A nagyidai cigányok

 

(Az alant következőket négy és fél ezelőtt írtam egy másik fórumon, egy levélre válaszolva, amit egy korábbi, hajdani tanárságommal foglalkozó cikkemhez küldtek. Azért teszem ide, mert elkeserített a „virrasztás”, amin néhány, eléggé nem becsülhető diák vett részt.)

Szinte kizárt, hogy jelentett volna valaki, a diákjaim szerettek és szerették a tantárgyamat is, ráadásul nem is voltak tiltott címek Arany János életművében. Gondolom, a magyartanárok egy része azt nyilván tudta, hogy bizonyos versekkel nem tanácsos foglalkozni, mert esetleg kínos kérdések merülhetnek föl. Én meg úgy gondoltam, illik megindokolnom, miért tartom Aranyt költőnek is, embernek is a magyar-, sőt a világtörténelem egyik legnagyobbjának (pedig ezt több, mint ötven évvel ezelőtt gondoltam, azóta ez az értékítéletem csak erősebb lett). Talán valaki az osztályomból büszkélkedett az új tudásával, talán idézett valamit, így kerülhettek be a tanáriba A nagyidai cigányok. Ott meg valamelyik beszari magyarszakos sietett szólni az igazgatónak, hogy az nem lesz jó, ha én bomlasztok. Nagyobb összeggel mernék fogadni (alig hiszem, hogy buknám), ez a mű ma sincs a tantervben (felhívtam a 15 éves unokámat, most – 2023 május 31-én – megkérdeztem, nem is hallottak róla, nemhogy tanulták volna). De ha lett volna, egy tájékozottabb seggnyaló nyilván szólt már legalább nyolc éve, hogy sürgősen kivenni onnan, áthallásos.

Arra nem emlékszem, tudtam-e már akkor is, hogy Csóri vajda modellje Kossuth Lajos, azt hiszem, nehéz volt nem tudni. Habár a 48-49-es „forradalom és szabadságharc” iránt már akkor sem lelkesedtem, azért március 15-ére a hatvanas évek még más fénnyel világítottak, azt akkor még bizonyosan nem kérdeztem meg magamtól sem, miféle „forradalom” az, amiben pofon sem ütnek senkit, és délben mindenki hazamegy ebédelni, este meg a szabadon megtartható színházi díszelőadás (Bánk bán) után békésen nyugovóra térnek. És már másnap mindenki megy a dolgára, mert „győzött” a forradalom – különös győzelem az, ahol nincs ellenállás, mert ellenfél sincs (messze is van, mással is van elfoglalva). De azt megkérdeztem magamtól, miért tartunk meghatározó nagyságnak egy hőzöngő, kártékony diktátort, egy nyavalyás bűnözőt, akinek a förtelmes, betegesen dagályos, ósdi szövegei már akkor is csípték a szememet, akinek a mauzóleuma ott hivalkodik a Kerepesi temetőben, ahová érettségire való készülés címén mindennap kimentünk Váradi nevű osztálytársammal, mely mauzóleumra ránézni sem bírtam, nem is elsősorban annak építészeti vértolulása miatt.

Csóri vajda így kezdi a cigányokhoz intézett beszédét:

„Régi híres nemzet cigányok nemzete,
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Faraó lett vón’ első vajda:
De ma is civódnak a tudósok rajta.

„Akar innen, akar onnan kerültünk is,
Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.

Érdekes változást fedeztem föl magamban most, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szétverése kapcsán beleolvasgattam az intézmény történetébe. Azon belül is Arany János főtitkárságába (kétéves betegszabadsága alatt nem vette föl a fizetését, pedig az szabályszerűen járt volna), közben pedig elemzőket és Kossuthot feledve elgondolkoztam azon, mennyire igaz, hogy a nagy művek az idők végtelenéig nagy művek maradnak, mert alapvető fogalmakról szólnak. Ez a Csóri vajda ma éppen már nem is Kossuth. Arany közel 170 évvel ezelőtt megírta a mi Csóri vajdánkat, itt a 20-21. század fordulóján.

Most a nemzeti gőg kitöre nagy zajjal,
Mint dugóját a szesz kiüti robajjal.
Tetszett Csórinak, hogy a beszéde tetszik
Folytatá azértan, amint következik:

„Először is tehát ez a végzés márma:
Nem bocsátjuk többé a magyart a várba.
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.

„Másodszor: miután a ránkjövő héttel
Be fog következni az uj vajda-tétel,
E fő hivatalra oly férfiut híván,
Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:

„Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán,
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.

Ha netán nem volna teljesen világos, ezt: Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát – maga Csóri vajda mondja magáról. Miként ezt is:

„Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?

