Voltam a Klubrádió szombat délelőtti
műsorában, Kun Zsuzsa kérdezett. Egyebek között azt is, nem félek-e attól, hogy
a lassan végre megjelenő könyvem miatt olyan támadások fognak érni, mint néhai
barátomat, Kertész Ákost, akit azért üldöztek el még az országból is, mert
alattvalónak nevezte a magyar népet. Én ráadásul ennél sokkal súlyosabbakat
mondok a Nemzeti nagylétünkben (az Ezerévnek ez lett a végleges címe).
Eltöprengtem. Nem azon, hogy mi lesz
velem, ha engem is kiátkoznak, ahhoz már szokva vagyok, hanem hogy mi is van
ezzel az alattvalósággal. Annak idején Ákos nem kérdezte a véleményemet,
de ha megkérdez, igazoltam volna a megállapítását, azt mondtam volna, a magyar
tényleg alattvaló nép.
Pedig nem az.
Ideteszek egy
részt a könyvemből:
„Minthogy
adatunk, dokumentumunk nincs, ismét csak a megszokott extrapolációval
következtethetünk a már ismert korokból (amibe – fájdalom – a jelen is
beletartozik). Az Ázsián végigvonuló, később magyarnak elnevezett,
törzsszövetségben élő népesség az egalitárius alcsoportba tartozhatott,
aminek a leglényege nem a törzstagok egyenlősége volt, hanem a széttagoltság,
az együttműködés és a versengés totális hiánya, ebből fakadóan a törzsfőnek
való, kétségbevonhatatlan alávetettség. A nemzedékről nemzedékre öröklődő
vezérség, amit a jóval későbbi korok az előkelő fejedelemség
elnevezéssel illettek (ki tudja, miért) abszolút fejlődésképtelenségre ítélte a
törzs tagjait és velük együtt saját magát is. Nézzetek végig a már ismerhető
történelmünkön, nincs sehol a társadalmakra jellemző tagoltság, a nép széteső,
egymástól független egyedek tömege, „…amelyet így nem szeretet, hanem
félelem tart féken…”[1].
Ez vonul végig ezer évünkön, a reformkorig tökéletesen változatlan formában,
onnan kezdve „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”[2],
de a lényeg nem változik. Fejedelmek jönnek, mennek, az igazán undorítók
valamennyien a saját törzsünkből származó vezérkolomposok, Istvántól Rákóczin
és Kossuthon át, Horthyval, Szálasival jutunk el Rákosi és Kádár örököséig, a
jelen miniszterelnökéig. A ma is széttagolt, együttműködésre, szolidaritásra
képtelen, törzsi létben tenyésző egyedeket a félelem tartja féken.”
Az alattvalóság viszony. Elsősorban
az uralkodóval, másodsorban egymással. Ahhoz, hogy valaki alattvaló legyen, kell
lennie valamiféle kapcsolódásnak a körülötte lévő világhoz, például ismernie
kellene legalább az uralkodóját, pontosabban tudni róla, hogy valahol van egy
ilyen személy.
Arról van szó, hogy a mi népünknek van-e
bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy esetleg van, de az hamis,
torz. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony ugyanúgy nemlétező viszonynak
tekintendő, mint a tudatlanság. A magyarság történelme úgy alakult, hogy
évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit
más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma
is természetesnek tekinti. Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott
ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a
nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie. A
magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.
Ám az alattvalónak van
méltóságérzete. A magyar történelem fentebb felsorolt, kártékony
figuráit az különböztette meg a többi elöljárótól, hogy tradíció, teljesítmény
és felelősségtudat nélküli vezérek. Azzal a meggyőződéssel, hogy bármit
megtehetnek. Azért gondolták így, mert tényleg. Mert ettől a néptől bármit
megtehettek, senki nem vonta őket felelősségre, ettől a néptől ágyban párnák
közt halhattak volna meg, az elsőt kivéve mindegyiket idegen hatalmak zavarták
el. Mellesleg az elsőről meg semmit nem tudunk, nemcsak azt, hol és mikor
született, még azt sem, hol és hogyan halt meg, valamint azt tudjuk bizonyosan,
mit nem tett: azok közül amit neki tulajdonítunk, semmit. Nem alapított
államot, nem teremtett semmiféle közigazgatást, nem épített semmit, nem „vette
fel” a kereszténységet úgy, ahogyan azt mi leírjuk, ezzel szemben halomra
gyilkoltatta a saját népét, rombolt, pusztított, ahol tudott. Ezeken kívül még csak
azt az egyet tudjuk, hogy az utolsó éveiben ez a később Kárpát-medencének nevezett
terület de facto már a Német-Római Birodalom hűbérbirtoka volt, de jure néhány
évvel I. István halála után lett az.
