Önszabályozás - azaz sorakozó, irány az akol

Ma reggel olvastam Molnár Bálint ismét remek írását, abból teszek ide egy részt:

Ha minden jól megy, nemsokára már az sem lesz, aki kérdéseket tegyen fel. Ez pedig simán be fog követezni, ha valóban a gengszterek kormánya fogja eldönteni, ki lehet és ki nem lehet újságíró Magyarországon. A vonatkozó tervek, az újságíró kamara létrehozására vonatkozóak tudniillik, amely nagyszerű ötlet bizonyos Szöllősi György kútfejét dícséri, és amit még április 8-a előtt szellőztettek meg, akár már most ősszel az országgyűlés asztalára kerülhet. Vagyis az elvtársak létrehoznak egy kamarát (önkényesen, szakmai szervezetekkel való egyeztetés nélkül), azt hazudják, hogy az újságírók érdekvédelmét szolgálja, közben meg számos kötelezettséget írnak elő az újságíróknak és a laptulajdonosoknak. Az persze jól hangzik, hogy az újságírók csak bejelentve dolgozhatnának és egy bizonyos szintnél nem kereshetnének kevesebbet, az viszont elég aggasztó, hogy a pártállam gerincferdült janicsárjai fogják megalkotni a testület etikai és szakmai előírásait, amelyek mindenkire vonatkoznak. Például a kamarai tagságot „megfelelő képzettséghez, szakmai tapasztalatokhoz” kötnék, amelyeket nyilván nem a szakmai szervezetek, hanem az Orbán-kormány határozna meg. Döbbenetes. Etikai normák fontosságával nyomulnak olyan Szöllősi-féle lakájok, akik tömegesen és futószalagon sértik meg a szakma írott és íratlan szabályait a fideszes közpénzmédiában. És bár lebuknak példának okáért a Zuschlag-féle bármire kapható balfaszokkal, de semmi nem történik. Semmi.

2013. szeptember 18-án tettem föl a Jóreggelt Európára egy bejegyzést. Azt most egyetlen betű változtatás nélkül idemásolom:

„Megalakult a Média Önszabályzó Testület „Az önszabályozás nem jelent cenzúrát, még kevésbé öncenzúrát: a minőségi újságírást támogató, a média szabadságát biztosító eszköz” – hangsúlyozzák a magyar újságíró-szakmai szervezetek közös közleményükben. Új szakaszába léphet a több, mint egy évtizedes etikai együttműködés.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ajánlása nyomán a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) és a Sajtószakszervezet részvételével 1993-ban alakult meg a Magyar Újságírók Etikai Együttműködési Testülete (MÚEET). Az ernyőszervezethez később csatlakozott a Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ) és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) is.”

Kevés dolgot utálok jobban, mint a szakma öregjének lenni, talán csak a szakma fiataljának lenni volt utálatosabb – legalábbis akkor azt hittem. Dehát mit tegyek, öregnek számítok, nem hiszem, hogy sokan vannak akik nálam régebben tagjai az újságíró szövetségnek (1965).

Ezt itt fent a Hírlevélben olvastam. Gondoltam, szólok, mielőtt még teljesen komolyan veszik magukat a kolléganők és kollégák. Hogy ebből a felsorolásból a Magyar Újságírók Országos Szövetségét értem, a többit nem.

Tessék mondani, mi az, hogy Magyar Újságírók Közössége (MÚK)? Azok nem tagjai az újságíró szövetségnek? És ha nem (mert persze nem kell tagnak lenni semmilyen szövetségben), akkor miért kell nekik egy más nevű szervezet? Csak nem politikailag gondolják másképp az újságírást, mint a MÚOSZ tagjai? Tényleg nem tudom, azért kérdezem. Mert ha igen, az nagy baj. Mert engem történetesen nem érdekelnek a kolléga urak politikai nézetei. (Bocsánat, a hölgyeké sem. Kivételesen. Pedig úgy különben kifejezetten feministának tart a legszűkebb környezetem, éppen ezért úgy vélem, egy újságíró politikai nézeteinek manifesztálása egy nőtől kiváltképpen elfogadhatatlan.)

Berlin

"Megtörtént, következésképp ismét megtörténhet." Primo Levi mondata a maga iszonyatos egyszerűségével azóta kísért, mióta bejártam a berlini Holokauszt-emlékművet.

Történőben van. Nem hiszem, hogy jelentős, nagyhatalomnak beillő ország kell a megtörténéshez. Elég egy fertőző góc. Egy vérig sértett, az ócskalelkűséget a génjeiben hordozó, egész életében bosszúért lihegő nagy rakás bűzölgő gyűlölet. Szóltam már többször, most megint megteszem.

