellemzője közül legalább kettőnek a léte szükséges ahhoz, hogy ez az emberfajta megnyilvánulhasson: a biztonságot adó, független magántulajdon, a szabadságjogok tudatos alkalmazása és a kiművelt emberfő, a felelősségérzettől áthatott, viselkedni tudó civilizáltság hármasságából kettő egészen nyilvánvalóan hiányzik - nincs biztonságérzet és nincs szabadságtudat. De az igazán nagy baj az, hogy viselkedni tudó tanult emberekből is csak egyedeink vannak, jórészt felelősségérzet nélküli, gyáva páriák, akik nem tudnak és nem is akarnak tudni egymásról. A szellem rendje azért képtelen polgári vallást állítani, és ezáltal küzdelembe küldeni a szabad tudományt, mert a szabadnak született tudományt nyomban a világra jövetel pillanatában maga veri bilincsbe. Méghozzá azáltal, hogy a szabadságjogok tudatos alkalmazásáról való vélekedése ezer éve kimerül a várakozásban, miszerint valaki majdcsak ideadja ezeket a szabadságjogokat. Senki sem fogja ideadni. Egy Gorbacsov nevű egyszer megtette. Akkor sem tudtunk mit kezdeni vele, azóta sem. Az a fajta szabadság egyvalamire lett volna jó, ha képesek vagyunk leszűrni a tanulságot: az ajándékba kapott szabadság semmit sem ér. Egy becsomagolt üres doboz, mi a fene volna benne?

A demokrácia az a politikai forma, amelyben a parasztoktól a városi emberek világnézetét követelik meg - áll a fenti Spengler-idézetben. Ki fogja a vidéktől joggal követelni a városi emberek világnézetét, ha a szellem rendje képtelen felfogni: vagy ő teremti meg a lehetőséget vagy senki. A kutatóintézetekben szorgalmasan dolgozók, a beszari akadémikusok azt manifesztálják, hogy minden jól van. A születő polgár az öntudatát, a felelősségérzetét tudja csak életre kelteni ahhoz, hogy megteremtse a biztonságot adó magántulajdont és azokat a szabadságjogokat, amikről minden nyavalyás kis tolvaj diktátorfióka visszapattan. Dehát tessék szíves lenni észre venni már, itt és most, ebben a diktatúrának is ostoba, dilettáns rendszerben egy közösségi állásfoglalásnak, egy nyílt és tisztességes polgári megnyilvánulásnak nincs semmilyen kockázata. Egyszerűen azért, mert ez a sok "szorgalmasan dolgozó" egyed együtt sokkal erősebb a csúti beteg csürhéjénél.

Ja hogy sokan vannak a testületben, akiknek tetszik ez a rendszer? Javaslok valami egyszerűt. Tessék felmérni a viszonyokat, aztán ha ők vannak többen, akkor nem tehetek mást, visszavonom az állításomat a "szellem rendjéről".

tudományt.

Évforduló

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller

Ma reggel Tamás Róbert megjelentetett egy írást a Kolozsvári Szalonnán arról, hogy a csúti beteg elérte végre a Magyar Tudományos Akadémiát is (Mintha jó taktika lenne...). Az írás csöndes és visszafogott ahhoz képest, amit ez a túlnyomó többségében jellemtelen, gyáva, ócskalelkű senkiháziakból álló testület érdemelne. Én nem vagyok egy vérszomjas alkat, de én nagyon szeretném látni azt a bagázst, a magyar tudósok jelentős részére gondolok, amint beállnak a sorba a Rókus kápolnánál, hogy majd órák múlva jussanak hozzá egy csajka leveshez és egy darab kenyérhez. Elvegyülve az ellenzéki pártok tagjaival és képviselőivel (kivétel nélkül mindegyikkel, köztük az elempé nagyasszonyával, aki éppen egy melegebb kabátért könyörög reszketve a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, de az nem ad neki. A többiek sem. Így van jól, így természetes).

Ideteszem egy tavaly decemberi bejegyzésem végét:

1989-ben azon a bizonyos napon, amikor a "lánglelkű" hazaküldte a jórészt már hazament szovjet csapatokat (a kivonásukról szóló megállapodást Német Miklós és Horn Gyula már hetekkel korábban aláírta, lehetett is tudni róla), azon a napon beszéltünk telefonon Göncz Árpáddal. Ideírom a dialógust.

- Láttad?
- Láttam.
(egyikünknek sem volt kétséges, miről van szó)
- Mit szólsz?
- El tudod képzelni, hogy mást, mint amit te szólsz?
(rövid szünet a vonal túloldalán)

- Az isten őrizze meg ezt az országot ettől az alaktól.

Ez a mondat annyira megragadt bennem, hogy mindig eszembe jut, amikor ezt a modortalan  csúti parasztprolit meglátom. Az én kedves, öreg barátom nem érhette meg, hogyan fog bűnhődni a szotyolaköpködő briganti. Erről beszéltünk, amikor utoljára voltam fent nála a Vérhalom tetején. Azt mondta, te még olyan fiatal vagy, te talán még látni fogod.
Hááát.

