Vezérdemokrácia

Érdekes dolgokat lehet olvasni az interneten. Amíg „csak” nyomtatott szövegek jutottak el a fogyasztóhoz, addig nem volt ilyen színes a kínálat. Vagy mondjuk inkább tarkának?

Nem vagyok felhőtlenül boldog ettől a változatosságtól. A szemétdomb sokszínűségét juttatja eszembe. Összegyűrt, tépett eszméket és fogalmakat látok egymásra hányva, fontosságtudatos félműveltek fontoskodásaival vannak tele mindenféle oldalak. Most éppen Ungváry Rudolf összeóvatoskodott cikkét futottam végig, ami a szókimondás jegyében született, és tényleg valamivel kevésbé keni szét a jelen honi fasiszta diktatúrájának leírását, mint mások, de azért ez is csak egy kivehetetlen maszatolás. És akkor jön egy „kommentelő”, akinek még ez is túl kontrasztos, ráugrik a szövegre abban a gumicsizmában, amiben előzőleg a pöcegödröt tisztította, és páros lábbal végigvikszel rajta – a szokásos idegen szavak alkotta koszcsíkok jelzik, merre járt. Köztük egy régen látott szószörnyeteg, a plebiszciter.

A „kommentnek” sehogyan sem volt semmi értelme, de ezzel a kifejezéssel együtt még a szokásosnál is erősebb bűzt árasztott. Gondoltam, utánanézek, honnan vehette a szerző ezt a förtelmet, a szagáról lehetett érezni, hogy még meleg, nyilván valamilyen közelmúltban nyilvánosságra került holmiból vételezte. Találtam is hamar egy interjút egy professzorral, aki sűrűn használta a „plebiszcitert”.

Távol álljon tőlem, hogy akár csak sejtessem fenntartásaimat az interjúalany professzorságát, „tudomány”területének komolyságát illetően, még kiderülne, milyen régimódi, szinte vaskalapos az én követelményrendszerem, ha a tudomány kerül szóba. A mi professzorunk „kutatási területei” is csuklásra ingerlik a hozzám hasonló maximalistákat, amennyiben az illető a következő felsorolást adja: plebiszciter politika, vezérdemokrácia, demokráciaelmélet, politikaelmélet, magyar politika.

Összerázkódtam. Nekem ez így sok. Az ember azt hinné, a linkségnek és az élősködő létnek is van egy határa, de ezek szerint nincs. Most már mindegy, idelavíroztam magam, próbáljunk kikecmeregni innen.

A „plebiszciter” a plebes (közember) és a scitum (végzés, rendelet) kissé erőltetett összevonásából keletkezett szó, egyszerűen népszavazást jelent. Ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy glaszékesztyűben igya a hosszúlépést, nevezheti ezt „plebiszciternek” is, attól a kifejezés eredete és jelentése nem változik, legföljebb a kívülálló számára lesz rejtélyes és kelti benne azt a benyomást, mintha rémületesen tudományos ember volna a használója.

Ilyenek vannak az interjúban:

„Plebiszcitum az, amikor fel van téve egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az állampolgároknak csak annyi joguk vagy lehetőségük van, hogy azt elfogadják vagy elutasítsák, semmi több. Tehát nem pártokra szavaznak, programokkal rendelkező pártokra, hanem a hatalom, az állam, a kormány feltesz egy kérdést, és azt elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Ez a plebiszciter képviselet.”

Jézusmária. Ezt így? És ezenközben mit csinál a csősz? Lehet, hogy azért nem zavarja ki azokat, akik ilyeneket hoznak össze, mert elsőnek ő menekült el? Minden népszavazás azt csinálja, hogy „fel van téve egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az állampolgároknak csak annyi joguk vagy lehetőségük van, hogy azt elfogadják vagy elutasítsák, semmi több”. Különben ha „pártokra szavaznak, programokkal rendelkező pártokra”, akkor is csak igennel vagy nemmel szavazhatnak. A „plebiszcitum” meghatározására felhasznált, a felzárkóztató kislétszámúak szintjén előadott mondatok arra valók, hogy az interjúalany megkísérelhesse komoly tudománynak álcázni azt a vastag homályba burkolt zagyvaságot, amivel mind többen árulják a „politika” elnevezésű ócska portékát.