Mentegetik. A csúti beteg gazembert ugyanúgy mentegetik, mint annak idején Hitlert. Hogy nem antiszemita meg hogy nincs diktatúra, majd beszélnek vele. Tömik pénzzel. Akkor majd biztosan jobb belátásra tér, ha látja, hogy szeretik, hogy simogatják a fejét. Ez lesz belőle, ami itt fent meg lent látható. Ha marad ember a harmadik világháború után, aki még emlékezhet.
Iszonyatos, borzalmas élmény a berlini Holokauszt-emlékmű. Azt hiszem, kell mondanom valamit, mielőtt folytatom. A jelen pillanatig nem sikerült feldolgoznom azt, amit a zsidókkal tettek. Sokan tanúsíthatják, alapjában véve szelíd vagyok, soha senkit nem bántottam úgy, hogy először én ütöttem volna, vissza is ritkán - igaz, nem is nagyon akartak megütni, egy bizonyos tömegméreten felüli egyeddel kapcsolatban meg szokták gondolni, kezdeményezzenek-e verekedést. De nagyon nehezen tudom megállni most már sok évtizede, hogy ne csapjak oda, ha zsidózást hallok. Félreértés ne essék, nemcsak nincs sehol zsidó a felmenőim között, nem is ismertem senkit, aki megélte volna a zsidóüldözést, azaz semmiféle személyes érintettségről nem tudok beszámolni, mégis. A leghevesebb érzelemkitöréseket akkor tapasztalom, amikor bármilyen zsidóügyről hallok, a Rádióból való végleges eltávolításom is azért következett be, mert élő adásban mondtam, addig, amíg olyanok nyilvánulhatnak meg, mint az akkori rádióelnök vagy a már akkor is taszító és undorító csúti futballista, addig tekintsenek engem is zsidónak. Nem bírom, na.
És akkor eljutottam egy szédületes város központjába, amiről addigra tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy az volt a náci főváros, és megláttam ezt a hullámzó temetőt, ezt a fényekkel és árnyékokkal rideg egyszerűséggel bánó hatalmas területet.

19 000 négyzetméter, 2711 beton téglatest, a tégla magasságának mérete 20 centitől 4 és fél méterig terjed. A tömbök között szűk  folyosók.

Az egyik határoló utcát Hannah Arendtről nevezték el. Csak hogy ne kelljen keresgélni: német zsidó filozófus volt. Oda egy Ben Gurion utcából jutottam el - ő lett Izrael állam megalapításakor az első miniszterelnök.
Nincs szín, nincs felirat, nincs semmi más, csak ezek a betontestek. Hang sincs. Legalábbis én semmit nem hallottam. Pedig a városzaj ott volt, emberek is beszélgettek, de az egész valahogy ellebegett, szétterjedt, fölszállt.
"...ismét megtörténhet..."
Ez a nép itt Németországban képes lehet megakadályozni. Bődületes az a változás, ami itt néhány év alatt bekövetkezett. Történelmi időben mérve néhány nap. Már el sem tudják képzelni, hogy ismét megtörténhet - de mondom, ők itt egyedül is elegendők lehetnek arra, hogy megállítsák azt a primitív, ostoba trógert ott Magyarországon.
Egyelőre nem hiszik el Primo Levinek, hogy ismét megtörténhet.
A németek sok egyéb között ezzel az emlékművel manifesztálják, hogy szégyellik, amit tettek, pedig nem is ők tették. Hogy bánják, pedig ennek a német népnek semmi köze nincs ahhoz a német néphez. Na jó, alig valami.
A magyar történelemben is van sok olyan esemény, amit szégyellnünk kellene.
Mi büszkék vagyunk az ilyenekre.

A "feszületről"

A címben szereplő szót kultúrnyelvben ne keressék, nem tudok róla, hogy volna akár hasonló is. Azt azért nem mondhatnám, hogy büszke vagyok a magyar nyelvnek erre a gusztustalan különlegességére.
Kevés híján egy éve nyilvánult meg a lombikbébiprogram ürügyén egy pap. Még most is felfordul tőle a gyomrom, amiben persze nincs semmi különös, ez a "foglalkozás" különben is vetekszik a politikuséval, olykor annál is undorítóbb, mint például esetünkben. Ideteszek egy részt az akkori bejegyzésemből:

Magyarországon ma keresztényüldözés van - mondta ez a létalatti senkiházi, az ócskalelkű győri főegyházfi. És nem sült ki a szeme, még mindig nem.

Bár volna. Bár eljutott volna oda a világ, hogy azt a kártékony, emberek százmillióinak halálát okozó förtelmes ideológiát, amit kereszténységnek hívnak, legalább már kezdenék üldözni. Dehát virulens, mint minden dudva, kiirthatatlan.

Az egész elnevezésnek a morbiditása még külön undort keltő, akármilyen kicsiség is a keresztény vallás borzalmaihoz képest: szótöve a kereszt, ami akárhogyan próbálják is elkenni, mégis csak Jézus kereszthalálából eredeztethető (mellesleg egyetlen kultúrnyelvben sem szerepel ennek a kórnak a nevében a kereszt, kizárólag a magyarban, angolul és németül christian, franciául chrétien, olaszul és spanyolul cristiano, mely szavak természetesen a Krisztusból, azaz a görög Khrisztoszból származnak mint a héber Messiás megfelelőjéből, azaz "felkentet" jelentenek, ami persze ugyancsak majdnem olyan felháborító, mint a kereszt - Jézus sosem tekintette magát messiásnak, ezt a nevet utólag, az evangélisták kenték rá). Azért ha az elnevezésben nincs is jelen, a keresztben mint jelképben ott van mindenhol az ostobaságnak a Jézus halálából gúnyt űző megnyilvánulása - ugye nem baj, ha nem érdekel, hogy ennek a gúnynak nincs tudatában a folyton keresztet vető, az én szememben ez csak súlyosbító körülmény.