Az a bizonyos nap éppen ma 29 éve volt. Ez a kóros önmutogató, ez az elmebeteg bugris akkor tolakodott oda a jórészt tisztességes felnőttek közé. Azóta bugyog belőle a gyűlölet és a bosszúvágy mindennel és mindenkivel szemben, aki bármilyen módon az emberre jellemző viselkedésformákat mutatja, vagy amiben és akiben lehetőséget lát arra, hogy elinduljon az emberré válás útján. Így jutott el most a Magyar Tudományos Akadémiához. Ebből is látszik, milyen reménytelenül, baromian ostoba. Ezt a pocsolyagerincű testületet hálás szívvel kellene minden jóval ellátnia. Ezek mostanáig is az ő piszkos, fertőző szekerét tolták, minek most elvadítani őket. Még a végén elkezdik félteni a megélhetésüket, és beszüntetik a csúti dagadék ülepének a hangosan csattogó nyalását. Jó lesz az? Ugye nem? Persze, ennél látványosabb ellenállástól nem kell tartani, dehát ez is milyen.

Mindenkire sor kerül. Ez az ótvaros tróger addig nem nyugszik, amíg Magyarországból nem csinál egy égig érő szemétdombot, aminek a tetejére végre fölmászhat, és csípőre tett kézzel körülnézhet: sikerült. Mindenki meghalt vagy elmenekült. Nincs tovább.

Kiszera méra

Néhány iszonyatosan buta alak megint felböfögött egy jelzős szerkezetet, mostantól ők védeni fogják a keresztény kultúrát.

Az jó lesz. Van, aki örül ennek, és van, aki dühöng, ironizál, tiltakozik, törvényekre hivatkozik, de sehol nem olvastam (lehet, keveset olvasok), hogy valaki megkérdezte volna: az mi. A keresztény kultúra, amit ezentúl védeni kell (azt egyelőre hagyjuk, miért és kivel szemben kell védeni). Mi az a keresztény kultúra? Komolyan nem tudom. Ha a vallást kultúrának tekintjük - éppen lehet, vannak például szántóföldi kultúrák, sőt úgy tudom, a trágyázásnak is megvan a maga kultúrája, ami hagyján, de egy cikkben azt is láttam, hogy a különféle kártevő kultúrák elleni védekezésnek is megvannak a módszerei, akkor miért ne lehetne a vallásnak is kultúrája, bár az ellene való védekezés eléggé kezdetleges.

A kereszténység - sokadszor mondom - egy vallás. Kevéssé okos emberek próbálkoznak azzal, hogy különböző fogalmakat és tárgyakat összekenjenek a "keresztény" névszó eléjük illesztésével, de attól még a "keresztény" nem lesz más, mint egy vallás jelzője, ha valaki mindenáron ragaszkodik hozzá, a "vallás" szót helyettesíthetjük a "kultúra" szóval, de ez semmit nem változtat azon, hogy a "keresztény" névszó kizárólag a vallás jelzője lehet. Az Országház épülete nem keresztény. Markó Károly Halászok című festménye sem az. Ezenkívül nem keresztény az Így írtok ti, a margitszigeti Rózsakert, Bartók II. zongoraversenye, sőt Kodály Psalmus Hungaricus-a sem az. Nem keresztény a dobostorta és az Újházy-tyúkleves, de a magyar vízilabdacsapat olimpiai aranyérmei sem keresztények és a négyes metró meg a ferihegyi repülőtér sem. Ezeket csak azért soroltam, mert ezek az emberiség kincsei, javai és alkotásai, ezeket összefoglaló néven kultúrának szoktuk nevezni. Ezeknek pontosan annyira nincs semmi közük a kereszténységhez, amennyire például a Pécsi Székesegyháznak vagy az apátfalvi kehelynek sincs. Az egyik ugyanis egy épület, a másik egy ötvösművészeti alkotás. Utóbbiak esetében a megrendelő köthető a kereszténységhez, a létrejött alkotás mindössze használati tárgyként funkcionál a keresztény vallás gyakorlásának eszközeként, de lényegét tekintve a magyar építészet és iparművészet része, amiknek a létrejöttéhez a kereszténység a témát adta, nem az alap diszciplínát, nem a technikai tudást és nem a tehetséget.

Ha már ideírtam ezt a szót, ezt a "kereszténység"-et, tisztázzuk ezt is. A -ség képző által a "keresztény" nem lesz sem több, sem más. A keresztényizmus, miként a buddhizmus vagy az iszlamizmus egy eszme, egy irányzat neve, azaz egy vallás jelölő szava. Semmi mást nem jelöl, sem országot, sem korszakot, sem térséget. Az ókori görög és római kultúra sem egy vallás által lett, a kultúra túlságosan általános fogalom ahhoz, hogy megengedhesse magának a zavaros, semmi felé nem orientáló jelzők használatát. Még egyszer: annak a jelzős szerkezetnek, hogy "keresztény kultúra" nincs semmi értelme, nem létező dolog.

Félreértés ne essék, egy olyan faragatlan, tanulatlan, primitív alaktól, amilyen a csúti hordóhasú, nem várom el, hogy akár egy ilyen egyszerű szövegértelmezést fel tudjon fogni. Védje csak az általa védendőnek ítélt hogyishívjákot, úgysem lehet lebeszélni róla, csak azért szólok, hogy azoknak, akik az ilyesmin hajlamosak felhúzni magukat, megspóroljak egy csomó bosszúságot. 