A győzelem után szóba jöhet megén’:

Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk:

Addig is - itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!”

 A többit talán nem magyarázom meg, ezen a fórumon tudnak olvasni. De ha már itt tartunk, nézzék el nekem ezt a pótmagyarórát, elővennék még egy Aranyművet (a helyesírási hiba szándékos és jelentéssel bíró). A Kisfaludy Társaság 1845-ben pályázatot írt ki, arra küldte be Arany János Az elveszett alkotmányt.  A bíráló bizottságban Vörösmarty lesajnálta az eposzt, de az így is megnyerte a pályázatot meg a vele járó, huszonöt aranyat, a mindjárt következő idézetben a „huszonötölték” erre utal.

Ha már magyaróra, nem mehetek el szó nélkül a Vörösmarty-vélemény mellett. Azt én nem tudom, a 45 éves koszorús költő érzett-e féltékenységet a nála 17 évvel fiatalabb kolléga iránt, azt meg végképp nem, sejtette-e hogy egy esetleges összehasonlításban (már akkor is mindenki szerette a toptventit, mindent és mindenkit próbáltak megmérni és rangsorolni, akiket semmiképpen sem lehetett), amiről ő is tudta, hogy be fog következni, valószínűleg nem ő lesz a nyerő – egy bizonyos: a fanyalgása hosszú időre (voltaképpen a jelenig) meghatározta az Aranymű sorsát. Pedig az idősebb mesterről már akkor is mindenki tudhatta, aki akarta, hogy a világképe nem az a kimondott etalon. Félreértés ne essék, én Vörösmartyt is a magyar-, sőt a világirodalom egyik legzseniálisabb alakjának tartom, ellentétben a kánonnal, a tespedt közhelygondolkodás ostobaságának vélem a ráaggatott „nagyromantikus” jelzőt, 60-70 évvel az expresszionizmus és közel százzal a szürrealizmus előtt ő már olyan verseket írt, amiknek Goya-szerű képeit, dúlt filozófiáját soha senkinek nem sikerült megközelíteni – de. Még valamiben egyedülálló volt, olyan csodaszép marhaságokat sem tudott írni senki más, mint ő (lásd Szózat, A merengőhöz és így tovább, van jóhéhány). Úgyhogy Az elveszett alkotmányról szóló értékelése (amivel még Arany önértékelését is befolyásolta) engedelmükkel nekem nem mérce.

Hadd mutassam meg a legelejét. Ez már csak azért is igen „kedves” nekem, mert a gimnáziumi tanárságom végét ez jelentette, pontosan ezek a sorok: „posvány volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt, nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban, és ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.” Akkor jött be ugyanis az osztályterembe az igazgató elvtárs, amikor elemezni kezdtem Aranynak a verssoraiból kiolvasható nézeteit a magyarságról, a magyar történelemről, mely nézetek – miért is tagadnám – jelentős befolyással bírtak az én nézeteimre. Hozzá kell tennem, az igazgató elvtársnak igaza volt, midőn az eltávolításomat kezdeményezte, úgy is mint olyanét, aki rossz hatással van a tanulóifjúságra, mert évtizedek múlva bebizonyosodott egy találkozás alkalmával, hogy Arany János magamévá tett történelemszemlélete nem maradt visszhang nélkül, szegény gyerekek (a tanítványaim) magukkal vitték az életbe.

 

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.

És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen
Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?
Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,
Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?

Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,
Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték
Irni didascaliát még szépapja sem értett,
Bukfencet sem hányt a pesti "theateren" és nem
Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni!
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.

Na jó, ha már itt verselgetünk, jussunk is el végre oda, ahová eredetileg akartam, a Magyar Tudományos Akadémia tervezett és minden valószínűség szerint akadálytalanul kivitelezhető legyilkolásához. Azaz oppardon, valakit még ideidéznék, akinek ugyancsak sokat jelentett Arany János. Csak egy részlet zárszónak A magyar jakobinus dalából, ha már magyarságról, történelemről beszéltünk:

… Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?...

 

Csak azt akartam mondani, semmiféle esélyt nem látok arra, hogy a „pulyahad” megakadályozza az Akadémia kivégzését. De jó, ha tudják, ezek a sorok itt megmaradnak, ezeket nem tudja kivégezni a csúti büdös bunkó. Ha nemcsak az Akadémiát, az országot is kivégzi, és a magyar nép eltűnik a térképről, Arany János és Ady Endre akkor sem,  sehogyan sem pusztítható el. Nem hiszem, hogy ez a tény bármiféle vigaszt jelent egy tömeggyilkos dúlását elszenvedőknek, de azért tényleg jó, ha ezt tudják.