Most Molnár Bálint idéz egy sorozatban gyártott, fröccsöntött keresztényt, egyet a széles kínálatból, a csúti futballista aklából. Gondolkodtam, tegyem-e idézőjelbe a keresztény szót, dehát miért tenném? Ezek a keresztények. Ilyenek, nincs ebben semmi fals, megfelelnek a jelzőjüknek, ők a keresztény emberek. 

A humánus érzésekkel áthatott, másokkal szolidáris, gyűlölködéstől mentes, másoknak ártani képtelen emberek, akik azt hiszik magukról, hogy ők a kereszténységük okán olyanok, még sosem tették föl a kérdést, vajon mások volnának-e, ha nem ezzel a vallással élnének. Ha esetleg semmilyen vallásnak nem volnának hívei. Nem teszik föl maguknak a kérdést, nem annak ellenére ilyenek-e, hogy egy hazugságáradatot, egy álságos, ellentmondásokból épült, bizonyos szűk körök érdekeit szolgáló ideológiai fertőzést követnek. Nem is akarnak elmélyedni abban a kérdéskörben, milyenek volnának, ha nem egy folyamatos félelemben, megalázottságban, másoknak (a papoknak) kiszolgáltatottságban tartó, lényegében minden valódi emberi tulajdonságot tagadó és tiltó ostoba mesegyűjteményt tartanának az életük meghatározójának. Tetézve azzal a felháborító baromsággal, miszerint a földi élet célja a halál, az "üdvözülés", mert ez itt a szenvedés, a türelemmel viselt istencsapások sorozata, de aki mindezt megadóan végigszenvedi, annak a mennyországban milyen nagyon jó lesz.

A kormányzati keresztény a kereszten lamentál. Hogy attól a "balliberálisok" undorodnak. Azon sem csodálkoznék, ha így volna, de nem láttam ennek nyomát sehol. A kereszttel kapcsolatban tavaly a saját véleményemet iniciáltam, most még hozzáteszek valamit. Mindenekelőtt azt, hogy nem vagyok sem "bal", sem "liberális", már csak azért sem, mert ez a két fogalom így együtt contradictio in adiecto, azaz önmagában való ellentmondás.

A piktogramnak megvan a maga funkciója, ha például azt üzeni, hogy az ajtó mögött vécé van. Ha ábrákkal helyettesítjük a szóban kifejthető mondandónkat, akkor már nem olyan nagyon kedvelem a piktogram kultúrát. Ha jelképnek használjuk a vonalakat és színeket, még kevesebb jó dolog jut eszembe. A zászló például azonos nációjú népek összetartozását hirdeti, lengetéséről hirtelen semmi olyat nem tudok mondani, ami az emberiséget előrevivő tettekre sarkallt volna - ezzel szemben sokat és sokfélét, ami romboláshoz vezetett.

A kereszt mint majdnem kétezer éves piktogram tökéletes kifejezője a kereszténység lényegének. A legostobább jelkép a maga beteges, torz megsemmisülés vágyával a valaha élt legcsodálatosabb embernek, Jézusnak az állítólagos (bombasztikus, hatásvadász, a valóságban szinte bizonyosan úgy meg nem történt) halálát idézi közvetlenül, és a kereszténységnek mint a túlvilág dicsőítőjének bornírtságát és pusztító kártékonyságát közvetve. Egy vallás jelképe, mely vallásnak a vigaszt, a menedéket, a biztatást kellene nyújtania a "hívőinek", és ami a pusztulást, az ember kicsinységét és jelentéktelenségét manifesztálja - ez vár rád, bárhogyan élsz. Meglehetősen primitív erőlködésnek vélem a keresztnek azt "védelmét", ami szerint Jézus (akik magyarázkodnak, ráadásul folyton krisztusoznak, ami végképp borzalmas) egyszóval még egyszer: Jézus halálának megváltó jellegét kell figyelembe vennünk, hogy ugyanis értünk halt meg (huhh). A kereszt a jövő, nem azt mutatja, honnan jössz, azt sem, mivégre vagy a földön, csak azt, hogy nyomorultul fogsz megdögleni. Szép és felemelő, nem?

A plasztikkeresztény seggnyaló "milliók" érzelmeinek védelmében lihegi a csúti futballista katekizmusát, Molnár Bálint már felhívta a figyelmet a Magyarországon voltaképpen mérhetetlenül csekély vallásosságra. Nem tudom, én kiknek az érzékenységét sértem egy jelkép jelentését racionálisan fölfejtve, de akárhány éves is ez a kereszt és akárhányan ájtatoskodnak alatta, ez a jelentés nem változik. Annak a halálát imádják, akit vallásalapítójuknak hisznek (Jézusnak minimális köze sem volt ehhez a kereszténységnek nevezett förtelemhez), és a saját haláluk mihamarabbi eljövetelét várva térdepelnek a kereszt előtt.

