-
„Amikor
megtudtam, hogy a gróf ezúttal ide hívja ezeket az embereket, izgatott lettem,
pedig névről már mindenkit ismertem. Ő azt mondta, tőlük függ most a világ
sorsa. Tőlük, nem Hitlertől, Göringtől vagy Churchilltől? A gróf azt mondta,
Hitler és az összes többi esetleges, ezek döntik el, mi lesz és azt is, ki
hajtja végre, amit ők akarnak.
-
Szikár és
tömör összefoglalása a lényegnek.
-
Ezek?
Dehát ez iszonyú. Hitler mindent elsöprő tombolása esetleges, azért ő van ott,
ahol van, mert ezek itt őt akarják? Ha egy szelíd, okos, jóravaló ember felelne
meg az érdekeiknek, jó, tudom, ez képtelenség, de ha egy halk szavú szerzetes
kéne nekik, akkor most az lenne a kancellár? Ezek a jellegtelen, az átlagosnál
is szerényebb képességű alakok döntenek például az én sorsomról?
-
Az egész
világéról. Mit várt? A Walhalla feltámadt hőseit villogó kardokkal és arany
vértben?
-
Tudja mit?
Azt vártam! Most hogy mondja, igen, valami ilyesmit. Wotant, de legalább
Alberichet, ezeknek még ősz szakálluk sincs, ezek egyszerűen csak törpék.
-
Ne
becsülje le őket. Alberich ezekhez képest állhatatos jellembajnok.
…
Sándor-Metternich két tenyerével
letámaszkodott a kerevet selyemszövetére, és nézte az öt férfit, amint egyre
jobban belemelegszik a disputába.
A lány megállapítása tökéletesen helyénvaló.
Az ember nem ilyennek képzeli a végzetet vagy mi a fenét. A sors könyvében meg
van írva, esetleg Isten kegyelméből elrendeltetett, hogy a világ ilyen lesz
vagy olyan. Úgy volna természetes, hogy hatalmas erők gigászi küzdelme dönti el
az élet és halál dolgát, és nem az ilyen figurák. A Walhalla aranyvértes hősei
Odin parancsára majd vezénylik a német hadsereget, hogy merre menjen és miért,
miközben Wotan égnek emelt karral azt énekeli, hogy Loge, Loge. És akkor
felcsap a láng. És a vezér előremutat csillogó kardjával, mely kardnak fénye a
többi nagyszerű alak csillogó kardjának fényével bevilágítja a Walhalla mind az
ötszáznegyven termét, és a hadak megütköznek.
Ezzel szemben házmesterek és kupecek akarnak
nagyobb életteret és több pénzt. Megalomániás handlék történelmi
küldetéstudattal.”
Nem szívesen
teszem azt, ami most következik: Wagnerről teszek ide néhány mondatot és némi
illusztrációt.
Azért nem
szívesen, mert az illető zeneszerzővel engem a világból lehet kizavarni.
Felmenőim wagneriánusok voltak, nem a bigott, beteges, megszállott fajtából,
csak a feltétel nélkül hívők valamivel elviselhetőbb kasztjából, de ez is elég
istencsapást jelentett ahhoz, hogy a gyerekkorom Wagner zenéjének állandó jelenlétével
teljen, ráadásul az egyik nagymamám az Operaház örökös tagja lévén állandó
páhollyal bírt, ahol nekem „lehetőségem” nyílt az összes előadás végig ülésére,
különös tekintettel a Wagner-művekre. Ezek a kötelező jelenlétek azután
ritkultak, amikor egy Tannhäuser előadás alkalmával a harmadik felvonás
kezdetén hangosan felröhögtem. A szín a keresztutak találkozása, éjszaka, kékes
fény dereng, a színpad közepén elöl, közvetlenül a súgólyuk előtt hatalmas
fehér halom. Magasztos előjáték, és akkor ez a halom egyszer csak megmozdul és
énekelni kezd. A hatalmas fehér halom Erzsébet, Hermann őrgróf szűz és titokban
szerelmes, szépséges unokahúga. Megszemélyesítője az akkor már jóval ötven éven
és száz kilogrammon felüli Báthy Anna.
Tettem
elbírálásánál súlyosbító körülménynek számított, hogy Anna néni a nagymamám
egyik legközelebbi barátnője volt, és hiába szerettem őt, és hiába tartottam az
egyik legkiválóbb szopránnak (amit különben ő is tudott, és nagyra is értékelt,
nem a kisgyerekek körében volt népszerű), azon az estén az előadás botrányosan
félbeszakadt, mert az én röhögésem hasonlóan harsány derültséget keltve söpört
végig a nézőtéren. Sajnos a nagymamám annyira szeretett engem, hogy cselekedetemet
nem követte örökös kitiltás, egy csokor virággal Anna néni bocsánatát is
elnyertem, csak a Tannhäuser előadások látogatása alól voltam azontúl
fölmentve.
Tizenhat éves
koromban kezdtem pénzt keresni, és miután magam tartottam el magamat,
merészeltem bejelenteni, hogy Wagnert hallani többé nem akarok. Hosszú
évtizedekre száműztem az életemből majdnem a teljes operairodalmat, Mozart,
Donizetti és Rossini kivételével a többiek szilenciumot kaptak. Azóta Verdit már
rehabilitáltam, de a többieknek nagyon kell igyekezniük, ha be akarnak kerülni
köreimbe.
Wagner hiába
igyekszik. Nem bírom. Ma is kívülről tudom valamennyi művét, a Rienzit és a
Parsifalt is beleértve (ezek voltak apám kedvencei), de ha bármilyen
Wagner-zenét meghallok, nyüszítve menekülök.
Ezzel együtt
bizonyos mértékig kénytelen vagyok elismerni, nagy formátum. Lármás, egysíkú,
baromian unalmas, de megkerülhetetlen. Nézetem szerint éppen a
témaválasztásának fensége, a grandiózus és tiszteletet parancsoló témái miatt.
A tagadhatatlan drámai érzéke ragadja torkon az imádóit, akik nem látnak át a
bombasztikus vagdalkozások alapjában véve primitív zenei sivárságán.
Mégis az ő
világát kellett megidéznem, a Walhallát, Wotant és a walküröket, ha ehhez a
részhez érnek a Menon Clubban, meg
fogják érteni, miért.
Illusztrációnak
íme a nagy látványosság (a zenei tűzijátékra gondolok), a walkürök lovaglása a
Metropolitanből, egy igazi rendezőzseni jóvoltából tényleg remek élmény, a kanadai
Robert Lepage szörfszcénája egészen kiváló.
