Csak töprengek, hogy a létező szocializmusban rohadt szekértolója voltam-e a rendszernek, amikor zenéről vagy irodalomról beszéltem. Lehet úgy is nézni, elvontam a figyelmet a diktatúra nyomorító hétköznapjairól, andalítottam a szerencsétlen embereket, ahelyett, hogy ébren tartottam volna a növekvő indulatot, ami a rezsim elsöpréséhez vezethetett volna. Ha én nem Astrud Gilberto énekével próbálom fékezni a forradalmi hangulat tüzét. (Kuncogást hallok a hátsó sorokból, ne tessék komolytalankodni, mert szétültetem magukat.)
A fenét. Mondtam én akkor is a magamét a tespedtségről, az alattvalóságról, behívtam Őze Lajost a Betűtenger című műsoromba, és elmondattam vele sziszegve, tompított hangon, olykor suttogva fenyegetően A walesi bárdokat, beszámoltam az elvtársak konyakozásáról a nagycenki kastélyban, csináltam riportot Csepelen a vasműben, vittem magammal a Rádió legjobb hangmérnökét olyan felvételeket készíteni, amiben nem volt beszéd, csak a kín hangjai, a zaj, a munkások szitkozódása, jártam a pártközpontba megalázkodni, eltűrni senkiházi lumpenek fröcsögő dühét, amivel kilátásba helyezik a családomra kiszabandó büntetéseket - körülbelül annyira volt hatásos mindaz, amennyire most lenne, ha volna még Rádió, és ilyenekkel kísérleteznék, vagy amennyire a blogom írásaival tudom izzítani az ellenállás parazsát.
Nincs lelkiismeret furdalásom, ha zenéről vagy irodalomról beszélek. Nem csillapítom senki indulatát. Úgyhogy mutatok valamit, rosszabb nem lesz tőle. Igaz, jobb sem, mert a jobb hangulat keltése csak a délibábot hamisítja valósággá.
Szokás csúnyákat mondani a kortárs zenére. Azért én most mégis mutatok egyet. Egy kortárs zeneszerző művét úgy, ahogyan közönséges halandó nem szokta látni, mert a filmek zenéjének stúdiófelvétele nem nyilvános esemény.
A fenét. Mondtam én akkor is a magamét a tespedtségről, az alattvalóságról, behívtam Őze Lajost a Betűtenger című műsoromba, és elmondattam vele sziszegve, tompított hangon, olykor suttogva fenyegetően A walesi bárdokat, beszámoltam az elvtársak konyakozásáról a nagycenki kastélyban, csináltam riportot Csepelen a vasműben, vittem magammal a Rádió legjobb hangmérnökét olyan felvételeket készíteni, amiben nem volt beszéd, csak a kín hangjai, a zaj, a munkások szitkozódása, jártam a pártközpontba megalázkodni, eltűrni senkiházi lumpenek fröcsögő dühét, amivel kilátásba helyezik a családomra kiszabandó büntetéseket - körülbelül annyira volt hatásos mindaz, amennyire most lenne, ha volna még Rádió, és ilyenekkel kísérleteznék, vagy amennyire a blogom írásaival tudom izzítani az ellenállás parazsát.
Nincs lelkiismeret furdalásom, ha zenéről vagy irodalomról beszélek. Nem csillapítom senki indulatát. Úgyhogy mutatok valamit, rosszabb nem lesz tőle. Igaz, jobb sem, mert a jobb hangulat keltése csak a délibábot hamisítja valósággá.
Szokás csúnyákat mondani a kortárs zenére. Azért én most mégis mutatok egyet. Egy kortárs zeneszerző művét úgy, ahogyan közönséges halandó nem szokta látni, mert a filmek zenéjének stúdiófelvétele nem nyilvános esemény.
Ez a felvétel egy koncerten készült, ahol a művet az eredeti partitúra alapján játszották el. Annyi hangszert és hangforrást, amennyit Ennio Morricone használ, nem sokan ismernek. Pontosabban sokan ismerik ezeket, de nagyon keveseknek jut eszükbe, hogy megszólaltassák.
Amit itt látni fognak, egy finoman szcenírozott, közönség előtt előadott hangversenyszerű változata a filmzene különben speciális, nagyzenakar fogadására való teremben készülő felvételének. Figyeljék az effektusokat, melyik hangot mivel, kivel állítják elő, hogyan használja Morricone ütőhangszernek az emberi hangot és a hegedűket. A férfikórus még mintha szavakat is mondana, amiknek különben nincs jelentésük, csak a magas és mélyhangrendű magánhangzók váltakoztatásával éri el a ritmus hegyesebb pattogását, a női kórus meg az indián asszonyok pániksikoltozásából csihol dallamot.
Két perc negyven másodpercnél elkezdődik egy zongora-angolkürt szonáta, önmagában gyönyörű, a filmkép kontrasztjával együtt még félelmetes is. A szimfonikus zenekar kamarazenére szelídítését már Haydn elkezdte, drámai tökélyre, már-már erőszakos csöndet intésre Mahler vitte, a felajzott idegek visszaállítása egy halk szonátára szinte fizikai fájdalommal jár, Morricone ezt is tudja. Meg azt is, amit még Mahlernél sem hallottam, ahogyan egy söprűvel megszólaltatott dobbal és egy szopránnal előállított szorongató crescendo átmenettel visszahozza a nagyzenekart.
