Azért akartam rendező lenni, mert a keresztanyám azt mondta, hogy a színház- és filmrendezők a világ legokosabb, legműveltebb emberei, mert egy rendezőnek egyszerűen mindent kell tudni. Valahol már említettem, a keresztanyámat Bajor Gizinek hívták, és mivel sajnálatosan tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ma már a fene sem tudja, ki volt ő, annyit meg kell jegyeznem, hogy a 20. század (sokan úgy vélekedtek, minden idők) legnagyobb színésznője, az akkor még létezett és nevének megfelelő tekintélyt sugárzó Nemzeti Színház tagja.
Ez azért szép feladat, nem? Nem a legegyszerűbben elérhető cél a legműveltebbnek lenni, aki egyszerűen mindent tud. Mindenesetre nekiveselkedtem. És még mindig nem adtam fel, bár már jóideje sejtem (és ahogy múlik az idő, mind bizonyosabban tudom), hogy a dolog reménytelen. Minthogy minél több ismeretre teszek szert, annál világosabban látom, milyen szánalmas és kilátástalan magamat okosnak és műveltnek gondolni. De mondom, nem adom fel.
Már csak azért sem, mert a szakma már rég feladta. Sőt, valószínűleg el sem jutott hozzájuk, milyennek kellene lenniük. Az hosszú, érdektelen és nem is ide tartozik, miért menekültem el végül a rendezői pályáról (rádiórendező is csak azért lettem, mert a Rádió főrendezője több kollégájával együtt úgy döntött, ne dumáljak én bele folyton az ő dolgukba - mint dramaturgjuk -, hanem csináljam meg magam). Mindenesetre nekem már a kortársaim is gyanúsak voltak. Hogy nekik talán senki nem szólt, miszerint az ő foglalkozásukkal kötelező, de legalábbis illik nagyon olvasottnak és tájékozottnak lenni. Hogy egy színdarab kapcsán majd sokmindent fognak kérdezni tőlük, és egy színésznek nem lehet azt válaszolni, nem tudom. Mellébeszélni meg különösen nem lehet, azt a színész azonnal észreveszi, és a még meg sem szerzett tekintély örökre a lehetetlenség homályába süllyed. Aztán ahogy múlt az idő, mind kellemetlenebb dolgokat vettem észre, olyan tudatlanságból fakadó hibákat, amiket a mi mestereink soha nem követtek volna el. Vajon Nádasdy Kálmán látta ezt? És ha igen, mit szólt? Vissza lehet venni egy diplomát?
Írtam egy rádiójátékot egy pályázatra, a zsűri engem jelölt ki rendezőnek, aztán mikor kiderült, hogy a darabot én írtam, felkértek egy jónevű filmrendezőt. Benéztem az első felvételi napon a stúdióba. Amikor a jónevű filmrendező smukknak olvasta a smokkot, majd midőn az asszisztens felhívta a figyelmét arra, hogy az egy teljesen más fogalom, és a szereplő jól mondta, és akkor a jónevű filmrendező röhögve körülnézett, hogy az meg mi a franc, hallotta-e már valaki, akkor én csöndesen kimentem a stúdióból. A női főszerepet egy olyan színésznő játszotta, aki azóta méltán lett ismert és kiváló, akkor még kezdőnek számított, az a színésznő tudta, mit jelent az a szó, neki kellett mondania. De nem szólt, amikor a jónevű filmrendező megkérdezte, hallotta-e már valaki ezt a szót. Nem mert szólni. Majd még zokon venné a jónevű filmrendező, és azt hinné, a kis színésznőcske okosabbnak képzeli magát őnála.
Ez az eset mostanában jutott eszembe, amikor egyre több közlekedésirányító szakmunkásról derül ki, hogy ócska piszkos trógerként viselkedik.
A közlekedésirányító szót Gellért Endrétől hallottam (ha tényleg rendező akarsz lenni, akkor tudomásul kell venned, azért vagy, hogy irányítsd a színpadon a közlekedést, különben a színészek összeütköznek). Gellért Endre azért nem egyértelműen a legnagyobb színházi rendező, akit valaha ismertem, mert volt egy kortársa, Várkonyi Zoltán. Úgyhogy ketten emelkedtek ki a különben kiváló mezőnyből. Ők tökéletesen megfeleltek annak az eszménynek, amit fentebb leírtam.
Aztán lassan kialakult az a helyzet, aminek során a valóban közlekedésirányítóvá silányult rendezők fokozatosan élet-halál uraivá váltak. Rátelepedtek a színházakra, megalázzák és megfélemlítik a színészeket, minden jelentősebb sikert közlekedésirányítói sikernek kiáltanak ki (mely esetekben nem sikerült tönkretenniük az író által megírt darabot és a zeneszerző által szerzett zenét, és a színészeket sem sikerült rosszul mozgó és kopottan beszélő bábbá merevíteniük), és minden bukást (ebből van sokkal több) a közönségre tolnak, mely közönség éretlen és ostoba az ő zsenialitásuk befogadására.
