Keresés ebben a blogban

2024. január 3., szerda

Veszélyes üzem

 

Na most lett elegem ebből a baromi ostobaságból, amit valaki valamikor elkezdett mondogatni és a közhelyvitézek serege átvette, mondják is szorgalmasan: a színház veszélyes üzem.

Veszélyes üzem a Dunai Vasmű. A színház nem üzem és nem veszélyes. Azaz bizonyos szempontból veszélyes, amíg olyanok uralkodhatnak benne, amilyen például a Nemzeti Színház „vezérigazgatója”. Mellesleg ettől a vezérigazgatóságtól is rosszul leszek. Dolgoztam színházban, az 1961-62-es évadot a Vígszínházban töltöttem el mint díszítő-zsinóros. Engem a színház gazdasági igazgatója, Malonyai Dezső vett fel, mert az ő engedélye kellett ahhoz, hogy határozott idejű szerződést kapjak, lévén úgynevezett előfelvett egyetemi hallgató. De volt a Vígnek műszaki igazgatója is, mégsem nevezték Somló Istvánt vezérigazgatónak – ő egyszerűen a Vígszínház igazgatója volt.

Vissza a veszélyes üzemhez. Nekünk, műszakiaknak bizonyos szempontból valóban veszélyes volt a munkánk, amennyiben ha eldőlt mondjuk egy díszletfal, és valaki olyan hülye, hogy nem ugrik el előle, az akár meg is sérülhetett volna. Ilyen nálunk nem volt, egyrészt azért nem, mert mindannyian tudtuk, hogy a díszlet sok pénzbe kerül, tehát nem jó hagyni, hogy eldőljön, másrészt azért, mert senkinek nem jutott eszébe a színpadot üzemnek tekinteni.

Csak azt akarom mondani, hogy nem a színház veszélyes, hanem azok a förtelmes alakok, akik a színészeket rendszeresen cirkuszi akrobatáknak képzelik. És ennek az elképzelésnek megfelelő mutatványokra kényszerítik. Valamiért „rendező” munkaköri besorolással alkalmazzák ezeket az elvetemült embereket, holott a „vigéc” vagy a „kufár” cím sokkal hívebben fejezné ki a tevékenységük lényegét: a lehető legprimitívebb handlé módszereivel gyalázzák bóvlivá, vásári látványossággá a világirodalom legtökéletesebb alkotásait. Nyilvánvalóan azért, mert egy hangot sem értenek belőlük, mert hatalmasra duzzadt egójuk elhiteti velük, hogy ők „alkotók”, akiknek „mondanivalójuk” van. És minő meglepetés, az ő „mondanivalójuk” valahogy mindig a csinnadratta, a pufogás, a hangoskodás, a felületesség, a bunkóság, valahogy mindig az derül ki, hogy fogalmuk sincs arról, mi volna a feladatuk. A színház nem a rendezőről szól, a színházban irodalmi művek jelennek meg, Shakespeare, Moliére, Ibsen, Csehov, és csak a nagyon primitív, tanulatlan sznob akarja látni a szerencsétlen színészt, amint átsiklik egy kifeszített dróton a nézőtér felett…

A fenének van kedve taglalni ezt az agyhalott borzalmat, egyszer vége lesz. Csak azt higgyék el nekem, a színház nem veszélyes. A rendezők azok.