Mert egyént
sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad.
Az ember tragédiája, hetedik szín. Ha
Hegel és Marx ezt olvashatta volna… Ezen nőttünk fel, a 20. század elejétől
nemzedékek tanulták az egyén szerepét a társadalomban, már aki eljutott Jászi
Oszkárhoz, és nem a Tanácsköztársaság meg a Horthy-rendszer között butult – ’45
után már nem volt menekvés, mindent elsöpört a tudszoc (tudományos
szocializmus) meg a törtmat (a nikotex történelmi materializmus).
Nem akarok elbújni a feladat elől, talán
lesz még időm az alaposabb kifejtésre, de most csak annyit akarok megjegyezni, hogy
súlyos kétségeim vannak a történelmi materializmus alaptételeit illetően.
Mindig voltak, már tizenhat éves koromban is, de nem mertem szólni, annyi okos
ember tekintette másodlagosnak az egyént, „úszónak, nem vezérnek”, a
kérdéseimet inkább megtartottam magamnak.
Most felteszek ezek közül egyet-kettőt.
Platón például úszó lett volna? És aki
legyilkolta az eszméit, III. Alexandrosz?
Erzsébet nem a kor szülötte volt, azt róla
nevezték el… Na jó, ez így konyhafilozófia, csak azt akarom mondani, hogy nézetem
szerint nem a korszellem teszi tönkre az életünket, szűkebben tizenhárom, valójában
harminchárom éve, hanem egy primitív, tanulatlan, rosszízlésű, jellemtelen,
ócska alak. Hogy nem a tömegek alakítják a történelmet, hanem az egyének, akkor
is, ha azok névtelenek maradnak, mint például Kennedy gyilkosai. A kereskedők,
a fináncoligarchák uralma nem a nép terméke, Jacques de Molay nem a tömegek
igényeinek felelt meg, amikor a templomosok rendjének vagyonával még az
uralkodókban is rettegést keltett, Jacob Fugger bankja nem a nép sürgető
igényeinek terméke volt… Jó, ez is konyhafilozófia. És nem állítás, nem
szentencia, csak az én véleményem, aminek az egyik lényeges támasza a
felvilágosodás alapeszméje az egyénről, ami nálam elsősorban az egyén
felelősségét helyezi minden más fölé. Nincs „politikai” felelősség, csak
büntetőjogi. Amit a mi falusi futballistánk tett ezzel az országgal, az nem
politikai kérdés, hanem köztörvényes bűntettek sorozata. A felelősök pedig
abban, hogy ez még mindig folytatódhat, elsősorban a jogászok, akiknek pontosan
kell ismerniük azokat a paragrafusokat, amiknek az alapján ez a közönséges
köztörvényes bűnöző perbe fogható és sokszoros életfogytiglani fegyházra volna
ítélhető. Persze, mondjuk mindig, milyen kevesen mennek az utcára. Dehát ennek
nem az utcán kell véget vetni…
Ideteszek egy részt a most e-könyvként
megjelent Nemzeti nagylétünkből, ezt még bő három évvel ezelőtt írtam:
Vádolom ezt az István nevű királyt a
magyar nép megnyomorításával. És vádolom a magyar történetírást, amiért egy, a
korabeli adatok szerint kétségkívül kevéssé kedvező génállományú, lelkileg és
szellemileg sérült embert az üvöltő tények ellenére ezer éve magasztalnak, és
ruháznak fel olyan tulajdonságokkal, amelyeknek az ellenkezője bizonyítható,
tulajdonítanak neki olyan tetteket, amiket soha nem vitt véghez. Holott az
egyetlen a magyar történelemben, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy
hont teremtsen, azaz esélyt a népnek az önálló döntésre és fejlődésre képes
létre, az egyetlen, akit ebben senki nem akadályozott, és aki ezt a lehetőséget
a föld és az emberi szellem kipusztítására használta.
De nem vádolom ezt a népet. Mert most
végül beleraktam a mérleg egyik serpenyőjébe azt az alapigazságot, hogy egy
népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel, mert ő maga akarja ezeket
a vezetőket – a másik serpenyőbe meg beleraktam ezt a könyvet. Annak a súlya
sokkal nagyobb, ami ebben a néhányszáz oldalban benne van annál, mint amit egy
szórványtelepüléseken élő, a törzsi szokásokkal megnyomorított embersokaság
jelent, aminek az egyszerűségéből fakadó kíváncsiságát, a jóra áhítozó vágyát
beledöngölték a Kárpát-medence földjébe. És minden egyes próbálkozásakor,
amikor ki akarta dugni a fejét, újra meg újra rátapostak sáros csizmájú
despoták. Akik mind ennek a nemzetnek a szülöttei voltak vagy az általuk ránk
szabadított idegenek. Már csak az a kérdés, ellentmondok-e ezzel a körülbelül
140 oldallal ezelőtti megállapításnak, ahol azt taglaltam, egy nép mindig
felelős a saját sorsáért. Látszólag mondok ellent. Mindaddig, amíg nem
tisztázzuk: a mi népünkre ez nem igaz. Minthogy adatunk, dokumentumunk nincs,
ismét csak a megszokott extrapolációval következtethetünk a már ismert korokból
(amibe – fájdalom – a jelen is beletartozik). Az Ázsián végigvonuló, később
magyarnak elnevezett, törzsszövetségben élő népesség az egalitárius alcsoportba
tartozhatott, aminek a leglényege nem a törzstagok egyenlősége volt, hanem a
széttagoltság, az együttműködés és a versengés totális hiánya, ebből fakadóan a
törzsfőnek való, kétségbevonhatatlan alávetettség. A nemzedékről nemzedékre
öröklődő vezérség, amit a jóval későbbi korok az előkelő fejedelemség
elnevezéssel illettek (ki tudja, miért) abszolút fejlődésképtelenségre ítélte a
törzs tagjait és velük együtt saját magát is. Nézzetek végig a már ismerhető
történelmünkön, nincs sehol a társadalmakra jellemző tagoltság, a nép széteső,
egymástól független egyedek tömege, „…amelyet így nem szeretet, hanem félelem
tart féken…” – ha emlékeztek a mondattöredékre, mondtam, hogy még jelentősége
lesz, itt van. Ez vonul végig ezer évünkön, a reformkorig tökéletesen
változatlan formában, onnan kezdve „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot” ,
de a lényeg nem változik. Fejedelmek jönnek, mennek, az igazán undorítók
valamennyien a saját törzsünkből származó vezérkolomposok, Istvántól Rákóczin
és Kossuthon át, Horthyval, Szálasival jutunk el Rákosi és Kádár örököséig, a
jelen miniszterelnökéig. A ma is széttagolt, együttműködésre, szolidaritásra
képtelen, törzsi létben tenyésző egyedeket a félelem tartja féken.
Úgy vélem, nemcsak a mi népünkre nem igaz –
amennyiben ezeket a förtelmes gazembereket nem a nép termeli ki magából. A nép
legföljebb azért volna felelőssé tehető, mert tűri a fölé telepedett bűnözők
uralmát.
„Toute nation a le gouvernement qu’elle
mérite” – azaz minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Joseph
de Maistre mondata jó kétszáz éves, de még a legfátyolosabb tekintetű
demokrácia rajongók sem tudták cáfolni ennek a cinikus francia royalistának az
állítását (azok sem, akik Széchenyinek ajándékozták a szerzőséget). Tessék csak
a népre bízni, meglesz az eredménye.