Félreértés ne essék, nem foglalkozom senki vallásával, az magánügy, az is marad még iszonyatosan hosszú, rengeteg szenvedést okozó esztendeig. Csak a jelképükről beszéltem. Meg sem fordul a fejemben, hogy ezzel bárkit kibillentek a "hitéből", mint ahogyan az sem, miszerint én volnék az első és egyetlen, aki erre felhívja a figyelmet.

Tessék csak nyugodtan térdre ereszkedni, senkit nem akarok megzavarni a megalázkodásnak ebben a kiváltképpen szánalmas formájában. Nekem elég, ha néha eszükbe jut, a halál előtt térdepelnek.

A fal

Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.

Ha netán nem olvasták Örkény Budapest című egypercesét, sürgősen pótolják. Erről a lenti képről annak az utolsó mondata jutott eszembe. Ez itt a berlini fal 1963-ban, a szárítókötél egyik vége a szögesdrót tartóhoz van kötve. Ha már ott van. Milyen praktikus.

A világtörténelem egyik legfelháborítóbb, legaljasabb "létesítménye", akciója, tette vagy a fene tudja, minek nevezzem, szerintem a berlini fal volt. Akkor is az lett volna, ha keletnémet funkcionáriusok saját magukat zárják be, dehát - lehet, nem mindenki tudja - voltaképpen Nyugat-Berlint falazták körbe, úgyhogy nemcsak felháborító és aljas, hanem groteszk is. A közönséget zárták ki a kívánatos ketrecből.

Most voltam először Berlinben, remélem, nem utoljára. Elképesztő város. Majd még visszatérek rá, de nem bírom elfelejteni a Potsdamer Platz látványát. Hihetetlen építészeti csoda. Most. 1961-től '89-ig eddig lehetett menni, ott kezdődött Kelet-Berlin.

Nem tudtam, miért foglalkoztat ez engem közel 30 évvel a fal lebontása után. Semmi nyoma. Az Alexander Platz felé menet a régi kelet-berlini főutca, a Hársakalja (Unter den Linden) kicsit más ugyan, de nem vészes a különbség, elsősorban talán azért, mert sok az új épület, még több az építkezés. A repülőtérre menet már látszik a szocializmus iszonyatos pusztítása, egyelőre rendbe hozhatatlan az egymás szájába épített kunyhók sorozata, de ha őket nem zavarja, engem sem.

Akkor mi?

Tegnap jöttem rá, amikor megérkeztünk a kisebbik fiamhoz. 

A csúti briganti, ez a nyavalyás tróger, nyolc év alatt felépítette a berlini falat Európa és Magyarország között. A kettészakított családok messziről integetnek egymásnak, ahogyan annak idején a kelet-berlini nagymama ágaskodott az ablaknál, hogy láthassa a túloldalon a fal fölé emelt unokáját. Most még van skype, most még nem lőnek le, ha átmegyek a falon, de azt hiszem, ez csak idő kérdése. Nem is hosszú időé. Egy diktatúra nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen engedményt tegyen, figyeljék meg, hogyan szorul a hurok a nyakunkon, nem részletezem, tudják nélkülem is, miképp szünteti meg a dagadt futballista az élet és a szabadság különféle lehetőségeit. Be fog zárni minket, és ugyanazt fogja mondani... fogja? Már mondja, legalább három éve. Hogy ő megvéd minket. A migránsoktól, a hanyatló nyugattól, a fasisztáktól. A szövegváltozatok nem számítanak.

Az egyetlen különbség, hogy ebbe a kalitkába senki nem akar bejönni. Már most sem.

Még azért várunk, ugye?

A mi országunk

A 24.hu-n olvastam egy cikket, okosnak és megszívlelendőnek tartom (Miért ne volna fasiszta az Orbán-rezsim?). Van benne egy felsorolás, 19 pont a fasizmus jellemzőiről, egy kiváló, német születésű amerikai professzortól származik - hibátlan. Ha nem bánják, én itt most nem vacakolnék a diktatúra és az autokrácia közötti különbségek definíciójával meg azzal sem, mi a fasizmus és mi a nácizmus. Én ahhoz a 19-hez egyetlen pontot akarok hozzátenni, mert azt hiába kerestem. Egy olyan pontot, ami a 19-et érdekes és filoszok számára tanulságos részletezéssé teszi, de ami önmagában elegendő ahhoz, hogy minden más bölcselkedés legyen.

Minap írtam ide egy rövid elmélkedést az óvodákról, abban említettem a magyarországi rendszer következő, a hatalmi logikából törvényszerűen jövő lépést: a csúti futballistának nem tetsző emberek lobotómia által való eltávolítását. Erről szeretnék most egy egész kicsit részletesebben mondani valamit.

