Elég régen és
elég intenzíven foglalkoztat ez a Kossuth-ügy, hogy (legalább) még egyszer
beszéljek róla. A világ rossz dolgai között legrosszabb a tudatlanság, ezt már
Szókratész óta tudjuk, nálam közvetlenül ezután jön a tehetetlenség. A
tudatlanság okozta tehetetlenség meg a kettőnek a második hatványa. Ha ez a
kettő együtt 166 éve nyom agyon egy egész országot, az hatvánnyal ki sem
fejezhető.
Tudom, hiába
elemezgetek, nem jutok vele sehová, de mindig újra megpróbálom. Az egyik kérdés
az, ki kezdte ezt az átkozott Kossuth-kultuszt, és főképpen miért. Nem ő, az
bizonyos, ő nem volt abban a helyzetben, hogy tovább fényezze magát, miután
meglépett az államkincstárral, és messziről hazaárulózott.
Az ellenfelei
közül egyedül Kölcsey nem élt már (ő 38-ban meghalt), a többiek, Széchenyi,
Deák, Eötvös, Szemere… na itt egy pillanatra álljunk meg.
Mielőtt tovább
mondanám, kénytelen vagyok valamennyit visszaidézni a múlt novemberi
szövegemből, hogy azok számára is érthető legyen, miről beszélek, akik azt nem
olvasták (Jóreggelt Európa, 2013.
november 29. Számtan 2.). Azt merészeltem állítani, ennek az országnak a népe akkor
kapja meg az esélyt arra, hogy melldöngető vesztesből emberi életre képes
nemzet legyen, amikor az utolsó közterületi táblát is lecserélik, amin Kossuth
Lajos neve van.
Vagyis azon a
napon, amikor hajlandó lesz értékén kezelni a saját történelmét, hajlandó véget
vetni a magyarság kóros öncsalásának és folyamatos hazudozásának és ezáltal
végre körülnézhet a világban, hogy ott elhelyezkedjen. Elmondtam, Kossuth
hogyan vitte bele az országot egy teljesen értelmetlen és ostoba
tömegmészárlásba, amit szabadságharcnak nevezett és neveztetett, ahelyett, hogy
hallgatott volna azokra, akik a március 15-i események tárgyalásos folytatását tartották
jónak, szükségesnek, okosnak. És hogyan lógott meg a felelősség elől, sorsára
hagyva kormányt, tiszteket és azt a népet, amivel förtelmesen tele volt a szája
egész nyilvános működése alatt, és amely népnek azt üzente 1849 nyarán, mielőtt
lelécelt volna, hogy gyújtsák fel a házaikat. Azt állítottam, hogy a magyar
történelem legborzalmasabb figurái között is legelöl áll Kossuth Lajos, akinél
több kárt senki nem okozott Magyarországnak, nem kis részben azzal a
hazugsághalmazzal, ami az őt övező kultusz által teszi lehetetlenné az
önismeretet 166 éve, és amivel kenterbe veri Horthyt is, Rákosit is, elsősorban
azért, mert ezeknek a figuráknak a létét nem kis részben az ő szabadságharca
tette lehetővé.
Vissza
Szemeréhez. Rövid frissítés a történelmi ismereteken: az ő kormánya próbálta helyrehozni, amit Kossuth
korábban végzetesen elrontott az ostoba nagyképűsködésével – az 1848-as
áprilisi törvényekben leírt jobbágy felszabadításnak érvényt szerzett, és életbe
léptette az ugyancsak az áprilisi törvényekben már megjelent, de végre nem
hajtott nemzetiségi törvényt. Azaz éppen azzal a két törvénnyel próbált valamit
rendbe hozni, aminek a fumigálásával Kossuth belerángathatta az országot egy
kilátástalan harcba 1848 szeptemberében, fél évvel azután, hogy március 15.
megteremtette a lehetőséget egy élhető ország felépítésére. Aztán Szemere néhány
nappal később elment megalázkodni az orosz fővezérhez, menteni a menthetetlent,
hiába ment, akkor már késő volt. De egész hátralévő
életében azért küzdött, hogy megértesse a néppel, mekkora károkat okozott
Kossuth. Hiába. Szemere Bertalan a kiegyezést még megérte, de már nem értette,
mi történik, az idegei nem bírták tovább.