Van még ilyen, voltaképpen az egész, irdatlanul hosszú interjú a fentiekhez hasonló mondatokból áll.

„A vezérdemokrácia egy plebiszciter rezsim.” Ez itt a mélyütés tipikus esete, ennek a mondatnak olvastán az ember összegörnyed és sokáig nem kap levegőt.

A „vezérdemokrácia” egy korcs szóösszetétel, még polgárpukkasztásnak is izzadságos és gyermeteg – ilyeneket kisfiúk és kislányok játszanak, amikor azt találják ki, hogy csúnya szavakat kell mondani.

A vezérdemokráciát diktatúrának hívják és nem demokrácia. A demokráciának ugyanis nem a választások adják a lényegét. Hitlert „demokratikusan” választották. Mussolinit is. Sőt Kazahsztán és Észak-Korea is demokratikus állam…

Egy nyavalyát fogok én itt magyarázni valamit, ami arra is érdemtelen, hogy emberszerű ember észrevegye. Az a lényeg, hogy a bulvár és a történetíró mellé felzárkózott a „politikatudós”, kártékonyságban vetekszik az előző kettővel.

Ungváry védi Márki-Zay stílusát. A szóhasználatát, az indulatait. Hogy megnevezi a mindenki más által szétkent fogalmakat.

Többször leírtam, fenntartásaim vannak Márki-Zay Péter működésével kapcsolatban, a „megválasztása” sem tetszik, a mentalitása sem, a valami ellen való fellépésből nem következik a később valami mellett való állásfoglalás helyessége – azaz félek a jobboldali, keresztény konzervativizmustól, ha ajándékot hoz is. De Márki-Zay stílusa ellen nincs kifogásom. Sokkal emberibb, mint a velejéig hazug, álságos, pusztító „píszí”, ami valami olyasmi, mint a fent említett „vezérdemokrácia”: hogyan lehet a politikát, azaz a sunyi, beteges, hatalmi téboly szülte síkos tekergést társítani a korrektséggel? Éppen ezért – minden fenntartásommal együtt – teljes mellszélességgel kiállok a miniszterelnök jelölt mellett.

December 20-án írtam, hogy folyik a maszatolás, nehogy bárki tisztán láthassa a körülöttünk valósággá vált hazugságot, azaz a fasiszta rendszert. Folyik a törvényesség szétkenése, ami már most lehetetlenné teszi, hogy bármikor kiszabaduljunk egy beteglelkű alak gyűlöletének súlya alól. Ha Márki-Zay fasisztának nevezi a kétséget kizáróan, pontosan meghatározható fasiszta rendszert, ami 12 éve dühöng és pusztít Magyarországon, akkor ne tessék nyavalyogni és plebiszciterezni.

Márki-Zay emberi nyelven beszél. Amíg nem enged a környezetébe „politikatudóst”, addig ez remélhetőleg így is marad.

A hülyeség diadala

„Az amerikai legfelsőbb bíróság leállította azt a programot, amely előírta volna a 100 fősnél nagyobb amerikai vállalatok dolgozóinak, hogy vagy oltassák be magukat, vagy rendszeresen teszteljék magukat és hordjanak maszkot a munkahelyükön. A döntés komoly politikai pofon Joe Biden kormányának, az oltási előírás ugyanis fontos pontja volt Biden koronavírus elleni stratégiájának. A konzervatív többségű testület 6-3 arányban szavazta le a kötelező oltási programot.” (kiemelés tőlem)

Működik a politika, a konzervativizmus és a demokrácia. Így együtt. Az emberiség legkártékonyabb képződményei egyenként is elég borzalmasak, ha összeadódnak, az tömeghalálhoz vezet.