Az a politikai és társadalmi berendezkedés, ami a fenti intézkedést nem zárja ki, nevezhető bárhogyan, de a lényege egyetlen szóban összefoglalható: emberellenes. Nem az emberi jogok kimondott vagy kimondatlan eltörléséről van szó, hanem az ember kiiktatásáról. Az emberből tereptárgy lesz, ami vagy működik vagy nem. Ha szavazó, ha adófizető, akkor rendeltetésszerűen működő tereptárgy, ha nem helyesen működik, akkor valami módon meg kell szüntetni. A megszüntetés módjai számosak. Ezeket most nem részletezem, aki itt él, tud a mélyszegénységről, a fenyegetésekről, megalázásokról.

Amit szeretnék világossá tenni, megértetni, hogy senkinek semmilyen kétsége ne legyen a magyarországi élet lényegéről, az egy lehetőség léte vagy nemléte. Hogy ugyanis meg lehet tenni bármit következmények nélkül vagy nem. Meg lehet tenni azt, hogy valakit elvisznek, szétroncsolják az agyát vagy nem lehet megtenni. És innen egyetlen lépéssel tovább menve: a hatalom elveheti egy ember életét következmények nélkül vagy nem.

A magyarországi rendszer lényege az, hogy ezekre a kérdésekre az egyértelmű válasz: igen. Bármit megtehetnek. Azt én nem tudom, ezek közül mit tettek meg eddig, de éppen ez a rémisztő benne, hogy nem is tudhatom. Az ügyészség és a titkosszolgálat úgy van megszervezve, hogy onnan csak az kerül ki, ami e szervezetek szempontjából hasznos, ha kikerül vagy indifferens.

Utoljára hagytam egy múltkori felületességemet. Azt írtam: "Ez a nép ezt is el fogja tűrni, ugye tudják, miért. Talált. Mert senki nem értesül róla." Ez kevés. Nem ez a legfontosabb. Hanem az, aminek az alapján ez a rendszer kiépülhetett - ez a nép ezt akkor is eltűri, ha értesül róla.

Ez ugyanis valószínűleg az egyetlen ország a Földön, aminek a lakossága egy homogén massza. Amit még Aldous Huxley sem tudott elképzelni, amikor megírta a Szép új világot, ahol azért vannak alfák, béták satöbbi, sőt még mínuszok és pluszok is, azaz van egy viszonylag változatos emberi társadalom.

Ez a mi országunk itt a rendeltetésszerűen funkcionáló tereptárgyak országa.

Talpas antikva

Képernyővédőként a saját fotóim váltakoznak, amik már digitálisan készültek. Ha éppen nem jut eszembe valami (sűrűn előfordul), akkor bambulom a monitoromat, de persze ritkán látom, mert közben töröm a fejemet. Az előbb feljött egy kép, Bécsben csináltam, amikor még megengedhettem magamnak, hogy olykor egy napra elszaladjunk meginni egy einspannert, nézelődni a Burggarten fái alatt - ott fényképeztem a lámpákat, bizonyos szögből jópofa kompozíciót adnak. Fölöttük egy szövegen akadt meg a szemem, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Visszahívtam, megállítottam a képet, elolvastam a szép talpas antikvákat.

"His aedibus adhaeret concors populorum amor"

Ez a mondat értelemszerű fordításban - ha deákos műveltségű olvasóink is beleegyeznek - azt jelenti: "épült a népek harmonikus szeretetéből" (mármint ez a szeretet a kötőanyag). A szöveg a bécsi Neue Hofburg hátsó kapuja, úgy is mondhatnám, a kertkapu fölött  van kőbe vésve. Gondolom, nem sokkal az épület avatása előtt írhatták oda, azaz 1913-ban. Nem tudom, miért nem a homlokzati kapu fölé tették, nem kellett eldugni, igaz volt. Majdnem. Amíg Kossuth Lajos kártételei el nem érték a 48-49-es szintet, amíg rá nem tudta uszítani a köznépet az osztrákokra, horvátokra, szerbekre. Amíg a magyar nacionalizmust nem sikerült vérgőzősre korbácsolnia, amíg a magyar  nem folytatta, amit éppen csak felfüggesztett, az összes többi nacionalista gyűlöletét oda-vissza. Amíg a Tisza István szerű kitüremkedések korlátoltsága el nem juttatta az ország népét a bosszúvágynak abba a hisztérikus állapotába, hogy majd most, ezzel a háborúval revansot veszünk a bukott szabadságharcért.
A kiegyezés után jóideig Deák és Andrássy határozta meg Magyarország közérzetét. Ők már akkor tudták, hogy ennek a népnek ez az egyetlen esélye elindulni az Európába vezető úton: tartozni valahová. Annyi önállósággal, amennyi még kell az egészséges önbecsüléshez, de annyi feltétlenül, bár elég nehéz meghatározni azt a szintet, ahol már terjedni kezd az epidémia, a gyáva és magát kisebb rendűnek érző népek elsősorban önmagukat pusztító járványa, a nacionalizmus.
Hiába tudták. Kossuth a Kasszandra-levéllel elindította a bomlást, a mindent elsöprő beteges hatalomvágy, a gőgös ostobaság gyorsan legyőzte még azt a sokat ígérő kombinációt is, amit a magyar paraszti bölcsesség és a kifinomult humanista főrend, azaz Deák és Andrássy hozott a politikába.
Mire a Neue Hofburg kertkapuja fölé odavésték azt a mondatot, már nem számított, hogy volt-e ennek bármekkora igazságtartalma. Addigra a magyar visszazuhant a rettegésbe, a megaláztatásból menekülő idegengyűlöletbe. Gyakorlata volt benne, egy évezred keserű tapasztalata, miszerint  mindig ránk települ valaki, nem hagynak élni úgy, ahogyan mi szeretnénk, vesszenek a rajtunk uralkodók, akiknél persze mi különbek vagyunk.
Aztán megtörtént, amire nem lehetett számítani, 1990-ben egyszer csak kiderült: nincs uralkodó, nincs kit gyűlölni. A magyar nép éltető eleme lemerült. Aztán végre húsz év alatt eljutottunk odáig, hogy a csúti gazember családi defektusával sikerült végigfertőznie az egész társadalmat, ismét van miért és van miből élni, egymást gyűlöljük. A budapesti Burgban most készülő miniszterelnökségi épület homlokzatára bízvást rávéshetik:

