(Gondolkoztam, ezt ide föltegyem-e, ennek a
szövegnek a legnagyobb része innen van, csak régebbről. Aztán úgy döntöttem,
fölteszem, részint mert nem mindenki hajlandó visszamenni régebbi
bejegyzésekhez, részint mert április 6. után ezek az írások kaptak egy
sajátosan pikáns ízt, részint mert az idetett zenék még inkább átalakíthatják a
tavalyi jegyzetek hangulatát. Ami itt következik, az utolsó utáni műsorom a
Pacsirta rádióban.)
A múlt héten már
végleg elköszöntem, ez már nem is az Ébresztő, ez csak annak a lecsengése,
afféle búcsú, ha megbocsátják, az én személyes búcsúm mindentől, ami az
úgynevezett közéletet jelenti, a közszereplésnek a napi politikával is
foglalkozó részét. Holnaptól cinkosnak állok. Amennyiben igaznak fogadjuk el Babits
Mihály állítását, mely szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. Nincs több
mondanivalóm, holnaptól a politikai osztálynak eufemizált bűnbanda azt csinál,
amit akar, szavam sem lesz, elég volt.
A most következő
zenét sokan és sokféleképpen eljátszották már, ha jól tudom, Bing Crosby kezdte
1932-ben. De így, ahogyan Tony Scott, soha senki, ezt felelősségem teljes
tudatában állítom. Brother can you spare a dime szabad fordításban azt jelenti,
öcsi aggyá má’ kőcsön egy tizest. Tony Scott így játssza, úgy szól a
klarinétja, mint a prímás hegedűje, amikor egy különlegesen szép és fájdalmas
hallgatót játszik. Csak azért kezdem ezzel a mai műsort, hogy előre vetítsem
annak a hangulatát, ami a Pacsirta rádió hallgatóira vár. Nem ebben a műsorban,
az országban. Kezdhetnek hozzászokni.
Öcsi aggyá má’
kőcsön egy tizest. Felolvasom a Jóreggelt
Európa című blogomnak egy január 26-i bejegyzését. Szó szerint, bárki
ellenőrizheti, egy betűt sem változtatok rajta.
„Megmondjam,
hogyan lehetne az úgynevezett baloldalnak megnyernie az április 6-án esedékes
választásokat?
Jó, megmondom.
(Igen, ebben a kérdésben benne van, hogy a jelenleg elképzelt módon nem lehet.)
Sajtótájékoztató
a Jókai utcai székházban. A pulpituson az elnök. A szöveg: megvolt az évértékelő,
megvolt a jelölésem, én vagyok a baloldal miniszterelnök jelöltje.
Gondolkoztam. Nem tartom alkalmasnak magamat ennek a feladatnak az ellátására.
Én ezt a választást nem tudom megnyerni. Sokkal jobban értek ahhoz, hogyan kell
a háttérből mozgatni embereket, milyen tanácsokkal kell segíteni őket, sokkal
jobban tudom, mit kell tenni, mint tenni azt, amit kell. Úgyhogy bemutatok
valakit a sajtó képviselőinek, akit alkalmasnak tartok erre a feladatra. Szabó
Tímea. Várja a kérdéseiket.
Akkor az elnök
odamegy az első sorban megüresedett székhez, ahonnan felállt Szabó Tímea, és
leül. A sajtó ettől a pillanattól kapkodni kezd, fogalma sincs róla, mit
kellene tennie, mit kellene kérdeznie. Aztán a dolog valahogyan majd
rendeződik.
Ott van a
pulpituson egy nő. Majd ő segít. Az ilyen helyzeteket a nők tudják kezelni. Az
ilyen helyzetben, amikor ennyire reménytelen egy választást megnyerni, egy
nőhöz kell fordulni.
Szabó Tímeának
hívják. Elsöpörné a ma kormányzó pártot. A hátralévő idő neki bőven elég volna.
Én szóltam.”
Ennyi. Ezt
január 26-án írtam. A női név esetleges volt, nevezettet éppúgy nem ismerem
személyesen, ahogyan mást sem. Javaslatom eredményét tudják. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha megteszik,
amit leírtam, ha nem nagyképűsködnek, ha nem gondolják magukat sokkal
nagyobbnak és sokkal fontosabbnak, mint amekkorák és amilyen fontosak. Az
ismert eredménynél rosszabb aligha születik.