Kistelepülések

A falunknak van egy futballpályája. Olyan a gyepszőnyege, hogy ha a Real Madridtól meglátná valaki, sírva könyörögne az itteni módszer leírásáért. Körbe is van kerítve, hatalmas oszlopokon a pálya négy sarkában világítótestek, nappali fényt szórnak  a külön épített edzőpályára is, aztán van még műfüves kiskapus is, ezek mind külön körül kerítéssel elválasztva egymástól. Klubház, öltözők, fürdő, kiépített, lépcsőzetesen emelkedő nézőtér.

Negyedik éve lakom itt, talán tízszer láttam valamilyen labdajátékra bazírozó rendezvényt, abból a tízből egyszer én is ott voltam, a legidősebb unokám csapata játszott körmérkőzést egy csomó más, nyolcévesekből álló csapattal. Néha látni tizenvalahány embert futkározni, általában este, villanyfénynél.

A faluban nyolcezren lakunk. Úgy tudom, a falunak nincs futballcsapata. A falunk lehetne szép is, virágos, füves, gödörmentes utakkal, boltokkal, kirakatokkal, közösségi terekkel, nyitottakkal, fedettekkel. A falunk nem ilyen. Nincsenek boltok, nincsenek kirakatok, az utcában, aminek a sarkán lakom, egy elefántmama a legkisebb gödörben is meg tudná fürdetni a borját. Ilyen utca van jónéhány a mi falunkban. És a mi falunk így is az egyik legszebb az országban.

A közelmúltban eltöltöttem két hetet egy nagyjából akkora településen, mint a mi falunk, területét illetően is körülbelül akkora. Az utakon egy repedés sincs, vannak viszont virágok és nyírott fű mindenütt. Uszoda, strand, éttermek, cukrászdák, boltok a központban. Egyvalami nincs. Futballpálya. Pedig ez a bizonyos település Németországban van. Németország négyszer nyert futball világbajnokságot, ennek a ma kezdődőnek is esélyese.

A minap beszéltem a mezőőrrel, tőle tudom, hogy bár ez egy tömény fideszfalu, az önkormányzatot Magyarország kormánya kényszerítette a futballpálya építésére. Azt nem kérdeztem, mennyi pénzt visz el csak az üzemeltetés. Közgazdasági ismereteim nem haladják meg a művelt laikus szintet, de azt nem nehéz kiszámítani, mi mindenre futná, ha az a pálya nem volna, ami különben a falu lakosságát semmi módon nem érdekli.

Mi csak a milliárdos stadionok építéséről értesülünk. Pedig nem tartom valószínűnek, hogy egyedül a mi falunknak van az ismertetett körülmények között épült és fenntartott futballpályája.

A csúti dagadt gazember pusztítása sokkal nagyobb annál, mint amit el tudunk képzelni.

Ha kecskét vezetne, azért az jobb volna

Azt olvastam, hogy egy celeb lány mostantól műsorvezető lesz. A fiaim mamája tudta is, ki az, valamilyen sorozatnak az amatőr szereplője (ebben a sorozatban csak olyanok vannak, ők legalább beismerik).

Megnéztem a képét, szép lány. Olyan keleties, az különben is a gyengém, tudom, most nagyon népszerűtlen leszek, szerintem a legszebb és legizgalmasabb emberféle a különböző "migránsokkal" való keveredésből születik, különös tekintettel a lányokra (róluk megbízhatóan tudok esztétikai ítéletet mondani, sok évtizedes rutinnal ez nem olyan nehéz).

Naszóval, műsorvezető lesz. Egyszer olyan jó volna valakitől megtudnom, mi az. Mert ezek szerint ez valami foglalkozás. Esetleg egy állás, amit be lehet tölteni olyanokkal, akik az égvilágon semmihez nem értenek, bejönnek az utcáról (vagy valamelyik színházból, ahol addig színészek voltak), és azt mondják, ők műsorvezetőnek jöttek. Kérem szépen, mondják nekik, itt tessék aláírni... nem is tudom, talán az nem követelmény, hogy az illető írni is tudjon. És akkor föl van véve. És akkor attól fogva műsorvezető.

Jó, tudom, mi akarna ez lenni, ezzel az álértetlenkedéssel csak azt jeleztem, hogy ilyen nincs. Ez egy nemlétező funkció. Olyan persze van, hogy valaki összekötő szöveget mond egy valamilyen műsorban, azt háromféle munkakörben lehet csinálni: 

1. egy bemondó (szpíker) vagy hozzá hasonlóan szépen artikuláló, jó beszédkészségű civil felolvassa azt, amit a különféle műsorszámok közé a szerkesztő megírt

2. egy riporter beszélget azokkal a vendégekkel, akiket a szerkesztő meghívott a műsorába, összekötendő a különféle betéteket

3. a szerkesztő odaül (áll, sétál) a mikrofonhoz, a kamera elé, és saját maga mondja el a saját műsorához saját maga által kitalált (leírt vagy szabadon elmondott) szövegeit, e legutolsó esetben az illető valóban levezeti a műsort, de ő akkor is szerkesztő marad, aki bír azokkal a képességekkel, amikkel képes ellátni egy bemondó és egy riporter feladatát is (akik különben azért nem lehetnek vezetői egy műsornak, mert az a funkció minden esetben a szerkesztőé, aki az esetek jelentős százalékában megbízást ad az összekötőszöveg elmondására vagy a riportok, interjúk elkészítésére).

