"Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az elnézés - miért, miért? A villamosban fel kell állni nekik - a legjobb falattal őket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem kell lehajolni. Tizennyolc éves koruktól kezdve már kezet csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobb oldalra kell engedni őket az utcán. De hát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel, férjhez mennek - attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek - míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez.
De hát miért, miért, miért?
A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos - de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok. Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék - hiszen ennél csak érdekesebb a Torricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?
Miért? Miért?
Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól - ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat."
(Tanár úr kérem - A lányok)
Ezt itt a világ egyik legnagyobb zsenije írta. Én legalábbis annak tartom Karinthy Frigyest, a világirodalom történetében egyedülálló, senkihez sem hasonlítható.
Nem érti a lányokat. Tényleg nem érti. És egy kicsit talán tényleg bosszantják is a lányok. Aztán sok évvel később eljutott oda, ahol valahogyan már mégis csak meg kellene érteni őket. Írt egy filozófiai értekezést a szerelemről, nekilódult, el akart jutni a lányok megértéséig - Egy nőt szeretni, ez a címe az esszének. Szép is, jó is, remek írás, mint minden Karinthy, de a célhoz nem jut el.
Még ő sem.
Mint ahogyan senki.
Sokszor leírtam, az emberiség kultúrtörténete a nőről szól. A lányokról. Minden vers, minden regény, festmény és szobor és minden épület és zene is, minden alkotás, minden ábrázolás, az is, amin egyáltalán nem látni nőalakot, mind a nőről szól. A nők alkotásai is, hiába miszter Darcy és hiába a Kék pillangók (Erdős Renée), azok is a lányokról szólnak. És bármilyen borzalmasan hangzik is, a háborúk is a lányokról szólnak. Azok indítják, akik méregbe gurulnak, amiért nem értik a lányokat. Nem tudják persze, hogy az a bajuk, fogalmuk sincs róla, hogy azt a szerelmet, amit a költők és a festők keresnek, ők bosszúval és gyűlölettel képesek csak behelyettesíteni.
Egy okos fiú ült velem szemben egy szobában a Magyar Rádióban, egy évig vagy talán tovább is. Okos és tehetséges. Ő mondta ma ezt az alant következő két mondatot, az egyiket az úszókapitányról, a másikat egy megalázott színésznővel kapcsolatban.
"Azt nem helyesli, hogy egy embert „meghurcolnak”, mivel a színésznő nem tudja bizonyítani a vádakat."
Akkor most hogyan legyen tovább? Ő talán nem akar bosszút állni a nőkön, ő talán nem reszket a félelemtől, amikor rájuk néz, hogy aztán a gyűlölettől remegve megalázza őket, mert egyéb közeledési módot nem ismer. Volt több felesége is, az egyiket hagyta ugyan öngyilkosnak lenni, de valószínűleg nem volt szándékos, ő azért talán jószándékú, csak talán ügyetlen. Bár ez a fenti szöveg kicsit közelebb áll az ádáz bosszúból indított erőszakhoz, inkább hasonlít egy buta fajankó megnyilvánulásához, de mondom, talán csak a szája jár. A hímsoviniszta szöveg persze taszító és ostoba, de én tele vagyok jóindulattal, szemtől szembe talán nem ilyen a lányokkal.
Viktória királynő a történészek szerint zavarban volt, amikor kvázi megkérte Albert herceg kezét, mert az évezredek óta mérgező sztereotípia irányította őt is, hiába állt fölötte a rangjánál fogva mindenkinek, az a rang is egy férfiak által kitalált pöffeszkedés, a királyi cím - amit most történetesen egy nő visel, de neki illik úgy viselkedni, mintha férfi volna.
Holott szerintem a világon a legtermészetesebb dolog történt, ha kissé ügyetlenül és értetlenül is, miért történik így: egy nő felhatalmazta a férfit, hogy megkérdezheti, hajlandó volna-e összekötni vele az életét.
Én is úgy mentem haza az iskolából mindennap, mint Karinthy, hogy előttem mentek a lányok,
("Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek.")
és bár én nem ellenségesen néztem őket, miként Karinthy írja, de hozzá hasonlóan értetlenül, és egészen bizonyosan nem irigykedtem, miként Karinthy írja a Tanár úr kéremben, de vágyakoztam arra, hogy legalább egyikük legalább egyetlen pillantásra méltasson. És amikor ez megtörtént, alig bírtam megállni, hogy hátra ne nézzek, kinek szól az érdeklődő tekintet, mert abban bizonyos voltam, nem nekem. Amikor már nagyobbra nőttem, és már nem akartam hátranézni, mert lassan rájöttem, hogy a lányok figyelme olykor nekem szól, akkor is csak csodálkoztam - miért éppen én.
Minden, amit életemben tettem, a lányokért volt, minden jó, amiben részem volt, a lányok jóvoltából volt jó.
Én nem értem azokat, akik ezt a saját életükben nem így gondolják.