Ezt az előző,
januárban írt jegyzetemet azért olvastam most fel, mert nem akarom, hogy azt
gondolják, utólag vagyok kíméletlen, miért nem szóltam hamarabb. Szóltam, nem
is egyszer. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy nem hiába beszélek, de
azért csak mondtam a magamét, bár senki sem kérdezett. Azt ne tessék kérdezni,
miért nem kérdezett senki, mert úgysem mondom meg.
Na jó, mégis
megmondom, most már mindegy. Hosszú ideig azt hittem, az úgynevezett
politikusnak van annyi esze, hogy körülvegye magát okos emberekkel. Saját
magánál okosabbakkal. Ilyenek nyilván számosan vannak, mert ha az illető olyan
okos volna, hogy magánál okosabbat már csak nagyon nehezen talál, akkor nem
ment volna politikusnak. Egy idő után rájöttem, hogy a saját magánál okosabbat
kereső ember szellemi szintje olyan magasan van, ahová nem láthat fel, aki
politikusnak megy, ennélfogva nem is kereshet saját magánál okosabbat, minthogy
nem tartja elképzelhetőnek az ilyen ember létezését, lévén a politikus saját
maga szerint a legokosabb a világon, valamint kiválasztott és lángoszlop. Az a
feltételezésem ilyenformán megalapozatlan volt, hogy engem egyebek között azért
nem kérdeznek, mert nálam sokkal okosabb, a tárgyhoz lényegesen jobban értő
emberek vannak a politikus környezetében, ez ugyanis nem volt szempont.
Mondom, szóltam
én már korábban is, például tavaly november 24-én. De aztán úgy gondoltam, most
egy darabig nem szólok, mert még azokat is elriasztom, akik már rájöttek, hogy
tehetetlenek és alkalmatlanok ezek a magukat ezer néven nevező politikusok (az
úgynevezett ellenzék), nincs más, ezekkel kellene valahogyan elintézni, hogy a
magyar történelem relatíve legkártékonyabb alakzata (az úgynevezett kormány)
távozzék végre az életünkből. Nincs más, ezek vannak, majdcsak megállapodnak
valamiben, hogy szeretik egymást vagy nem, hogy összekapaszkodnak, vagy úgy
tesznek, mintha minden vágyuk az együttélés volna, csak előbb meg kell kérdezni
a mamától, szabad-e, bánom is én, valami csak lesz, és valahogy csak meg tudjuk
majd jegyezni, mi a nevük.
Gondoltam, nem
fogom még én is bántani őket, arra itt van a Fidesz kihelyezett bambatagozata,
élén a csücsöri, beszédhibás elnökkel, elég bajt csinálnak azok egyedül is az
ellenzéknek.
Ezen a
beszédhibáson kicsit eltűnődtem, mert mint tudjuk, hátrányos helyzetűt nem
bántunk, de hát beszélni meg lehet tanulni, akár családilag, akár önerőből,
miért kell a sok hendikepet még azzal is súlyosbítani, hogy az illető úgy
beszél, mintha több friss citromkarika volna a szájában. (Vannak beszédhibások,
akiknek elnézem, hogy valamilyen oknál fogva elmulasztották a többé-kevésbé
helyes kiejtés megtanulását, sőt olyanok is, akiknél már észre sem veszem, de
ehhez egyéb emberi értékek szükségesek, és semmiképpen sem súlyosbító
értéktelenségek.) Na szóval, erről a bambatagozatról már régen lehetett tudni,
hogy kevés hathatósabb propagandistája van a kormánypártnak, mint ők, most még
esetleg eljut a fülükbe, mennyire megvetem én is a magát ellenzéknek nevező
konglomerátum fantáziátlan együgyűségét, még inkább felbátorodnak, és még a
nyíltan zsidózó fasiszta pártot is felhozzák.
Megtették. Hiába
fogtam vissza magam, hiába próbáltam úgy viselkedni, mintha minden szép és jó
volna, a bambatagozat zsigerből tette tönkre a minimális esélyt is, hozott
megszámlálhatatlan szavazatot pártunknak és kormányunknak, intézte el, hogy a
fővárosban 18:0 helyett 9:9 legyen az eredmény. Ilyen megátalkodottan ostoba
képződménnyel tényleg nem lehetett számolni, és most még büszkék is magukra,
hogy bejutottak a parlamentbe.