Azt tetszik gondolni, vaskalapos vagyok. Pedig nem. Csak próbálom elmagyarázni a jószándékú, de a tömegtájékoztatásban fogyasztóként résztvevő olvasónak, miért borzalmasak a különféle magazin műsorok, amikről persze már senki nem tudja, hogy azokat úgy nevezné a szakma, ha volna még szakma ebben az országban. A fentebb felsorolt funkciók akkor is a nevükön nevezettek, ha az illető bemondó vagy riporter megbízást kap egy műsor egyes darabjainak az elválasztására.

Ezek szakmák ugyanis. Sok évig, sok gyakorlati helyen elsajátítandó, sok elméleti tudás megszerzésével elérhető hivatások, amiket persze ugyanúgy lehet kiválóan, közepesen és rosszul csinálni, mint bármi mást az utcasepréstől a csillagászatig, de bizonyos (nehezen és hosszú idő után megszerezhető) felkészültség nélkül éppúgy tiltott terület kellene, hogy legyen a dilettánsok számára, ahogyan hidat sem tervezhet az, aki nem azt tanulta. Bár látszólag nagy a különbség a két foglalkozás között, mert azt hinné az ember, hogy egy kutyaütő riport miatt nem szakad le a híd, de tessék csak belegondolni, mi van, ha a tervezőirodában a mérnök éppen egy ilyet hallgat, és dühében csak egy számot elír. Akkor esetleg később tényleg leszakad a híd.

Na jó. Hogy teljesen világos legyen. Amelyik műsornak manapság a kalmáradók dominanciájának világában vezetője van, annak semmije sincs. Az ugyanis úgy áll fel, hogy van egy szerkesztő, az esetek 99 százalékában nem rossz szerkesztő (mint tudjuk, olyan van), hanem dilettáns, kinevezett, aki megbőgi a szakmát, aki azt mondja a hozzá hasonló dilettánsnak, akit néhány évtizede műsorvezetőnek neveznek, hogy bejön a Julcsi meg a Peti, beszélgess velük a cserebogarak halhatatlanságáról (ami még rosszabb, beszélgessetek, mert több műsorvezető is van), vagy ami még ennél is rosszabb, de túlnyomórészt ez történik, azt mondja, hogy bejön a Julcsi meg a Peti, oszt beszélgessetek. Mert az olyan helyes, amikor két rendkívül buta és tehetségtelen civil hangokat ad ki magából, amire két vagy több hozzá hasonló ugyanezt teszi - ezt neveznénk dialógusnak, ha nem egyszerre beszélnének mindannyian, dehát közbe meg ez a legfrankóbb, mer ott van a stúdióba az élet, a valóság gyött be, ilyenek vagyunk. A néző meg otthon ül és bámul. Mint majom a tükörben. Vagy hallgat. Ugyanaz tükör nélkül.

Na ilyen akar most lenni ez a szép lány.
Tőlem.

Szemlélődöm

Van egy Rambo nevű szarkánk. Pontosabban a szomszédnak van, mert az akác az ő kertjének a sarkában áll, azt meg Arany Jánostól tudjuk, ha perre mennénk, úgyis a bírónak cserregne az a szarka, amit ugyan én látok csak, mert a szomszéd még nem lakik itt, de a fa akkor is az övé. Nem tudom, a tulajdonjogot mennyiben befolyásolja, hogy a nevet én adtam a szarkának, hiába a szomszédé a fa.

Rambo azt csinálja, hogy felmegy az akác csúcsára, körülnéz, cserreg néhány fenyegetőt, aztán lezuhan belül, a fa törzse mentén. Nem viccelek, bevont szárnyakkal csapódik ide-oda, egyik ágról a lentebbi másikra, azt innen a verandáról nem látom, meddig. De túléli, ahogy a névadója, a filmbéli Rambo is túlélte, midőn a szikláról leugrott egy fára, menekülőben az üldözők elől, és vágódott egyik ágról a másikra, amit különben kizárólag egy filmben lehet túlélni, de ilyen szőrszálakat nem szeretek hasogatni. Nem tudom, a mi Rambónk menekül-e valaki elől, szerintem nem, mert viszonylag rövid idő múlva felbukkan, és ugrál egészen a csúcsig. Ott megülne, ha a vékony ág elbírná, de az csak hajladozik a szarka súlya alatt, csoda, hogy le nem szakad. Rambót ez különösebben nem zavarja, egyensúlyozásképpen rebbent egyet-egyet a szárnyával, de úgy látom, nincs tériszonya, pedig az a fa irdatlan magas, elég ijesztő lehet onnan lenézni a mélységbe.

Rambo inog egy ideig, ilyenkor csöndben van, nem akarja, hogy az általa megfigyelt személy vagy személyek fölfedezzék. Aztán cserregés, zuhanás.

Néha elrepül. Arra még nem sikerült rájönnöm, ezt milyen időközönként teszi, de olyankor is azt az eljárást alkalmazza, hogy érkezéskor rászáll a legfelső ágra, kilengés, cserregés, zuhanás. Lehet, hogy nekem bohóckodik? Á, nem hiszem, nem is errefelé néz. Mindenfelé, de erre nem. Azért az elgondolkodtató, hogy már egy szarka sem tart ellenfélnek. Persze, ezt itt Rambónak hívják, megnézheti magát, aki vele ki mer kezdeni.

A fiaim mamája azt mondja, ott lejjebb, a sűrűjében van annak a szarkának a fészke, odajár etetni a fiókáit meg azokat őrzi.

Az én feleségem olykor olyan prózai tud lenni.

