Legutóbb füstölögtem a washingtoni imareggelin. Remélem, senki nem sértődött meg. Sem a vallásosokat, sem a nyilvánosan imádkozókat nem akartam, nem akarom megbántani. Ami részemről a liberalizmus szinte végtelen kiterjesztésének felel meg, pedig különben nem vagyok hajlamos ilyesmire. Kifejezetten rosszul tűröm ugyanis az illetlen viselkedést. Nem tudom, elég világosan fejeztem-e ki magam a legutóbbi bejegyzésemben: a társasági eseményként végrehajtott imádkozást legalábbis illetlenségnek tartom, de talán még inkább szemérmetlenségnek, faragatlanságnak, az erkölcsi tartás teljes hiányának. Bunkóságnak. Egyelőre hagyjuk magát a vallást, a vallásosságot, beszéljünk csak annak szóbeli kifejezéséről, az imádkozásról. Azaz a könyörgésről, a rimánkodásról, az ismert vagy még inkább az ismeretlen fájdalomtól való rettegés szavakba öntött megnyilvánulásáról, a jajgatásnak, a rémület sikolyának a második jelzőrendszerbe foglalt formájáról.
Közeledvén a felnőtt korhoz végre közelebbről is megismertem anyámat, egyre gyakrabban találkoztunk. Találkozásaink alkalmával egyre több praktikus részletet tanultam meg tőle a viselkedés szabályaiból. Arra már csak a halála után jöttem rá, milyen hihetetlen empátiával vezetett rá ezeknek a szabályoknak az ésszerű eredőire - soha nem mondta, hogy ezt így kell, mindig csak azt, miért racionálisabb úgy, mint annak az ellenkezőjeképpen. Ez annál is inkább igen nagyra értékelendő teljesítmény, mert ő szegénykém a származása folytán meghatározott, borzalmas drillben nőtt fel, abban a légkörben a létezés különböző formái kötelezők voltak, nem értelmesek.
Anyám elég jó iskolákba járt, és minthogy koránál, társadalmi kötöttségeinél sokkal értelmesebb volt, úgy tanított meg az életben való eligazodásra (azaz a helyes viselkedésre), hogy nem tömte a fejemet a vonatkozó auktorok megjelölésével (és ilyenformán azok kötelező megtanulásával), hanem beszélgettünk. Emlékeim szerint sosem volt témánk a vallás. Amikor én kimutatkoztam a nagyszakállú Istennek, és egy hatalmas, megkönnyebbülést hozó sóhajjal egyszer s mindenkorra elűztem magamtól a vallás mindenféle kitüremkedését, az anyám még nem volt élő valóság, tudtam, hogy van valahol, de nem találkoztunk (pedig ma már bizonyos vagyok benne, a börtönből ő hozott ki, hogy milyen áron, azt most hagyjuk). Később meg nem firtatta, miképp viszonyulok a katolicizmushoz, pedig az ő gyermek- és ifjúkorát eléggé gúzsba kötötte a vallás - érdekes, nem tudom, mennyit tartott meg belőle, gyanítom, nem sokat. Inkább semmit...
El kellene számolnom végre az anyám emlékével... Na jó, ez tényleg csak rám tartozik.
Az ember nem sír nyilvánosan, és nem térdel le senki előtt. A mások irántad való megbecsülését nem várhatod, ha magadat nem becsülöd, magadat pedig nem becsülheted, ha hajlamos vagy a megalázkodásra. Az ember azzal sem hívja fel a figyelmet magára, hogy az evőeszközzel hangosan kotorászik a tányérján, meg azzal sem, hogy nyavalyog, milyen szörnyű az élete.
Tetszik érteni? Senkire nem tartozik, hogy imádkozom-e. Magánügy.
Fölvette a botot és a tarisznyát, visszaült a terpentinfa alá.
- Akkor mit akartok a Templomban? Mit akartok Jeruzsálem legnagyobb állatkereskedésében? Mit akartok a pénzváltók között? Azt mondtad az előbb, hogy a főpap lányának a boltjában dolgoztál. Miért nem oda jártok imádkozni? Ott csak egy-két kufár van meg egy-két vevő. Ott azért az isten könnyebben megtalál titeket, mint fent a Mórija-hegyen a vásári tolongásban. Vagy talán attól féltek, hogy a takácsboltban ti nem találjátok istent? Pedig ő ott van.
- Imádkozni a Templomban kell.
- Ki mondta?
Az öregember bizonytalanul körülnézett. Jöttek az emberek a Gihón-forrástól meg a Botránkozás hegye felől.
- Nem tudom, uram, ki mondta. Az ember a Templomba jár imádkozni.
- Az ember sehová sem jár imádkozni. Az írás úgy szól, imádkozzál az Úr előtt, a te istened előtt, de azt nem mondja, hol kell keresned az istent, hogy elé állhass. Az írás csak azt mondja, hogy minden termésedből meg kell adnod a tizedet a lévitának. Te elég öreg vagy ahhoz, hogy még emlékezz, az írás a papokat nevezi lévitának. És az írás azt is mondja, vigyetek kedves illatú egészen égőáldozatot az Úrnak, két fiatal tulkot, egy kost, és esztendős bárányt hetet, és azokhoz való ételáldozatul olajjal elegyített háromtized efa lisztlángot egy tulok mellé, két tizedet egy kos mellé. Hová kell vinned az állatokat és ételeket, öregember?
- A Templomba, uram.
- És hol veszed ezeket az állatokat és ételeket?
- A Templomban, uram.
- Na látod. Mert égőáldozatot csak a magát lévitának nevező pap mutathat be, aki már régen nem Lévi nemzetségéből való, aki attól az időtől fogva csaló, hogy magát papnak nevezteti. Te nem mutathatsz be áldozatot, csak ő, és ő is csak a Templomban. Ezért hiszed, hogy imádkozni a Templomba jár az ember. A Templomba akkor menj, ha a papot akarod hizlalni, mert az írás úgy rendelkezik, hogy övé az állat egy része. A legjobb része. Amiért korábban neki fizettél, és most visszaadod neki. Ha istennel van beszélnivalód, menj a Gecsemáné-kertbe vagy menj föl a Golgotára, vagy kerüld meg a Mórija-hegyet és menj az Emmaus felé vezető úton, menj bárhová, csak minél messzebb a Templomtól.
