Érdekes dolgokat lehet olvasni az interneten. Amíg „csak” nyomtatott szövegek jutottak el a fogyasztóhoz, addig nem volt ilyen színes a kínálat. Vagy mondjuk inkább tarkának?
Nem vagyok felhőtlenül boldog ettől a
változatosságtól. A szemétdomb sokszínűségét juttatja eszembe. Összegyűrt,
tépett eszméket és fogalmakat látok egymásra hányva, fontosságtudatos
félműveltek fontoskodásaival vannak tele mindenféle oldalak. Most éppen Ungváry
Rudolf összeóvatoskodott cikkét futottam végig, ami a szókimondás jegyében
született, és tényleg valamivel kevésbé keni szét a jelen honi fasiszta
diktatúrájának leírását, mint mások, de azért ez is csak egy kivehetetlen
maszatolás. És akkor jön egy „kommentelő”, akinek még ez is túl kontrasztos,
ráugrik a szövegre abban a gumicsizmában, amiben előzőleg a pöcegödröt
tisztította, és páros lábbal végigvikszel rajta – a szokásos idegen szavak
alkotta koszcsíkok jelzik, merre járt. Köztük egy régen látott szószörnyeteg, a
plebiszciter.
A „kommentnek” sehogyan sem volt semmi értelme, de
ezzel a kifejezéssel együtt még a szokásosnál is erősebb bűzt árasztott.
Gondoltam, utánanézek, honnan vehette a szerző ezt a förtelmet, a szagáról
lehetett érezni, hogy még meleg, nyilván valamilyen közelmúltban nyilvánosságra
került holmiból vételezte. Találtam is hamar egy interjút egy professzorral,
aki sűrűn használta a „plebiszcitert”.
Távol álljon tőlem, hogy akár csak sejtessem
fenntartásaimat az interjúalany professzorságát, „tudomány”területének
komolyságát illetően, még kiderülne, milyen régimódi, szinte vaskalapos az én
követelményrendszerem, ha a tudomány kerül
szóba. A mi professzorunk „kutatási területei” is csuklásra ingerlik a hozzám
hasonló maximalistákat, amennyiben az illető a következő felsorolást adja: plebiszciter politika, vezérdemokrácia,
demokráciaelmélet, politikaelmélet, magyar politika.
Összerázkódtam. Nekem ez így sok. Az ember azt
hinné, a linkségnek és az élősködő létnek is van egy határa, de ezek szerint
nincs. Most már mindegy, idelavíroztam magam, próbáljunk kikecmeregni innen.
A „plebiszciter” a plebes (közember) és a scitum
(végzés, rendelet) kissé erőltetett összevonásából keletkezett szó,
egyszerűen népszavazást jelent. Ha
valaki ragaszkodik hozzá, hogy glaszékesztyűben igya a hosszúlépést, nevezheti ezt
„plebiszciternek” is, attól a kifejezés eredete és jelentése nem változik,
legföljebb a kívülálló számára lesz rejtélyes és kelti benne azt a benyomást,
mintha rémületesen tudományos ember volna a használója.
Ilyenek vannak az interjúban:
„Plebiszcitum
az, amikor fel van téve egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az
állampolgároknak csak annyi joguk vagy lehetőségük van, hogy azt elfogadják
vagy elutasítsák, semmi több. Tehát nem pártokra szavaznak, programokkal
rendelkező pártokra, hanem a hatalom, az állam, a kormány feltesz egy kérdést,
és azt elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Ez a plebiszciter képviselet.”
Jézusmária. Ezt így? És ezenközben mit csinál a
csősz? Lehet, hogy azért nem zavarja ki azokat, akik ilyeneket hoznak össze,
mert elsőnek ő menekült el? Minden népszavazás azt csinálja, hogy „fel van téve
egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az állampolgároknak csak annyi
joguk vagy lehetőségük van, hogy azt elfogadják vagy elutasítsák, semmi több”.
Különben ha „pártokra szavaznak, programokkal rendelkező pártokra”, akkor is
csak igennel vagy nemmel szavazhatnak. A „plebiszcitum” meghatározására
felhasznált, a felzárkóztató kislétszámúak szintjén előadott mondatok arra
valók, hogy az interjúalany megkísérelhesse komoly tudománynak álcázni azt a
vastag homályba burkolt zagyvaságot, amivel mind többen árulják a „politika”
elnevezésű ócska portékát.
Van még ilyen, voltaképpen az egész, irdatlanul
hosszú interjú a fentiekhez hasonló mondatokból áll.
„A
vezérdemokrácia egy plebiszciter rezsim.” Ez itt a mélyütés tipikus esete,
ennek a mondatnak olvastán az ember összegörnyed és sokáig nem kap levegőt.
A „vezérdemokrácia” egy korcs szóösszetétel, még
polgárpukkasztásnak is izzadságos és gyermeteg – ilyeneket kisfiúk és kislányok
játszanak, amikor azt találják ki, hogy csúnya szavakat kell mondani.
A vezérdemokráciát diktatúrának hívják és nem demokrácia.
A demokráciának ugyanis nem a választások
adják a lényegét. Hitlert „demokratikusan” választották. Mussolinit is. Sőt
Kazahsztán és Észak-Korea is demokratikus állam…
Egy nyavalyát fogok én itt magyarázni valamit, ami
arra is érdemtelen, hogy emberszerű ember észrevegye. Az a lényeg, hogy a
bulvár és a történetíró mellé felzárkózott a „politikatudós”, kártékonyságban
vetekszik az előző kettővel.
Ungváry védi Márki-Zay stílusát. A szóhasználatát,
az indulatait. Hogy megnevezi a mindenki más által szétkent fogalmakat.
Többször leírtam, fenntartásaim vannak Márki-Zay
Péter működésével kapcsolatban, a „megválasztása” sem tetszik, a mentalitása
sem, a valami ellen való fellépésből nem következik a később valami mellett
való állásfoglalás helyessége – azaz félek a jobboldali, keresztény
konzervativizmustól, ha ajándékot hoz is. De Márki-Zay stílusa ellen nincs
kifogásom. Sokkal emberibb, mint a velejéig hazug, álságos, pusztító „píszí”,
ami valami olyasmi, mint a fent említett „vezérdemokrácia”: hogyan lehet a
politikát, azaz a sunyi, beteges, hatalmi téboly szülte síkos tekergést
társítani a korrektséggel? Éppen ezért – minden fenntartásommal együtt – teljes
mellszélességgel kiállok a miniszterelnök jelölt mellett.
December 20-án írtam, hogy folyik a maszatolás, nehogy bárki tisztán láthassa a
körülöttünk valósággá vált hazugságot, azaz a fasiszta rendszert. Folyik a
törvényesség szétkenése, ami már most lehetetlenné teszi, hogy bármikor
kiszabaduljunk egy beteglelkű alak gyűlöletének súlya alól. Ha Márki-Zay
fasisztának nevezi a kétséget kizáróan, pontosan meghatározható fasiszta
rendszert, ami 12 éve dühöng és pusztít Magyarországon, akkor ne tessék nyavalyogni
és plebiszciterezni.
Márki-Zay emberi
nyelven beszél. Amíg nem enged a környezetébe „politikatudóst”, addig ez
remélhetőleg így is marad.