A csornai csárlszbronzonról

Említettem már, a Berlini Filharmonikusok valakije rendszeresen küld nekem különféle klipeket a zenekar legújabb eseményeiről. Ezt itt most szeretném, ha megnéznék, mert bár kilenc perc, az sem fog unatkozni, aki nem beszél sem angolul, sem németül. Azért kicsit segítek.

A Berlini Filharmonikusok, közelebbről Simon Rattle feladott egy emailt, amiben meghirdette, hogy műkedvelő muzsikusokat várnak a berlini Philharmonie épületébe, ahol a belőlük összeállított zenekar Brahms I. szimfóniáját fogja eljátszani a Filharmonikusok vezető karmesterével. Aki valószínűleg nemcsak a zenészek körében világhírű. Aki Abbado halála óta sokak számára a világ elsőszámú karmestere (ebben a "sokak"-ban én is benne vagyok). Aki például már vezényelt gyerekekből összeállított zenekart is, ahelyett hogy a saját nagyszerűségétől ájuldozna. Most kiválasztottak 100 muzsikust, van köztük mérnök, fogorvos, ügyvéd, jöttek Kanadából, az Egyesült Államokból, Hong Kongból, Bolíviából, Hollandiából és valamennyien életük egyik legnagyobb élményének tartják, hogy ott lehetnek Berlinben. Én is életem nagy élményének tartom, hogy erről értesülhettem, kár, hogy nem lehettem ott a koncerten. Hadd ajánljam még figyelmükbe az akció és (gondolom, bár erről nem volt szó) a zenekar elnevezését: a "Be Phil" betűszó egyrészt lehet a Berliner Philharmoniker egy bővebb jele, másrészt angolul jelentheti azt, hogy "Legyél Barát" (talán nem túl nagy képzettársítási bakugrás a "phil" kimondott változatából a görög "filosz", azaz "barát" elő- vagy utótagként használatos - lásd például filantróp vagy bibliofil - alakját asszociálni).

Ha nem értették esetleg az utolsónak hallható instrukciót, ideírom magyarul: "inkább nemesen, mint agresszíven. Ez jó szólás (vezérmondat) volna az egész világnak is."

Namármost. Barátom (egyetlen e nemben) elküldte nekem a miniszterelnökségnek egy közleményét, tudván, hogy én ilyeneket nem olvasok. Midőn vettem a küldeményt, elhatároztam, ezt én hálából megzenésítem.  Először azt gondoltam, nem teszem ide az egész förtelmet, legyen elég, hogy az én gyomrom már felfordult tőle, de aztán rájöttem, ennek a részleteitől nem foszthatom meg azokat, akik ezt első kézből nem ismerik. Íme:

2018. június 7., csütörtök 17:31 A Miniszterelnökség közleménye (1. rész)     Budapest, 2018. június 7., csütörtök (OS) - Jelentősen megújul a Csornai Premontrei Apátság.     Az egyházi fejlesztések azért is fontosak, mert meg kell őrizni és élővé kell tenni a kereszténységet hazánk jövője, az itt élő emberek érdekében – mondta a Csornai Premontrei Apátságban június 6-án tartott projektindító sajtótájékoztatón Soltész Miklós, a Miniszterelnökség államtitkára. Soltész Miklós elmondta, hogy Csornán turisztikai látogatóközpont létesül, megszépül a helyiek által használt park, valamint egy régen várt idősek otthona is létesül az apátság mellett.  A Premontrei Rend évszázadok óta jelen van Magyarországon. Méltó, hogy hazánkban is megújuljanak a 2021-ben 900 éves szerzetesrend komoly turisztikai vonzerőt jelentő műemlékei és színvonalas szakmai munkát végző intézményei. A Csornai Apátság 2.7 milliárd Ft kormányzati forrásból és a Széchenyi 2020 program keretében 300 millió Ft uniós forrásból újul meg. Az államtitkár utalt rá, hogy a Csornai Apátság most bejelentett nagy beruházásai mellett kormányzati támogatásból újult meg és bővült a rend gimnáziuma Szombathelyen, valamint megkezdődött keszthelyi szakgimnáziumának felújítása is. Régóta esedékes a román stílusú türjei premontrei prépostsági műemléktemplom és környezetének rekonstrukciója, amely 3.1 milliárd Ft kormányzati támogatásból szintén megvalósul. Az államtitkár utalt egy friss felmérésre, amely szerint a magyarok több mint 80%-a értéknek tartja a kereszténységet a saját életében és a nemzet szempontjából egyaránt. Az egyházi fejlesztések elsősorban a hitéletet szolgálják, de a magyar társadalom többsége számára is értékesek. Azok számára is fontosak, akik igénybe veszik az egyházi fenntartású köznevelési és szociális intézményeket, vagy látogatják az egyházi műemlékeket – fogalmazott.  Csorna a premontreieknek köszönhetően több mint 800 éve spirituális központ is – fogalmazott Gyopáros Alpár. A térség országgyűlési képviselője méltatta a szerzetesrend szorgalmát és agilitását, melynek köszönhetően meghatározó fejlesztések valósulhatnak meg. Dr. Bónáné Dr. Németh Katalin polgármester szerint a premontreiek mindig biztos hátteret, hagyományt, kultúrát, rangot, országos ismertséget és fejlődést jelentettek a városnak.  Fazakas Zoltán Márton apát megköszönte a kormányzati támogatásokat, melyeknek köszönhetően a Premontrei Rend a 21. századi feltételeknek megfelelően tudja folytatni lelkipásztori, oktató-nevelő, szociális és kulturális tevékenységét hazánkban.      Kiadó: Miniszterelnökség

Szerintem szükségtelen megmagyaráznom, hogyan kerül ez a két anyag egymás mellé, így csak azt az egyetlen szempontot írom még ide, miszerint a Berlini Filharmonikusok vezetői a saját pénzüket költik a "Be Phil"-hez hasonló eseményekre, ez a nyomorult gazember (hazánk elsőszámújáról beszélek) meg az önökét tömi bele a stadionok után most már az egyházba (ezúttal tettestársa, az államelnök szülőhelyén).