His aedibus adhaeret saeva populorum odium

Ez a mondat meg értelemszerű fordításban azt jelenti: épült a népek kegyetlen gyűlöletéből.

Az óvodákról

Mondom egy ideje, nem az a legnagyobb kártevés, amit a csúti gátlástalan rombol, hanem amit "épít". Amit ellop, az hiányzik valahonnan, de azt oda vissza lehetett volna tenni, amikor ez a dagadék az őt megillető helyre kerül, és mondjuk egy általános államosítással minden holmiját nullára írták volna a pereputtyáéval együtt (az összes külföldre lopott pénzének a visszaszerzésére is meglehettek volna a technikák).
Az általa "építtetett" stadionokba és egyéb helyekre elment pénzekkel nagyon sokáig nem tudtunk volna mit tenni, azokat nemhogy visszaszerezni nem lehet, azok még további milliárdokat fognak elvinni. A Kossuth tér helyreállítása szinte lehetetlen, a förtelmes szobrok eltávolítása megoldható lett volna, de az egész kősivatag változtathatatlan. A Várban véghezvitt dúlás már most is megállíthatatlan, ott napról napra folytatódik a mértani haladvány szerinti pusztítás.
De a legnagyobb tragédia az, ami a gyerekekkel történik. Hogy ez a nyavalyás briganti már az óvodánál kezdi az elmék és lelkek megrontását. Ha mindazért, amit fentebb felsoroltam, csak tízezer forint pénzbírságot szabnának ki halmazati büntetés gyanánt, ezért az óvodai hazafias és keresztény nevelésért életfogytig tartó, fájdalmas, kínzó, naponta való megalázással járó fegyházat érdemelne ez a velejéig rothadt, betegagyú szörnyeteg. Nem pusztán azért, amit a gyermekeinkkel tesz, hanem a szándékai miatt. Az óvodai terv bevezetése 15-20 év múlva engedelmes alattvalókat terem, senki nem lesz, akinek csak kétségei támadnának aziránt, minden rendben van-e.
Innen már csak egyetlen lépés a sztálini módszer alkalmazásának átvétele: a lobotómia minden olyan emberen, aki még ártani tud bármilyen tevékenységével. Ne tessék fejet csóválni, ez holnap véghez vihető. Gondoljanak bele - megáll a nagy fekete autó, a kiszemelt egyént elviszik, műtőasztal, agyroncsolás. Ki tud tenni ellene? Ma, mégegyszer, MA ki tud tenni ez ellen bármit? Ez a nép ezt is el fogja tűrni, ugye tudják, miért. Talált. Mert senki nem értesül róla. Emlékeznek? Legalább fél tucatszor föltettem ide Niemöller rémületes mondatait: "Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 
Hiába kiáltoztam, hiába kiáltoztak mindannyian, akik még próbáltak beleordítani a pusztába. Megtörtént. Túl vagyunk rajta. Senki sem maradt. Többször mondtam, nem szeretném, ha ennek a primitív gazembernek úgy lenne vége, ahogyan annak idején Ceaușescunak volt, mert az nem bűnhődés. De már hiába szeretnék vagy nem szeretnék bármit, itt már a romániai megoldásnak sincs esélye. Nem tetszett még észrevenni, ugye? Azért gondoltam, hogy szólok, ennyi volt. Az óvodai ügybe is egyetlen hang nélkül belenyugodott ez a nép, ami úgy különben tényleg semmi emberit nem érdemel - ha már ezt is lehet, akkor nincs többé esély a felmentő ítéletre.
Majd elfelejtettem. Szép lassan fog elpusztulni az ország. Az agyectomia rövidesen elkezdődik, nem fog soká tartani, nincs sok veszélyes ember. Aztán megy tovább, ahogy eddig ment.
Most úgy vélem, még néhány napig talán lehetne valamit tenni. Aztán semmit. Mindannyian elvagyunk azzal (sajnos magamat is beleértve), hogy mint minden diktatúrának, ennek is vége lesz.
Ennek nem lesz. Haltak ki népek az ókorban és a középkorban, sőt az újkorban is. Sehol nincs az megírva, hogy a magyarság mindent túlél. Ez egy beteg nép, beteg és hazug múlttal a háta mögött, mindent nem bír ki.
Voltak próbálkozásaink az európaivá válásban. Nem sikerült. A visszahullás elkezdődött abba a földbe, ahonnan vétettünk, és ahonnan egy pillanatra sem bírtuk kitépni magunkat. Ázsiába. Azt nem tudom, mi lesz a kultúránkkal, mert az mindig is idegen volt a néptől, lévén hosszú ideje európai, dehát az már kit érdekel.
Ideje volt szólnom, mert úgy látom, senki nem vette észre, mi történt. Az óvodai intézkedés azt jelenti, amit föntebb leírtam. Lehet, hogy egy kicsit derűlátó a kép, dehát az optimizmusom végtelen.