Nem hiszem, hogy ki kell fejtenem, miért hozta ezt a döntést az a néhány iszonyatosan buta ember.

Remélem, azt sem kell magyaráznom, miért nincs helye semmiféle világnézetnek akkor, ha milliók életének megóvásáról van szó. Mint ahogyan talán azt sem, miért tartom förtelmesnek a „politikát” kiváltképpen abban az esetben, amikor az dönt a szakemberek helyett. Akik a vakcina megjelenésének másnapján világossá tették, ezt az oltást kötelezővé kell tenni, másképp a vírus tarolni fog – ez nem „demokratikus döntés” kérdése, az emberiség túl hülye ahhoz, hogy a „véleményét” hagyhassuk érvényesülni.

A németek márciustól kötelezővé teszik. Nem tudom, miért kell márciusig várni, de még mindig jobb, mint az amerikai legfelsőbb. Ami az ő demokráciájuknak a része. Amiről azt szoktam olvasni, hogy hú de működik.

Aha. Ebből a működésből jön ki a Trump-szerű képződmény. Meg a legfelsőbb…

Kicsit gondolkoztam, hogy ideírjam-e ismét, ki tudja, hányadszor: Bill of Rights, 1688. Nagyjából száz évvel később nagyjából megismételve Amerikában. Aztán Franciaországban. Emberi jogok. A „demokráciát” egyik sem említi. A „konzervativizmust” sem. A „politikát” sem.

Az emberi jogok előírásaihoz való igazodás bőven elegendő volna az ember életének irányításához. Az emberi jogok fundamentuma ugyanis az egyes ember szabadsága, amit kizárólag a másik ember szabadságának elismerése korlátozhat. Ennek a megértése elegendő volna ahhoz, hogy elrendeljék a kötelező oltást. A helyzet ugyanis rendkívül egyszerűen leírható: senki, még egyszer, senki nincs abban a helyzetben, hogy önhatalmúlag eldöntse, én meghaljak miatta vagy ne.

Az amerikai legfelsőbb bíróság sem. 

Orbitális

Nem mondtam a minap, az áldott csak egy a sok értelmetlen tódítás között. A bulvár – Magyarországon már nincs más, a magukat komolynak képzelő orgánumok is csak pufogni bírnak – képtelen valamiről leírni, hogy nagy. Legendás van, giga, orbitális. Ezeknek van ugyan érthető jelentésük, de az mellékes, annyiban ugyanolyanok, mint az áldott, hogy az „újságírónak”, aki ezeket használja, ezeknek a jelentéséről sincs fogalma.

A legenda a latin olvas (lego-is,-ere) ige származéka. Az olvasandó, amire utal, egyházi szöveg, mese. Az egyház arra szánja, hogy bizonyítsa e mese által annak a szentnek a létét, akiről a legenda szól. A mese finom meghatározása úgy szól, hogy „kitalált történet” – a legenda még hazug is, olyasmit akar létezőnek állítani, amiről az is pontosan tudja, hogy nem az, aki leírja.

Azaz akiről, amiről a magyar „újságíró” leírja, hogy legendás, arról azt a megállapítást közli, hogy nem volt egyéb, mint egy sosem létezett, hazug történet.

A giga valaminek az egymilliárdszorosa. Ha például egy ponty átlagos tömegének a kétkilóst fogadjuk el, akkor a baranyai Merenyén kifogott „gigaponty” kétmilliárd kilós. Láttam az illető halról készült fényképet. A horgász karjában tartott állat nem olyan nehéz.

Az orbitális körpálya a világűrben. Nem jelöl méretet.

A mega valaminek a milliószorosa. Ezt a magyar „újságíró” már nem nagyon használja, az ösztönei azt súgják, ez nem elég nagy.