Megérdemeljük. Minden rosszat, minden gyalázatot megérdemlünk, amit ez a beteg tahó ránk hoz.

Kvíz

Van egy megalomániás játék az egyik tévécsatornán, azt mondanám, közelíteni akarják Radnóti megrázóan csodálatos képét, ha feltételezném, tudják, ki volt Radnóti (De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! - Negyedik ecloga, nekem a versek verse, azon a napon írta, amikor születtem...  Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.) Én nem nézem, túlságosan sok kvízjátéknak voltam az operatőre a Televízióban és szerkesztője a Rádióban, hogy illúzióim legyenek, mit számít a játékos tudása, ha a műsor felelős főnöke nem akarja engedni a nyereményt egy bizonyos összeg fölé menni. Ebben az izében ráadásul teljesen mindegy is, tud-e valamit a jelölt, a minap egy ilyen válaszoló fiú egyetlen kérdésnek sem tudta a megoldását, megtippelte a válaszokat, mindegyik jó volt - a fiaim mamája nézte a másnap reggeli műsorban a nyerő gyereket, és elgondolkozott azon, mi miért nem ilyen életművésznek készítettük fel a mi két kisfiunkat. Egyetemre járni, okos, tanult polgárrá válni, napi küzdelmet folytatni a megélhetésért - mire jó az? Ez a gyerek ott a műsorban még annyi idős sincs, mint az én fiaim voltak, mikor diplomáztak, de már menő vállalkozása van, utazik, ő az élet királya, mi gondja lesz az életben?

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Radnóti harmincnégy éves sem volt, amikor ezt írta, én több, mint kétszer annyi vagyok, és csak közhelyeket tudnék mondani, ha valaki komolyan választ várna. Jó, ebből az egyik kimondása bocsánatos bűn, ha ritka is a teljes terjedelmében vett igazsággá válása, attól még millió éves és változtathatatlan: az életem értelme a két fiam léte. Mondom, jó, de ezzel nem válaszoltam arra a kérdésre, miért nem készítettem fel őket a dús javak könnyed megszerzésének képességére. Hagyján, de miért van az, hogy mostanáig, amíg a mamájuk fel nem tette az általa különben nem is nagyon átgondolt, csak futólag elsuhanó kérdést, nekem eszembe sem jutott ezen elgondolkodni. Pedig fontos lett volna. Még akkor régen, amikor kicsik voltak. Bizonyára képes lettem volna befolyásolni őket. A diákjaim is azzal búcsúztak tőlem, mikor eltanácsoltak a gimnáziumból, hogy soha nem fognak elfelejteni meg hogy meghatároztam az életüket. Szegények. Remélem, nem így lett... Akkor éppen a fiaimmal nem tudtam volna ugyanezt elérni?

Dehát azt tettem. Befolyásoltam őket. A mamájukkal együtt. Aki alá is játszott annak, mennyire fontos, milyen az apu, meg adta a saját mintáját is. Miért nem másfélét kínáltunk? Nem megérte volna alakoskodni, hogy a fiúk ne azt akarják, amit akartak? A minap azt írtam (talán éppen itt), nem nevelünk, hanem szeretünk és mintát adunk, elsősorban arra, hogy a saját választásának megfelelően alakítsa az életét. Ebben az is benne van, melyik játékot veszi elő, melyik könyvet veszi le a polcról, meg az is, hogyan dönt, tanulni akar vagy nem és ha igen, akkor mit. Hazahozza a megszeretett kislányt, mert valamilyen reakciót akar látni rajtunk, mert bizonytalan, mert segítséget vár (akkor persze meg is kapja), vagy nem hozza haza, csak bejelenti, nem alszik otthon.

Gondolkoztak már ilyesmin? Mire jutottak?

Csak azért kérdezem, mert én nem tudom a választ.

Gyerekdal

Nem szoktunk erről beszélni, de nyilván sokuknak van, vannak gyerekei, unokái. Isten őrizz, hogy bármi módon beleszóljak az életükbe, nevelési tanácsokat meg már csak azért sem akarok adni, mert megette a fene, ha valaki úgy gondolja, egy gyereket nevelni kell. Sajnos a fene rengeteget eszik, azért ilyen az emberiség. Holott mint tudjuk, a kicsi gyereket meg a nagyot is mindössze szeretni kell és óvni attól, amitől lehet, valamint mintát szolgáltatni neki az általunk helyesnek tartott viselkedésformákból, aztán ő majd úgy is eldönti, ezek közül mit tesz magáévá, mit nem.