Az okoskodásról

Van egy elképesztően okos és művelt ember az ismeretségi körömben, 60 éve találkoztunk először, 44 éve családtag is, azaz rokon (brrr). Szoktuk taglalni az okos és a buta fogalmát. Évtizedek óta visszatérő témánk, úgy vagyunk vele, mint Kant a szépséggel, van valami meghatározásunk, de nem tartjuk elég jónak. Ő például rendszeresen lefordítja a saját fogalomkészletének megfelelőre az általam használt buta szót, mert én hajlamos vagyok olvasott, művelt, okosnak gondolható embereket is butának tartani, ha a megnyilvánulásaik (szóban vagy tettben) ellenkeznek az értelmes és alkalmazkodó emberi viselkedéssel - rosszat például csak buta ember képes tenni, vegyük Teleki Pált, az akadémikus földrajztudóst, akiről mindenki azt tartja, milyen kiváló elme volt. Szerintem meg egy iszonyatosan buta alak, mert okos ember nem ír és nem ír alá zsidótörvényeket. Abban a kezdetektől egyetértünk, hogy a tanult gonosz mindig veszélyesebb a primitívnél, dehát ebben nem nehéz egyetérteni, Arisztotelész óta ez köztudott.

Engem a tanult buták zavarnak igazán, a kisebbrendűségi érzésüktől szenvedők, a félműveltek, akik az energiájuknak a legnagyobb részét gyűlölködésre fordítják ahelyett, hogy tanulni próbálnának azoktól, akiket gyűlölnek.

Gyerekkoromtól fogva gyűjtöttem az okos embereket, akik többet tudtak nálam vagy másképpen gondoltak folyamatokat és összefüggéseket, akik tudtak értelmeseket kérdezni, és akik ezekre a kérdésekre tudtak válaszokat. Kevés választ vagy csak egyet, ha a kérdés leírható volt a matematika nyelvén, és többet, érdekeseket, ha a feladat több felől volt megközelíthető. Akik ismerték az emberiség történetének egyik legokosabb alakját és az ő mondatát: "amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva" (Denis Diderot). És akik ennek a mondatnak az értelmét alkalmazni is tudták. Volt egy barátom, régen meghalt, Szabó Évának hívták. A Rádióban dolgoztunk együtt évtizedekig, eleinte bátortalanul közeledtem hozzá, sokkal idősebb lévén nálam azon is csodálkoztam, hogy szóba áll velem. Aztán jóval később állandó vendégként írt jegyzeteket a Jóreggelt Európába, vagy beszélgetett a szavak értelméről. Ő jutott most eszembe, mindjárt mondom, miről, csak előbb ideteszek egy részt egy rádiós jegyzetemből, amit 2001-ben mondtam el, Éva halála után:

 Szóba került – a szobámban, a munkatársaim között – hogy Éva volt az az ember, akit mindenki szeret, akinek nem létezhetik ellensége. Megkérdezték, min mosolygok. Mondtam azon, hogy Éva volt az az ember, akire azt mondják, hogy az isten jókedvében teremtette, akiben megvolt minden, amitől az ember embernek tekintheti magát, okos volt és jó, fényes elme, bizalmat és megértést sugárzott, szerette az esendőket és értette azokat is, akiket senki más nem értett.

Az ilyennek ne volna ellensége? Rengeteg. Minden ócskalelkű, torz alak, aki dúlni, pusztítani, megtorlást jövendölni jár a többiek közé, csak gyűlölheti a Szabó Éva körül áradó világosságot, ezek most fellélegeztek, na eggyel kevesebb. Én nem olvastam ezt a – mit tesz isten, név nélkül, nem postán, valószínűleg innen a Rádióból hozzám érkezett – levelet,  az asszisztensem elolvasta, jók az idegei, de nem is az a baj, hogy ilyesmi előfordulhat, mondom, nem lepett meg. Hanem az a baj, hogy a megalázott és megszomorított ember jobban érti a korbács csattogását, mint a csöndes elfogadó szót. Előbb meghunyászkodik, aztán mikor látja, hogy csak be kell állnia a korbács csattogtatója mögé, akkor neki nem esik bántódása, onnan már nem fogja hallani Szabó Évát. Nem fogja hallani azt a halk, figyelmeztető hangot, amely most még talán idejében szól: vigyázz, a megkorbácsolandók listáján te vagy a következő, mert a korbácsosok csak a Szabó Éváktól félnek, tőled nem." 

