Van még valaki?

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller

Brigitte Engerer

Két évvel ezelőtt meghalt egy csodálatos nő, most októberben lenne 62 éves. Kiváló zongorista volt, játszott a világ valamennyi nagy zenekarával és nagy karmesterével. Nem sokkal a halála előtt négykezesezett Borisz Berezovszkijjal. Akkor már nagyon beteg volt, hamarosan elvitte a rák. Tessék megnézni ennek a kövér asszonynak a mosolyát, a jókedvét, befogadni a humorát és hallgatni a játékát. Förtelmesen igazságtalan dolog, hogy meghal egy ilyen ember.

És most tessék megnézni, milyen volt 31 évesen. Nála szebbet nem nagyon láttam, legföljebb másképpen szépet. És hogyan játszott Schumannt.

Nincs több mondanivalóm.

(Azaz sajnos van, a "jogtulajdonos" levette azt a videót, amit használtam, ideteszek helyette egy másikat. Ez fekete-fehér, de ezen is látszik, milyen volt fiatalon Brigitte Engerer. Ezen a felvételen 30 éves.

Győztes típus

Kevés hervasztóbb dolog van a világon, mint a Szigetvári Viktor nevű képződmény, mondtam már sokszor, csak akkor még nem tudtam a nevét. A magyar nemzeti károkozók arcképcsarnokában közvetlenül a bejárat mellett van a helye. Pökhendi kinyilatkoztató, buta, mint a főd, majd ő megmondja, hogy’ legyen. És az a néhány szerencsétlen tébláboló teszi, amit ez a hólyag mond.

Szóltak többen a Falus Ferencnek is szánalmasan gyenge figurának, hogy előbb próbáljon meg legalább a falusferencségnek valamennyire megfelelni, az sem nagyon megy egyelőre, nemhogy a budapesti főpolgármesterséghez szükséges tulajdonságok birtoklása, hagyja abba a szerepelgetéseket, húzódjon hátra, és adja át a terepet az ugyancsak kilátástalanul bohóckodó Bokros Lajosnak, elég, ha egyvalaki járatja le magát – nem húzódik hátra. Azt mondja szegény, hogy ő győztes típus. Ilyet persze még egy saját identitását távolról üldöző lúzer sem mond magától, ehhez kell a Szigetvári Viktorként funkcionáló anenkefál, akinek nem volt elég a zokniban-gatyában önlocsoló nagyrakás szerencsétlenség látványa, most még jönnek ezek a baromi szövegek. Hogy győztes típus, meg hogy Tarlós meg lesz verve.

Talán bottal. Mikor zavarják már el a fenébe ezt a mentális bacilusgazdát?

Tiborc panasza

És aki száz meg százezert rabol,
        Bírája lészen annak, akit a
        Szükség garast rabolni kényszerített.

Van kedvük kicsit játszani? Olvassák el ezt itt alaposan. Nem baj, ha nem tudják, mi ez (részlet Tiborc panaszából), lényeg a szöveg pontossága.

Aztán írják be a Google keresőjébe, hogy „aki száz meg százezert rabol”, és nézzék meg az első tíz találatot. Mindenütt azt láthatják, hogy százezret.

Emlékeznek még a néhány nappal ezelőtti, Körülbelül című bejegyzésre? Azt mondtam, ha valamit pontosan akarnak tudni, irány a könyvtár.

Nem volt kedvem felállni az asztalomtól, levenni a könyvespolcról a Bánk bánt, az ilyesmi különben is veszélyes, ha kezembe veszem a kötetet, akkor már beleolvasok itt is, ott is, elmegy vele egy-két óra, arra most nincs időm. Bizonytalan voltam, jól emlékszem-e a „garas”-ra, erre már csak jó a netes kereső, beírtam a fenti mondattöredéket. Ki is adta, ahogy kell, ott volt a „garas”, jól emlékeztem. Csakhogy ez a kereső lazán, mondhatnám szemrebbenés nélkül azt írta, hogy százezret.

Elmondtam hangosan a monológot (Tiborc panasza), akárhogyan próbálkoztam, nem jött az ki másképp, csak úgy, hogy „százezert”. Mégis csak le kellett vennem a kötetet, fellapozni a megfelelő szöveghelyet – úgy van az, bizony.

Hallom, a nagy újraírók, újrafordítók a Bánk bánnak is nekiestek. Lehet, hogy Katona József is áldozatul esett a nádasdyádámok forradalmi, nagypofájú, kurucos hevületének? Lehet, hogy a Google tudja jól, át van az már írva, vesszen a versforma, kit érdekel?

Lehet. Mondom évtizedek óta, hamarosan elég lesz 200 szó egy doktori értekezés megírásához. Makogni fogunk.

Szabadságharc

„A magyar szabadságharcnak dicső hagyományai vannak. 1848-ban a nemzeti függetlenség kivívása volt a vezéreszme, de a jogegyenlőség megteremtésére is történtek bizonytalan próbálkozások… 1919-ben a jog asztalától száműzött, kisemmizett munkásrétegek, a proletárok felemelése nevében tombolt a terror… 1956 megint a szabadság jegyében lett a világ lelkiismeretének ébresztője…”

Kedvelem Rónay László írásait. Okos embernek tartom. Ilyenformán nem hervasztó, hanem tragikus a fenti sorokat olvasni.

