Keresés ebben a blogban

2014. július 20., vasárnap

Bossa nova

A nagy futballnemzetek mind szétestek most már – kivéve a németeket.

Kezdte Uruguay. Folytatta Magyarország, következtek az olaszok, most a brazilok. (Engedelmükkel nem tartottam soha futball „nemzetnek” a spanyolokat, az argentinokat végképp nem, az angolok meg szülőatyának bizonyára jók voltak, nemzetközi szinten soha nem számítottak, ahogyan a franciák is csak hullámvölgybe érkezve viríthattak, a hollandok meg még úgy sem.)

Ezek közül igazán a brazilokat sajnálom, nem a jelenlegi futballcsapatukat, azok egy magyar vidéki sörmeccs színvonalán játszottak, hanem az országot.

Ifjúkoromban többször készültem oda, Boglár Lajossal, minden idők legkiválóbb néprajztudósával bújtuk volna az amazonas-i őserdőket, ő el is ment, én nem kaptam útlevelet. Ahogy múlik az idő, mind erősebb az érzésem: ő volt a legjobb barátom (ráadásul az egyetlen), írtam már róla többször, okosabb, műveltebb, tökéletesebb emberpéldánnyal én soha nem találkoztam. Rengeteg és kikezdhetetlen jóindulattal tekintett le az emberiségre a maga százkilencven valahány centis magasságából, tizenöt nyelven beszélt (ebbe a különféle indián nyelvjárásokat nem számítottuk bele), vendégprofesszora és díszdoktora volt a világ jelentős egyetemeinek, olyan természetes egyszerűséggel adott elő bármelyik világnyelven, mintha az igazán a legkevesebb volna, ami egy ember életéhez magától értetődően hozzátartozik. Valamivel több volt harminc évesnél, amikor megismertem, már akkor bölcsebb mindenkinél, akikkel életem során találkoztam. Amit a dél-amerikai kultúráról tudok, tőle tudom. A dél-amerikai zenegyűjteményem legnagyobb részét tőle kaptam, mindig hozott valamilyen lemezt, amikor hazulról hazajött (Sao Pauloban született, ott élt tizenegynéhány éves koráig, ott is kezdett iskolába járni), egy idő után a kisfiaimra is gondolt, az egyik piaroa törzs varázslójával készíttetett nekik csörgőt, tolldíszt, egyszóval mindenféle varázsszereket.

Sosem voltam Brazíliában, de mindig szerettem őket, most már tudom, hogy ez az érzemény egy barátság természetes hozadéka.

Néhány hét múlva lesz tíz éve, hogy Boglár Lajos meghalt, december végén lenne 85 éves.

Tartozom annyival az emlékének, hogy legalább jelképesen átküldjem az óceánon az együttérzés tömjénfüstjét – ennél a 7:1-nél nagyobb tragédia aligha érhette volna azt a népet.

Persze kiheverik, ott van nekik a bossa nova. Az Ipanemai lány, Astrud Gilberto, akinek az elsődleges közlési formája szerintem nem a beszéd, hanem az ének.




És ott van még Jane Duboc. Hozzájuk a jazztörténet általam legnagyobbra tartott két muzsikusa, Astruddal Stan Getz, Jane-nel Gerry Mulligan.