Ott tartottam,
hogy tavaly november 24-én próbáltam figyelmeztetni a magát ellenzéknek képzelő
formációt, mint azóta tudjuk, teljesen sikertelenül.
„Először
számtant tanultunk az iskolában, aztán algebrát, aztán matematikát. Most inkább
nem fárasztanám az olvasót azzal, mi a különbség a számokkal foglalkozó
tantárgyak között, állapodjunk meg abban, hogy ezek közül a számtan a
legegyszerűbb, első általánosban tanítják. Összeadás, kivonás, szorzás, osztás,
a fiaim ezeket a műveleteket már négyéves korukban is el tudták végezni, igaz,
nem jártak óvodába, így a közösségi oktatás pusztító módszereivel csak
hatévesen találkoztak.
Akárhogy is, az
alapműveleteket nyolcéves korban már lehet tudni, és bár külön történelmi
szakmunkák nem foglalkoznak annak részletezésével, mióta nem beszélhetünk
magyar oktatásügyről (tudomásom szerint még soha nem volt ilyen), azért az
feltételezhető, hogy összeadni és kivonni minden kisgyerek tudott már
évszázadokkal ezelőtt is. Írni, olvasni nem, de számolni meg kellett tanulni.
Eddig
megvolnánk. A kérdés most már az, milyen esetekben nem jut eszébe valakinek,
hogy számoljon. Mi akadályozhatta meg például Kossuth Lajost egy nagyon
egyszerű számtanpélda megoldásában? Abban, hogy egy kivonás elvégzésével
megállapítsa, mennyivel kevesebb ember, ágyú, puska, kard képezi a magyar
haderőt, mint amekkorát az osztrákok képesek mozgósítani. Ez már önmagában
elrettentő mennyiség. Ehhez jön még a megharagított orosz cár és az ő hadereje
(összeadás, majd újabb kivonás), az így kapott szám semmiféle kétséget nem
hagy: az úgynevezett magyar szabadságharcnak semmi esélye nincs nemhogy a
győzelemre, arra sem, hogy néhány ember kivételével a magyar harcolók életben
maradjanak. Ehhez képest a monoki ügyvéd rémületes szónoklatokkal tüzelte az
iskolázatlan, leginkább ösztönéletre képes parasztokat és a náluk alig
valamivel tanultabb képviselőket (érdekes, utóbbiban mennyire nincs semmi fejlődés),
hogy menjenek neki a náluk összehasonlíthatatlanul erősebbnek. Ilyeneket
mondott, hogy „…úgy érzem magamat, mintha
Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha
vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő,
örök életre éledjenek.” Meg hogy „…Magyarországot
a poklok kapui sem fogják megdönteni!” Aki ilyen mondatokat ki bír ejteni a
száján, az bármi egyéb aljasságra is képes, az olyan tudatállapotban van, hogy
nem lehet alkalmas semmiféle számtani művelet elvégzésére – ez nyilvánvaló.
Nem érdemes
ugyanezt az effektust elismételni 1956 kapcsán, és visszamenni a magyar
történelem évszázadaira sem időszerű addig, amíg esély sincs rá, hogy e néhány
alapművelet segítségével értelmezzük és értékeljük zendüléseinket és
hadakozásainkat az elmúlt ötszáz évben. Szorítkozzunk annak megállapítására,
miszerint a magyar történelmet jobbadán az átlagosnál is butább emberek
indulatai formálták az ismert folyamattá, akik rendre sorsfordítónak ítéltek
bizonyos pillanatokat, amik nem voltak azok, de ők addig erőszakoskodtak, amíg
ezt az ostobaságot a közember is magáévá tette, és kaszát kiegyenesítve rohant
beteljesíteni beteg emberek szóvirágos lázálmait.
Ahelyett, hogy
megragadta volna azt a lehetőséget, amit az összeadás és kivonás kínált a
legegyszerűbb gondolkodású embernek is.