Jó, persze, a magyar oktatás, a magyar történelemírás és az ezek által formált közgondolkodás egy fiatal embert beleszédíthet abba a baromi ostobaságba, amit önmagában a „dicső hagyomány” jelent, bármely országról legyen is szó. Ez a förtelmes jelzős szerkezet még „a magyar szabadságharc” hasonlóképpen borzasztó fogalmával együtt is elkísérhet néhány évtizeden át egy közepesen képzett vízvezeték szerelőt vagy egy mérlegképes könyvelőt, de magára valamit adó, írás-olvasást tanult ember öregkorára fel kell, hogy tegye a kérdést, mit jelent a magyar szabadságharc?

Ideírok néhány dátumot. 1848. március 15. és 1849. október 6. 1919. március 21. és július 31. 1956. október 23. és november 4. Most nem foglalkozom ezeknek a „szabadságharcoknak” az elemzésével, a minősítésével is csak annyira, hogy felhívom a figyelmet a második dátum jelentésére: bukás. Vége. Vér és romok. A helyzet pedig lényegesen rosszabbá vált, mint amilyen az első dátumok előtt volt. Ez aztán a „dicső hagyomány”.

1775. április 19. A lexingtoni csata, az amerikai függetlenségi háború kezdete. 1776. július 4. Kikiáltották az amerikai függetlenséget.

Mondjak még ilyeneket? Van.

A magyar szabadságharcoknak nem dicső hagyományai vannak, a magyar szabadságharcokat csak a magyar történetírók nevezik szabadságharcoknak. Ezeket az eseményeket egy tanulatlan, szellemi sötétségben tartott nép szánalmas hőzöngéseinek kellene nevezni, ha nem lett volna annyi halottja ezeknek a hadakozásoknak. Ezek az események szomorúak és szánalmasak, a kirobbantóik, vezéreik pedig tömeggyilkosok, köztörvényes bűnözők. Vagy legjobb esetben egy saját szerepét félreismert, magát menthetetlenül fölösleges mártíriumba hajszolt, esetleg múltjáért eltúlzottan vezeklő ember ismerhető fel, aki még csak nem is vezér volt, mindössze hagyta, hogy rálökdössék egy útra, amiről tudnia kellett, hová vezet – nem utólagos bölcselkedés, akkor is pontosan lehetett tudni, nincs más végkifejlet.

Nemzeti függetlenség kivívása, a proletárok felemelése, a világ lelkiismeretének ébresztője. Jaj ne! Miért kell folyton pufogni? Nincs más? Ennyit tud produkálni ez a nép? Dicsőséges szabadságharcokat és Puskás Öcsit?

A svájciaknak van egy Tell Vilmosuk, van óragyáruk és csokoládéjuk. Meg bankjaik. Valamint Dürrenmatt és Max Frisch. Egész jól elvannak. Ne tessék azt mondani, hogy könnyű nekik, van körülöttük Alpok. Ez ugyanis nem földrajzi probléma.

Körülbelül

A Páty melletti erdőben a fákra szállt le egy kisgép. Valamije elromlott. Elolvastam az összes tudósítást, ami erről a (szerencsére sérülés nélkül végződött) balesetről szólt, mert az általam elsőnek látott hírben az állt, hogy a gép Farkasrétről szállt fel.

Az összes többiben is az állt.

Páty a főváros szélétől 8 kilométerre van, feltételezhető, hogy innen ment ki valaki az eseményt „fölvenni”. Feltételezhető, hogy a fővárosban élő sajtómunkás hallott már Farkasrétről, legalább az ottani temetőről, mert oda sok olyan embert temetnek, aki hírnek számít.

A sajtóban dolgozók 90-95 százalékáról tudható, hogy a műveltségük hiányos, az alkalmasságuk még csak nem is kérdőjeles. Ilyenformán nem feltételezhető, hogy hallott már a főváros szélétől néhányszáz méterre kezdődő Farkashegyről, mert oda viszont nem temetnek senkit, és hálistennek nagyon ritka a fentihez hasonló „repesemény” is (a repülős szakzsargon így nevezi összefoglaló néven azt a történést, ami a hivatalos nyelvben incident vagy accident kifejezéssel jelenik meg – az idézett baleset szerencsére „csak” egy incident volt). Nem feltételezhető az sem, hogy a magyar sajtóban tenyészők 90-95 százaléka hallott a Farkashegyi repülőtérről (ez a neve, ahogy a mostani Liszt Ferencnek is Ferihegyi repülőtér volt a hivatalos titulusa).

De az feltételezhető, hogy a legszerényebben bútorozott hírlapíró agyban is működik a képzettársítás képességének az a minimális szintje, ami megpróbálhat összekapcsolni egy temetőt egy repülőgép felszálló pályájával. Hogy a legszerényebben bútorozott magyar hírlapíró agy is kattan egyet – itt valami nem stimmel.