A kiegyezésről
azt szokták mondani, nem lett volna az 1848-49-es szabadságharc nélkül.
Igaz. Nem
kellett volna ugyanis 18 évet várni rá, ha nincs az izgága, köztörvényes bűnöző
monoki ügyvéd, akit hiába próbáltak féken tartani a legfényesebb elmék, hogy
hagyja abba a bomolást, ne akarjon kormányzó, azaz teljhatalmú diktátor
lenni, fog ez menni nélküle is, sőt Széchenyi, Deák és Szemere azt mondta, csak
nélküle.
Végre hosszas
tárgyalások után (Magyarország számára kivételesen kedvező módon alakuló
történelmi háttérrel) eljutott oda Deák, hogy megkösse egész históriánk
legértelmesebb szerződését, és akkor, május 22-én Kossuth Lajos levelet írt
Párizsból. Az úgynevezett Cassandra-levélnél arcátlanabb, hogy ne mondjam
gusztustalanabb megnyilvánulása aligha volt bármilyen politikus figurának.
„Ilyenkor
mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond,
magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat,
mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását,
a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai
bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki.
...
én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom
megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza
s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet,
melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!
Ne
vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!
Melyek "Magyarország legbecsesebb állami jogai",
a jóisten szentséges szerelmére? A Haynau-féle vagy az úgynevezett Bach-korszak
állami jogait félti Kossuth Lajos? A Deák által aláírt kiegyezés „szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé
ellenségeinkké teszi”? Tényleg? Nem 1848. szeptember 11-én méltóztatott a
kormányzó úr ellenségeinkké tenni a szomszédainkat? A kiegyezés „a nemzetiségi belkérdés kielégítő
megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti” – ezért tetszik
most aggódni? Nem akkor kellett volna, amikor pénzügyminiszterként kéretlenül,
felhatalmazás nélkül kardot tetszett rántani a horvát küldöttségre, mondván, ez
itt Magyarország és az a magyaroké?
„Ne
vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! Ne vezesd
hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!” Ez az egész
Cassandra-levél arcátlanságából is kirívó aljasság már érthetetlen is. Ez az
ember (mármint Kossuth Lajos) olyan elképesztően buta lett volna, hogy nem
tudta, ő vezette Magyarországot oly áldozatokra, melyek még a reménytől is
megfosztották? Vagy csak annyira gerinctelen, hogy támadja azt az embert, aki
18 éven át próbálta rendbe hozni a dúlást, ami emberek százezreinek életét
követelte, romba döntötte és gyarmati sorba taszította az országot – és amiért
egy személyben ő, Kossuth Lajos a felelős?
A levelet két újság is közölte. Nem
akarok most azzal foglalkozni, milyen károkat okozott ez a közlés, mint ahogyan
azzal sem, mi mindent tett még Kossuth azért, hogy Magyarország 50 évi
viszonylagos nyugalom után eljusson az első világháborúig, majd Trianonig –
egyszerűen azért, mert most nem erről van szó. Hanem arról, miért nem képes a
magyar nép eltörölni a Kossuth-kultuszt, miért nem képes a hivatalos
történetírás legalább arra, hogy mindenfajta értékelés nélkül pusztán a
tényeket közölje, a megfelelő sorrendben.
A kérdésre adott
válaszhoz egy újabb kérdéssel jutunk el. Mi változott a bukás után? A
„szabadságharc” bukása után. Most nem az a kérdés, rosszabbak lettek-e az
életkörülmények, a jogrendszer, a gazdaság, persze, hogy rosszabbak lettek.
Hanem az a kérdés, hogy miképpen változott az egyszerű ember, a szabadságharcosnak
nevezett nép tudatállapota.