Sokan azt hitték a hatvanas években, hogy a különben tényleg elképesztően remek, mindenkinél invenciózusabban hangszerelő muzsikus Ray Coniff találmánya a trombita- és női kórus meg a trombon- és férfikórus uniszónó szerepeltetése (például Besame mucho), dehát a női hang-trombita és a férfihang-trombon majdnem azonos frekvenciáját és felhangjait már Beethoven is fölfedezte a Kórusfantáziában, ennek a huszadik századi cikizenébe átültetéséhez elég volt némi zenei műveltség és ötletesség. Ray Coniff meg már régebben bizonyította, hogy ilyesmije van neki, amikor Elvis Presley és Guy Mitchell felvételein hangszerelt (lásd például Guy Mitchell Crazy with Love című nótájának a kíséretét: négy /4/ gitár uniszónó akkordja /csak akkord, semmi dallam/ és egy bőgő meg az ugyancsak ütőhangszerként használt férfikórus - ennyi a background, nincs más hangszer, az egésznek a hangulata mégis olyan, mintha egy bigband szólna, egyszerűen zseniális, na). Morricone itt egy kicsit tovább megy, a hegedűket igazítja a női kórushoz.
Különben a filmen ez így sehol nincs, még a főcím alatt sem (ott amúgy sem lehet hallani a barbár magyar szinkrongyakorlat miatt, ami szerint az rendben van, hogy a szpíker rendszeresen beledumál a filmeknek általában a szerves részét képező főcímzenékbe, az elején is meg a végén is, ez még akkor is zavaró sőt felháborító, ha olyan hang szólal meg, mint itt: Vadász Ágié, a volt Rádió kiválóbbnál kiválóbb bemondónői közül talán a legkiválóbbé). Ez az előadás valószínűleg a Mester által készített szvit A jó, a rossz és a csúf zenéjéből. Mellesleg a film szerintem a filmtörténet egyik legtökéletesebb darabja, nem kis részben Morriconénak tulajdoníthatóan.
Aki - ha esetleg eddig nem gondolták, azért mondom - kortárs zeneszerző.
Amit itt látni fognak, egy finoman szcenírozott, közönség előtt előadott hangversenyszerű változata a filmzene különben speciális, nagyzenakar fogadására való teremben készülő felvételének. Figyeljék az effektusokat, melyik hangot mivel, kivel állítják elő, hogyan használja Morricone ütőhangszernek az emberi hangot és a hegedűket. A férfikórus még mintha szavakat is mondana, amiknek különben nincs jelentésük, csak a magas és mélyhangrendű magánhangzók váltakoztatásával éri el a ritmus hegyesebb pattogását, a női kórus meg az indián asszonyok pániksikoltozásából csihol dallamot.
Két perc negyven másodpercnél elkezdődik egy zongora-angolkürt szonáta, önmagában gyönyörű, a filmkép kontrasztjával együtt még félelmetes is. A szimfonikus zenekar kamarazenére szelídítését már Haydn elkezdte, drámai tökélyre, már-már erőszakos csöndet intésre Mahler vitte, a felajzott idegek visszaállítása egy halk szonátára szinte fizikai fájdalommal jár, Morricone ezt is tudja. Meg azt is, amit még Mahlernél sem hallottam, ahogyan egy söprűvel megszólaltatott dobbal és egy szopránnal előállított szorongató crescendo átmenettel visszahozza a nagyzenekart.
Sokan azt hitték a hatvanas években, hogy a különben tényleg elképesztően remek, mindenkinél invenciózusabban hangszerelő muzsikus Ray Coniff találmánya a trombita- és női kórus meg a trombon- és férfikórus uniszónó szerepeltetése (például Besame mucho), dehát a női hang-trombita és a férfihang-trombon majdnem azonos frekvenciáját és felhangjait már Beethoven is fölfedezte a Kórusfantáziában, ennek a huszadik századi cikizenébe átültetéséhez elég volt némi zenei műveltség és ötletesség. Ray Coniff meg már régebben bizonyította, hogy ilyesmije van neki, amikor Elvis Presley és Guy Mitchell felvételein hangszerelt (lásd például Guy Mitchell Crazy with Love című nótájának a kíséretét: négy /4/ gitár uniszónó akkordja /csak akkord, semmi dallam/ és egy bőgő meg az ugyancsak ütőhangszerként használt férfikórus - ennyi a background, nincs más hangszer, az egésznek a hangulata mégis olyan, mintha egy bigband szólna, egyszerűen zseniális, na). Morricone itt egy kicsit tovább megy, a hegedűket igazítja a női kórushoz.
Különben a filmen ez így sehol nincs, még a főcím alatt sem (ott amúgy sem lehet hallani a barbár magyar szinkrongyakorlat miatt, ami szerint az rendben van, hogy a szpíker rendszeresen beledumál a filmeknek általában a szerves részét képező főcímzenékbe, az elején is meg a végén is, ez még akkor is zavaró sőt felháborító, ha olyan hang szólal meg, mint itt: Vadász Ágié, a volt Rádió kiválóbbnál kiválóbb bemondónői közül talán a legkiválóbbé). Ez az előadás valószínűleg a Mester által készített szvit A jó, a rossz és a csúf zenéjéből. Mellesleg a film szerintem a filmtörténet egyik legtökéletesebb darabja, nem kis részben Morriconénak tulajdoníthatóan.
Aki - ha esetleg eddig nem gondolták, azért mondom - kortárs zeneszerző.