Van egy (egy?) neuralgikus pontja ennek az egész dolognak: nézhet-e tévét (számítógép monitort) az a gyerek. Azt én csodálattal szoktam hallgatni, amikor felvilágosult, a modern élet minden ismeretét magukba szívott szülők büszkén kijelentik, hogy az ő gyerekük aztán nem nézhet, nem fogják ilyesmivel szennyezni a kis elméjét neki, annyira, hogy nincs is televíziós készülékük, és a számítógéphez sem értenek. És elégedetten nevetve egymásra néznek, hogy ők milyen nagyszerű emberek ebben a vérzivataros huszonegyedik században, és hogyan megőrzik az emberségüket, valamint az emberi értékeiket. Ők mesélnek a gyereküknek, a még tökéletesebbek esetleg népdalokkal is szórakoztatják a kisdedet, mint annak idején a fonóban. Szép is az. Én nem értem ugyan, hogy ezeket a változatokat miért zárja ki egy tévé vagy egy kompjúter, úgy értem, ezeket a pokolgépeket ki is lehet kapcsolni, és akkor lehet táncolni, dalolni, de mondom, isten őrizz, hogy beleszóljak bárki életviteli ügyeibe. Most csak azoknak mutatnék valamit, akik az ingergazdag környezetet nem kizárólag középkori módszerekkel kívánják előállítani. Elsőnek egy kislányt, aki énekel. Ezt azért kellett megkeresnem, mert az ezután következő animációnak a hangjára lettünk nagyon kíváncsiak, a legkisebb unokám meg én. Ezt így önmagában akárhányszor meg bírjuk nézni és hallgatni, különösen az a rész jó, amikor ez a nagyon édes kislány a szájához teszi a kezét, és azt mondja: hurrá. Olyankor az ölemben ülő unokám hátrafordul és rám néz, nekem is annyira tetszik-e.

Ami itt alant következik, azt láttuk előbb, akkor kellett mindenáron megkeresnünk az énekest (meg is lepődtünk, kisfiúra számítottunk). Nézzék végig, szerintem még kisgyerek nélkül is szórakoztató, mert igazi profi munka. Hadd ajánljam külön a figyelmükbe azt a részt, ahol a fekete öltönyös fiúcska a "szólista", mindjárt elmondom, miért érdekes.

Nyilván jobban tudják nálam, csak felfrissítem az ismereteiket, az effajta animáció létrehozásának egyik lehetséges módja egy valós figura mozgásának a leképezése. Gyanús volt, hogy ezt a kis "kéményseprő" gyereket én már láttam valahol táncolni. Mikor rájöttem, hol, nyomban meg is kerestem, és tényleg, Judy Garland mozdulatai helyenként nyilvánvaló mintául szolgálhattak, talán éppen innen "vették le", ez a Húsvéti parádé egy betétje a film főszereplőjével, Fred Astaire-rel.

Ha esetleg megmutatják ezeket a bejátszásokat a család legkisebb tagjának, szerintem nagy bajt nem okoznak vele.

Újra itthon

Annyira örülök. Jöttem haza Ferihegyről... bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről. Ha már szóba került, hogy honnan jöttem haza, ennek is annyira örülök. Hogy volt egy világhírű zeneszerzőnk a XIX. században, akiről el lehetett nevezni egy repülőteret, tényleg sürgetett az idő, ez a Ferihegy annyira beleégett már a világ repüléstörténetébe, hogy itt évtizedeken át csak ferihegyezett mindenki, annyira örülök, hogy el lehetett költeni iszonyatos mennyiségű pénzt arra, hogy most már évek óta senki ne tudja, hol a francba is van ez a repülőtér, és hát tényleg, jó az, ha nem hagyunk megszokni ilyen dolgokat, azoknál a hülye osztrákoknál például még a villamosok is ugyanúgy, ugyanolyan számmal járnak Bécsben, mint száz éve mindig, mert azoknak ott fogalmuk nincs arról, hogy a dolgok unalmassá válnak, ha nem változtatunk rajtuk. Kerül, amibe kerül. Csak ezt a névválasztást, ezt azért nem helyeslem. Ha már kellett egy világhírű. Puskás Ferenc, nem? Arról még nincs repülőtér elnevezve. Miért éppen repülőtér ne volna az ő nevén? Érdekes, sosem kedveltem Puskást, ő sem nagyon kedvelt engem, mert tudta, hogy Kocsist nagyobb játékosnak tartom, de azért szóba álltunk egymással. Szegény, ő nem tehet róla, most már viszketni kezdek, ha a nevét meglátom. Amihez hozzányúl ez a csúti büdös bunkó, attól egyszerre undorodni kezdek - szavakat nem mondok ki, ha lehet, például azt, hogy polgár, magyar, nemzet meg ilyenek. Egy ország, aminek ez az egy terméke van, erre vagyunk igazán büszkék, mesterségünk címere egy futballista az ötvenes évekből. Másunk nincs, legföljebb még ez az osztrák vagy német (sokan angolnak is gondolják, de D'Agoult grófnő miatt a franciák is úgy tudják, hogy az övék), szóval ez a régi zeneszerző, akiről most a repülőteret sikerült elnevezni, pedig azért a Puskás Ferenc jobban hangzana. Többen is tudják, ki az, naná majd valami kulturálissal fogjuk itt magunkat lejáratni, erre kellett volna gondolni.