A szellemi
színvonal semmit sem emelkedett, erre egyszerűen nem volt idő, akkor sem
történt volna semmi, ha március 15. megy tovább azon az úton, amin elindult, és
nem rombol szét mindent a „szabadságharc”. Megváltozott viszont az elnyomott
nép elnyomatásának minősége: egy vesztes harc „hősévé” vált. Bemesélték neki,
hogy ő a szabadságért harcolt, de a túlerő miatt elbukott, pedig hej milyen
szabadságszerető volt ő mindig is, és most ezt be is bizonyította, mert
nekiment Habsburgnak, muszkának, ezentúl ő – mármint a nép – a legnagyszerűbb
sokaság ezen az egész világon. Mert ő szabadságot szerető, csak elnyomják. A
magyar a legkiválóbb a Földön, senki nem ér fel hozzá, csak mások elnyomják.
Éppen azért nyomják el különben, mert a legkiválóbb a Földön, és ezt a mások
féltékenysége nem tűri, mert hiába szeretnének azok a mások is ilyen kiválók
lenni, nem megy nekik. Hogy akkor hogyan képesek ezek az alantasok egy ilyen
kiválót elnyomni, az a kérdés 166 éve nem merül fel.
Mert ugye nem
kell mondanom, ez 166 éve nem változott. Csak el kell bődülni, hogy mi mekkora
nagy szabadságharcot folytatunk, és a magyarság amúgy is méreten felüli keble
szétfeszül a dagadástól. Ez Kossuth Lajos öröksége.
Olvastam tegnap
egy remek cikket, N. Kósa Judit írta, idézem a befejezését.
„Egy egészségesebb lelkű Magyarországon ezt
nem lehetett volna így végigcsinálni. Ha a rendszerváltást követő kiábrándulás,
a másodosztályú európai integráció keltette frusztráció, vagy – őszintén – az
ördög tudja, mi nem tesz minket extrém módon szorongóvá, és nem öli ki belőlünk
a szolidaritást, talán nem hagyjuk, hogy a Fidesz primitív létfilozófiája
eluralkodjék. És ha nem engedjük, hogy kényük-kedvük szerint gyurmázzák
országunk jogrendszerét, akkor most azt sem kéne lemondóan néznünk, hogy a
demokratikus ellenzék is a has nyelvén megfogalmazott üzenettöredéket lődöz abból
a sarokból, ahova beszorították, ahelyett, hogy megfogalmazná a saját
értékrendjét. Egy ország tesz most úgy, mintha nem is volnának itt azok a
százezrek, sőt milliók, akiknek tényleg nincs idejük kivárni, míg fordul a
szerencse.”
Nem tudjuk nem
engedni. Fogalmunk sincs jogrendről, gazdaságról, társadalmi szerződésről.
Szabadságharcot vívunk 166 éve, abban a biztos tudatban, hogy Magyarországot a
poklok kapui sem tudják megdönteni.
Ezt lehet
mondani, erre van zsigeri válaszunk. Értelmes nincs. 1848. szeptember 11-én a
lehetősége is elveszett annak, hogy ez a nép legalább egy értelmes kérdést
legyen képes föltenni, ezen a kiegyezés sem tudott változtatni, a hős 48-as
honvéd nimbusza megmaradt, az ország lakossága közfelkiáltással szavazta be
magát a világháborúba. Azt képzelte, majd most revansot vesz mindenért.
Az úgynevezett
jobboldal megbocsáthatatlan bűne az, hogy 166 éve fenntartja a revansvágyat. Az
első világháború után a másodikba is belevitték a hős 48-as honvédeket, és ez a
mostani falusi futballista is ezzel operál, anélkül, hogy tudná, mit tesz.
Zsigerből, ösztönösen lázítja a büszke magyart, ha április 6-án nyerni fog a
választásokon, ezzel a 166 éves 48-as honvédmentalitással fog nyerni.
Kossuth Lajosnak
még a példaképnél is butább örököse.
