Olvastam sok finom elemzést a fenenagy kétharmados győzelemről. Van köztük értelmes magyarázat kicsi és lényegében jelentéktelen részkérdésekre. Vannak közgazdasági alapúak meg (hamis) történelmiek. Van olyan, ami fasisztoidnak nevezi a nagyhatalmas kormánypártot és az általa kiépített rendszert. Szívem szerint való megállapítás volna, de attól tartok, túlértékeli a pártot is, a magyar népet is. Pártunk és kormányunk feje nem elég ravasz és főképp nem elég okos ahhoz, hogy képes legyen egy fasisztoid rendszer kiépítésére, a nép meg túlságosan kisszerű annak az aljasságnak a megélésére, ami egy olyan „fejlettségű” rendszerhez szükséges, amilyen a fasizmus.
A dolog ennél sokkal egyszerűbb.
Népünk nagy vezére zsigeri szinten harcos alkat, de egyben kellőképpen gyáva ahhoz, hogy bármilyen valódi harcban részt akarjon venni. Ő 1989. óta vívja a maga harcát, és ma már elmondhatja magáról, hogy ő a magyar történelem egyetlen minden csatában győztes harcosa. Arra ugyanis gondosan vigyázott, hogy ne legyen ellenfél a láthatáron – ő úgy győztes, hogy nincs legyőzött, mert soha senki nem akart kiállni vele, nem volt miben, nem volt ügy és nem volt cél, amiért harcolni kellett volna. A nagy magyar szabadságharcos folyamatosan aratja a győzelmeket, ezt onnan lehet tudni, hogy ő mondja.
Az egész ügyben az a borzalmas, hogy bár fogalma sincs róla, mibe trafált bele, egy olyan szilárd, évszázados alapokon nyugvó mentalitást élesztett újjá, ami 166 éve parázslik a néplélek belsejében, és aminek a lángra lobbantása eddig mindenkinek sikerült, aki tudatosan vagy tudattalanul megpróbálkozott vele.
A 48-as honvéd észjárását idézi meg, a 48-as honvéd önképét a világban. És 1848. óta mindenki 48-as honvéd Magyarországon. Ha már éppen nem, akkor volt, legalább az iskolában bizonyosan. Hős 48-as honvéd, győztes, nagy csaták harcosa, aki tűzön-vízen át a hazáért. Megtörhetetlen világverő, mindenki fennakadt az ő kiegyenesített kaszáján. Vagy a kardján vagy az ágyúján, vérmérséklet kérdése, hogy kinek milyen a harcosi alkata. A pákozdi csata. Az volt aztán. Meg segesvár. Lehet, hogy ezt naggyal kellene írni. Mindegy, diadalok sora. Kossuth, Petőfi és Bem apó (az apó 51 éves volt 48-ban, mindegy, apó kellett). Elsöpörtünk mindenkit, menekültek is előlünk. Jelasics például. Az hogy futott. Inalt. Előlünk, 48-as honvédek elől.
Kicsit nehezen indult a dolog, de ezzel nem foglalkozunk. Azzal például, hogy 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot.
Az 1848-as áprilisi törvények között szerepelt a magyar nemzetőr sereg felállítása. El is kezdődött. A jobbágyfelszabadítás és a nemzetiségi törvény is szerepelt, azok valahogy nem kezdődtek el. De a nemzetőr sereg, az igen, mert a magyar úgy tudta magáról, hogy ő egy vitéz nemzet, naná, hogy kell nemzetőr sereg. Azt eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár, de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira kiterjesztették. Lovas vagy gyalogos szolgálat közül lehetett választani, de ha valaki nem lett lovas, annak mindenképpen gyalogosként kellett szolgálnia. Hasonlóan a reguláris alakulatokhoz, a nemzetőrség hadszervezeti alapegysége is a zászlóalj volt. Egy városban általában egy, egy megyében egy-négy zászlóalj volt. A zászlóaljak alapegységei a századok, a századok alapegységei a szakaszok voltak. Még Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül is 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze, ebből elenyésző számú, 6000 lovas nemzetőr volt.
Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető: 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze. Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos, mert először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett visszafoglalnia. Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket a nagyvonalú magyar történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is túlterhelt tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak” említi. Amiben persze van valami, azért lettek viszonylag hosszú idő múlva „császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem lehettek, ahogyan a horvátok sem, ennek a blognak a szorgalmas olvasói már tudják, Kossuth elzavarta őket. De így is, 350-380 ezer nemzetőr, azért az impozáns létszám, nem? Lehetne. Ám ha kicsit följebb csúsztatják a tekintetüket, ott látható: 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot. A lehetséges magyar nemzetőr seregnek nem egészen a fele.
A magyar korona népességének 13 milliójából – megkímélem az olvasót a részletes számolásoktól, csak a végeredményt közlöm – nagyjából 2 millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a durván elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család felépítését), marad körülbelül 1 millió 400 ezer. Ezt a létszámot alapul véve a nemzetőrség (egyszerre, egy seregben soha nem létezett) 350-380 ezre sem valami impozáns, a 172 ezres hadsereg kivált nem az. És bár tudjuk, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, nem szoktunk részletekbe bocsátkozni arról, mi lett volna, ha valóban mindnyájuknak el kellett volna menni. Hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza.
A magyar főnemességen kívül csak a horvát nemzetiségnek volt „saját” nemessége, a többi nemzetiség a magyar hercegek és grófok uralta falvakban és városokban élt, az ő példájukat látták, az ő viselkedésüket tartották – tudatosan vagy tudat alatt – irányadónak. A Batthyány-kormányban két főnemes neve található (a király személye körüli miniszter Esterházyt engedelmükkel nem tudom komolyan venni). A főtisztek között egy sem.
Szeptember 13-án Batthyány rendeletet adott ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami fényes eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik, azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának. Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre, Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl. A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt. Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb 42 500 újonc kiállítására.
A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg benne volt az egész ország, 127-en nézték, ahogy két újoncot elvittek. Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek egész közelről.
Ami ezután jön, annak a kivonatát már egyszer leírtam március 25-én (Jóreggelt Európa, március 25., A Kossuth-örökségről), de abban a bejegyzésben még csak arra szorítkoztam, hogy megnevezzem az újabb választási győzelem eredőjét, a 48-as honvéd mentalitást: hogyan vált a nép a vesztes harc hősévé, és hitte el ócskalelkű hőzöngőknek, elsősorban a meglógott Kossuthnak, hogy ő a legszabadságszeretőbb és leghősebb minden nép között, csak most eltiporták, de majd talpra áll. Úgy is mint magyar, amikor majd megint hí a haza.
Azért lett a magyar a vesztes harc hőse, a szabadság lánglelkű lelkében lelkedzett lelke, mert akik ezért az eleve félreértelmezett szabadságért effektíve harcoltak, azok meghaltak. A hős túlélők meg azok lettek, akik úgy gondolták, hogy mindnyájuknak el kell menni, kivéve engem. Akik előbb 48-as huszárok voltak, aztán a 48-as betyársereg tagjai, az is lehet, hogy fordítva. Akik történeteket meséltek Rózsa Sándorról, a hős betyárról (ne tessék bántani még gondolatban sem Jancsót, a Szegénylegényekben csak majdnem lényegtelen motívum a minden alapot nélkülöző rózsasándor-romantika, a film nem róla szól), a magyar történelem egyik legkártékonyabb hazugságsorozata is itt kezdődött: ha Rózsa Sándor betyárjai, netán a magyar szabadságharcosok annyian lettek volna, ahányan a bukás után mesélni kezdtek mint hős túlélők, az osztrák és az orosz hadsereg véres fejjel menekült volna a magyar hadszíntérről.
El-eltűnődtem azon, vajon tudja-e a magyar ember, hogy igazából nem különb ő senkinél, csak úgy tesz, mintha az volna, mert az olyan jó.
Nem tudja. Sokféle ember van a világban, olyik még nórmálisnak is látszik, de 48-as honvéd nincs máshol. Itt volt ez az 56, az is nagy szabadságharc volt, annak is voltak hősei százezerszámra, de a 48-as honvéd, az más, ott sokmillióan vótunk, oszt mégis. Hiába, mégis csak avvót az igazi nagy szabadságharc. Kosutapánkkal. Majd megüzeni az megint, akkó megint megyünk, ha egyszer mindnyájunknak kell. Akkó megyünk.
Ez most valami olyasmi vót. Mint kosutapánk. Hát elmentünk.