Ha erről a feltételezésről is az derül ki, hogy nem más, mint a rideg valóság megszépítése, akkor nagyon nagy baj van.

Ugye értik, ez alapjában véve egy apróság, senkinek nem lesz tőle semmi baja, ha azt olvassa, hogy egy repülőgép Farkasrétről szállt fel.

A jelenség maga az igazán elszomorító. Hogy így is jó. Körülbelül rendben van, a Farkas ott van a tudósításban, még mindig jobb így, mintha azt írták volna, hogy a repülő Bárányrétről szállt fel. Körülbelül jó. Ez nagy eredmény a bulvár gyakorlatához képest, ahol nem számít, legalább körülbelül megfelel-e a valóságnak, amit leírnak.

A jelenség azért elszomorító, mert a fertőzés hatását mutatja: a betegség terjed és gyógyíthatatlan. Nem hiszem, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítok a kereskedelmi média pusztításának, nagyjából azonos mértékűnek tartom az oktatás tönkretételével. Sőt, hajlok arra, hogy ez nem tyúk-tojás feladvány, a kereskedelmi média elsődlegessége egyre kevésbé kérdéses. A körülbelül jó a bulvár sorvasztó hatásának következménye, az első méretes lépés az emberiség totális elbutítása felé.

Jó, persze, eddig azt lehetett leszűrni a világtörténelem alakulásából, hogy az emberiség nem öngyilkos képződmény, bár sokat tesz azért, hogy kiirtsa önmagát. A kereskedelmi média igyekezete sosem fogja elérni az igazi, a végső sikert, az egész emberiség nem fog leszállni a bulvár színvonalára, meg kell elégedniük azzal, hogy az arány tovább fog torzulni, de az abszolút győzelem elérhetetlen, az újbarbárságot ugyanúgy el fogja söpörni az életösztön, ahogyan azt a régit is elsöpörte a cluny reform.

A baj az, hogy a folyamat hosszú lesz. Amíg a civilizált világ, az atlanti térség rá nem jön, hogy keményen büntető törvényekkel kellene védenie magát, amíg a jogszolgáltatás el nem jut a felismerésig, hogy a bulvárújságíró kártékonyságához képest egy rablógyilkos szerény kézimunkatanár valamely leánylíceumban (copyright Rejtő Jenő), addig a folyamat akár évszázadokig nyújtható. A liberalizmus remek dolog, a szólásszabadság még azon belül is az egyik legremekebb. De még a liberálisoknak is tudni illenék, hol húzódik az a határ, ami a szólás szabadságát elválasztja az emberi kultúra szennyezésétől, annak módszeres kiirtásától.

Farkasrét vagy Farkashegy. Így kezdődik. Mindennap újra

Utóirat: ha a Neten beütik azt a címszót, hogy Farkasréti reptér, lesz találat. Még Besenyei Péter is le van fényképezve - a Farkashegyi repülőtéren. Talán mondtam már, remek dolog az Internet, ha az ember körülbelül akar tudni valamit. Ha pontosan, akkor irány a könyvtár. Lexikonok, térképek, szakmunkák, mindenféle kézikönyvek.
Ha nekem kevésbé hisznek, mint a Netnek, próbálják ki a saját szemüket. Keressenek rá Budapest térképén Farkasrétre és Farkashegyre. Ez még a Neten is pontos.

Van már villany

Sok évvel ezelőtt (még nem született meg Benjámin sem), telefonált valaki a Radna utcai házból, hogy menjünk, mert ázik a kisfiamék lakása (valahol külföldön voltak mindketten). Hagytak kulcsot a szomszédoknál, azok vették észre a beázást.

Alkonyodott, majdnem teljesen sötét volt, amikor odaértünk a kisfiam mamájával (már a múltkor is akartam mondani, az illetővel van egy házasságlevelünk vagy hogy hívják ezt a papírt, a köznyelv szerint az illető a feleségem, de én eléggé utálom ezt a szót is, a fogalmat is annak teljes terjedelmével, nem lévén az illető semmi módon a birtokom, és hozzám sem azért tartozik, mert papírunk van róla, hanem mert a fiaim mamája, és ezeknek a fiúknak én vagyok a papája, ez fontos, ez rang).

Nem lehetett tudni, a villanyvezeték is ázott-e, ezért nem volt szabad villanyt gyújtani. Az ebédlőasztalon találtam egy kis lámpát, nyomogatni kellett, a dinamó így töltött.

Idegen volt ez a tárgy, még sosem láttam. Kérdeztem is a szomszédot, az övé-e. Azt mondta, nem, itt volt.

Érdekes, nem emlékeztem rá. Hamar rájöttem, hogy azért, mert nem én vettem. Addig mindent én vettem a kisfiamnak.

Akkor már jóideje nem itthon lakott. De csak ez a dinamós lámpa tudatosította bennem, hogy elment, hogy az élete jórészt független tőlem.

Praktikus dolog egy ilyen dinamós lámpa. De nekem nincs, és nem is lesz soha.