Csak azért
szólok most, mert durcipeti kommunikációs fegyelmet kért. Azaz rászólt Lendvai
Ildikóra, hogy ne dumáljon. Majd ő (mármint brillantinos durcipeti) megmondja,
mit lehet mondani és mit nem. Csak azért szólok, mert ennél a pontnál
megérkeztünk a tárogatóhoz és a poklok kapuihoz. A felfuvalkodottságnak
ez a mérete ismerős, a következményei is. Engedelmükkel itt most nem elemzem,
hogyan jutott el ez a jelentéktelen fiatalember idáig, hogy bajaferik meg
szekeresimrék meg szanyiszerű alakok bíztatásával úgy tegyen, mintha érdemei
volnának, most csak szólni szeretnék, hogy tessék szíves lenni egy kicsit
számolni. Összeadni és kivonni.
Aztán menekülni.
Ki merre lát. Egyelőre talán még csak arról van szó, amit ma divatos
kifejezéssel úgy mondanak: az ember menti az arcát. Egyelőre ennyi. Az életét
talán még senkinek sem kell mentenie, bár ha a stadionépítő marad, elég gyorsan
eljuthatunk odáig is – márpedig marad.
Különféle sportolók
azt szokták „lenyilatkozni”, hogy a jobbtól kikapni nem szégyen. Én ettől a
rémületes marhaságtól mindig igazán rosszul leszek, mert már hogy a fenébe’ ne
volna szégyen, hiszen ő volt a jobb – miért? Miért lehetett jobb? Mert tetszett
hagyni, hogy valaki jobb legyen, vagy mert tehetségtelennek tetszik lenni, csak
ez eddig nem derült ki, azaz szorgalomhiány vagy képességhiány következtében
győzött a másik, már hogyan ne volna az szégyen?
De kikapni
valakitől, aki még csak nem is jobb? Nem szorgalmasabb, nem tehetségesebb, nem
okosabb? Kikapni valakitől, akiben túlnövekedtek a negatív tulajdonságok? Aki
nem lehet jobb, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem nevezünk senkit jobbnak erőszakos nemi közösülésben vagy
mások megalázásában, egy tömeggyilkos nem jobb,
mint a másik tömeggyilkos, nem szoktuk azt kérdezni, ki volt jobb, Hitler vagy
Sztálin. Nagyobb gazember, olyan van,
de jobb gazember, olyan nincs.
Úgyhogy mondom,
nem a jobbtól fognak kikapni. Azért az már nem akármekkora szégyen. Pusztán
azért, mert a vesztes még számolni sem tud.”
Ha már Shakira
eszembe jutott, hadd tegyek ide még egy felvételt, amin ő énekel. Ez nemcsak
azért szól, mert nagyon kedvelem ezt a lányt, és sokra tartom az énekesi
képességeit. A zene egy filmből való: Szerelem a kolera idején. A dal címe: La
despedida, azaz a búcsú.
Végül egy
jegyzet a Jóreggelt Európából tavaly október 27-ről.
„Még egyszer, de
tényleg legutoljára, ha nem lett volna elég világos.
Azért
kérdőjellel Összefogás az előző bejegyzés címe, mert nemcsak
elégségesnek nem tartom az összefogást, szükségesnek sem, sőt lehetségesnek
sem. Egyszerűen egy ostobaság, el tetszett késni 23 évet.
Először is kik
fognának össze?
Most nagyon
jóindulatú leszek és szeretetteljes.
Itt van például
a legbelső körökben egy ifjú, az is valamilyen Viktor, a nevét nem bírom
megjegyezni, nem is akarom, na az például már annyi kárt okozott, mint kevesen
ebben az országban, mégis ott van, adja a tanácsokat, ami a kisebb baj, a
nagyobb az, hogy a többiek teszik, amit mond. Nem ő a hibás, ő csak jött, azt mondta,
KARESZ HÜJE GYÖNGYI HÜJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van.
Elhitték neki. Most él, mint Alizka meseországban, nem ért semmihez, beszél
mindenfélét, mert hallgatni nem képes.
Ha már betettem
ide egy Weöres-idézetet, kívánkozik annak a folytatása is, hogy érthetőbb
legyen a pillanatnyi szellemi színvonal az úgynevezett ellenzék különféle
szervezeteiben:
Apukám házat épít.
Először a kéményt, borzasztó
nagy füsttel.
Aztán a ház tetejét.
Azután aztán az ablakokat,
nem látunk át rajtuk, olyan
feketék,
csak a falakon látok keresztül,
mivel még nincsenek.
De meg kell építeni a falakat
is,
meg a szobákat külön-külön.
Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!
apukám azt mondja: Ujjé!
Az ellenzékinek
nevezett körökben ezen kívül vannak még mindenféle egyéb ifjak, akik most
baromi elégedettek önmagukkal, mert átvették az első vonalat, és hátrább
küldték az öregeket.
Azokkal
nem az volt a baj, hogy öregek lettek, hanem hogy fiatalnak is hülyék voltak
– mondom még mindig jóindulatúan és szeretetteljesen. Azokat kivéve, akik jók
voltak fiatalabban, és jók most is, annyival jobbak, mint voltak, amennyivel
bölcsebbek lettek. Nincsenek ugyanis úgy általában szőkék vagy magas termetűek,
sőt általában még németek vagy magyarok sincsenek, akiket itt nevezett
tulajdonságuk alapján lehetne megítélni. Lao Ce öreg volt, amikor
meghalt, Szókratész is, és ha már nála tartunk, Platón is öreg
volt, elmúltak 70 évesek, mikor meghaltak, Platón 80 is, hátrább kellett volna
küldeni őket, hogy most már ne dumáljanak annyit, mi fiatalok ezt jobban
tudjuk? Úgy tudom, Albert Einstein nem nevezett az 1952. évi helsinki
olimpián a 100 méteres síkfutás indulójának, és Teller Ede sem
jelentkezett reklámügynökségeknél, hogy szívesen írna versikéket női cipők
hirdetéseihez. Nem néztem utána, de felelősségem teljes tudatában ki merem
jelenteni, Marie Curie 65 éves korában már nem gondolkodott el,
szeretne-e igazgatósági tag lenni mint a Ford-művek formatervezője, arról meg
személyes tudomásom van, hogy Szabó Magda a közelmúltban már nem kérte
felvételét az Operaház balettkarába, és szólókarrierről sem álmodozott, pedig –
tőle tudom – kislánykorában olykor szerette volna eltáncolni a hattyú halálát.
Ők mindannyian tették a dolgukat, öregen, és senki nem akarta hátrább állítani
őket. Mindannyian tudták, hogy vannak feladatok és munkakörök, amikre a
fiatalok alkalmasabbak, mint ők. Az lehetséges, hogy nevezettek ifjúkorukban
meg tudták volna nyerni a 100 méteres síkfutás döntőjét és így tovább, az
viszont egészen bizonyos, hogy egy fiatal ember még nem tudja azt, amit egy
bölcs öreg már átélt, megtanult, megtapasztalt, és még az sem vehető kész
ténynek, hogy öreg korában majd ő is alkalmas lesz, mert egyáltalán nem
bizonyos, hogy megéri az öregkort. Amit fent nevezettek már elmondhattak
magukról. Tetszik érteni?
Tényleg ennyire
ostobának tetszik lenni ott azokban a pártnak nevezett képződményekben? Hogy az
egy remek húzás volt, hátrább küldeni embereket a koruk miatt? A műanyag
d’artagnan meg továbbra is viszi a szót, csinálja a nagynál nagyobb
marhaságokat, a primitív és taszító utcai jeleneteket, pusztán azért, mert ő
olyan fiatal? Csak példaként említettem, van még sok ilyen.
Ennek pontosan
az ellenkezőjét kéretik tenni. Kérdezni okos és bölcs öregeket. Nem politikusokat!!!
Nem volt elég 1989? Ugye nem tetszik azt hinni, hogy az jól sikerült? Ugye
legalább sejteni tetszik, hogy ott mindegy volt, kik ülnek azokhoz a kerek
asztalokhoz (amik ráadásul négyszögletesek voltak), ott Caligula lova is ki
tudta volna csikarni azokat a határozatokat, amiknek az eredményeként aztán
1990-től sikerült igen rövid idő alatt tönkretenni ezt az országot. Nem azért,
mert ott csupa buta ember volt (jórészt, az igaz, dehát ez mindenhol így van),
hanem mert még az a néhány viszonylag okos is politikai ambíciókkal ült oda.
Az a förtelem,
amit politikának nevezünk, túlságosan sok komoly munkát igénylő részterület
elől szívja el a levegőt, ezért képes annyi kárt tenni. Vannak országok,
amelyek úgy vélik, ők megengedhetik maguknak, hogy politikusok tenyésszenek
azokon a helyeken, ahol okos embereknek kellene felelős döntéseket hozniuk,
amely országok hirdethetik a demokrácia nagyszerűségét, mert ennek ellenére
ezek az országok többé-kevésbé működnek. (Amíg például a Tea Party
elnevezésű amerikai Fidesz színre nem lép, mert akkor nyomban kiderül, mennyire
működésképtelen a felmagasztalt demokrácia.)