És ez azért van így, mert nálunk
voltaképpen nincsenek törvények. Nemcsak olyanok, amik ezekre a
nevezett elöljárókra volnának érvényesek, olyanok sincsenek, amik bárkit
bármire köteleznének. A magyar jogrend alapja a vérszerződés, az a
törzsközösség, amiben bő ezer éve élünk, a magyar azt tartja komoly dolognak,
viszont már nem isszuk egymás vérét. Úgyhogy nincs is komoly viszony a mi
népünk egyedei között, az írás, a szerződés, ami a vérszerződést próbálja
helyettesíteni, természetesen komolytalan, nem kell vele foglalkozni. Az ember
nem dobja az alsóneműjét a szennyesbe olyan sűrűn, ahogyan a mi elöljáróink
tették-teszik azt a „törvényeinkkel”. Miért kellene bárkinek bármilyen törvényt
komolyan vennie egy olyan országban, ahol a miniszterelnök eddig
ezermilliárdokat lopott el nyíltan, már régen a látszatra sem ügyelve, ahol egy
rendőr mondja meg az orvosnak, hogyan kell gyógyítani, a tanárnak, mit és hogyan
tanítson.
Tessék megnézni az úgynevezett
Alaptörvényt. Az van mindjárt az elejére írva, hogy „Nemzeti hitvallás”. Aztán
rögtön az következik, hogy „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén,
felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:
Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István
királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és
hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”
A „hitvallás” kifejezés tartalma világos
és egyértelmű: valamely vallás kinyilatkoztatása, értelemszerűen semmi
keresnivalója egy világi ország „alaptörvényében”.
A „nemzeti” szó valamivel hosszabb
kifejtést igényel. Különösen az utóbbi 13 évben annyi minden lett „nemzetivé”,
hogy ideje tisztázni: a magyarság mindig nagyon szeretett volna nemzetté válni,
ez lényegében a jelen pillanatig nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. A
nemzet ugyanis olyan közösség, amelyet a tartós együttlét, a történelmi
múlt mellett a területi, gazdasági, nyelvi, kulturális egység és
a kultúrában megnyilvánuló közös lelki tulajdonságok, a közös értékrend
jellemeznek. Ez nekünk mind nincs, soha nem is volt, a jelen pillanatig nem
változott a törzsi létben élő, széteső, egymástól független egyedek tömege.
A Várszínházat bitorló „miniszterelnökség”
előtt 12 diák lézengett kordonbontás címén, a többinek fontosabb volt az
érettségizés. A 150-160 000 tanár, az 50-60 000 orvos, a
75-80 000 egészségügyi szakdolgozó együtt soha semmilyen akcióban nem vett
részt, a szakmáknak külön-külön is csak a kicsi töredéke, a többiek kussoltak.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem tiltakozó hallgatóihoz egyetlen egyetemista
sem csatlakozott, megkapták jutalmul az Erasmus-programból való kizárásukat és
az alapítványnak nevezett vagyoni és szellemi kisajátítást, azaz a teljes
elbutítás alaplépéseit. A szabadságszerető magyar nép 100-150 évenkénti, eddig
összesen 3 (három) „szabadságharcában” a népességnek nem egészen a 2%-a vett
részt, a többi nemcsak messziről nézte, nem is szerette, nem is értett egyet
vele.
A „hitvallás” következő mondata maga a
tömény hazugság: I. István mint világi elöljáró nem lehet szent, ezenkívül nem
alapított semmit, az első állam a világon a 17. században jött létre, azt sem
alapította senki, az állam ugyanis olyan szerveződés, ami hosszú idő alatt,
számos intézmény megalakulásával áll össze. A keresztény Európa a 11. században
nem létezett, a később Európának elnevezett konglomerátumnak Magyarország csak
területileg lett a része, szellemileg, gazdaságilag, politikailag soha, a mai
napig sem.
Egy törzsközösségben élő, egymásért soha
semmilyen felelősséget nem vállaló, működő törvények nélküli, nemzetté válni
képtelen nép hogyan lehetne alattvaló? Egy nép, amelyik 13 éve tűri történelme
eddigi legsunyibb, legaljasabb elöljárójának köztörvényes bűneit, és közelről
nézi országának elpusztítását.
Az alattvalóság ennek a népnek a következő
fejlődési fok lenne és mint ilyen, csak vágyálom.