Írom a könyvemet Ezerév címmel, abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Kolozsvári Szalonna leközli folytatásokban. Többször mondtam már, nehéz rászoknom, hogy az egyes írások alatti véleményeket elolvassam, de ez most fontos, tudni szeretném, milyen fogadtatásra számíthat egy olyan könyv, aminek még én sem tudom a műfaját, sőt ennek a bejegyzésnek az elején említett nagyon okos ember sem tudja.

Az Ezerév hozzászólásai között van (nagyon kevés) borzalmasan ostoba gyalázkodás, az nem zavar, nem is tudnék velük mit kezdeni. De van egy-két félművelt okoskodó (és persze a fent leírt gyűlölködő), akik azért kártékonyak, mert a többi olvasót zavarják. Akik között lehet olyan is (nem valószínű, de nem is lehetetlen), aki elgondolkodik, és arra jut, hogy bizony nem lehet valami jó ez a könyv, ha ilyen hibák vannak benne. Itt és most erre még tudok reagálni, később ez már nem fog menni. (Az ősidőkben, tanár koromban egy Sári Éva nevű tanítványom jött oda hozzám az óra végén, azt kérdezte, a tanár úr miért nem válaszolt a Tibornak, amikor az piszkoskodott a tanár úrral, hogy az a versszak nem akkor keletkezett, hanem beleillik a versbe - azért, mondtam Évának, mert ez a fiú most küszködik a saját korlátaival, és ebben nem akarom megzavarni, különben sem bántjuk a gyengébbet, de a tanár úr azzal, hogy őt nem akarja megzavarni, minket zavar meg.)

Azoknak mondom, akiket elbizonytalanít valakinek a félműveltséggel való küzdelme: nincs "indoeurópai csoport", valamint nincsenek "közös ősök". Indoeurópai nyelvcsalád van, ez nyelvtudományi kategória, amiből sok hasznos következtetés levonható, például az is, hogy ennek a nyelvcsaládnak a sémi nyelvekkel való kapcsolata hogyan eredeztethető és hogyan mutatható ki korunk indoeurópai nyelveiben. Ezek közül egyet érdemes itt most rögzítenünk: a sémi nyelvekből az indoeurópaiba átkerült laringális spiráns (azaz a gégefőben képzett réshang) bizonyos észak-európai nyelvekben mutatható ki, például a hollandban, svédben, dánban, kisebb mértékben, inkább csak nyelvjárási szinten a norvégban. A görögben nincs laringális spiráns. Ezt csak azért mondom, mert ha annak a körülménynek, miszerint a jelzett nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, volna bármi köze a különböző népek mitológiájához (semmi köze nincs hozzá), akkor például az általam említett longobárdoknak a sémi mitológiát (nincs ilyen) kellett volna tovább vinniük, ami azt jelentené, hogy a görögtől gyökeresen különböző, a Bibliában fellelhető és a kereszténységben tovább élő, istenfélelmet hirdető, az embert megnyomorító hitvilágot kellene látnunk Godan és Frea helyett. Az indoeurópai nyelvcsalád különben az időszámítás előtti hatodik évezredben kezdett szétválni, amikor vagy nyoma sem volt még semmiféle mitológiának, vagy nem tudunk róla, ha volt is. A görög mitológia általunk ismert csodálatos világa körülbelül az időszámítás előtti 1600-ban keletkezett, annak a mindenben ellentéte, a Bibliában olvasható mesefüzér pedig nagyjából az időszámítás előtti 300-350-ben.

A jelzett tudományokra való "rácsodálkozásom" különben elég régen kezdődött, a nyelvtudománnyal kapcsolatos ismereteket öt éven át súgták a fülembe, és két kiváló opponenssel az asztal túloldalán védtem meg a disszertációmat, történetesen komparatisztika (talán összehasonlító nyelvészetnek lehetne fordítani) nevű résztudományban, ami meglehetős alapossággal foglalkozik például a fent érintett fonetikai feladatokkal is. Mindez nem jelenti azt, hogy én olyan nagyon értenék ehhez a diszciplínához, a két opponensem teszem azt sokkal többet tudott nálam, sajnos már nem élnek. Pedig sokszor visszajártam hozzájuk, mert élvezet volt velük beszélgetni, mint mindig mindenkivel, aki többet tud nálam.

Ha a fogyasztónak valami problémája van, bízvást forduljon olyanhoz, aki meg tudja oldani a gondját. De a mások zavarása egyszerűen illetlenség.

Egy ember a tizennyolcadik századból

"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Ezt egy Edmund Burke nevű, whig párti politikus írta 1770 körül.

Esetleg írjak még ide valamit vagy ez így elég?

Legföljebb még egy kérdés: ugye jól tudom, hogy ebben az országban vannak még jók? Nem politikusra gondolok. Civilekre. Akik képesek civil szervezeteket alapítani. Olyanok mellé, mint a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Magyar Ügyvédi Kamara.

Azt mondják, ne hülyéskedjek?