Mi itt
Magyarországon nem vagyunk abban a helyzetben, hogy továbbra is politikusok
összefogására bízzuk a gyerekeink jövőjét.
Egy tiszta
tekintetű ifjú, aki különben okos és rokonszenves, azt mondta jó egy éve, ők
keményen dolgoznak mindenféle munkaközösségekben, és hamarosan előállnak ennek
a kemény dolgozásnak az eredményével, ami azt tárja majd elénk, miképpen lehet
elküldeni a falusi futballistát és csapatát.
Ha jól tudom,
ennek a tiszta tekintetű ifjúnak ad tanácsokat az a másik Viktor, ilyenformán
kicsit sem csodálkozom, hogy a kemény dolgozás eredményeként sikerült
leküzdeniük magukat a béka legalsó része alá. Nem voltam ott, csak
következtetek, a munkaközösség többi tagja is hasonló kvalitás lehetett, ha
ennyi idő alatt itt tartanak. Azt mondja ez a tiszta tekintetű ifjú (különben
az ő nevét le tudom írni, nem pirul bele a képernyő, Bajnai Gordonnak
hívják), nem kell sietni, mindennek eljön az ideje. Én viszont attól félek, az
ideje már mindennek elmúlt.
Tele van a
szájuk a falusi futballista viselt dolgaival, átkozódnak és fogadkoznak, hogy
majd hú de el fogják küldeni meg le fogják váltani, dehát az illető viselt
dolgait én is látom, és istenbizony nem igénylem annak a megerősítését, amit
úgyis látok. Tudják mit? Még az sem érdekel, milyen módszereket találtak ki az
önjelölt világigazgató megbuktatására, az ő dolguk, tegyék. Azt szeretném
tudni, utána mi lesz. Mit terveztek azokban a munkaközösségekben, mit fognak
kezdeni azzal a romhalmazzal, amit maguk után hagynak a leváltottak. Nem arra
vagyok kíváncsi, mi lesz a kiirtott fákkal és az egyéb, visszafordíthatatlan
károkkal, hanem arra, hogyan lesz ennek az országnak működőképes gazdasága
teszem azt. Nem, nem, szerintem azt Mari néni és Lajos bácsi sem gondolja, hogy
jön az új kormány, és egyszerre olyan gazdagok leszünk, mint a mesebeli
trafikos, csak azt szeretném hallani, mi a teendő a makró és a mikro
gazdasággal például, hogy ők tudják, mit kell tenni, és ebben mi a dolgom
nekem, és mi a teendője Mari néninek. Hogy Magyarország történetében először
nem politikusok fognak dönteni az iskolarendszerről, hanem olyanok, akik
értenek hozzá, és nem sámándobos szívcsakra fogja eldönteni, mi legyen a
kórházakkal, az orvosokkal és az ápolókkal.
Nem érdekelnek a
tagadások, az állításokat szeretném hallani. Én is, Mari néni is. Ne
tessék őt lenézni, ő nem azért vevő a primitív szövegekre, mert különféle
Viktorok úgy vélik, ilyesmivel kell etetni a jónépet, ezt érti, ezt kapja,
hanem mert nem kap mást. Mari néni esetleg nem tudja vagy még inkább nem képes
szavakba önteni, de ő alapjában véve nem szereti a tagadást, nem
szereti az átkozódást és zűrzavart, ő azt szereti, ha megmondják
neki, mire számíthat. Nem egy pódiumról üvöltve, hanem értelmesen,
jóindulatúan, okosan. Szereti az okos embereket. Mari néni nem szokott kezet
csókolni. Az a tömeg, amiről most mindenki úgy gondolja, hogy stamm fideszes, a
kézcsókos, alázatos, félnyilas (vagy egész) rajongó, az a tömeg a véltnek a
töredéke. Ez egy szerencsétlen ország, hazug és öncsaló történelmi tudattal, de
a népe nem rossz minőségű, semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik. Úgy
adódott (persze nem véletlenül), hogy itt mindig a legócskább lelkületű alakok
tolakodtak az úgynevezett vezető pozíciókba, egyebek között azért, mert ezek a
pozíciók semmit nem tudtak kínálni azoknak az embereknek, akikre szükség lett
volna. Az a perspektíva ugyanis, hogy politikusnak lenni Magyarországon kiváló
alkalom a következmények nélküli, büntetlen rablásra, a mások megalázására, és
az emberek különféle módszerekkel való halálba küldésére, mondom, ez a
perspektíva nem vonzó azoknak, akik eljutottak az emberi faj fejlődésének
bizonyos fokára…
Nem elemzem
tovább a lehetséges figurákat, nem akarom megmondani, ki tegyen és ki ne, tőlem
durcipeti is jöhet, csak azt szeretném, ha valaki közülük felfogná: egyetlen
lehetséges teendő van. Véget vetni mindenféle politikai fröcsögésnek, és
azonnal összehívni egy valódi kerekasztalt, leültetni okos, bölcs
öregembereket (ugye nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az emberek fogalomba a
nők is beletartoznak, lévén emberebbek a férfiaknál), és kérdezni őket.