Ott tartottam, hogy annyira örülök. Ahogy jövök be Ferihegyről, mit látok? Egy gyönyörűen kitatarozott templomot, a zsámbéki mását az Ecseri út sarkán, nagyon szép. Aztán nemsokára csak úgy virít az Örökimádás templom, olyan gyönyörűen ki van tatarozva. Na jó, hát a többi az borzalmas. A látvány, ami a repülőtérről bevezető úton fogadja az idegent. De legalább őszinte. Semmi Potemkin-falu, hogy majd itt kendőzünk meg elcsalunk ránk jellemző lényeges dolgokat. Pacekba bele, ez egy ilyen ország. Koszos, vedlett, ócska, szánalmas, poros szürke gaz növi be az út szélét (a Nemzetközi Repülőtérre vezető útét), mocskosak a házfalak, a vakolatot rég lehullajtották, az út jobban ráz, mintha makadám volna, szegény és rozoga az egész rohadt ország úgy, ahogy van. Templomra van pénz doszt, mert most éppen olyan kereszténységet hirdetünk, hogy abba fogunk belepistulni, és már csak rövid idő kérdése, és lesznek inkvizíciós állomások, mondjuk minden benzinkút mellett, ott lehet följelenti azt, aki nem vet keresztet, ha elmegy egy templom előtt. Azt tetszik hinni, nem volna sikere egy ilyen hálózatnak? Annyi feljelentés érkezne, hogy leszakadna alatta az IBM.

Szép templomaink vannak, na. Amit a mi csúti primitívünk szeret, az van, arra költünk, hát már hogyan is ne, igazán hozzájárulhatunk egy kicsivel, hogy feledtessük vele, amit a másik büdös bunkó, a kedves papa művelt vele. Nem? Nem ez a legkevesebb egy nemzet fiaitól, akik évtizedek óta gazsulálnak egy neveletlen, rosszízlésű tahónak, egy nyavalyás tolvajnak, egy gyerekgyilkos, minden emberi tartásból kivetkőzött gazembernek, akinek persze nem nagyon volt miből kivetkőznie, mert emberi tartást nem kapott odahaza.

Nem hiszem, hogy volt ország a világtörténelem során, ahol egy nyilvánvalóan köztörvényes bűnöző banda megtehette, hogy a nép szeme láttára taszítja éhhalálba a kisgyerekeket, rombolja porig az amúgy is szerény anyagi és emberek alkotta értékeket, ahol valóban a földkerekség lakói előtt tombolhat a butaság, az ízléstelenség, a rosszindulat, az uszítás és a gyűlölet.

Annyira örülök, hogy a város felé jöttem haza és nem az emnulláson, mert így rögtön kaptam egy bazinagy pofáncsapást. Csak semmi akklimatizálódás. Cigarettaszünetnek vége, lemerülni.

A szabályokról

Egy őrült tegnap egész nap a háztetőt tisztította. Gőzborotvával. Velünk szemben áll a ház, úgy ötven méterre van tőlünk. Egyemeletes (itt majdnem mindegyik akkora), nem magas, de a tetejéről leesni, az nagyon fájhat, hat-hét méter lehet. Innen azt nem látom, milyen cipő van az emberen, de a 40-45 fokos tetőn úgy közlekedik, mint mások síkon. Az egyik kéményhez oda van ugyan kötve (nyilván munkavédelmi előírás, azt pedig itt betartják), de látszik, nem arra bízza az életét. A ruhája fenekén is lehet valamilyen anyag, mert olykor leül vizet inni, egyszer enni is látom (nem őt nézem egész nap, bár a tevékenység lenyűgöz). Erről a munkavédelmi előírásról jut eszembe, valaki mesélte, hogy járt itt egy magyar parlamenti küldöttség, mutattak nekik egy mintafarmot. A tulajdonos beszélt az állatorvos rendelkezéseiről, ami eléggé megdrágítja az állattartást. A magyar képviselő megkérdezte, milyen időközönként van ellenőrzés. A tulajdonos felesége válaszolt, azt mondta, nem szokták ellenőrizni. Ó akkor jó, mondta a képviselő úr, akkor ezt nem kell olyan szigorúan venni. Hogy érti ezt - kérdezte a farmtulajdonos felesége. Hát hogy akkor lehet lazítani ezen a szigoron - mondta a magyar képviselő úr. De uram - szólt a tulajdonos felesége -, az bűncselekmény lenne! A magyar képviselő nem értette, mit mondanak neki. Pedig a tolmács lefordította. Az egyik legjobb parlamenti tolmácsot vitték magukkal. Azaz lehet, hogy a képviselő úr mégis értett valamit, mert azt mondta (természetesen magyarul): ez hülye.

Ez a tetőtisztító úgy volt fölszerelve, hogy az nyilvánvalónak látszott, nem a házból valaki végzi ezt a munkát. Megkérdeztem a gyerekeket (a pici unokám szüleit, mindketten építészek), mi értelme van ennek a tevékenységnek. Néztek rám. Tiszta lesz a tető. Aha. De mégis, meghosszabbítja ezzel az élettartamát, vagy hatásosabb lesz a szigetelés? Hát, ha nagyon akarjuk, mohákat, algákat eltávolít az a borotva, de lényeges változás nem lesz - mondták a gyerekek. Egyszóval tiszta lesz a tető. Igen. Az mire jó? Nem is látja senki. Csak tudja, aki megcsináltatta. Aha. Ha itt felépítenek egy házat (sokat építenek), legkésőbb öt év után már felújítják. Olykor csak azért, hogy tiszta legyen.

Az ember tegnap cserepenként borotválta a tetőt, némelyikhez többször visszament.

Pedig az nem is előírás.