Most lett vége
egy gyalázatosan rossz meccsnek, Németország-Franciaország 1:0. Nem tudom, a
nagyérdemű mikor fogja észrevenni, hogy hülyének van nézve, le van sajnálva, a
szánalmas lelkesedése remekül kihasználható, az összes kufár az ő ostobaságára
bazíroz, de előbb-utóbb észre fogja venni.
Az ugyanis csak
az egyik vetülete ennek gusztustalan tranzakciónak, hogy a sportszer gyárosok,
a klubhiénák és a gyógyszergyárak betegre keresik magukat, ez régen így van,
sokan tudják is, a drukkert meg, aki összekeni az ábrázatát és megvásárol
minden förtelmet, amit az övéhez hasonló szellemi színvonalon élő kalmárnépség
kitalál, a drukkert mindez nem érdekli, mert még nem látja, hogy már a
futballisták is lenézik. Egy csomó kereskedő lézeng a pályán, alig várja, hogy
vége legyen ennek a milliárdokat megmozgató cirkusznak.
Ezek ugyanis már
rég nem azok az úgynevezett sportemberek, akikben még volt néhány becsülhető
tulajdonság, ezek artista képzést kapott kereskedők. A klubjaikban is
mindinkább, de a „nemzeti válogatott”-nak eufemizált brancsban végképp semmi
más nem érdekli őket, csak a legkisebb befektetéssel elérhető maximális haszon.
A nacionalizmus bacilusfészkének legmelegebben alkalmas futballválogatott
persze belőlem sem tud kiváltani semmiféle pozitív érzelmet, ez rendben is
volna, semmiféle nemzeti nagylötty nem hozott még mást, mint nagy löttyös,
kártékony és fertőző indulatokat. De a világ vezető futballhatalmaiban nem a felvilágosult filozófusok tekintik
sokadrangú kérdésnek, hogy ők melyik ország szülöttei, hanem a saját testüket
áruba bocsátó mozdulatművészeti melléktermékek kalkulálnak a különféle
porondokon megkereshető összegekkel. És ezen porondok közül a világbajnokság az
aprópénzt jelenti.
A játék
már régen nem számít. Ki is nézik azt, aki lelkesedik, aki szeret játszani, azt
ugyanis már megtanulták a cinikus és főképp dilettáns értelmiségitől, hogy aki
szereti a munkáját, az amatőr. (Mindenhonnan hallani a csodálkozó kérdést, mi
történhetett Messivel, az utóbbi
időben már nem olyan jó, mint régen volt – még senki nem jött rá, hogy szóltak
neki, az úgy nem lesz jó, ha azt képzeli, a játék örömforrás.)
A jégkorong
világbajnokságok azért vonzzák a töredékét hajdani közönségüknek, mert ott már
régen közismert az alapállás: a Stanley-kupa elnyerése valami, világbajnoknak
lenni meg kékszemű, csodálkozó arcú kisfiúk akarnak.
A Bajnokok
Ligája még valódi célnak látszik, néhányan a gazdag egyesületek játékosai közül
azt még szeretnék. De az okosok, az igazi kereskedők ezzel már régen úgy
vannak, mint a legnagyobbnak tartott magyar ellenzéki párt képviselői: nem kell
különösebben kapaszkodni, a fizetésüket akkor is megkapják, ha veszítenek.
Akkor meg minek annyit rohanni?
A különbség csak
az összegben van. Az meg az itthoni politikusnak úgy is reménytelen. Azt csak a vidéki futballista
tudja összekaparni. Mondjuk, az ő eszközeihez képest csak felnézni tudok ezekre
a világbajnoki bohócokra.