Lényegre törő, okos kérdéseket föltenni, és meghallgatni az állításokat. Erre
talán még egy politikus is képes. Talán egyszerre több is. Talán képesek
lesznek arra, hogy kimondják, ezeknek az állításoknak a végrehajtására
jelentkeznek, azaz szolgálatra, ezúttal valóban arra, és nem
hatalomra.
Ne tessék
siránkozni, hogy kevés az idő, meg hogy nincs „felület”, mert mindent a
kétharmad ural. Van még idő, és van felület is. Egy nagy kerekasztalt bárhol le
lehet tenni, újság is van, tévé is, rádió is, utóbbiak dilettánsok ugyan, de
majd az eseménytől megtáltosodnak – és legfőképpen ott van az Internet,
talán hallottak róla. Íme a terep a fiataloknak. Sokkal jobban tudják, mit kell
tenni, mint egy akármilyen tapasztalt, bölcs öregember. Kérdezzék meg az
ifjakat, hogyan kell használni a világhálót. Megmondják.
Utolsó kérdés:
nem tetszik ismerni okos embereket? Tudom. De ott van például Friderikusz
Sándor, mennyi fényes elmét talált a néhány évvel ezelőtti műsorához, és
mennyit hoz most is? Alkalmas nevekkel és telefonszámokkal én is szolgálhatok.
Hát akkor?
Holnap már késő.”
Remélem, nem
kell mondanom, de azért mondom, nem azért olvastam fel ezeket a régi
jegyzeteket, mert vagánykodni akarok, milyen okos vagyok, szerintem ahhoz nem
kellett túlságosan okosnak lenni, hogy valaki lássa, mi következik be
áprilisban. Még csak azért sem, hogy beleverjem a politikusok orrát, mit
kellett volna tudniuk már több, mint egy félévvel a szavazás előtt
(választásnak mégsem nevezném).
Hanem hogy
előkészítsem és megalapozzam azt, amit most mondani készülök: ne
tessék fogadkozni, hogy majd ezentúl így lesz meg úgy lesz, hogy milyen nagy
munka vár még kedves mindnyájukra – nem vár. Le tetszett játszani, hogy egy
színházi kifejezéssel éljek (ezt a szót azokra a kellékekre
alkalmazzák, amikre már nincs szükség az előadáshoz).
Lehet hazamenni.
Ennyi volt. Az egész garnitúrának,
nemcsak a vezetőknek. Semmivel nem jobbak ugyanis a vezetőiknél, azokat
megérdemelték, úgy is mondhatnám, nem érdemeltek jobbat.
Majd valaki más.
Már Lenin elvtárs is megmondta, ami nem megy, azt ne erőltessük.
Erről jut
eszembe, itt van ez a másik képződmény, ez a hatalmas kisebbség, akik most
kormányra kerültek azzal a jelszóval, hogy tovább a lenini úton. Ők úgy
mondják, folytatjuk, de ez persze
onnan van, ahonnan ennek a bolsevista társaságnak minden egyes szava és
gesztusa, ez itt a lenini út.
Iszonyatosan
nagyot méltóztatnak bukni ennek az útnak a végén.
És az már nincs
olyan messze.