Nincs ebben semmi különös, szinte magától értetődő, hogy az ilyen félreértelmezett pályára kerülő, fals módon alulképzett, faragatlan alakok jórészt már eleve aberráltak voltak, de legkésőbb a főiskolán azzá váltak (engedelmükkel a hivatalos titulus dacára képtelen vagyok egyetemnek nevezni a Színművészeti Főiskolát, egyetemen olyan pályára készítenek fel, ahová nem lehet autodidaktaként kerülni).
Ennek az ostoba rendezőuralomnak természetesen vége lesz, mint minden diktatúrának, és ezek a pökhendi, viselkedni sem tudó, félművelt alakok oda fognak kerülni, ahová valók, de amíg ez bekövetkezik, jó volna tudatosítani a színészekben, ami rajtuk kívül mindenki számára nyilvánvaló: ezer színházlátogató emberből egy foglalkozik azzal, ki rendezte a darabot, a többi a színész és az előadandó mű írója nevére megy be a színházba. Amikor a rendező által nézhetetlenné gyalázott előadás első szünetében távozik, még akkor sem feltétlenül tudja, hogy az élményét a rendező tette tönkre.
Az igazán borzasztó az, hogy a fentiekről az ember azt hinné, kissé eltúloztam az egészet a közérthetőség kedvéért. Sajnos nem. Lehet, hogy van kivétel (annak tisztelet), de nekem egy sem jut eszembe (most nem az aberrációról beszélek, hanem a rendezői képességekről).
Többükről tapasztaltam döbbenten, hogy nem tudnak színdarabot olvasni, hogy a próbákon, a színészek szövegmondása nyomán jönnek rá, miről szól a darab. Egy volt egyetemi társam, aki a diplomája megszerzése után elvégezte a színház rendezőit is, egyszer felhívott, hogy menjek be az Ódry Színpadra, van egy kis baj. Egy évfolyamtársának a vizsgarendezésére kellett bemennem. Az illető évfolyamtárs kellőképpen nagyképű volt ahhoz, hogy a színészeitől és az én hajdani egyetemi kollégámtól ne fogadja el az aggódó figyelmeztetést: így meg fog bukni, és ki fogják rúgni, a már végzett színészek, akik ebben a dologban jóhiszeműen szerepet vállaltak, ők meg szénné fognak égni. Én akkor (ma már tudom, eléggé érdemtelenül) tekintélynek számítottam, úgy is mint a tévé menő operatőre meg akiről a szakma azt is tudta, hogy volt közöm a színház rendezői főtanszakhoz is, nekem szabad volt megszólalnom, őnagymellénysége eltűrte, hogy átrendezzem az előadását. Akkor szembesültem először azzal, hogy rendező lehet, aki nem tudja, hogyan kell színdarabot olvasni (ez olyasmi, mint amikor egy karmester nem tud partitúrát olvasni, olyat is láttam már). A szóban forgó úr később főrendező lett és színigazgató, ma már talán nyugdíjas.
A színházban a rendezőnek nem az a dolga, amiről ma úgy vélik, hogy az: a fenét nem érdekli a rendező mondanivalója, bocsánatot kérek a csúnya szóért, de hülye ő ahhoz, hogy mondanivalója legyen, nem tartozik az alapfelszereltségéhez. A jó rendezők tudják, hogy az ő feladatuk az író mondanivalójának a közvetítése. A színházi rendező, aki úgy érzi, hogy neki küldetése van, egyéb gazemberségre is képes - így fordulhatnak elő a mostanában napvilágra került aljasságok.
Az olyan zseni, amilyen például Peter Brook, időnként eljutott odáig, hogy kell valamit mondania a világról, amit egyetlen drámaíró sem mondott még - akkor írt magának darabot hozzá. Megkért embereket, akiknek ismerte a képességeit (például színházának, a Royal Shakespeare Companynak a dramaturgját), hogy segítsenek neki, ebből az együttműködésből született az US, az egyetemes színháztörténet egyik legfélelmetesebb, legtökéletesebb előadása. De Shakespeare Lear királya az Shakespeare maradt az ő rendezésében, nem feketére mázolt olajbányászok mozogtak a fúrótornyokkal beépített színpadon.
Rémuralom van. Még mindig. Mert még mindig azt hiszik a színészek is, hogy ez néhány (jó, az ismert eseteknél persze sokkal több) beteges alak története.
Nem. Ez egy hatalmi őrületté torzult szakma úgyszólván egyenes következménye.
Lassan el kellene kezdeni ismét kialakítani egy követelményrendszert, aminek nagyon nehéz megfelelni. Hogy ez kiszűrné-e ezeket a súlyosan undorító alakokat? Nincs rá garancia. De én úgy képzelem, hogy aki törekszik arra, hogy mindenek között a legokosabb és legműveltebb legyen, az ezenközben talán megtanul viselkedni. Olykor már az is eredmény.
